Remények és csalódások

 

Egy első nap

Milyen furcsa. Amikor a felnőttek valakit senkinek, semminek tekintenek, azt mondják: levegőnek nézik. De most, ahogy a rosszul zárt zsalu napfényes csíkjára bámul, porszemek serege táncol a levegőben. Nem üres, nem semmi.

– Béci!

Visszahúzza fejét a párnába.

– Fiacskám, kelj föl!

Anyja a nyitott ajtóból beszél.

– Mozogj már, Béci! Ez nem olyan nap, mint a többi. Tudod, hogy ma mégy először iskolába. Ha elkésel, ezután mindig görbe szemmel néznek rád.

Csakugyan nagy nap. Most eszmélt rá, mi minden van a levegőben. Talán még ezen kívül is sok minden.

Anyja válla fölött apja arcát is megpillantotta.

– No, egy-kettő, fiam, mosakodj, öltözz, aztán ugorj a konyhába, hogy együtt reggelizzünk.

Amikor a tejeskávét kezdte hörpölni, görcsbe rándult a gyomra.

– Egy korttyal, egy falattal több se megy le a torkomon.

– Ugyan, kicsinyem – unszolta az anyja.

– Ne erőltesd. Tettél tízórait a táskájába? Majd a nagyszünet idejére megéhezik, és pótolja a reggelit.

Apja magához húzta, fölcsatolta hátára az iskolatáskát.

– Ide figyelj! Az iskolában sok érdekeset tanulsz majd. Hallgasd nyitott füllel, amit mondanak, légy szorgalmas. És ne verekedj. De ha megütnek, azonnal üss vissza!

Az iskola főbejáratánál egy bácsi igazította útba az elsősöket, merre is menjenek. Első emelet, balra az első ajtó. A teremben már több hasonló korú fiú üldögélt. Rácsodálkoztak. A tekintetek kereszttüze megzavarta, de amikor a következő társát hasonlóképpen fogadták, megnyugodott. Nyugalma nem tartott sokáig. Mégiscsak ő állt vagy inkább ült a figyelem gyűrűjében.

– Túrósfejű! – csattant föl egy hang, utána meg a visszhang.

Otthon simogatták aranyszőke fejét, ismerősök lenszőkének emlegették, így még nem csúfolták. Körülnézett. Sötét hajú kobakok erdejében árválkodott.

– Túrósfejű! – horkant föl egy másik hang, és utána megindult a zúgás, ám hamar megszűnt, mert a tanító néni a küszöbről rájuk ripakodott.

– Így kell megkezdeni a diákéletet? Csürhe! Csönd legyen, mert máskülönben…

Márta néni alakja magasabbra nyúlt nagynénjénél, Mici néninél, talán még apjánál is. Pattogtatta a szavakat. Egyre-másra pirított a gyerekekre, de ő megúszta. Kárpótlásul a csúfnévért? Pedig csakhamar rászolgált, hogy csacsiságáért megleckéztessék. Mivel táplálkozunk, ki, mit eszik szívesen, kérdezgette Márta néni. Eljutott oda, hogy az egészségre hasznos és különben is finom tejet dicsérte. Éppen tőle kérdezte meg:

– Mit csinálunk a tejből?

– Vajat – felelte határozottan.

– Hát még?

– Sajat! – rikkantotta diadalmasan.

Hahota zendült föl. A tanító néni mosolyogva javította ki, és a fiúkat rendre intette.

– Milyen volt? Hogy telt el a nap?

Anyja izgatottabb volt, mint ő maga. Apja csak figyelmesen fürkészte. Mit is érzett fontosnak ebből a délelőttből?

– Tudjátok, az első szünetben, kilenc órakor sorba állítottak bennünket, és kimentünk pisilni. Az a jó, hogy a következő szünetben ezt már nem ismételték meg, mert akkor már nem tudtam volna.

Apja legyintett.

– No, moss kezet és üljünk asztalhoz.

A levest csöndben kanalazták, de amikor a fasírtba harapott, fölkiáltott:

– Anyu, ez röpült!

Anyja hátravetette magát a székben, úgy kacagott. Apja elképedve meredt a nevető arcra.

– De hiszen tudod, hogy nem eszik szárnyast!

– Persze – mondta az anyja még fuldokolva –, de azt hittem, hogy fasírtról nem veszi észre. És különben is galambból van.

– Hagyd ott – fordult felé az apja. – Edd meg a főzeléket, a zöldborsót úgyis szereted. Utána egyél meg egy almát. Kettőt, ha jólesik.

Ebéd után a kutyával hancúrozott a kertben. De öreg Buksi nemsokára megelégelte a bolondozást; leheveredett és vinnyogott, amikor noszogatta. Béci törte a fejét, hogyan üsse agyon az időt. Elnézte az almafát. Még fiatal, de azért ezüstlő törzse világít-e vajon éjszaka? Lenne-e lelki, testi ereje, hogy fölkeljen éjnek idején csak azért, hogy erről bizonyosságot szerezzen?

Nem maradt sokáig magára. Nagybátyja érkezett, apjának öccse. Hórihorgas, kese hajú fiatalember kísérte. Lúdtalpbetét arca van, döntötte el a sorsát.

– Gyere, öcsi – zörrent rá a nagybátyja. – Hoztam neked egy másik nagybácsit is.

Nem értette a dolgot. De bácsikáját szerette, egy ideig még azt is elhitte neki, torkának sebhelyét a háborúban szerezte, pedig, ahogy apja utóbb elmondta, ez a testi nyom gyerekbetegséget követő sebészkéz emléke, a sebesült a háború kitörésekor még iskolás volt, sőt még a fegyvernyugváskor is az. Mindenesetre kezet rázott a lúdtalpbetéttel. A hatalmas mancs megroppantotta ujjait. Ahogy mögöttük lépkedett a lakásba, fújdogálta sajgó körmeit.

Apja, nagybátyja meg a vendég a nagyszobába húzódtak. Anyja a kisszobába vonta.

– Hagyjuk magukra a férfiakat – mondta. – Most dől el Adél nénikéd sorsa.

– Hogyhogy eldől?

– Ez a fiatalember elvenné feleségül. Azért jött, hogy a hozományról tájékozódjon, apádék meg, mint jó fivérek, bele akarnak nézni a veséjébe, hogy tisztán lássák, ki lesz a sógoruk. Adélnak ideje férjhez mennie, maholnap vénlánynak számít. Maradj itt csöndben.

Anyja a konyhába ment, ő maradt. A kisszobába áthallatszottak a beszélgetés töredékei.

