Boldog Bódi

Majd megvett a gazdák hidege. Természetesen a kutyagazdáké. Hiszen az enyém hurcolt oda még órákkal azelőtt. Fönn volt a hold, amikor kijött a kertbe, kicibált rongyokkal bélelt, langyos ólamból, berakott az autóba és bő félórát kocsikázott előbb egy hídon át, majd emelkedő kanyarokon. Aztán nyakon ragadott, és kihajított a hóba, ő meg elszáguldott.

Nem értettem az egészet. Az ismeretlen hely félelmet keltett bennem. Itt is kertek szegélyezték a házakat, de nem messze hatalmas fák bújtak össze. Tudom, azt mondják rájuk: erdő.

Újból eleredt a hó. A környéket barátságtalanabbnak éreztem, mint a miénket. A fagy mint igazi harci kutya vájta belém és egyre mélyebben agyarait. Egy álló napja nem kaptam egy falatot sem, és éhesen a hideg is kínzóbb. Folyamatosan gyöngültem. Mintha tekintetem is homályosult volna.

Kicsapódott egy kiskapu. Gazdám állna a küszöbön? Nyakába ugrottam. Két karjába szorított. Orrom megértette velem, tévedtem: ez a férfi idegen. De ahogy magához karolt, átsugárzott belém tollkabátjának melege. Tollkabátok is különböznek. Az idegen valódi pihekabátot viselt. Ez még puhább, még melengetőbb.

Izmaim kezdtek fölengedni. De miért idegen? Gazdám ezt sose tette velem. Mindegy, akárki. Vigyázva elindult. Ölelése nem lazult. Pár lépés után befordult egy dohányüzletbe. Álla felém bökött. A trafikos széttárta két karját. Akárki továbbment. Megszólított egy görnyedten csoszogó anyókát. A néne kikerekült szemmel bámult rá, de meg se mukkant. Kisgyerekek rohantak elénk. Fölágaskodva vettek szemügyre. Egyikük ujjhegyével megcirógatott. Akárki most már türelmetlenül elzavarta a kíváncsiskodókat. Gazdámat keresi, villant belém. Próbálkozott még néhányszor, de hiába.

Ekkor kipeckelte a számat, fogazatomra hunyorgott.

– Nicsak – motyogta – épp kezd kibújni a bal alsó négyesed. Kölyök vagy még. Hat hónapos. Plusz-mínusz egy hét.

Benyitott egy boltba. Hosszú szíjat vásárolt, szájkosarat, két fényes edényt, valami furcsa, sötétes huzatú nyakravalót, végül egy zselatincsontot. No lám, nem rossz ember. Az edényeket nyilván ételemnek, italomnak szánta. Már örülni is tudtam. A műcsontnak különösen. Korábban kínomban a szőnyeget, a szekrény sarkát rágtam. Nem tehettem róla, jött a fogam. Gazdám nem értett meg, kiabált rám. Akárki okosabb.

Hazavitt. Lakása terjedelmes tollkabát. Lemosta tappancsaimat, és azután színültig töltötte a két edényt. A krumplit paradicsomos húscafatok ízesítették, még sárgarépa is került ínyemre. Azt nagyon szeretem. Mire az edényt kinyaltam, úgy csillogott, mint üres korában.

– Ki sem kellene mosni – mormolta Akárki. – Most aztán boldog lehetsz! – rikkantotta.

Kilefetyeltem a vizet. Körülnéztem. A közeli karosszék szagát szimatoltam. Akárki tömény illata áradt belőle. Nekilódultam az ülőkéjének, de földre huppantam. Mi ez? Máskor magasabbra is könnyen föllendülök. Nekigyürkőztem, és megint lecsúsztam. Lehúzta hasamat a bőséges koszt.

– Ez maga a boldogság! – harsant föl Akárki.

Farkamat meglengettem, és harmadszorra sikerült a karosszékbe lódulnom. Pillanatok alatt elaludtam.

