A puska részei

Leventeóra következett, elméleti foglalkozás, tárgya: a puska részei.

Csöngetés után visszamentünk a tanterembe. A rendgyakorlatokat, jobbra és balra át-ot meg társait az udvaron, szűk, aszfaltozott, négy épületfallal körülvett négyszögben tartotta kis Német, vagy a tornateremben. Kis Német, kicsi, mert apja, diáknyelven Pomázi Szent József, az öreg Német is gimnáziumunkban tanított latint és történelmet, csak más osztályokban. Ami az atya ragadványnevét illeti, gyakran hangoztatott kegyes természetének meg a család lakóhelyének köszönhette.

Még zsibongtunk, amikor benyomult kis Német középtermetű, trapézra mintázott alakja. Tar koponyájának keményre harapott álla adott ellenpontot. Az elrettentésre feszített állkapocs belső bizonytalanságot takart, nem csekély félelmet attól, hogy a felsősökkel folytatott, társaságra éhes komázását netán gyöngeségre magyarázzák.

Kis Német a szemléltető eszközt lóbálta, a puskát. A szerszám megcsúfolta nevét. Szemre az első világháború Mannlichereinek családjába tartozott, legalábbis fegyverszakértő osztálytársaim ezt állították, nekem pedig nem volt erkölcsi alapom a kételkedésre. Tömör tölténytárába lövedéket szuszakolni s ezért persze elsütni sem lehetett, talán még a csövét sem fúrták ki. De azért leventeparancsnokká előléptetett tanárunk meg tudta vele taníttatni a célzó testtartást, a „vállra” meg „lábhoz” utasítás végrehajtását, még azt is, melyik az agy, melyik a kakas és a puska többi furfangos része, melyek nevét, s ez militarizmusom lanyhaságát bizonyítja, ma éppoly kevéssé nevezhetem meg, mint akkor.

Kis Német meghallgatta a hetes jelentését, az osztálykönyvbe beírta a foglalkozás tárgyát, az óra további menetét azonban Asch fölborította. Napirend előtt meghallgatást kért. A hirtelen nőtt Asch kimagaslott közülünk, s noha egy deka háj sem kövérítette, termetéhez megvolt a testsúlya is. Igenám, de lelki egyensúlyát testi többlete megbontotta. Minthogy a szó valóságos értelmében elnézett a fejünk fölött, kívül- és felülállónak érezte magát, ehhez viszont hiányzott belőle az igazi egyéniség. Ereje nem állt arányban méreteivel: verekedésben nemegyszer alul maradt, s mivel vékony alkatom ellenére meglehetősen izmos, de főként gyors és izgága srác voltam, néhányszor én is elpáholtam. Asch szellemi képességeit nem intézhettük el egy kézlegyintéssel, de azért egyetlen tárgyban sem csillogott. A bajt az okozta, hogy minden áron különbözni akart a nyájtól, és erre csak silány, önpusztító eszközei, eljárásai maradtak. Nem tanult, gyakran pótvizsgázott; felsős éveitől kezdve kocsmázásával kérkedett, és amint tehette, olcsó bordélyokba járt, hogy hetvenkedhessen tapasztalataival. A háború után nem sokkal találkoztunk, huszonhárom-huszonnégy évesek lehettünk. Akkorra megkopaszodott, és zavart üdvözlés után elsietett mellettem. Már az a szóbeszéd keringett róla, hogy a Víg utca nevezetes házának, a „tucat”-nak egyik hölgyét vette feleségül. A következő esztendőben öngyilkos lett.

De még csak 1941 júniusának második hetében jártunk, és Asch soron kívül jelentette, hogy lemondja a Szebb jövőt! című leventeújság előfizetését. Szegény kis Németre azt a feladatot lőcsölték, hogy, akárcsak később a Komszomolszkaja Pravda botcsinálta pedagógus terjesztői, minden felsős osztályban szerezzen tizenöt előfizetőt. Asch nehéz helyzetbe hozta kis Németet, ám ő egy elhessentő mozdulattal tudomásul vette hibbant diákjának magamutogató tettét. Tekintete már újabb áldozatra vadászott. Nem sokáig. A lapulók közt hamar meglelte zsákmányát.

– Neuger, te lépsz Asch helyébe!

Kipécézett osztálytársam a pulykatojás arcúak csapatába tartozott. Apja ortodox kóser vendéglőt vezetett. Amikor zöldfülű gimnazista korunkban lapot indítottunk, a sokszorosításhoz étkezdéjük hektográfját nagylelkűen az osztály rendelkezésére bocsátotta, úgyhogy az induló szám Zászlóbontás című vezércikke helyén meghökkenve ezt olvashattuk: Zöldborsó leves 40 fillér.

Neugert sem ismertük Aschnál hidegvérűbbnek, de értelmesebb volt nála, különcködését a diákélet keretei közt gyakorolta. A határokat is érzékelte, jóllehet nem mindig. Most fölállt, és mindnyájunkat elképesztett.

– Tanár úr kérem, ne tessék haragudni, én erre az újságra nem fizetek elő. A Szebb jövőt! antiszemita lap, a tanár úr sem fizetne elő uszító, magyarellenes sajtótermékre.

A kijelentés erős, de bátor, indítéka érthető, de Lengyelország és Franciaország eleste után, mikor határainktól nem messze Hitler lánctalpasai robajlanak, időszerűtlen.