– De ha nem jól bánik a húgunkkal, – hallotta apja hangját –, lehet maga országos boxbajnok is, összetörjük a csontját.

Apja csak egyszer ütötte meg visszakézből, amikor feleselt, de nem irigyelte a lúdtalp fejűt.

Egy óra múlva a vendég elment, kisvártatva azonban beállított Adél néni. Ekkor már együtt ültek mind a nagyszobában. Elfelejtették kiküldeni.

– És akkor utánuk lopództam a strandra – torzult el Adél néni egyébként sem angyali szelídségű arca – és láttam, hogy ott süldő lányokkal cicázik. Még fogdosta is őket!

– Nicht vor dem Kind! – sikította az anyja.

– Odaléptem, jól lehordtam és faképnél hagytam – virult föl Adél.

A két férfi összenézett.

– Vállalkozó kedvű fiatalember az, aki még szeptemberben is a strandon koslat – merengett a nagybácsi.

– Nicht vor dem… – susogta az anyja.

– Ezt előbb is mondhattad volna – förmedt apja Adél nénire. – Szalmát csépeltünk a mostani megbeszéléssel.

– Rossz jel – fűzte hozzá a bácsi, – hogy ezután még eljött tárgyalni velünk. Ez a hozományra éhes.

Bécit nem nagyon érdekelte a bonyodalom. Az jó, hogy ez a barbár tappancsú mégsem kerül a családba. Vagy ha igen, akkorra ő már mint híres föltaláló kitört a szűk családi keretek közül. Elővette a lemezeket. A Tannhäuser-nyitányt választotta. A megoldás egyszerű. A gramofontű gyorsan forog a lemezen: ezt a műveletet kell megismételnie egy szöggel. Kincsei közül kikotort egy vékony szöget és megkezdte a kísérletet. Amikor anyja benyitott, már verejtékezett.

– Mit csinálsz, te szerencsétlen? Feri, gyere gyorsan!

Apja átfúrta tekintetével. Eszébe jutott a lúdtalp fejű marka, aztán apjáé.

– Szamár! Nem egyik percről a másikra lesz valaki nagy ember.

– De Feri! Tönkretett egy jó lemezt. Ezt mégsem hagyhatod ennyiben!

– Verjem meg ezért? Úgysem szeretem Wagnert.

Nagybátyja már elment, amikor csöngettek. Négyen jöttek, a szomszéd házaspár és az asszony két húga. Hamarosan csivitelés, kacagó kórus zengett a lakásban. Akkor óvakodott közéjük, amikor apja épp azt mondta:

– Tudják, hogy én gondolatolvasó vagyok?

A fekete hajú, ideges mozgású nővér fölvonta a szemöldökét.

– Ez képtelenség! Ilyesmi lehetetlen.

– Próbáljuk ki – mondta az apja. – Üljön velem szembe, és csak nézzen hunyorgás nélkül az én szemembe.

Két percig se néztek farkasszemet, amikor apja előrehajolt, és szájon csókolta a lányt.

– Erre gondolt.

– Dehogy gondoltam – méltatlankodott nekivörösödve a lány. – Eszembe se jutott! Egyáltalán hogy mondhatja ezt?

– Akkor tévedtem – mondta az apja, és térdét csapkodva nevetett. A társaság vele hahotázott, csak a szénhajú tekintgetett zavartan ide-oda.

Miután a vendégek elbúcsúztak, anyja vacsorához terített. Szerette az aludttejet rozskenyérrel meg a puha, csípős sajtot. De most csak ímmel-ámmal evett.

– Mi van veled? Nem ettél titokban valami édességet?

Bántónak érezte anyja gyanúsítását, hiszen épp miatta aggódik.

– Dehogy, dehogy…

– Talán valóban sok új benyomás ért ma…

Amikor leszedték az abroszt, apja is rászólt.

– Valami bánt, látom az orrod hegyén. Ezért nem ízlett az étel. Ki vele, miről van szó!

Tekintete ide-oda verdesett két szülője közt. Végül kibuggyant belőle.

– Apu, ne vedd feleségül azt a fekete nőt! Mintha csupa kötőtűből volna összerakva. És akkor mi lesz velem meg anyuval?

Szülei összenéztek. Egy morzsányit se nevettek.

– Nem könnyű lecke fiatal szülőnek lenni – tűnődött el az apja. – Úgy látszik, még nekünk is sokat kell tanulnunk.

Apja nem utasította rendre, ez is valami és némi reményt ad. Meg aztán ha nekik is tanulniuk kell, nem az ő személyes szerencsétlensége a frissen kezdődött diákélet. És az is, hogy ennyire békésen szólnak egymáshoz… Talán, talán mégsem válnak el… Akkor ő sem lesz… Mi is? Számkivetett? Hátrányos helyzetű? Ezt, igen ezt a kifejezést hallja mostanában úton útfélen.

– Gyere fiacskám, megágyazunk. Nehéz napunk múlt el, tedd el magadat holnapra. Majd hét végén megint mesélek neked valamit. Talán János vitézről.

A lepedő szegélyét ő gyömöszölte a heverő és a támla közé. Fogmosás, macskamosdás, pizsama föl, aztán a paplan alá. Anyja homlokon csókolta, apja jóéjszakát kívánt. Már a múlt héten megmondta neki, férfiak nem csókolódznak egymás közt, márpedig ő is férfi. Mától iskolás férfi.

Leoltották a villanyt, de a hálószobát elválasztó ajtót résnyire nyitva hagyták: ne féljen magányában a gyerek. Forgolódott, ám nagyon halkan. Nem szeretett volna többet föltárni a benne rekedt nyugtalanságáról.

Fél óra telhetett el, amikor meghallotta, szülei is ágyaznak. Majd újabb fél óra múlva ágynyikorgást hallott és az apja lehalkított hangját.

– Megtaláltam. Itt az én kis váram.

Válaszul csak anyja susogása ütötte meg fülét.

– És én beveszem ezt a várat.

Az egri csillagokról mesélt neki az apja. Hogy milyen vitézül, milyen eredményesen védték a várat a török ellen. Még a nők is szembeszálltak az ellenséggel.

Anyja egy-két apró nevetése hallatszott, aztán női sóhaj. De ezt a boldogság sóhajának hallotta.

Mégsem válnak el, gondolta. Ez nem Eger és főként nem a török. A falnak fordult és álomba zuhant.

Boldog Bódi

Majd megvett a gazdák hidege. Természetesen a kutyagazdáké. Hiszen az enyém hurcolt oda még órákkal azelőtt. Fönn volt a hold, amikor kijött a kertbe, kicibált rongyokkal bélelt, langyos ólamból, berakott az autóba és bő félórát kocsikázott előbb egy hídon át, majd emelkedő kanyarokon. Aztán nyakon ragadott, és kihajított a hóba, ő meg elszáguldott.