– Elég a boldogságból! Öt órát aludtál egyhuzamban! Ennyi felnőtt embernek sem kevés.

Bökdösésre ébredtem, és ez a szózat kopogott fülemen.

Akárki megragadott, és a ház elé noszogatott. A hó nem olvadt, de a fagy kevésbé mart, mint tegnap.

– Szomszéd úr, csak nem akarja ezt a kutyát magáévá fogadni? Éjszakánként majd le se tudom hunyni miatta a szememet!

Csípőre tett kézzel terebélyes némber meredt Akárkire. Ellenszenvesnek éreztem, de bölcsen hallgattam. Akárki megbillentette kalapját, és zsíros vigyort dobott az asszony felé.

– Ugyan, kedves asszonyom! Ez a jámbor kiskutya az egész éjjelt nálam töltötte, és hallott egyetlen vakkantást akár? Tapintatos kölyökkutya, még csak hat hónapos.

– Nem kérdezem, hogy jutott hozzá, de az már fúrja az oldalamat, honnan tudja ennyire pontosan a korát?

– Drága szomszéd, hiszen biológus vagyok. Megnéztem a fogazatát. Egyik foga, amelyik erre a korra jellemző, épp hogy kibújt.

A túlburjánzott vászoncseléd csöndesebben folytatta.

– Jó, jó, de mégis hogy hívják?

Akárki elfintorította az orrát, aztán hirtelen földerült.

– Boldog! Mert hogy nálam igazán az! Vagy talán inkább Bódog, az már hiteles név és fiúnak való.

Az asszony égnek fordította tányérképét. Rázta a nevetés.

– Menjen már! Ki hallott ilyen kutyanevet? Bodri, azt igen!

– Soha! Hogy egyszerre három eb rohamozzon meg az utcán, ha elkiáltom ezt a nevet? Még mit nem! Akkor már legyen Bódi!

Akárki a letaposott hóra nyomott, és rám harsant.

– Bódi!

Pártjára kellett állnom. Melegre vitt, ennem, innom adott, szállást leltem nála, talán otthont is. Ettől a szipirtyótól viszont semmi jót nem remélhetek. Megcsóváltam a farkamat, és vakkantottam. Csak egyet, azt is aprót, hogy jelezzem, már tudom a nevemet, de ne hazudtoljam meg Akárkinek csöndes, filozófus természetemről terjesztett híremet.

Ezzel megkezdődött közös életünk.

A kellemest könnyű megszokni. Napi háromszori, négyszeri séta, aszerint milyen az idő. Úti célunk a környék parkjai, lombos utcái, zord napokon a kerítésen belül kell mozognom. A kosztra nem panaszkodhatom, minden napra jut hús és beszélgetés Akárkivel. No nem bőbeszédűen, és csak akkor, ha ő akarja. Hamar megtanultam, van szíve, de önző. Ha nekem kerekedik kedvem társalogni, rám szól, de ha ő elegyedik velem beszédbe, én nem tessékelhetem arrébb. Párbeszédünkben Akárki az előadó, és övé a nagyobb hangerő. Legokosabb, ha tőkaffantásokkal veszek részt az eszmecserében. Csaholok, bár röviden, ha egyetértek; morrantok, ha fenntartással élek. Egy ideig azt hittem, különvéleményem fölvillanyozza, és ilyenkor érzi, élőlény népesíti be magányát, nem holmi gép.

Ráocsúdtam azonban, hogy nehéz a fölfogása. Üvegdobozokban olyan kis madárféléket vettem észre, mint amilyenek nyáron röpködtek a levegőben vagy a virágokra szálltak. Ezek kiterjesztett szárnnyal, moccanatlanul ülnek gombostűkön. Orrommal meglöktem az egyik dobozt, hátha felröppennek. Akárki hangja rám reccsent.