Ez a legkevesebb, amit kis Német gondolhatott, de az évek során őt is áthatotta az iskola liberális szelleme, és csak ráförmedt Neugerre:

– Ülj le!

Már pásztázta is tovább a padsorokat, és szeme megakadt rajtam. „Jóban voltunk” kis Némettel. Az „aranystráfosok” közé tartoztam, színjelesként Bocskay-sapkám címere alatt keresztben varrott, arany zsinórozású szalagot viseltem. Ugyanakkor minden esztendőben megkaptam a jelest testnevelésből is, társaim egy évben sportkapitánynak választottak. Nem tartoztam az ezüstjelvényes szertornászok közé, korláton még felkartámaszt se csináltam, beértem saslengéssel, de atlétikában, kiváltképpen távolugrásban és rövidtávfutásban jeleskedtem, valamennyi csapatjátékban az osztályválogatott állandó tagja voltam. Kis Német számíthatott rám. Határozottan felém bökött.

– Te fogsz előfizetni!

Kis Német arcán a „heuréka” önfeledt öröme ragyogott.

Akkor egy hangot hallottam. Éles, határozott hangot.

– Én nem!

Figyeltem, kié a hang, ki dacol ennyire nyersen, és rádöbbentem, a hang az enyém. Nem, ezt mégsem lehet. Kis Német olyan köztünk, mint egy öregdiák, mégis tanárunk, ennyire kurtán-furcsán nem felelhetek neki. Magyarázatot kell adnom.

Fölálltam és kiselőadásba kezdtem a szellemi honvédelemről. Föltálaltam, amit a Magyar Nemzet ellenzéki közíróinak antimilitarista cikkeiből, a Márciusi Front tollforgatóinak eszmefuttatásaiból összeszedtem, utóbb a Történelmi Emlékbizottság Petőfi-jelvényét magam is kitűztem, ma is megvan a fiókomban. Csak beszéltem és beszéltem. Elmondtam, a Szebb jövőt! fegyverkezésre buzdít, márpedig a mi kicsiny országunkat a világégésben csupán a békés országépítés, a művelődésre és a gazdasági fejlődésre, a nemzeti függetlenségre, semlegességre összpontosító politika óvhatja meg a pusztulástól. Ez a meggyőződésem, szavaltam, ezért kardcsörtető lapot nem támogathatok. Tizenhét éves voltam.

Kis Német némán és tejfehéren hallgatott végig. Amikor elhallgattam, leugrott a dobogóról, és kiszaladt a teremből.

Már nem emlékszem, a parancsnok nélküli osztályban mi történt, ki mit mondott nekem. Pár perc múlva berontott a pedellus, engem az igazgatói irodába nógatott, s a többiekkel közölte, aznapra vége a tanításnak, de a VII. b. egyelőre nem hagyhatja el az épületet.

Aztán ott álltam Péterfy igazgató úr előtt. Nemrég nevezték ki az iskola élére. Korábban hat évig a kormánypárt parlamenti képviselőjét, méltóságos urat tisztelhettünk első számú elöljárónknak, helyettese pedig a zsinórírás föltalálója, egy pápai kamarás öccse volt, aki maga tervezte, színes posztóállatkákkal tűzdelt díszpárnáiból rendezett intézeti kiállításán módot adott a szülőknek vásárlásra. 1934-ben anyám 25 pengőért a legolcsóbb párnát vette meg, pedig Magyarország hegy- és vízrajzi falitérképe három esztendő múlva is csak húsz pengőbe került. Tudom, mert verekedés közben, épp Asch-sal öklöztem, én szakítottam el.

Péterfy direktor úr más ember volt. Egy fokkal alacsonyabb társadalmi helyzetből feltörekvő, új nemzedék, egyiptológiából egyetemi magántanár, de a felsőbb államvezetés köreiben kevésbé bejáratos, viszont épp ezért fegyelmezett hivatalnok, becsvágyó szakember. Előde talán felhördül, ha értesül retorikai mutatványomról, ám utána csak vállat rándít, és indul máris fontosabb közügyek után, de az is lehet, egy mozdulattal lepöcköl a közoktatás terepasztaláról. Péterfy igazgató úr azonban elővett.

Föl-alá szaladgált előttem faltól falig, jelzői háborodottan zuhogtak rám: defetista, hazaáruló. Majd szembefordult velem, és ezt ordította:

– A Margit körútra küldlek! Hadbíróság elé állsz!