Nem értettem az egészet. Az ismeretlen hely félelmet keltett bennem. Itt is kertek szegélyezték a házakat, de nem messze hatalmas fák bújtak össze. Tudom, azt mondják rájuk: erdő.

Újból eleredt a hó. A környéket barátságtalanabbnak éreztem, mint a miénket. A fagy mint igazi harci kutya vájta belém és egyre mélyebben agyarait. Egy álló napja nem kaptam egy falatot sem, és éhesen a hideg is kínzóbb. Folyamatosan gyöngültem. Mintha tekintetem is homályosult volna.

Kicsapódott egy kiskapu. Gazdám állna a küszöbön? Nyakába ugrottam. Két karjába szorított. Orrom megértette velem, tévedtem: ez a férfi idegen. De ahogy magához karolt, átsugárzott belém tollkabátjának melege. Tollkabátok is különböznek. Az idegen valódi pihekabátot viselt. Ez még puhább, még melengetőbb.

Izmaim kezdtek fölengedni. De miért idegen? Gazdám ezt sose tette velem. Mindegy, akárki. Vigyázva elindult. Ölelése nem lazult. Pár lépés után befordult egy dohányüzletbe. Álla felém bökött. A trafikos széttárta két karját. Akárki továbbment. Megszólított egy görnyedten csoszogó anyókát. A néne kikerekült szemmel bámult rá, de meg se mukkant. Kisgyerekek rohantak elénk. Fölágaskodva vettek szemügyre. Egyikük ujjhegyével megcirógatott. Akárki most már türelmetlenül elzavarta a kíváncsiskodókat. Gazdámat keresi, villant belém. Próbálkozott még néhányszor, de hiába.

Ekkor kipeckelte a számat, fogazatomra hunyorgott.

– Nicsak – motyogta – épp kezd kibújni a bal alsó négyesed. Kölyök vagy még. Hat hónapos. Plusz-mínusz egy hét.

Benyitott egy boltba. Hosszú szíjat vásárolt, szájkosarat, két fényes edényt, valami furcsa, sötétes huzatú nyakravalót, végül egy zselatincsontot. No lám, nem rossz ember. Az edényeket nyilván ételemnek, italomnak szánta. Már örülni is tudtam. A műcsontnak különösen. Korábban kínomban a szőnyeget, a szekrény sarkát rágtam. Nem tehettem róla, jött a fogam. Gazdám nem értett meg, kiabált rám. Akárki okosabb.

Hazavitt. Lakása terjedelmes tollkabát. Lemosta tappancsaimat, és azután színültig töltötte a két edényt. A krumplit paradicsomos húscafatok ízesítették, még sárgarépa is került ínyemre. Azt nagyon szeretem. Mire az edényt kinyaltam, úgy csillogott, mint üres korában.

– Ki sem kellene mosni – mormolta Akárki. – Most aztán boldog lehetsz! – rikkantotta.

Kilefetyeltem a vizet. Körülnéztem. A közeli karosszék szagát szimatoltam. Akárki tömény illata áradt belőle. Nekilódultam az ülőkéjének, de földre huppantam. Mi ez? Máskor magasabbra is könnyen föllendülök. Nekigyürkőztem, és megint lecsúsztam. Lehúzta hasamat a bőséges koszt.

– Ez maga a boldogság! – harsant föl Akárki.

Farkamat meglengettem, és harmadszorra sikerült a karosszékbe lódulnom. Pillanatok alatt elaludtam.

– Elég a boldogságból! Öt órát aludtál egyhuzamban! Ennyi felnőtt embernek sem kevés.

Bökdösésre ébredtem, és ez a szózat kopogott fülemen.

Akárki megragadott, és a ház elé noszogatott. A hó nem olvadt, de a fagy kevésbé mart, mint tegnap.

– Szomszéd úr, csak nem akarja ezt a kutyát magáévá fogadni? Éjszakánként majd le se tudom hunyni miatta a szememet!

Csípőre tett kézzel terebélyes némber meredt Akárkire. Ellenszenvesnek éreztem, de bölcsen hallgattam. Akárki megbillentette kalapját, és zsíros vigyort dobott az asszony felé.

– Ugyan, kedves asszonyom! Ez a jámbor kiskutya az egész éjjelt nálam töltötte, és hallott egyetlen vakkantást akár? Tapintatos kölyökkutya, még csak hat hónapos.

– Nem kérdezem, hogy jutott hozzá, de az már fúrja az oldalamat, honnan tudja ennyire pontosan a korát?

– Drága szomszéd, hiszen biológus vagyok. Megnéztem a fogazatát. Egyik foga, amelyik erre a korra jellemző, épp hogy kibújt.

A túlburjánzott vászoncseléd csöndesebben folytatta.

– Jó, jó, de mégis hogy hívják?

Akárki elfintorította az orrát, aztán hirtelen földerült.

– Boldog! Mert hogy nálam igazán az! Vagy talán inkább Bódog, az már hiteles név és fiúnak való.

Az asszony égnek fordította tányérképét. Rázta a nevetés.

– Menjen már! Ki hallott ilyen kutyanevet? Bodri, azt igen!

– Soha! Hogy egyszerre három eb rohamozzon meg az utcán, ha elkiáltom ezt a nevet? Még mit nem! Akkor már legyen Bódi!

Akárki a letaposott hóra nyomott, és rám harsant.

– Bódi!

Pártjára kellett állnom. Melegre vitt, ennem, innom adott, szállást leltem nála, talán otthont is. Ettől a szipirtyótól viszont semmi jót nem remélhetek. Megcsóváltam a farkamat, és vakkantottam. Csak egyet, azt is aprót, hogy jelezzem, már tudom a nevemet, de ne hazudtoljam meg Akárkinek csöndes, filozófus természetemről terjesztett híremet.

Ezzel megkezdődött közös életünk.

A kellemest könnyű megszokni. Napi háromszori, négyszeri séta, aszerint milyen az idő. Úti célunk a környék parkjai, lombos utcái, zord napokon a kerítésen belül kell mozognom. A kosztra nem panaszkodhatom, minden napra jut hús és beszélgetés Akárkivel. No nem bőbeszédűen, és csak akkor, ha ő akarja. Hamar megtanultam, van szíve, de önző. Ha nekem kerekedik kedvem társalogni, rám szól, de ha ő elegyedik velem beszédbe, én nem tessékelhetem arrébb. Párbeszédünkben Akárki az előadó, és övé a nagyobb hangerő. Legokosabb, ha tőkaffantásokkal veszek részt az eszmecserében. Csaholok, bár röviden, ha egyetértek; morrantok, ha fenntartással élek. Egy ideig azt hittem, különvéleményem fölvillanyozza, és ilyenkor érzi, élőlény népesíti be magányát, nem holmi gép.