– Sipirc! Mégy onnan rögtön? Te boldogtalan!

Megértettem, helyteleníti, amit csinálok. Leültem, és fejemet félrefordítva sandítottam rá. Kutyaszótár szerint az annyit jelent, szavait tudomásul vettem. Erre Akárki rám húzott egyet. Ó, te vékony eszű! Bizony nem egy nyelven beszélünk. Elsomfordáltam. Jobb a békesség.

Nemsokára újabb kiábrándulás ért. Csöngetésre Akárki egy másik némbert engedett be, a szomszédasszonynál kevésbé terjedelmeset, valamivel fiatalabbat. Összedugták az orrukat, és elölről egymásnak estek. Elölről! Pedzettem, Akárkit olyan bizsergés járhatta át, mint engem, amikor szukákkal találkozom, a kedves vizslával, Aranyossal vagy az elragadó fehér pulival, Kompóttal. Ahogy Akárki tekintete rám esett, bekergetett a szerszámoskamrába. Nem haragudtam, én sem szeretem, ha udvarlásomat zavarják. De Akárki azt se tudta, hogy hátulról kell udvarolni! Nem igazodtam el rajta.

Különben a vendéglátás szórakoztatott.

Gyakori látogatónk egy Akárkinél alacsonyabb, csupa kerekség férfi. Nem barátságtalan, míg a házigazdával cseveg, meg-megsimogatja a fejemet, bár nemigen figyel rám. Mindenesetre már első ízben a nem-hadviselők közé soroltam, és ölébe ugrottam. Két combja fölött valami nagy labdába ütköztem, amit nem éreztem ehetőnek, a vendég azonban érzékeny rá, mert fölsikoltott.

– Bódi! Te ostoba! Hát illik bántani a vendéget?

Lezökkentem a padlóra, és a sarokba kuporodtam.

– Na látod – nyugtatta barátját Akárki. – Engedelmes kutya ez. Barátkozni akart, csak fiatal, még nem nőtt be a feje lágya, tanulnia kell még.

Micsoda sótlan gondolkodás, se íze, se leve, gondoltam magamban. Kényelmetlen volt a testhelyzetem a vendég combján, hangja is sértette a dobhártyámat, ezért hagytam ott. Elszontyolodva gondoltam, Akárkivel nem mindenben értjük meg egymást.

Szereztem jobb tapasztalatokat is. Sőt. Az a két fiatal látogató egész másképp öltözött, mint a kis kövér. Tulajdonképpen úgy, mint az utálatos szomszédasszony, mégis ahogy átlépték a küszöböt, gyomromban jóleső izgalmat éreztem. Szaguk tette, az illatuk. Nyugtalanul sündörögtem körülöttük.

Amint leültek, meztelen bokájukhoz dörgölődztem. Egyszerre kacagtak föl. Hangjuk csengőbb volt, mint Akárkié vagy a pufóké. A keresztutcában tipegő selyempincsi hangjára emlékeztetett. Egyikük odadugta homlokát a kobakomhoz. Lassan, óvatosan megnyaltam az orra hegyét. Mit lehet tudni, hogyan viselkedik, aki úgy öltözik, mint a szomszédasszony? Ám ez az új látogató vakargatni kezdte fülem tövét. Gyönyörűségemben nem tarthattam vissza nyüszítésemet. Nyögdécselésem mintha zsigereimből szólt volna. Ekkor a világos hajú, mert ő volt, fölkapott és egy takaróra tett. Úgy látszik, ez a fajta kétágú takaróba csavarja a lábát, mert a másikon is ezt láttam. A hely kényelmesebbnek bizonyult, mint a duci öle. Finom illat csiklandozta nyálkahártyámat. Odafészkelődtem.

– Gréti – csattant föl a másik. – Add ide nekem is!

