Egy első nap

Milyen furcsa. Amikor a felnőttek valakit senkinek, semminek tekintenek, azt mondják: levegőnek nézik. De most, ahogy a rosszul zárt zsalu napfényes csíkjára bámul, porszemek serege táncol a levegőben. Nem üres, nem semmi.

– Béci!

Visszahúzza fejét a párnába.

– Fiacskám, kelj föl!

Anyja a nyitott ajtóból beszél.

– Mozogj már, Béci! Ez nem olyan nap, mint a többi. Tudod, hogy ma mégy először iskolába. Ha elkésel, ezután mindig görbe szemmel néznek rád.

Csakugyan nagy nap. Most eszmélt rá, mi minden van a levegőben. Talán még ezen kívül is sok minden.

Anyja válla fölött apja arcát is megpillantotta.

– No, egy-kettő, fiam, mosakodj, öltözz, aztán ugorj a konyhába, hogy együtt reggelizzünk.

Amikor a tejeskávét kezdte hörpölni, görcsbe rándult a gyomra.

– Egy korttyal, egy falattal több se megy le a torkomon.

– Ugyan, kicsinyem – unszolta az anyja.

– Ne erőltesd. Tettél tízórait a táskájába? Majd a nagyszünet idejére megéhezik, és pótolja a reggelit.

Apja magához húzta, fölcsatolta hátára az iskolatáskát.

– Ide figyelj! Az iskolában sok érdekeset tanulsz majd. Hallgasd nyitott füllel, amit mondanak, légy szorgalmas. És ne verekedj. De ha megütnek, azonnal üss vissza!

Az iskola főbejáratánál egy bácsi igazította útba az elsősöket, merre is menjenek. Első emelet, balra az első ajtó. A teremben már több hasonló korú fiú üldögélt. Rácsodálkoztak. A tekintetek kereszttüze megzavarta, de amikor a következő társát hasonlóképpen fogadták, megnyugodott. Nyugalma nem tartott sokáig. Mégiscsak ő állt vagy inkább ült a figyelem gyűrűjében.

– Túrósfejű! – csattant föl egy hang, utána meg a visszhang.

Otthon simogatták aranyszőke fejét, ismerősök lenszőkének emlegették, így még nem csúfolták. Körülnézett. Sötét hajú kobakok erdejében árválkodott.

– Túrósfejű! – horkant föl egy másik hang, és utána megindult a zúgás, ám hamar megszűnt, mert a tanító néni a küszöbről rájuk ripakodott.

– Így kell megkezdeni a diákéletet? Csürhe! Csönd legyen, mert máskülönben…

Márta néni alakja magasabbra nyúlt nagynénjénél, Mici néninél, talán még apjánál is. Pattogtatta a szavakat. Egyre-másra pirított a gyerekekre, de ő megúszta. Kárpótlásul a csúfnévért? Pedig csakhamar rászolgált, hogy csacsiságáért megleckéztessék. Mivel táplálkozunk, ki, mit eszik szívesen, kérdezgette Márta néni. Eljutott oda, hogy az egészségre hasznos és különben is finom tejet dicsérte. Éppen tőle kérdezte meg:

– Mit csinálunk a tejből?

– Vajat – felelte határozottan.

– Hát még?

– Sajat! – rikkantotta diadalmasan.

Hahota zendült föl. A tanító néni mosolyogva javította ki, és a fiúkat rendre intette.

– Milyen volt? Hogy telt el a nap?

Anyja izgatottabb volt, mint ő maga. Apja csak figyelmesen fürkészte. Mit is érzett fontosnak ebből a délelőttből?

– Tudjátok, az első szünetben, kilenc órakor sorba állítottak bennünket, és kimentünk pisilni. Az a jó, hogy a következő szünetben ezt már nem ismételték meg, mert akkor már nem tudtam volna.

Apja legyintett.

– No, moss kezet és üljünk asztalhoz.

A levest csöndben kanalazták, de amikor a fasírtba harapott, fölkiáltott:

– Anyu, ez röpült!

Anyja hátravetette magát a székben, úgy kacagott. Apja elképedve meredt a nevető arcra.

– De hiszen tudod, hogy nem eszik szárnyast!

– Persze – mondta az anyja még fuldokolva –, de azt hittem, hogy fasírtról nem veszi észre. És különben is galambból van.