Ráocsúdtam azonban, hogy nehéz a fölfogása. Üvegdobozokban olyan kis madárféléket vettem észre, mint amilyenek nyáron röpködtek a levegőben vagy a virágokra szálltak. Ezek kiterjesztett szárnnyal, moccanatlanul ülnek gombostűkön. Orrommal meglöktem az egyik dobozt, hátha felröppennek. Akárki hangja rám reccsent.

– Sipirc! Mégy onnan rögtön? Te boldogtalan!

Megértettem, helyteleníti, amit csinálok. Leültem, és fejemet félrefordítva sandítottam rá. Kutyaszótár szerint az annyit jelent, szavait tudomásul vettem. Erre Akárki rám húzott egyet. Ó, te vékony eszű! Bizony nem egy nyelven beszélünk. Elsomfordáltam. Jobb a békesség.

Nemsokára újabb kiábrándulás ért. Csöngetésre Akárki egy másik némbert engedett be, a szomszédasszonynál kevésbé terjedelmeset, valamivel fiatalabbat. Összedugták az orrukat, és elölről egymásnak estek. Elölről! Pedzettem, Akárkit olyan bizsergés járhatta át, mint engem, amikor szukákkal találkozom, a kedves vizslával, Aranyossal vagy az elragadó fehér pulival, Kompóttal. Ahogy Akárki tekintete rám esett, bekergetett a szerszámoskamrába. Nem haragudtam, én sem szeretem, ha udvarlásomat zavarják. De Akárki azt se tudta, hogy hátulról kell udvarolni! Nem igazodtam el rajta.

Különben a vendéglátás szórakoztatott.

Gyakori látogatónk egy Akárkinél alacsonyabb, csupa kerekség férfi. Nem barátságtalan, míg a házigazdával cseveg, meg-megsimogatja a fejemet, bár nemigen figyel rám. Mindenesetre már első ízben a nem-hadviselők közé soroltam, és ölébe ugrottam. Két combja fölött valami nagy labdába ütköztem, amit nem éreztem ehetőnek, a vendég azonban érzékeny rá, mert fölsikoltott.

– Bódi! Te ostoba! Hát illik bántani a vendéget?

Lezökkentem a padlóra, és a sarokba kuporodtam.

– Na látod – nyugtatta barátját Akárki. – Engedelmes kutya ez. Barátkozni akart, csak fiatal, még nem nőtt be a feje lágya, tanulnia kell még.

Micsoda sótlan gondolkodás, se íze, se leve, gondoltam magamban. Kényelmetlen volt a testhelyzetem a vendég combján, hangja is sértette a dobhártyámat, ezért hagytam ott. Elszontyolodva gondoltam, Akárkivel nem mindenben értjük meg egymást.

Szereztem jobb tapasztalatokat is. Sőt. Az a két fiatal látogató egész másképp öltözött, mint a kis kövér. Tulajdonképpen úgy, mint az utálatos szomszédasszony, mégis ahogy átlépték a küszöböt, gyomromban jóleső izgalmat éreztem. Szaguk tette, az illatuk. Nyugtalanul sündörögtem körülöttük.

Amint leültek, meztelen bokájukhoz dörgölődztem. Egyszerre kacagtak föl. Hangjuk csengőbb volt, mint Akárkié vagy a pufóké. A keresztutcában tipegő selyempincsi hangjára emlékeztetett. Egyikük odadugta homlokát a kobakomhoz. Lassan, óvatosan megnyaltam az orra hegyét. Mit lehet tudni, hogyan viselkedik, aki úgy öltözik, mint a szomszédasszony? Ám ez az új látogató vakargatni kezdte fülem tövét. Gyönyörűségemben nem tarthattam vissza nyüszítésemet. Nyögdécselésem mintha zsigereimből szólt volna. Ekkor a világos hajú, mert ő volt, fölkapott és egy takaróra tett. Úgy látszik, ez a fajta kétágú takaróba csavarja a lábát, mert a másikon is ezt láttam. A hely kényelmesebbnek bizonyult, mint a duci öle. Finom illat csiklandozta nyálkahártyámat. Odafészkelődtem.

– Gréti – csattant föl a másik. – Add ide nekem is!

A Grétinek szólított egy kicsit még gyöngéden dögönyözött, aztán áttett a másik ölébe. Minek óvatoskodott? A mennyezetig is felszöktem volna örömömben. A másik lábtakaróról fanyarabb, erősebb, még ingerlőbb illat csapta meg a képemet. Heves szívdobogás fogott el. Ez a fekete loboncú sörényével még piszkálgatta is az orromat. Jóízűeket prüsszentettem.

– Gréti! Médi! Az unokáim! – mutatott a két látogatóra Akárki. – Ő pedig Bódi! A boldog Bódogról kicsinyítve, mert kitett kölyökkutya korában akadtam rá még a télen. Még most sincs meglett férfi korban.

Ínyemet fölhúztam, vicsorítottam és fölhorkantottam.

– Mi baja lehet? – képedt el Akárki. – Pedig mintha első pillanattól belétek bolondult volna.

Belefúrtam fejemet Médi könyökébe, és megint nyüszítettem, hogy megnyugtassam. Akárki bizony kicsit korlátolt. Sose éreztem magamat ennyire érett férfinak, mint most.

– Valamit félreérthetett – nyugodott meg Akárki. – Látod – ajánlotta figyelmembe világosabb hajú unokáját –, Gréti igazán vonzó, kellemes teremtés.

Vau, vau, fejeztem ki egyetértésemet.

– Ami pedig Médit illeti, hát ő… Szavakat se találok rá, mit mondjak a szépségére.

Én megtaláltam, amit ő nem. A földre toppantam, és fölfelé meredve, öblös ugatásra fakadtam. Abba se hagytam volna, ha Akárki nem szólal meg újra.

– Husky – biccentett felém.

Elnémultam. Csak nem akarja tőlem elvenni megszokott, becsületes nevemet? Mordultam egyet.

– Persze csak az egyik fölmenője. A másik akár boxer is lehet, nagyszülői ágon egy német juhász is besegíthetett. De semmiképp sem nagytestű állat.

– Ilyen keverékek a legértelmesebbek – nevetett Gréti. Nyomban meg is simogatta a gerincemet.