A Grétinek szólított egy kicsit még gyöngéden dögönyözött, aztán áttett a másik ölébe. Minek óvatoskodott? A mennyezetig is felszöktem volna örömömben. A másik lábtakaróról fanyarabb, erősebb, még ingerlőbb illat csapta meg a képemet. Heves szívdobogás fogott el. Ez a fekete loboncú sörényével még piszkálgatta is az orromat. Jóízűeket prüsszentettem.

– Gréti! Médi! Az unokáim! – mutatott a két látogatóra Akárki. – Ő pedig Bódi! A boldog Bódogról kicsinyítve, mert kitett kölyökkutya korában akadtam rá még a télen. Még most sincs meglett férfi korban.

Ínyemet fölhúztam, vicsorítottam és fölhorkantottam.

– Mi baja lehet? – képedt el Akárki. – Pedig mintha első pillanattól belétek bolondult volna.

Belefúrtam fejemet Médi könyökébe, és megint nyüszítettem, hogy megnyugtassam. Akárki bizony kicsit korlátolt. Sose éreztem magamat ennyire érett férfinak, mint most.

– Valamit félreérthetett – nyugodott meg Akárki. – Látod – ajánlotta figyelmembe világosabb hajú unokáját –, Gréti igazán vonzó, kellemes teremtés.

Vau, vau, fejeztem ki egyetértésemet.

– Ami pedig Médit illeti, hát ő… Szavakat se találok rá, mit mondjak a szépségére.

Én megtaláltam, amit ő nem. A földre toppantam, és fölfelé meredve, öblös ugatásra fakadtam. Abba se hagytam volna, ha Akárki nem szólal meg újra.

– Husky – biccentett felém.

Elnémultam. Csak nem akarja tőlem elvenni megszokott, becsületes nevemet? Mordultam egyet.

– Persze csak az egyik fölmenője. A másik akár boxer is lehet, nagyszülői ágon egy német juhász is besegíthetett. De semmiképp sem nagytestű állat.

– Ilyen keverékek a legértelmesebbek – nevetett Gréti. Nyomban meg is simogatta a gerincemet.

Mintha szikrák pattogtak volna a szőrömből. Már megkülönböztettem, kicsoda Gréti és ki Médi. A finomabb, elkábító illat Gréti, a görcsbe rándító, kesernyésebb Médi.

Ahogy múlt az idő, szélesebb társadalmi tapasztalatokra is szert tettem. Rájöttem, a környék ura Szultán. Hasonló sötét bundájú kutya szaladgált arrafelé nem is egy, de az éjfekete Szultán teste másfélszer akkora, mint a többieké, kiemelkedik közülük. Egyszer betért gazdájával a hírlapboltba – kis híján úgy kezdtem, gazdája bevitte, de persze ő vezeti azt a nyiszlett öreget. Nos, ahogy az az ember, mert ebben a kapcsolatban nem tartom gazdájának, válogatott az újságok, képes hetilapok közt, Szultán lefeküdt a padlóra – nem: hatalmas termetével beterítette. Percekig se ki, se be nem merészkedett senki. Pedig Szultán nem kötekedő, inkább jóságos vagy legalább közönyös, így aztán tekintélye általános. Nemigen barátkozik, ez is igaz. Egyesek farkaskutyának tisztelik, mások német juhásznak, de én tudom, ő egyszerűen – Szultán.