Megrettentem. Úgy éreztem, mintha izmaim, inaim összezsugorodnának. Rendszeresen olvastam újságot, tisztában voltam vele, mit jelent a haditörvényszék kezére jutni. A Margit körúti épület kapuján kevesen léptek ki ártatlanná nyilvánítva. És mi lesz civil ábrándjaimmal? Irodalomtanárnak készültem, márpedig akit a hadbíróság megbélyegez, állást nem remélhetett. Mégsem kellett volna engem ebbe az iskolába íratni, gondoltam. Szüleim a Munkácsy utcai gimnáziumba akartak küldeni: ott tanítottak franciát, apám is odajárt. De éppen tízéves koromban, amikor anyámmal nagyszüleimtől jöttünk elfelé, a Kartács utcában találkoztunk Lunczer tanító nénivel. – Rosszul választott, asszonyom – magyarázta legelső iskolai oktatóm. – Itáliáé a jövő, nagyhatalmi szerepe növekszik. Olyan gimnáziumba írassa a fiát, ahol olaszt tanítanak. – És melyik az? – kérdezte rémülten anyám. – Például a Markó utcai – hangzott a válasz. A Markó utcában közölték anyámmal, betelt a létszám. Apám közvetítésre kérte ügyvédjét: az illető bátyja szabadelvű képviselő volt, a Parlamentből ismerte a gimnázium akkori igazgatóját. A döntés csakhamar tudomásunkra jutott. A méltóságos igazgató úr, így hangzott a felvilágosítás, felvételem ellentételéül ötven palack bort kér képviselőtársa nagyhírű pincészetéből. Kifizettük a félszáz üveg árát, az egyik képviselő, így tudtuk, átadta középiskolai polgárjogom ellenértékét a másiknak. Így lettem a nevezetes iskola diákja. Ha az erkölcsi felháborodás már akkor tiltakozásra késztet, nem jutok ebbe a kutyaszorítóba, futott át az agyamon.

Nyílt az ajtó. Péterfy hat osztálytársamat hívatta tanúnak. Jöttek sorba. Kovács, a vasfejű magoló, a tökéletes, aki szóról szóra fölmondta a tankönyvet, csak kérdezni nem volt szabad. A tanítás végeztével hazament a szomszéd utcába, tömte a fejébe a leckét késő estig. Vacsora után szüleivel sétált egy óra hosszat a környéken; óraközi szünetekben „Magua, Magua” csatakiáltással, tenyerét csapkodva ugrándozott a folyosón, szemléltetve az indiántörténeteknek a gyermekkoron túl is múlhatatlan hatalmát. Ő volt a született alkalmazkodó, a háború után banktisztviselő, és 1957-ben, amikor véletlenül egymásba botlottunk, tudatta velem, ő bizony nem futkosott előző év októberében az utcán, és nem is lármázott, ebben biztos lehetek. Salzmayer követte, ugyancsak menetrend szerinti jeles. Tornyosuló alakja már-már elérte Asch magasságát. Szétfutó homlokát, széles arcát előreugró, jól kirajzolódó áll keretezte, de erre a tekintélyes rámára mosolyra könnyen gyűrődő, bő hús feszült. Jámbor óriásnak hívtuk; becenevét ez az ellentéteket kiegyenlítő és rendíthetetlen derűt sugárzó arc igazolta. Salzmayer a Hungarista Légió tagjaként esett el a fővárosi harcokban: hogy keveredett a kétségbeesett harcosok közé ez a békeszerető, csöndes fiú, ez a testet öltött tunya közömbösség, föl nem foghatom. Jött Dobó, ritka mosolyú, befelé hallgatódzó kamasz; harmincéves érettségi találkozónkon orvosezredesként jelent meg, szabad óráiban szenvedélyes horgász. Utána Bogdán, jó kötésű kosárlabdázó, a lányok bolondja. Ahogy kamaszodtunk, a női szervek rejtélye ki-kibillentette nyugalmából. Tízpercekben boltozatos homlokát mint valami kincset rejtő ládát a többiekéhez szorítva, kipirultan és vigyorogva újságolta, egy meleg tavaszi délután Doros Pipit kivitte az Angol Parkba, s ott a lányt az elvarázsolt kastély léghuzatos rostélyára csalva, a fölröppenő szoknya alatt a szellőzni vágyó altest milyen sűrű növényzetét fedezte föl. Bogdánt mint munkaszolgálatost lőtték agyon még az ország területén. Belépett Révész, vetélytársam irodalmi hozzáértésben. Fölváltva nyertünk költői és műfordítói pályázatot, ki az egyiket, ki a másikat, csakhogy, velem ellentétben, ő matematikában is kiemelkedett. Nem pályázott a szobatudós babérjaira. A lányok megpuhításának biztos módszeréül ajánlotta a saját cselfogását. Amikor este hazakísérte Vér Csöpit, elnézést kérve a járda szélére állt vizelni. Eskü alatt erősítette, Csöpi földbe gyökerezett lábbal, megbűvölten bámulta szerszámát, a következő találkákon pedig, tette hozzá Révész titokzatosan, nem ugyanaz a fölényes fruska volt többé, akinek korábban mutatta magát. Amikor Focsani-ban kiszálltunk – félholtan legörögtünk – a szerelvényről, ezerkilencszáznegyvenöt január elsején mellőlem vitték Révészt egy harkovi fogolykórházba. Sose hallottunk róla azután. Ki lehetett a hatodik? Meglehet, Keszey. Élénk szellemi képességeit a tanárok szeme elől eltakarta az az ideges vigyor és zakójának rángatása, mely feleleteit megelőzte. Gimnázium után jogot végzett, járásbíróként dolgozott. Húsz évvel később szilveszteri vendéglátóimnak hirtelen még egy férfivendégre volt szükségük, és telefonhívásomra Janó azonnal kötélnek állt. A zálogosdiban kutyaugatással kellett kiváltania elkobzott tárgyát. Keszey négykézlábra ereszkedve kötelességtudóan csaholt, fenekén még a nadrágja is fölrepedt. Igen, talán Keszey zárta a sort.