Mintha szikrák pattogtak volna a szőrömből. Már megkülönböztettem, kicsoda Gréti és ki Médi. A finomabb, elkábító illat Gréti, a görcsbe rándító, kesernyésebb Médi.

Ahogy múlt az idő, szélesebb társadalmi tapasztalatokra is szert tettem. Rájöttem, a környék ura Szultán. Hasonló sötét bundájú kutya szaladgált arrafelé nem is egy, de az éjfekete Szultán teste másfélszer akkora, mint a többieké, kiemelkedik közülük. Egyszer betért gazdájával a hírlapboltba – kis híján úgy kezdtem, gazdája bevitte, de persze ő vezeti azt a nyiszlett öreget. Nos, ahogy az az ember, mert ebben a kapcsolatban nem tartom gazdájának, válogatott az újságok, képes hetilapok közt, Szultán lefeküdt a padlóra – nem: hatalmas termetével beterítette. Percekig se ki, se be nem merészkedett senki. Pedig Szultán nem kötekedő, inkább jóságos vagy legalább közönyös, így aztán tekintélye általános. Nemigen barátkozik, ez is igaz. Egyesek farkaskutyának tisztelik, mások német juhásznak, de én tudom, ő egyszerűen – Szultán.

Aranyost mindenki szereti. Nagyon mozgékony, természete nyílt, egyenes. Az a legendája, hogy solymász vadászkutyája volt. Amíg a kerecsennel dolgozott, nem történt semmi baj. A ragadozó lecsapta áldozatát, de megszokta, hogy utána munkatársának, a vizslának engedje, vigye ő urukhoz a zsákmányt. Ám a vadász váratlanul egy héjával kísérletezett, ez a madár viszont nemcsak igazi gyilkos, hanem csökönyös és irigy, a vizslát vetélytársának vélte és felé vágott, Aranyos szűkölve futott vissza, és többé nem használhatták vadászatra. Azóta itt lakik. Az embereket azonban ma is jobban kedveli nálunk. Abba is hagytam udvarlását. Fia, Bence a barátom. Csak még fölöttébb kajla. Hozzám iramodik, mintha életbe vágó közlendője volna, aztán sarkon fordul és kereket old, mint akit üldöznek. Vadidegenek nyakába ugrik, és nemegyszer riadalmat okoz, noha csupán simogatást akar kicsikarni. Ha megkapja, amire vágyik, telibe nyalja az illetőt. Ezt csak egyik-másik gyerek tűri, szüleik már nem örülnek. Bencének szüksége van még arra, hogy oldalba taszítva közöljem vele az illendőséget. Talán azért szeretem, mert elöljárójának, nyájas jóakarójának érezhetem magamat.

Akárki élt-halt a Gesztenyés parkért. Odajártunk a kutyafuttatóba. Ott ismertem meg Kompótot. Azonnal belehabarodtam. Hosszú puli-szőre akárcsak a krumplipüré, az illata meg… Ujjongás fogott el, belső tűz perzselt. Rugó lökött utána, és Kompót vissza-visszanézve futkározott előttem. Tudtam, mit akarok: eggyé válni vele. Nyúlánk, csontos arcú fiatalasszonyhoz tartozott.

– Befőtt! Befőtt! – sipította kétségbeesetten.

– Azt hittem – hebegte Akárki – azt hittem, Kompót a neve.

– Amikor illetlenkedik, Befőttnek hívom – vetette oda megvetően a nő.

Kompót, azaz Befőtt értett a megszólításból, asszonyához vágtatott, és szoknyája alá bújt. A női lábat borító takarót nagyságolják szoknyának.

– Maga pedig vigyázhatna jobban erre a korcsra! Nem sok hiányzott, hogy tönkretegye az én bajnokom családfáját – zsörtölődött a némber.

– Ez azért túlzás! Csakugyan korcs, de azért derék állat – méltatlankodott Akárki, és elrángatott a színhelyről, melyet így sajnos tetthelynek nem magasztalhatok. Pofája is kipirult, úgy ráncigált tovább. Még rám is sózott egyet, hogy az alávaló nő kedvében járjon. Ha nincs ott az a boszorkány meg az én jellemtelen kísérőm, családot alapíthattunk volna Kompóttal. Megfogadtam, Akárki becstelen erőszakosságát nem felejtem el, fölkarmolom a kapufélfára.

Akárki javíthatatlan és kártékony. Örökre elszakított imádott Kompótomtól. Engesztelte volna inkább a sótlan perszónát, akkor a létrejött fegyverszünetben előbb-utóbb érvényesítettem volna személyiségi jogaimat. Akárki komoly csalódást okozott nekem. Csak a saját szempontjaival törődik, és nincs szociális érzéke. Jó, fölistápolt, mert humanista. Így nevezik azt, aki szereti az élőlényeket. Az embert, állatot könnyű szeretni általában, de az egyén önzetlen megbecsülése, így Bódié az igazi humanizmus. Ettől fogva nehezteltem Akárkire.

Másképp alakult a történetem Mazsival. Ez Mazsola, a drótszőrű foxi beceneve. Úgy terveztem, vele vigasztalódom Kompótért. Most már körültekintőbben fogtam a dologhoz. Farkcsóválva közeledtem hozzá, mintha csupán játszópajtást keresnék. Mazsi azonban rám vicsorított. Én azért csak közelebb-közelebb lopakodtam. Mazsi eszeveszett ugatásba tört ki, és nekem ugrott. Alig iszkolhattam el.

– Ne haragudjon, bácsi – kérlelte Akárkit Mazsi gazdája, egy suttyó legényke. – Mazsi kölyökkorában patkánymérget evett, az állatkórházban hetekig erein át táplálták, gazdái le is mondtak róla. Amikor kissé magához tért, egyik állatorvos ismerősünk szólt, hogy el is vihetnénk. Szomorú kutya és magányos. Csak a családhoz ragaszkodik. Helyesebben hozzám és még inkább a húgomhoz s persze a mamánkhoz. Más kutyával nem barátkozik.

Nem barátkozni akartam én Mazsival. De úgy látszik, ez a siheder sem értelmes kutyatartó. Mazsi meg emlékeztet a szomszédasszonyra, vagy legalábbis később olyanná válna. Még szerencsém, hogy nem kötöttem össze vele az életemet. A szomszédasszony gonoszságát meg igenis emlékezetembe véstem; sárgaborsószaga van, azt sem kedvelem. Acsargok is rá, de csak akkor, ha Akárki nem látja, nehogy ugatással rágalmazzon éjszakai nyugodalmáért aggódva. Mert aludni azt szeretek.