Aranyost mindenki szereti. Nagyon mozgékony, természete nyílt, egyenes. Az a legendája, hogy solymász vadászkutyája volt. Amíg a kerecsennel dolgozott, nem történt semmi baj. A ragadozó lecsapta áldozatát, de megszokta, hogy utána munkatársának, a vizslának engedje, vigye ő urukhoz a zsákmányt. Ám a vadász váratlanul egy héjával kísérletezett, ez a madár viszont nemcsak igazi gyilkos, hanem csökönyös és irigy, a vizslát vetélytársának vélte és felé vágott, Aranyos szűkölve futott vissza, és többé nem használhatták vadászatra. Azóta itt lakik. Az embereket azonban ma is jobban kedveli nálunk. Abba is hagytam udvarlását. Fia, Bence a barátom. Csak még fölöttébb kajla. Hozzám iramodik, mintha életbe vágó közlendője volna, aztán sarkon fordul és kereket old, mint akit üldöznek. Vadidegenek nyakába ugrik, és nemegyszer riadalmat okoz, noha csupán simogatást akar kicsikarni. Ha megkapja, amire vágyik, telibe nyalja az illetőt. Ezt csak egyik-másik gyerek tűri, szüleik már nem örülnek. Bencének szüksége van még arra, hogy oldalba taszítva közöljem vele az illendőséget. Talán azért szeretem, mert elöljárójának, nyájas jóakarójának érezhetem magamat.

Akárki élt-halt a Gesztenyés parkért. Odajártunk a kutyafuttatóba. Ott ismertem meg Kompótot. Azonnal belehabarodtam. Hosszú puli-szőre akárcsak a krumplipüré, az illata meg… Ujjongás fogott el, belső tűz perzselt. Rugó lökött utána, és Kompót vissza-visszanézve futkározott előttem. Tudtam, mit akarok: eggyé válni vele. Nyúlánk, csontos arcú fiatalasszonyhoz tartozott.

– Befőtt! Befőtt! – sipította kétségbeesetten.

– Azt hittem – hebegte Akárki – azt hittem, Kompót a neve.

– Amikor illetlenkedik, Befőttnek hívom – vetette oda megvetően a nő.

Kompót, azaz Befőtt értett a megszólításból, asszonyához vágtatott, és szoknyája alá bújt. A női lábat borító takarót nagyságolják szoknyának.

– Maga pedig vigyázhatna jobban erre a korcsra! Nem sok hiányzott, hogy tönkretegye az én bajnokom családfáját – zsörtölődött a némber.

– Ez azért túlzás! Csakugyan korcs, de azért derék állat – méltatlankodott Akárki, és elrángatott a színhelyről, melyet így sajnos tetthelynek nem magasztalhatok. Pofája is kipirult, úgy ráncigált tovább. Még rám is sózott egyet, hogy az alávaló nő kedvében járjon. Ha nincs ott az a boszorkány meg az én jellemtelen kísérőm, családot alapíthattunk volna Kompóttal. Megfogadtam, Akárki becstelen erőszakosságát nem felejtem el, fölkarmolom a kapufélfára.

Akárki javíthatatlan és kártékony. Örökre elszakított imádott Kompótomtól. Engesztelte volna inkább a sótlan perszónát, akkor a létrejött fegyverszünetben előbb-utóbb érvényesítettem volna személyiségi jogaimat. Akárki komoly csalódást okozott nekem. Csak a saját szempontjaival törődik, és nincs szociális érzéke. Jó, fölistápolt, mert humanista. Így nevezik azt, aki szereti az élőlényeket. Az embert, állatot könnyű szeretni általában, de az egyén önzetlen megbecsülése, így Bódié az igazi humanizmus. Ettől fogva nehezteltem Akárkire.

Másképp alakult a történetem Mazsival. Ez Mazsola, a drótszőrű foxi beceneve. Úgy terveztem, vele vigasztalódom Kompótért. Most már körültekintőbben fogtam a dologhoz. Farkcsóválva közeledtem hozzá, mintha csupán játszópajtást keresnék. Mazsi azonban rám vicsorított. Én azért csak közelebb-közelebb lopakodtam. Mazsi eszeveszett ugatásba tört ki, és nekem ugrott. Alig iszkolhattam el.

– Ne haragudjon, bácsi – kérlelte Akárkit Mazsi gazdája, egy suttyó legényke. – Mazsi kölyökkorában patkánymérget evett, az állatkórházban hetekig erein át táplálták, gazdái le is mondtak róla. Amikor kissé magához tért, egyik állatorvos ismerősünk szólt, hogy el is vihetnénk. Szomorú kutya és magányos. Csak a családhoz ragaszkodik. Helyesebben hozzám és még inkább a húgomhoz s persze a mamánkhoz. Más kutyával nem barátkozik.