A hat fiút szemlátomást kiválogatták. Különböző társadalmi helyzetű, tanulmányi előmenetelű csoportokat, sőt különféle vallásokat képviseltek. Igazgatónk a feladattal osztályfőnökünket, Weber tanár urat bízhatta meg. Neki azonban sejtelme sem lehetett arról, hogy engem osztálytársaim kedvelnek, előző évben még osztályvezérnek is megválasztottak. Talán azért, mert jeles tanulóként lelkes sportoló is voltam, talán becsülték irodalmi megszállottságomat, vagy csak azért, mert minden közös csínyre, közös erőpróbára könnyen rávettek.

És a fiúk egymás után tanúskodtak. Okosan, bajtársiasan. Az első kifejtette, hazafias nyilatkozatot tettem, hiszen a honvédelmet emlegettem, s a hozzáfűzött „szellemi” jelző csak a rajongó irodalmárra vall. Mondhatta, Péterfyről nem feltételeztük, hogy ismeri az ellenzéki sajtót és az ellenálló, humán értelmiség tanait. A második tanuló olyan szókinccsel ismételte meg mondókámat, amelyből úgy tűnt, én amolyan ködevő vagyok, aki még leventeparancsnokomnak is holmi elvont bölcsességet ötöltem-hatoltam. Kovács szó szerint hitelesítette az igazgatónk szájából vádként visszhangzó szavaimat, de kérte tisztelettel Péterfyt, vegye figyelembe tanulmányi előmenetelemet. Legravaszabbul az a társam válaszolt, aki vállalta: ő bizony aludt, egy szót sem hallott szózatomból. Ki volt? Bogdán? Dobó?

Péterfy mind a hatot kizavarta. Magához rendelte osztályfőnökünket, és némettanárunkkal, Halásszal, irodai helyettesével összértekezletet szerveztetett. Petőfi jóvoltából tudtam, az ilyen tanácskozás neve „consilium abeundi”. Engem kikergetett. Az épület bejárata előtt ácsorogtam. Csatlakozott hozzám néhány barátom. Bátorítottak. A kapun kilépett olasztanárunk, neves reneszánsz kutató, már akkor, nem sokkal harminc fölött egyetemi magántanár. Köszönésünket nyájasan fogadta, és elindult közeli lakása felé. Keresztnevére, s meglehet, kajánul a zsarnoki császárra, névelődére célozva, Tiberio-nak emlegettük. Tiberio éles, sőt agyafúrt szellemi mutatványait tiszteltük, bár élvezte a teátrális jeleneteket, lobbanékony természete a diákélet minden csip-csup rőzsetüzére lángra kapott, szikrázott, lávát hányt. Kíváncsiságból elolvastam tudományos értekezéseit, a Mátyás királyról, Janus Pannoniusról meg a Zrínyiről szólót. Íme a tudós, beszéltem meg magammal. Az életben vérbeli taktikusnak bizonyult: a politikai helyezkedés kiáltó jegyei nélkül törekedett személyes értékeinek társadalmi elismertetésére. Olasz nyelvismeretemet nem találhatta gáncstalannak, irodalomértésemet és olvasottságomat viszont méltányolta. Amikor Szabó István Andor, a zsakettes, kemény galléros címzetes tankerületi főigazgató betoppant órájára, azonnal irányítani kezdte Tiberio számonkérését: tárgya Giustinak egy Talleyrand-t veséző szatírája volt, Brindisi di Girella, azaz „Szélkakas pohárköszöntője”. Tiberio emlékezeteset alakított. „Tanár úr, hívjon föl egy »jó« osztályzatot nyert tanulót, s mondassa el vele az olvasmány lényegét olaszul.” Tiberio szólította a gyémánt eszű Révészt, aki persze hibátlanul felelt. Utána egy elégségest kért: az illető foglalná össze magyarul a szatíra történelmi összefüggéseit, művelődéstörténeti hátterét és a műfaj poétikai jellemzőit. Én következtem. Szabó István Andor fejbiccentéssel nyugtázta az „elégséges” teljesítményét. Ezután ugyancsak elégségestől kívánta hallani folyamatosan, hogy hívják, hol lakik, kik a szülei, mi a vallása. Az osztályban Kertész tudott legjobban olaszul. Tízéves koráig Milánóban éltek, apja a Shell ottani vállalatának mérnökeként dolgozott, és Géza a magyar kolónia olaszul legékesebben beszélő tagjának rangját vívta ki. Negyvennégyben egy Gyöngyös melletti községben egész századával együtt legéppuskázták. Tiberio most őt hívta föl. Kertész pergő olaszsággal mutatkozott be, folyékonyan csevegett otthonukról, szüleiről, de amikor vallását kellett volna szóba hoznia, Tiberio megállította: „Elégedett, főigazgató úr?” Szabó István Andor fölöttébb elégedetten távozott. Tiberio személyemet kitüntető figyelmét különösen tudta kinyilvánítani. Egyszer dolgozatírás közben mellém állt. „Fiacskám” – mondta barátságosan, és több kilós praclijával kobakomat a füzetbe nyomta úgy, hogy percekig nem folytathattam a munkát.

Ezúttal viszont Tiberio elvonult. Ráeszméltem helyzetemre. Tiberio megtorlást vár, ehhez nem akar hozzájárulni, de kellő bátorságot sem érez magában ahhoz, hogy megvédelmezzen. Mi lesz velem?