– Hagyd ott – fordult felé az apja. – Edd meg a főzeléket, a zöldborsót úgyis szereted. Utána egyél meg egy almát. Kettőt, ha jólesik.

Ebéd után a kutyával hancúrozott a kertben. De öreg Buksi nemsokára megelégelte a bolondozást; leheveredett és vinnyogott, amikor noszogatta. Béci törte a fejét, hogyan üsse agyon az időt. Elnézte az almafát. Még fiatal, de azért ezüstlő törzse világít-e vajon éjszaka? Lenne-e lelki, testi ereje, hogy fölkeljen éjnek idején csak azért, hogy erről bizonyosságot szerezzen?

Nem maradt sokáig magára. Nagybátyja érkezett, apjának öccse. Hórihorgas, kese hajú fiatalember kísérte. Lúdtalpbetét arca van, döntötte el a sorsát.

– Gyere, öcsi – zörrent rá a nagybátyja. – Hoztam neked egy másik nagybácsit is.

Nem értette a dolgot. De bácsikáját szerette, egy ideig még azt is elhitte neki, torkának sebhelyét a háborúban szerezte, pedig, ahogy apja utóbb elmondta, ez a testi nyom gyerekbetegséget követő sebészkéz emléke, a sebesült a háború kitörésekor még iskolás volt, sőt még a fegyvernyugváskor is az. Mindenesetre kezet rázott a lúdtalpbetéttel. A hatalmas mancs megroppantotta ujjait. Ahogy mögöttük lépkedett a lakásba, fújdogálta sajgó körmeit.

Apja, nagybátyja meg a vendég a nagyszobába húzódtak. Anyja a kisszobába vonta.

– Hagyjuk magukra a férfiakat – mondta. – Most dől el Adél nénikéd sorsa.

– Hogyhogy eldől?

– Ez a fiatalember elvenné feleségül. Azért jött, hogy a hozományról tájékozódjon, apádék meg, mint jó fivérek, bele akarnak nézni a veséjébe, hogy tisztán lássák, ki lesz a sógoruk. Adélnak ideje férjhez mennie, maholnap vénlánynak számít. Maradj itt csöndben.

Anyja a konyhába ment, ő maradt. A kisszobába áthallatszottak a beszélgetés töredékei.

– De ha nem jól bánik a húgunkkal, – hallotta apja hangját –, lehet maga országos boxbajnok is, összetörjük a csontját.

Apja csak egyszer ütötte meg visszakézből, amikor feleselt, de nem irigyelte a lúdtalp fejűt.

Egy óra múlva a vendég elment, kisvártatva azonban beállított Adél néni. Ekkor már együtt ültek mind a nagyszobában. Elfelejtették kiküldeni.

– És akkor utánuk lopództam a strandra – torzult el Adél néni egyébként sem angyali szelídségű arca – és láttam, hogy ott süldő lányokkal cicázik. Még fogdosta is őket!

– Nicht vor dem Kind! – sikította az anyja.

– Odaléptem, jól lehordtam és faképnél hagytam – virult föl Adél.

A két férfi összenézett.

– Vállalkozó kedvű fiatalember az, aki még szeptemberben is a strandon koslat – merengett a nagybácsi.

– Nicht vor dem… – susogta az anyja.

– Ezt előbb is mondhattad volna – förmedt apja Adél nénire. – Szalmát csépeltünk a mostani megbeszéléssel.

– Rossz jel – fűzte hozzá a bácsi, – hogy ezután még eljött tárgyalni velünk. Ez a hozományra éhes.

Bécit nem nagyon érdekelte a bonyodalom. Az jó, hogy ez a barbár tappancsú mégsem kerül a családba. Vagy ha igen, akkorra ő már mint híres föltaláló kitört a szűk családi keretek közül. Elővette a lemezeket. A Tannhäuser-nyitányt választotta. A megoldás egyszerű. A gramofontű gyorsan forog a lemezen: ezt a műveletet kell megismételnie egy szöggel. Kincsei közül kikotort egy vékony szöget és megkezdte a kísérletet. Amikor anyja benyitott, már verejtékezett.

– Mit csinálsz, te szerencsétlen? Feri, gyere gyorsan!

Apja átfúrta tekintetével. Eszébe jutott a lúdtalp fejű marka, aztán apjáé.

– Szamár! Nem egyik percről a másikra lesz valaki nagy ember.