Múltkor furcsa zaj riasztott föl. Ott a vackom az előszobában. Tisztán hallom, ami az ajtó előtt zajlik. Arra neszeltem föl, hogy matatnak a záron. Nem kerekedtem föl, hiszen kettős fémlemez védi a lakást, az ajtót belső lánccal is megerősítették. Mégis kattant a zár, az ajtót nyitották, amíg a lánc engedte. Láttam, valaki lábát feszítette a nyílásba. Rávetettem magam, beleharaptam a bokájába, és leszakítottam egy darabot a nadrágszárából. Förtelmeset ordított a betolakodó, sebesült lábát kirántotta a résből. Eliramodhatott, mert a szürkületben csattogott az utca. Dühömben hörögtem, üvöltöttem utána. Akárki előrohant szobájából. A félig kifeszített ajtóra bámult, majd az agyaraim közt lifegő mustrára a nadrágból. Rám borult, ölelgetett, dédelgetett. Nyomban megitatott. Szükségem is volt rá, izgalmamban kiszáradt a torkom. Amint világosodott, Akárki elsietett, és hatalmas csonttal tért vissza. Megfőzte és vigyorogva, dünnyögve, hátamat paskolgatva elém tálalta. Nem mondom, ízes velőscsont volt, de nehéz étel reggelire, egyébként is jobban szeretem a kockasajtot. Ezt megjegyezhette volna már. A csontot azért befalatoztam.

Akárki másnap reggel újabb velőscsontot rakott elém. Arca tündökölt. Félretoltam csontostul a szilkét, és kérdőn, keményen ránéztem: megért-e végre. Erre nekem esett és durván helybenhagyott. Hiába, csakugyan nem egy nyelven beszélünk. Reménytelen eset, le kell vonnom a tanulságot. Előbb-utóbb ki kell iratkoznom ebből az ismeretségből. Akárki vélt házőrző erényeimet ismerte el, holott határtalan dühbe gurultam, mert a rabló megszakította édes álmomat. Haragomban téptem meg, és emlékeztetőül hasítottam le egy foltnyit nadrágja szövetéből, hogy szagáról egyszer azonosítsam. Nem elég, hogy egy ebnek fogazatáról állapítsák meg a korát, természetét is számon kell tartani.

Bizony Akárkit egyre kevésbé viselem el. Ma ismét a Gesztenyés parkba tartunk. Nem tagadom, engem is csábít a hely. A park szívében nyújtózkodó puha gyepen kedvemre cikázhatok, hempereghetek és találkozhatom pajtásaimmal, Boldizsárral, a skót juhásszal, Buksival, a dakival, Dugóval, a spániellel.

Egyelőre a sétányon csellengünk, Akárki leoldja pórázomat. Az egyik padon két sovány férfit veszek észre. Rokonszenves szagot sodor felőlük a szél. Feléjük ügetek. Közelebbről jövök rá, szikárak, de már nem fiatalok. Az ültében is alacsonyabb erősen sarkos homlokú, a másik Cézár-koszorús.

– Ne féljenek – harsogja Akárki –, nem harap, csak barátkozni akar.

Tapintatlan fráter! Emberszeretetem pofámra van írva, bemutatkozni pedig a magam módján én is tudok.

– Ez a napló – mondja a hajasabb – az alkotói műhely megvilágítása. Épp a hatodik kötet ad drámaírói születéséről számot. Első színműve az amerikai polgárháborúban játszódik. Elgondolkoztató, hogy fokozatosan, napról napra eszmél rá maga is, mire futtatja ki a darabot.

– Ebből látszik – így a magasabb – hogy nem drámaíró, hanem vérbeli epikus. Született drámaíró a vége felől írja meg a színművet.

Furcsállom ezt a társalgást. Mennyivel érdekesebb Gréti és Médi kotyogása nagyapjukkal. Akárki megtanította őket, hogy ha sűrített paradicsomot kevernek össze krémsajttal, a végeredmény olyan finom pép, hogy az édes és csípős ízek csak úgy keringőznek az ínyemen. Ha száraz kenyeret kennek meg ezzel a keverékkel, még azt is örömest befalom. A lányok cserében elmesélték, milyen ínycsiklandó az olajjal megöntözött negyedelt hagyma. Csak azt nem értettem, miért vihogtak, amikor hozzáfűzték, mikor nem tanácsos hagymát fogyasztani. Az a fehérnép pedig, aki orrát szokta dörzsölgetni Akárkiéhez, nem apad ki a beszédből, ha fűszerekre terelődik a szó. A kakukkfűvel meghintett hús az én kedvencem is, ezt megvallhatom! De még a pufinak Akárkivel a haskötőről folytatott eszmecseréje is kevésbé közömbös nekem, mint a két idegené, hiszen kemény fagyban szívesen hordok kiskabátot.

Egész közelről ezek ketten még idősebbnek látszanak. Az alacsonyabb nadrágjából kellemes, bár gyönge illat csap meg. Nemrég, talán tegnap, valamelyik társammal tölthetett némi időt. Próba: szerencse! Farkasszemet nézek vele. Pillantásomat viszonozza. Nem ellenséges, de közönyös. Talán mégis. Mellső jobbomat cipőjére fektetem. Ez, ugye, mifelénk annyit jelent, mint amikor az egyik ember a másiknak kezét nyújtja.

– Ne tartson semmitől – kapkodja a levegőt mögöttem Akárki. – Csak kíváncsiskodik, ismerkedni szeretne.

Hígvelejű! Egycsontú! Ismerkedni, barátkozni hozzám hasonlókkal szoktam. Kíváncsi, az vagyok, de ez a csökött eszű tönkreteszi ígéretesnek induló kapcsolatomat. Beavatkozásának meg is van a foganatja.

– Menj szépen Titusz bácsihoz – mondja az alacsony, és cipőjével nem gorombán ugyan, de egyértelműen szomszédjához tol.

Nem is bánom. A Cézár-koszorús bőréről heves, ismerős szag önt el. Gondolom, Titusz lehet a gazdája. Le merném fogadni, hogy tacskó.

Titusz bácsi már hozzám is hajol. Vinnyogok, ahogy lapogat. Habozás nélkül ölébe lódulok.

– Jóravaló eb – dörmögi, és nyakbőrömet morzsolgatja. Egyszerre abbahagyja a kézimunkát és rikkant egyet.

– Nohát! Igazi cimbora. Újpesti színekben fut! Jól jönne a lilák megritkított, szétigazolt csapatának még az ő pályára küldése is.

A hosszabbik vonásait mosoly vasalja ki, és önfeledten gyűrögeti nyakörvem sötétes szalagját, amit lilának mond.