A pedellus nevemet harsogta. Bementem a tanácsterembe. Valamennyi tanár ott ült, vagy harmincan, negyvenen. Péterfy igazgató úr zaklatottan, egyre zaklatottabban ismertette főbenjáró bűnömet. Defetizmus, hazaárulás: a megbélyegző szavak újra elhangzottak. Kimondta javaslatát: ügyemet jegyzőkönyvbe foglaltatja, és átkísértet a Margit körútra, a haditörvényszékre. Szóljanak hozzá!

Senki se nyitotta ki a száját. Eszembe nyilallt, ezt nevezik „síri” csendnek. Ambrózy Pali bácsit, azaz Tukit például, korábbi latintanáromat, Babits legközelebbi barátját a fogarasi tantestületben, akiről A gólyakalifa Darvas tanár urát mintázta, s akiről Magántudósok című esszéjében név nélkül ugyan, de félreismerhetetlenül úgy fogalmazott, nyolc nyelven hallgat, nos, őt megértettem. Elmosódott arcú, alsós korunkban órái úgy kezdődtek, hogy amint beírta az osztálynaplóba a foglalkozás aznapi tárgyát, valamelyik lurkó máris jelentkezett és elpanaszolta, padtársa tintával öntötte le a füzetét vagy rajzszöget tett a feneke alá, s hasonlók. „Audiatur et altera pars” – brummogta Tuki minden demokrácia alapelvét, s miután valóban szót adott a másik félnek is, mindkettőt letorkollva berekesztette a tárgyalást. Amikor később nyugdíjazták, kollégái formás szónoklatokkal búcsúztatták, s akkori direktora megkérdezte, kíván-e válaszolni, mire Pali bácsi csak hang nélkül csóválta a fejét. A temetésére kirendelt pap, történetesen volt kartársának egyik fia, akivel azonban az elhunyt nevét sem közölték, a teljes tárgyi magányban álló és egyetlen gyászolótól sem kísért koporsón kíváncsian böngészte a nevet, és elfogta a döbbenet. Aki nem láthatott a jövőbe, az is megérthette most az évek óta folyamatosan hallgató Tuki szótlanságát, de a többiek miért némultak el?

Hirtelen megszólalt egy rekedtes, raccsoló hang.

– Kérlek, igazgató úr, ez nem lesz jó.

Anyámnak, apámnak testi születésemet köszönhettem, Vajthó Lászlónak az irodalmit, bár, ahogy később ráocsúdtam, félreértésből. Amikor gimnáziumba kerültem, már faltam a betűt, de gyermeki lobogásomat első középiskolai évemtől szentesítette egy ősz és kopaszodó gyerek láza, melyet hasonlónak éreztem a magaméhoz. Fittyet hányt a tanmenetnek. Nyelvtanról kellett volna beszélnie? Ő Zrínyi vakmerőnek magasztalt rímeiért próbált lelkesedést csiholni belőlünk. Aranyt kellett magyaráznia? Hiszen magyarázta, mert még prózáját is csodálta, de összekapcsolta Byronnal, ami még igazolható volt, de párhuzamot vont a Nyugat nagyjaival, Adyval, Tóth Árpáddal. Csapongott századok, írók és műveik közt, s én mint sárgacsőrű, aki épp tanul csipogni, azt hittem, szédülten még úgy véltem, ez a láthatatlan szálakat összekötő fecsketánc messzi korok, távoli országok s még rokontalanabb gondolatok közt maga az irodalom. Ebből a tévhitből születtem íróvá. Az osztály zöme azonban csak hápogott, s ahogy közeledett a ballagás korszaka, mindinkább szorongott az eljövendő érettségitől. Én két lépéssel a föld felett jártam, csupán azért fogtam talajt, hogy dolgozatíráskor hozzam, vigyem a füzeteket. Vajthó famulusának tekintettek. Órák előtti szünetekben nemegyszer értem jött. Mellette loholtam az emeleten, amíg könnyített a szívén; családos ember létére lelki Robinsonként élhetett. Nemrég állította össze a Mai magyar költők című antológiát. Elpanaszolta, a tervezett összeállításból kimaradt két poéta is fölhívta és megzsarolta. Összepofozzák, ha nem iktatja őket az antológiába, fenyegették. „Mit tett erre, tanár úr?” – kérdeztem riadtan. „Újra elolvastam mindkettő kötetét. Rájöttem, az egyik jó költő, azt bevettem, a rosszat kihagytam” – révedezte a választ. A háború után évente leültünk egy feketére a Böszörményi út valamelyik cukrászdájában, leginkább a Tik-tak kerthelyiségében. De megesett, hogy elkalauzolt a Farkasréti temető írósírjaihoz. Legtöbbször Tóth Árpád sírkövéhez zarándokoltunk. Egyszer késő ősszel ránk zárták a sírkertet, a kerítésen át másztunk ki, ő már túl a hetvenen. Utolsó előtti érettségi találkozónkra én mentem érte, kísértem is haza. Gyuri barátom félrevont: „Figyeld meg Vajthó köpenyét. Ugyanaz a lódenkabát, amelyet középiskolás korunkban viselt. Vállán még a stoppolást is fölismerem.”