Nem barátkozni akartam én Mazsival. De úgy látszik, ez a siheder sem értelmes kutyatartó. Mazsi meg emlékeztet a szomszédasszonyra, vagy legalábbis később olyanná válna. Még szerencsém, hogy nem kötöttem össze vele az életemet. A szomszédasszony gonoszságát meg igenis emlékezetembe véstem; sárgaborsószaga van, azt sem kedvelem. Acsargok is rá, de csak akkor, ha Akárki nem látja, nehogy ugatással rágalmazzon éjszakai nyugodalmáért aggódva. Mert aludni azt szeretek.

Múltkor furcsa zaj riasztott föl. Ott a vackom az előszobában. Tisztán hallom, ami az ajtó előtt zajlik. Arra neszeltem föl, hogy matatnak a záron. Nem kerekedtem föl, hiszen kettős fémlemez védi a lakást, az ajtót belső lánccal is megerősítették. Mégis kattant a zár, az ajtót nyitották, amíg a lánc engedte. Láttam, valaki lábát feszítette a nyílásba. Rávetettem magam, beleharaptam a bokájába, és leszakítottam egy darabot a nadrágszárából. Förtelmeset ordított a betolakodó, sebesült lábát kirántotta a résből. Eliramodhatott, mert a szürkületben csattogott az utca. Dühömben hörögtem, üvöltöttem utána. Akárki előrohant szobájából. A félig kifeszített ajtóra bámult, majd az agyaraim közt lifegő mustrára a nadrágból. Rám borult, ölelgetett, dédelgetett. Nyomban megitatott. Szükségem is volt rá, izgalmamban kiszáradt a torkom. Amint világosodott, Akárki elsietett, és hatalmas csonttal tért vissza. Megfőzte és vigyorogva, dünnyögve, hátamat paskolgatva elém tálalta. Nem mondom, ízes velőscsont volt, de nehéz étel reggelire, egyébként is jobban szeretem a kockasajtot. Ezt megjegyezhette volna már. A csontot azért befalatoztam.

Akárki másnap reggel újabb velőscsontot rakott elém. Arca tündökölt. Félretoltam csontostul a szilkét, és kérdőn, keményen ránéztem: megért-e végre. Erre nekem esett és durván helybenhagyott. Hiába, csakugyan nem egy nyelven beszélünk. Reménytelen eset, le kell vonnom a tanulságot. Előbb-utóbb ki kell iratkoznom ebből az ismeretségből. Akárki vélt házőrző erényeimet ismerte el, holott határtalan dühbe gurultam, mert a rabló megszakította édes álmomat. Haragomban téptem meg, és emlékeztetőül hasítottam le egy foltnyit nadrágja szövetéből, hogy szagáról egyszer azonosítsam. Nem elég, hogy egy ebnek fogazatáról állapítsák meg a korát, természetét is számon kell tartani.

Bizony Akárkit egyre kevésbé viselem el. Ma ismét a Gesztenyés parkba tartunk. Nem tagadom, engem is csábít a hely. A park szívében nyújtózkodó puha gyepen kedvemre cikázhatok, hempereghetek és találkozhatom pajtásaimmal, Boldizsárral, a skót juhásszal, Buksival, a dakival, Dugóval, a spániellel.

Egyelőre a sétányon csellengünk, Akárki leoldja pórázomat. Az egyik padon két sovány férfit veszek észre. Rokonszenves szagot sodor felőlük a szél. Feléjük ügetek. Közelebbről jövök rá, szikárak, de már nem fiatalok. Az ültében is alacsonyabb erősen sarkos homlokú, a másik Cézár-koszorús.