Bolond ez is! Az emberek közt ilyenekből tizenkettő egy tucat. No igen, kutyában is akad különc, nem klubszínek vallásának rajongója, de csodabogár. Itt van például Bundás Vitéz, a komondor. A Jégverem utcában lakik, civilben egy gellérthegyi kutatóintézet igazgatója. Csak hétfőnként jár be, más napokon délelőtt tizenegyig az intézetieknek még telefonon is tilos zavarniok. Akkor írja regényeit. Hét végén Duna menti birtokára utazik, és végképp elérhetetlen. Ott állítólag pávákat tenyészt. A Jégverem utcában a családdal kosztol, és minden étkezés után csemegéül elfogyaszt egy használt papírszalvétát.

Akárki már egymásra találásunk történetét regéli, a dermesztő téli hajnalt, első óráimat otthonában (így mondom, mert egyre kevésbé érzem a magaménak), aztán rátér arra, mennyire szeretem unokáit. Átkozott közvetlenkedő, nem hagyja ki, hogy az emberek közt is a nők a gyöngéim, kivéve a szomszédasszonyt. (Ezt helyénvaló megemlíteni.) Dicshimnuszt zeng értelmemről, bátorságomról, hőstettnek minősíti a betörő elrettentését. A velőscsontot sem mulasztja el szóba hozni. Bezzeg elhallgatja, hogy megvert.

A Csörsz utcai lépcsőlejárónál fölbukkan Boldizsár.

– Látják – lelkendezik Akárki – csodaszép collie. És háromszínű! Fehér bundáján barna foltok és feketék is.

Honnan veszi ezt a nyakatekert elnevezést? Skót juhász, ez a tisztes családi neve. Ó, ez a félnótás! Nem lehet rajta segíteni. Boldizsár igazi jellem, szépségéről azonban Aranyost kellene megkérdezni. Viszont mi az a barna foltja, amit ez a hetrefüles emleget? Fekete és fehér, mint minden kutya! Mint az egész világ.

Akárki fecseg, locsog. Ez a magányosok átka, bárki idegennek megnyílik a nyelvük csapja. Elég! Ebből elég.

Egy lány közeledik sima szőrű foxijával. Kivetődöm a Cézár-koszorús térdéről, és úgy teszek, mintha üdvözölni akarnám ebtársamat. Akárki hasonlóképpen jár el a lánnyal. A furcsa két fickó ellépeget balra, én jobbra eloldalgok. Öntudatos kutyalegénynek megalázó olyasvalakihez lealacsonyodni, mint Akárki. Megtorpanok. Az életemet mentette meg. Dehát már az ebtársadalom nagy mesélője, Zsoké, a Sintérvilág Kutyaországban szerzője megmondta, a hála egy neme a gyűlöletnek.

Nem, nem vagyok hálátlan. Kitartottam mellette, noha most sem ismer igazán, márpedig ismerni annyi, mint szeretni valakit. Nem szeret szívből, hiszen ízlésemmel még mindig nincs tisztában, a szebbik nem közelétől meg éppenséggel megfoszt. Biológusként azt hiszi, ért az élet dolgaihoz, ezért önhitt, hajthatatlan, nem lehet vele az ötről a hatra jutni.

De igazságtalan sem leszek. Nem eresztem csak úgy világgá. Jótettel fizetek az emberiségnek a rossz élményért. Veszek neki két edényt, élelemnek és víznek. Tudom a járást a szíjgyártóhoz is. Odamegyek, vásárolok a nyakára örvet, mert kitapasztaltam, elriasztja a kullancsokat. Nem társítom azonban szalaggal, se lilával, se feketével, se fehérrel. Szájkosarat sem teszek Akárkire: dörgölhesse szabadon orrát nemének szebbjeihez. Majd ráeszmél, kettőnk közül ki a nagylelkű! Veszek viszont pórázt, és elvezetem a 28-as busz végállomásához. Ott él a bölcs öreg, Benedek, a bernáthegyi. Megmutatom, mennyire jó a sora Akárkinek, még a genfi konvenciók próbáját is kiállja politikám.

A puska részei

Leventeóra következett, elméleti foglalkozás, tárgya: a puska részei.

Csöngetés után visszamentünk a tanterembe. A rendgyakorlatokat, jobbra és balra át-ot meg társait az udvaron, szűk, aszfaltozott, négy épületfallal körülvett négyszögben tartotta kis Német, vagy a tornateremben. Kis Német, kicsi, mert apja, diáknyelven Pomázi Szent József, az öreg Német is gimnáziumunkban tanított latint és történelmet, csak más osztályokban. Ami az atya ragadványnevét illeti, gyakran hangoztatott kegyes természetének meg a család lakóhelyének köszönhette.

Még zsibongtunk, amikor benyomult kis Német középtermetű, trapézra mintázott alakja. Tar koponyájának keményre harapott álla adott ellenpontot. Az elrettentésre feszített állkapocs belső bizonytalanságot takart, nem csekély félelmet attól, hogy a felsősökkel folytatott, társaságra éhes komázását netán gyöngeségre magyarázzák.

Kis Német a szemléltető eszközt lóbálta, a puskát. A szerszám megcsúfolta nevét. Szemre az első világháború Mannlichereinek családjába tartozott, legalábbis fegyverszakértő osztálytársaim ezt állították, nekem pedig nem volt erkölcsi alapom a kételkedésre. Tömör tölténytárába lövedéket szuszakolni s ezért persze elsütni sem lehetett, talán még a csövét sem fúrták ki. De azért leventeparancsnokká előléptetett tanárunk meg tudta vele taníttatni a célzó testtartást, a „vállra” meg „lábhoz” utasítás végrehajtását, még azt is, melyik az agy, melyik a kakas és a puska többi furfangos része, melyek nevét, s ez militarizmusom lanyhaságát bizonyítja, ma éppoly kevéssé nevezhetem meg, mint akkor.