– Kérlek, igazgató úr, ez nem lesz jó – mondta Vajthó. – Ha a fiút haditörvényszék elé állíttatod, az ügy nyilvánosságra jut. Ez sokat árthat az iskolának.

A tanári kar megmozdult. Mocorogtak, székek recsegtek, de mindenki rendületlenül hallgatott. Péterfy bénultan, megigézetten bámult Vajthóra.

Vajthó ráemelte ártatlan, bádogkék szemét, és szokása szerint ujját felé bökte. Így tett, valahányszor csak meglepő kijelentésünk hallatán érdekesnek ígérkező eszmecserében reménykedett, mondván: „Azt gondolod?” Most nem kérdezett.

– Akkor kicsapom – harsant föl hirtelen.

– Kérlek, ez se lesz jó. Ha kicsapsz egy diákot, a főigazgatóságot értesítened kell, döntésedet aztán indokolhatod, az esetről végül így is tudomást szereznek.

Péterfy tátott szájal, szürkén meredt beosztottjára.

– Ez is igaz – suttogta. – De nem hagyhatom büntetlenül! Mitévő legyek hát ezzel a gazemberrel? – csattant föl.

Összehúzta-e szemét, azt az áttetsző jámbort, Vajthó? Vagy emlékezetem színezi tovább a képet?

– Olyan megoldást kell alkalmaznod, hogy a következmények híre se szivárogjon ki az iskola falai közül. Válassz ennek megfelelő büntetést.

– Hát jó! Szabályszerűt adok neki magaviseletből – csikorogta az igazgató úr. – És – ujjongott föl – minthogy hallom, pályázati meg versenydíjakat nyert, meg a gimnázium Bessenyei-kiadványának előszavát is ő írta, azonnal telefonálok a nyomdának, az értesítő megfelelő helyeinek szedéséből emeljék ki a nevét.

Így is lőn. Az értesítőben ott állt, az önképzőkör idézetversenyt rendezett, de a győztes névtelen maradt, a képzőművészeti tanulmányra kiírt pályázatot is megnyerte valaki, ám személye ismeretlen. Ami pedig a kéziratból kiadott Bessenyei-értekezést illeti, dicsősége osztályunké, a VII. b-é, az egyik diák előszót is írt, de hogy kicsoda, azt sem fedte föl az értesítő.

Mit törődtem a világi hívságokkal! Föllélegeztem. Társaim, akik megvárták a consilium abeundi kifejletét, a szerencsés vég ellenére hazakísértek. Otthon azonban nem kellettek a segédcsapatok. Megdermedtek és fölsóhajtottak, de főként megértettek, és megbecsültek azzal, hogy nem prédikáltak nekem.

A másnapi tanítás németórával kezdődött. Halász tanár úr oktatta a németet. Kissé ideges, de azért közvetlen modorú embernek tartottam, még abban a szokásában is kedvességet észleltem, hogy a tananyaggal összefüggésben tiszta baritonján rázendített egy-egy német műdalra, s ilyenkor Schubert-feje szinte lebegett a padok fölött. Többen viszont „szalon-náci”-nak minősítették, mert egyik-másik kirekesztő irodalmi ítélete meglepő módon egyezett a Harmadik Birodalom kultúrpolitikai állásfoglalásaival. A tilalmazottakat ő is elítélte, németországi turistaútjainak emlékéül pedig átszellemülten idézte föl, a kiránduló busz utasait milyen katonás rendben sorakoztatták az idegenvezetők, s így is vezényelték őket a látnivalókhoz.

Erre az első tanítási órára osztályfőnökünk is elkísérte. A szokásos jelentés után Weber tanár úr vigyázzba állította az osztályt, és pillanatok alatt dührohamra gerjesztve magát, gyalázkodással fűszerezett büntetésemet kihirdette. Közben arra gondoltam, osztályfőnökünk előszobájában, legalábbis az összhangzó híradások szerint, zsákokban sorakozott a liszt, a cukor, bödönben a zsír, amit megszorongatott tanítványai vagy szüleik pedagógiai adóként hordtak a lakására. Osztályfőnöki órája úgy indult, hogy a srácok libasorban vitték katedrájához a ritka bélyegeket, utána történelemből vagy földrajzból is lehetett önkéntes kikérdezésért folyamodni. Az ilyen bélyegritkaságokkal nyomatékosított felelet értékelése mindig egyféleképpen alakult. Szaktárgyi előadását úgy kezdte, hogy a középső oszlop első padjában félretolta a rövidlátó Lantost, és tekintélyes fenekét az íródeszkára rakta. Kör, kör, köröcske, vagy inkább gömb, gömb, gömböcske: így rajzolódott ki minden irányba egyformán terjedő alakja. „Kis hülyéim” szólított meg bennünket, s ezután már az első mondatával az ocsmány kifejezések olyan áradatát zúdította ránk, melyeket mi, kamaszok egymás közt is restelltünk volna kiejteni. A Grimm-mesék megrontott leányát juttatta eszembe, akinek szájából, ahányszor csak szóra nyitotta, békák ugráltak szanaszét.

Weber tanár urat hallgatva, nem éreztem magamat erkölcsi szörnyetegnek. Megrökönyödésemre azonban Halász tanár úr csatlakozott hozzá.

– Szégyellem magam, hogy ebben az osztályban kell tanítanom!