– Ne féljenek – harsogja Akárki –, nem harap, csak barátkozni akar.

Tapintatlan fráter! Emberszeretetem pofámra van írva, bemutatkozni pedig a magam módján én is tudok.

– Ez a napló – mondja a hajasabb – az alkotói műhely megvilágítása. Épp a hatodik kötet ad drámaírói születéséről számot. Első színműve az amerikai polgárháborúban játszódik. Elgondolkoztató, hogy fokozatosan, napról napra eszmél rá maga is, mire futtatja ki a darabot.

– Ebből látszik – így a magasabb – hogy nem drámaíró, hanem vérbeli epikus. Született drámaíró a vége felől írja meg a színművet.

Furcsállom ezt a társalgást. Mennyivel érdekesebb Gréti és Médi kotyogása nagyapjukkal. Akárki megtanította őket, hogy ha sűrített paradicsomot kevernek össze krémsajttal, a végeredmény olyan finom pép, hogy az édes és csípős ízek csak úgy keringőznek az ínyemen. Ha száraz kenyeret kennek meg ezzel a keverékkel, még azt is örömest befalom. A lányok cserében elmesélték, milyen ínycsiklandó az olajjal megöntözött negyedelt hagyma. Csak azt nem értettem, miért vihogtak, amikor hozzáfűzték, mikor nem tanácsos hagymát fogyasztani. Az a fehérnép pedig, aki orrát szokta dörzsölgetni Akárkiéhez, nem apad ki a beszédből, ha fűszerekre terelődik a szó. A kakukkfűvel meghintett hús az én kedvencem is, ezt megvallhatom! De még a pufinak Akárkivel a haskötőről folytatott eszmecseréje is kevésbé közömbös nekem, mint a két idegené, hiszen kemény fagyban szívesen hordok kiskabátot.

Egész közelről ezek ketten még idősebbnek látszanak. Az alacsonyabb nadrágjából kellemes, bár gyönge illat csap meg. Nemrég, talán tegnap, valamelyik társammal tölthetett némi időt. Próba: szerencse! Farkasszemet nézek vele. Pillantásomat viszonozza. Nem ellenséges, de közönyös. Talán mégis. Mellső jobbomat cipőjére fektetem. Ez, ugye, mifelénk annyit jelent, mint amikor az egyik ember a másiknak kezét nyújtja.

– Ne tartson semmitől – kapkodja a levegőt mögöttem Akárki. – Csak kíváncsiskodik, ismerkedni szeretne.

Hígvelejű! Egycsontú! Ismerkedni, barátkozni hozzám hasonlókkal szoktam. Kíváncsi, az vagyok, de ez a csökött eszű tönkreteszi ígéretesnek induló kapcsolatomat. Beavatkozásának meg is van a foganatja.

– Menj szépen Titusz bácsihoz – mondja az alacsony, és cipőjével nem gorombán ugyan, de egyértelműen szomszédjához tol.

Nem is bánom. A Cézár-koszorús bőréről heves, ismerős szag önt el. Gondolom, Titusz lehet a gazdája. Le merném fogadni, hogy tacskó.

Titusz bácsi már hozzám is hajol. Vinnyogok, ahogy lapogat. Habozás nélkül ölébe lódulok.

– Jóravaló eb – dörmögi, és nyakbőrömet morzsolgatja. Egyszerre abbahagyja a kézimunkát és rikkant egyet.

– Nohát! Igazi cimbora. Újpesti színekben fut! Jól jönne a lilák megritkított, szétigazolt csapatának még az ő pályára küldése is.

A hosszabbik vonásait mosoly vasalja ki, és önfeledten gyűrögeti nyakörvem sötétes szalagját, amit lilának mond.