– De Feri! Tönkretett egy jó lemezt. Ezt mégsem hagyhatod ennyiben!

– Verjem meg ezért? Úgysem szeretem Wagnert.

Nagybátyja már elment, amikor csöngettek. Négyen jöttek, a szomszéd házaspár és az asszony két húga. Hamarosan csivitelés, kacagó kórus zengett a lakásban. Akkor óvakodott közéjük, amikor apja épp azt mondta:

– Tudják, hogy én gondolatolvasó vagyok?

A fekete hajú, ideges mozgású nővér fölvonta a szemöldökét.

– Ez képtelenség! Ilyesmi lehetetlen.

– Próbáljuk ki – mondta az apja. – Üljön velem szembe, és csak nézzen hunyorgás nélkül az én szemembe.

Két percig se néztek farkasszemet, amikor apja előrehajolt, és szájon csókolta a lányt.

– Erre gondolt.

– Dehogy gondoltam – méltatlankodott nekivörösödve a lány. – Eszembe se jutott! Egyáltalán hogy mondhatja ezt?

– Akkor tévedtem – mondta az apja, és térdét csapkodva nevetett. A társaság vele hahotázott, csak a szénhajú tekintgetett zavartan ide-oda.

Miután a vendégek elbúcsúztak, anyja vacsorához terített. Szerette az aludttejet rozskenyérrel meg a puha, csípős sajtot. De most csak ímmel-ámmal evett.

– Mi van veled? Nem ettél titokban valami édességet?

Bántónak érezte anyja gyanúsítását, hiszen épp miatta aggódik.

– Dehogy, dehogy…

– Talán valóban sok új benyomás ért ma…

Amikor leszedték az abroszt, apja is rászólt.

– Valami bánt, látom az orrod hegyén. Ezért nem ízlett az étel. Ki vele, miről van szó!

Tekintete ide-oda verdesett két szülője közt. Végül kibuggyant belőle.

– Apu, ne vedd feleségül azt a fekete nőt! Mintha csupa kötőtűből volna összerakva. És akkor mi lesz velem meg anyuval?

Szülei összenéztek. Egy morzsányit se nevettek.

– Nem könnyű lecke fiatal szülőnek lenni – tűnődött el az apja. – Úgy látszik, még nekünk is sokat kell tanulnunk.

Apja nem utasította rendre, ez is valami és némi reményt ad. Meg aztán ha nekik is tanulniuk kell, nem az ő személyes szerencsétlensége a frissen kezdődött diákélet. És az is, hogy ennyire békésen szólnak egymáshoz… Talán, talán mégsem válnak el… Akkor ő sem lesz… Mi is? Számkivetett? Hátrányos helyzetű? Ezt, igen ezt a kifejezést hallja mostanában úton útfélen.

– Gyere fiacskám, megágyazunk. Nehéz napunk múlt el, tedd el magadat holnapra. Majd hét végén megint mesélek neked valamit. Talán János vitézről.

A lepedő szegélyét ő gyömöszölte a heverő és a támla közé. Fogmosás, macskamosdás, pizsama föl, aztán a paplan alá. Anyja homlokon csókolta, apja jóéjszakát kívánt. Már a múlt héten megmondta neki, férfiak nem csókolódznak egymás közt, márpedig ő is férfi. Mától iskolás férfi.

Leoltották a villanyt, de a hálószobát elválasztó ajtót résnyire nyitva hagyták: ne féljen magányában a gyerek. Forgolódott, ám nagyon halkan. Nem szeretett volna többet föltárni a benne rekedt nyugtalanságáról.

Fél óra telhetett el, amikor meghallotta, szülei is ágyaznak. Majd újabb fél óra múlva ágynyikorgást hallott és az apja lehalkított hangját.

– Megtaláltam. Itt az én kis váram.

Válaszul csak anyja susogása ütötte meg fülét.

– És én beveszem ezt a várat.

Az egri csillagokról mesélt neki az apja. Hogy milyen vitézül, milyen eredményesen védték a várat a török ellen. Még a nők is szembeszálltak az ellenséggel.

Anyja egy-két apró nevetése hallatszott, aztán női sóhaj. De ezt a boldogság sóhajának hallotta.

Mégsem válnak el, gondolta. Ez nem Eger és főként nem a török. A falnak fordult és álomba zuhant.