Ez már főbe kólintott. Ha az én vétkemről esik szó, az nem érintheti a többieket. Ez égbekiáltó igazságtalanság! Ha viszont valaki ekkora igazságtalanságra képes, véleményét sem vehetem tudomásul, maga az ember is komolytalan. A „szabályszerű”-ben megnyugodtam, félelmem elpárolgott, most pedig végképp fölmentést találtam a lélekámító, megfélemlítő tanári magatartásban.

Halász tanár úr nyolcadikban már nem tanított. A háború után hadifogságból szabadulva a Múzeum körút és a Kossuth Lajos utca sarkán, a könyvesbolt előtt egymásba botlottunk. Hajdani diákjai már tájékoztatták a veszteséglistáról. Tudta, hogy Révészt haldokolva vitték el mellőlem, és azt is, Hegedűs a fogolykórházba érkezésem másnapján halt meg, ugyanott.

– De örülök, hogy megvagy – üdvözölt lelkendezve, majd nyomban redőkbe vonta Schubert-homlokát. – Viszont borzasztó, amit Hegedűsről és Révészről hallottam. Persze te is sokat szenvedhettél, nagyon sajnállak.

Tíz erdőroppantó téli napon át hetvenheted magammal utaztam lezárt vagonban a hírhedt fogolytáborig, az utolsó hetvenkét órában vizet se kaptunk, ennivalót még kevésbé. Egyik osztálytársamtól a rámpára lépve kellett végső búcsút vennem, halála előtt a másik, a kórháznak csúfolt barakkban, ahol egy szem gyógyszer sem jutott senkinek, egy cédulán köszönt el tőlem: „Odafönt találkozunk.” Én feküdtem a Liberatorok fedélzeti tüzének zuhatagában, a Raták odapásztázó lövedékei alatt, az alacsonyan támadó Messerschmidtek mértani sorozatának szelében, én, aki tiltakoztam a fegyverkezés ellen, diáktársaim meg immár egy jobb világban tanúskodnak mellettem. Halász tanár úr szégyellt, Halász tanár úr sajnál.

Egyetemi órámra hivatkozva sarkon fordultam, és eliramodtam a Gólyavár felé.

Weberre mindig úgy néztem, mint idegen emberre, még haraggal se gondoltam rá. Péterfyről meg éppen némi együttérzéssel hallottam, ostrom után a párhuzamos osztály tanulói, általában tehetősebbek és jótékony lelkek, rendszeresen élelmezték. Tiberióval a Nagykörúton akadtam össze. Fiacskám, mesélte, Rómába készül, átveszi a magyar intézet vezetését, és hamarosan ki akar vinni. Kijelentése a körúti porba fulladt, kapcsolatunk azonban haláláig megmaradt. A magyar Dante Összes megjelenésekor fölhívott. „Fiacskám, elintéztem, hogy a Magyar Nemzetben te írsz a kiadványról kritikát. Tíz oldalt is írhatsz.” Hiába hajtogattam, nem vagyok dantista, nem engedett a méltatásból. Amikor cikkemet átadtam, az újság rovatvezetője a terjedelem miatt gorombáskodott velem.

Aki krónikát ír, legyen aggályosan pontos és igazmondó. Vészterhesen indult kalandom zárófelvonásához tartozik, hogy értesítőnk az osztálynévsoron kívül ugyan sehol sem tüntette föl nevemet, ám a pályadíjakat, kemény húsz pengő erejéig, megkaptam. Kis Német pedig tornából habozás nélkül megadta az évvégi jelest.

Igazgatói ítéletem után egy szűk héttel megnyílt a keleti front. Újabb néhány nap múlva Magyarország a hadviselő hatalmak közé lépett. Gimnáziumunkra az én kilengésemnél nagyobb gond szakadt. A Birodalmi Német Tanítóképző kisajátította épületünket, és iskolánkat összevonták a szomszédvárral, a szemközti gimnáziummal. Mindkét intézmény érettségiző osztályait egy-egy tanulócsoporttá egyesítették. A mi létszámunk hatvanra emelkedett, olaszórán meg éppenséggel hetvenketten szorongtunk a tanteremmé átalakított kápolnában, kivéve Gergelyt és Polgárt, ők a zongora alatt kártyáztak. Ha utóbbit, ezt a kétméteres osztályismétlőt szólították, mint valami eldugaszolt szellem nyújtózott elő kártyás palacklétéből. Új igazgatónkká a másik iskola vezetőjét, a történész Fógel Sándort nevezték ki.

Utolsó középiskolai évemre nagyon készültem. Bizonyosra vettem, a tanári kar rám bízza az önképzőkör elnöki tisztét, és képeztem magam a középiskolák tanulmányi versenyére, természetesen irodalomból. Az önképzőkör felügyeletét ugyan nem Vajthóra, hanem a másik gimnázium tankönyvszerző irodalompedagógusára ruházták, mindamellett a tanári testület egyhanúglag nyilvánított diákelnökké. Úgy hírlett, ez ügyben Tiberio fogalmazta meg a javaslatot. Döntésüket a tanárelnök egy hétfői napon közölte velem.