Bolond ez is! Az emberek közt ilyenekből tizenkettő egy tucat. No igen, kutyában is akad különc, nem klubszínek vallásának rajongója, de csodabogár. Itt van például Bundás Vitéz, a komondor. A Jégverem utcában lakik, civilben egy gellérthegyi kutatóintézet igazgatója. Csak hétfőnként jár be, más napokon délelőtt tizenegyig az intézetieknek még telefonon is tilos zavarniok. Akkor írja regényeit. Hét végén Duna menti birtokára utazik, és végképp elérhetetlen. Ott állítólag pávákat tenyészt. A Jégverem utcában a családdal kosztol, és minden étkezés után csemegéül elfogyaszt egy használt papírszalvétát.

Akárki már egymásra találásunk történetét regéli, a dermesztő téli hajnalt, első óráimat otthonában (így mondom, mert egyre kevésbé érzem a magaménak), aztán rátér arra, mennyire szeretem unokáit. Átkozott közvetlenkedő, nem hagyja ki, hogy az emberek közt is a nők a gyöngéim, kivéve a szomszédasszonyt. (Ezt helyénvaló megemlíteni.) Dicshimnuszt zeng értelmemről, bátorságomról, hőstettnek minősíti a betörő elrettentését. A velőscsontot sem mulasztja el szóba hozni. Bezzeg elhallgatja, hogy megvert.

A Csörsz utcai lépcsőlejárónál fölbukkan Boldizsár.

– Látják – lelkendezik Akárki – csodaszép collie. És háromszínű! Fehér bundáján barna foltok és feketék is.

Honnan veszi ezt a nyakatekert elnevezést? Skót juhász, ez a tisztes családi neve. Ó, ez a félnótás! Nem lehet rajta segíteni. Boldizsár igazi jellem, szépségéről azonban Aranyost kellene megkérdezni. Viszont mi az a barna foltja, amit ez a hetrefüles emleget? Fekete és fehér, mint minden kutya! Mint az egész világ.

Akárki fecseg, locsog. Ez a magányosok átka, bárki idegennek megnyílik a nyelvük csapja. Elég! Ebből elég.

Egy lány közeledik sima szőrű foxijával. Kivetődöm a Cézár-koszorús térdéről, és úgy teszek, mintha üdvözölni akarnám ebtársamat. Akárki hasonlóképpen jár el a lánnyal. A furcsa két fickó ellépeget balra, én jobbra eloldalgok. Öntudatos kutyalegénynek megalázó olyasvalakihez lealacsonyodni, mint Akárki. Megtorpanok. Az életemet mentette meg. Dehát már az ebtársadalom nagy mesélője, Zsoké, a Sintérvilág Kutyaországban szerzője megmondta, a hála egy neme a gyűlöletnek.

Nem, nem vagyok hálátlan. Kitartottam mellette, noha most sem ismer igazán, márpedig ismerni annyi, mint szeretni valakit. Nem szeret szívből, hiszen ízlésemmel még mindig nincs tisztában, a szebbik nem közelétől meg éppenséggel megfoszt. Biológusként azt hiszi, ért az élet dolgaihoz, ezért önhitt, hajthatatlan, nem lehet vele az ötről a hatra jutni.

De igazságtalan sem leszek. Nem eresztem csak úgy világgá. Jótettel fizetek az emberiségnek a rossz élményért. Veszek neki két edényt, élelemnek és víznek. Tudom a járást a szíjgyártóhoz is. Odamegyek, vásárolok a nyakára örvet, mert kitapasztaltam, elriasztja a kullancsokat. Nem társítom azonban szalaggal, se lilával, se feketével, se fehérrel. Szájkosarat sem teszek Akárkire: dörgölhesse szabadon orrát nemének szebbjeihez. Majd ráeszmél, kettőnk közül ki a nagylelkű! Veszek viszont pórázt, és elvezetem a 28-as busz végállomásához. Ott él a bölcs öreg, Benedek, a bernáthegyi. Megmutatom, mennyire jó a sora Akárkinek, még a genfi konvenciók próbáját is kiállja politikám.