A keddi tanítás fizikaórával indult. Még negyedóra sem telt el, amikor benyitott Fógel igazgató úr, és az ünnepélyes vigyázzban feszítő osztálynak kihirdette, megsemmisíti a korábbi döntést: visszavonja kinevezésemet az önképzőkör diákelnöki posztjára, minthogy magatartásom „szabályszerű”, s így bárki megértheti, ilyen minősítésű tanuló nem vezetheti társait, és persze, tette hozzá, az illető arról sem álmodhat, hogy majd a tanulmányi versenyen ő képviseli a tiszta és nagy múltú Alma Matert.

Szavai lesújtottak. Valóban álmaimat foszlatta szét. Elkeseredésemet csak azért váltotta föl fokozatosan a jövőbe tekintő dac, mert az ország a háború viszontagságaiból mind nagyobb részt vett ki, józan perceiben még a magamfajta serdülő is előrelátta az egyéni és közös fenyegetettséget.

Az önképzőkör élére helyettem a volt párhuzamos osztály egyik jófejű tanulója került, korántsem elhivatott irodalmár, később elektromérnöki diplomát szerzett. A tanulmányi versenyre is őt nevezték. Nem annak örültem, hogy végül helyezést sem ért el. A versenytétel nekem sem ízlett volna. „Irodalmi élet 1847-ben”: a versenyzők ezen a tételen mérhették össze tudásukat. Én ugyan olvastam már Jókai és Degré emlékezéseit, tanulmányoztam Horváth János, sőt Császár Elemér és Farkas Gyula könyveit s mindenekelőtt a Petőfi- és Arany-pályaképeket, de akinek erőssége a költészettörténet, leginkább pedig az alkotás műhelytitkai izgatják, az irodalmi élet sajátosan históriai jelenségeit kevésbé búvárolja. Erről a témáról bizony csak a legszükségesebbet tudtam, a versenyen alkalmasint leégek. A sors megkímélt, egyik kezével sújtott, a másikkal megóvott.

A háború után befejeztem tanulmányaimat. Magyar-francia szakos diplomámmal fölvértezve különböző középiskolákban tanítottam. Kis Németről tarka hírek szállingóztak. Azt regélték, a déli fronton partizánvadász hadnagyként a fegyveresek elfogták, de rovásán különösebb kegyetlenség nem lehetett, mivel összeverték ugyan, de szabadon engedték. Hosszú ideig nyomta a kórházi ágyat, mesélték, majd visszatért a civil életbe. Későbbi pályájáról azt hallottam, állítólag pártmegbízatásból a pedagógus szakszervezet egyik legbuzgóbb tisztségviselője.

1956 januárját írtuk. A Váci úton előző évben fölavatott gimnáziumban, a félévi osztályzatok lezárása előtt, beszóltak nagyszünetben a tanáriba: engem keresnek. Kis Német állt a folyosón. Láttomra arca föltündökölt, és lendületesen nyújtotta kezét. Megszorítottam.

– Szervusz. Éreztem, hogy szerencsém lesz, és itt talállak. Nem is kerülgetem a forró kását. Kartársi szívességet kérek tőled.

– Ugyan miben segíthetnék neked? – kérdeztem, a tegezéssel az egyenlő jogállást, de a nem-hadviselő szándékot is tisztázva. Biztonság kedvéért hozzátettem: – Ha egyáltalán módomban áll.

– De még mennyire! Csak rajtad múlik az ügy – Kis Német annak az embernek áradó boldogságával harsogta, aki nyerő számot tart a kezében. – Idefigyelj. Én az Építők ifjúsági kézilabdacsapatának vagyok az edzője. Kapusom Sas, a te tanítványod. Na most Sas nálad franciából bukásra áll. Ha megbuktatod, a szabályok szerint nem védhet tovább. Akkor pedig, mivel nincs megfelelő tartalékom, kiesünk az ifibajnokságból. Csinálj valamit, hogy Sasnak ne kelljen megbuknia. Öregem, a kenyeremről van szó.

Sas csakugyan elégtelenre állt. Eszembe jutott első direktorom. Pályakezdőként még többet követeltem, a mércét még magasabbra helyeztem, bizony a képzőben én osztogattam a legtöbb elégtelent. Igazgatóm, Buzássy, saját minősítéséért aggódott, félt a rossz statisztikai átlagtól. Félévi osztályozó értekezlet előtt pár nappal a sarokba vont.

– Szünet után melyik osztályba mégy?

– A II. c.-be.

– Épp ott különösen sokat akarsz megbuktatni. Falust például átengedhetnéd, akad egy-két elfogadható részjegye. Menj be, és feleltesd úgy, hogy tudjon.

Emlékezetemben lepergett a jelenet. Mi sem könnyebb egy tanárnak, mint úgy kérdezni akár egy papagájt, hogy tudjon. Szemébe néztem kis Németnek. Már nem mosolygott. Most vettem észre, mennyi barázda rovátkolja. Egy ötvenes évei vége felé járó ember – egy kartárs! – ráncai.

– Rendben van – mondtam. – Megpróbálok valamit. Majd csak kiásom valami csekély ismeretét, amire elégségest adhatok.

Kis Német sugárzott.

– Köszönöm, köszönöm. Tudtam, hogy rád számíthatok.

Kezet ráztunk. A lépcsőfordulóig kísértem, és elnéztem, ahogy trapézalakját, ezt az egyre kisebb idomot elnyeli az iskolakapu hatalmas négyszöge.