Kis Német meghallgatta a hetes jelentését, az osztálykönyvbe beírta a foglalkozás tárgyát, az óra további menetét azonban Asch fölborította. Napirend előtt meghallgatást kért. A hirtelen nőtt Asch kimagaslott közülünk, s noha egy deka háj sem kövérítette, termetéhez megvolt a testsúlya is. Igenám, de lelki egyensúlyát testi többlete megbontotta. Minthogy a szó valóságos értelmében elnézett a fejünk fölött, kívül- és felülállónak érezte magát, ehhez viszont hiányzott belőle az igazi egyéniség. Ereje nem állt arányban méreteivel: verekedésben nemegyszer alul maradt, s mivel vékony alkatom ellenére meglehetősen izmos, de főként gyors és izgága srác voltam, néhányszor én is elpáholtam. Asch szellemi képességeit nem intézhettük el egy kézlegyintéssel, de azért egyetlen tárgyban sem csillogott. A bajt az okozta, hogy minden áron különbözni akart a nyájtól, és erre csak silány, önpusztító eszközei, eljárásai maradtak. Nem tanult, gyakran pótvizsgázott; felsős éveitől kezdve kocsmázásával kérkedett, és amint tehette, olcsó bordélyokba járt, hogy hetvenkedhessen tapasztalataival. A háború után nem sokkal találkoztunk, huszonhárom-huszonnégy évesek lehettünk. Akkorra megkopaszodott, és zavart üdvözlés után elsietett mellettem. Már az a szóbeszéd keringett róla, hogy a Víg utca nevezetes házának, a „tucat”-nak egyik hölgyét vette feleségül. A következő esztendőben öngyilkos lett.

De még csak 1941 júniusának második hetében jártunk, és Asch soron kívül jelentette, hogy lemondja a Szebb jövőt! című leventeújság előfizetését. Szegény kis Németre azt a feladatot lőcsölték, hogy, akárcsak később a Komszomolszkaja Pravda botcsinálta pedagógus terjesztői, minden felsős osztályban szerezzen tizenöt előfizetőt. Asch nehéz helyzetbe hozta kis Németet, ám ő egy elhessentő mozdulattal tudomásul vette hibbant diákjának magamutogató tettét. Tekintete már újabb áldozatra vadászott. Nem sokáig. A lapulók közt hamar meglelte zsákmányát.

– Neuger, te lépsz Asch helyébe!

Kipécézett osztálytársam a pulykatojás arcúak csapatába tartozott. Apja ortodox kóser vendéglőt vezetett. Amikor zöldfülű gimnazista korunkban lapot indítottunk, a sokszorosításhoz étkezdéjük hektográfját nagylelkűen az osztály rendelkezésére bocsátotta, úgyhogy az induló szám Zászlóbontás című vezércikke helyén meghökkenve ezt olvashattuk: Zöldborsó leves 40 fillér.

Neugert sem ismertük Aschnál hidegvérűbbnek, de értelmesebb volt nála, különcködését a diákélet keretei közt gyakorolta. A határokat is érzékelte, jóllehet nem mindig. Most fölállt, és mindnyájunkat elképesztett.

– Tanár úr kérem, ne tessék haragudni, én erre az újságra nem fizetek elő. A Szebb jövőt! antiszemita lap, a tanár úr sem fizetne elő uszító, magyarellenes sajtótermékre.

A kijelentés erős, de bátor, indítéka érthető, de Lengyelország és Franciaország eleste után, mikor határainktól nem messze Hitler lánctalpasai robajlanak, időszerűtlen.

Ez a legkevesebb, amit kis Német gondolhatott, de az évek során őt is áthatotta az iskola liberális szelleme, és csak ráförmedt Neugerre:

– Ülj le!

Már pásztázta is tovább a padsorokat, és szeme megakadt rajtam. „Jóban voltunk” kis Némettel. Az „aranystráfosok” közé tartoztam, színjelesként Bocskay-sapkám címere alatt keresztben varrott, arany zsinórozású szalagot viseltem. Ugyanakkor minden esztendőben megkaptam a jelest testnevelésből is, társaim egy évben sportkapitánynak választottak. Nem tartoztam az ezüstjelvényes szertornászok közé, korláton még felkartámaszt se csináltam, beértem saslengéssel, de atlétikában, kiváltképpen távolugrásban és rövidtávfutásban jeleskedtem, valamennyi csapatjátékban az osztályválogatott állandó tagja voltam. Kis Német számíthatott rám. Határozottan felém bökött.

– Te fogsz előfizetni!

Kis Német arcán a „heuréka” önfeledt öröme ragyogott.

Akkor egy hangot hallottam. Éles, határozott hangot.

– Én nem!

Figyeltem, kié a hang, ki dacol ennyire nyersen, és rádöbbentem, a hang az enyém. Nem, ezt mégsem lehet. Kis Német olyan köztünk, mint egy öregdiák, mégis tanárunk, ennyire kurtán-furcsán nem felelhetek neki. Magyarázatot kell adnom.

Fölálltam és kiselőadásba kezdtem a szellemi honvédelemről. Föltálaltam, amit a Magyar Nemzet ellenzéki közíróinak antimilitarista cikkeiből, a Márciusi Front tollforgatóinak eszmefuttatásaiból összeszedtem, utóbb a Történelmi Emlékbizottság Petőfi-jelvényét magam is kitűztem, ma is megvan a fiókomban. Csak beszéltem és beszéltem. Elmondtam, a Szebb jövőt! fegyverkezésre buzdít, márpedig a mi kicsiny országunkat a világégésben csupán a békés országépítés, a művelődésre és a gazdasági fejlődésre, a nemzeti függetlenségre, semlegességre összpontosító politika óvhatja meg a pusztulástól. Ez a meggyőződésem, szavaltam, ezért kardcsörtető lapot nem támogathatok. Tizenhét éves voltam.

Kis Német némán és tejfehéren hallgatott végig. Amikor elhallgattam, leugrott a dobogóról, és kiszaladt a teremből.

Már nem emlékszem, a parancsnok nélküli osztályban mi történt, ki mit mondott nekem. Pár perc múlva berontott a pedellus, engem az igazgatói irodába nógatott, s a többiekkel közölte, aznapra vége a tanításnak, de a VII. b. egyelőre nem hagyhatja el az épületet.

Aztán ott álltam Péterfy igazgató úr előtt. Nemrég nevezték ki az iskola élére. Korábban hat évig a kormánypárt parlamenti képviselőjét, méltóságos urat tisztelhettünk első számú elöljárónknak, helyettese pedig a zsinórírás föltalálója, egy pápai kamarás öccse volt, aki maga tervezte, színes posztóállatkákkal tűzdelt díszpárnáiból rendezett intézeti kiállításán módot adott a szülőknek vásárlásra. 1934-ben anyám 25 pengőért a legolcsóbb párnát vette meg, pedig Magyarország hegy- és vízrajzi falitérképe három esztendő múlva is csak húsz pengőbe került. Tudom, mert verekedés közben, épp Asch-sal öklöztem, én szakítottam el.

Péterfy direktor úr más ember volt. Egy fokkal alacsonyabb társadalmi helyzetből feltörekvő, új nemzedék, egyiptológiából egyetemi magántanár, de a felsőbb államvezetés köreiben kevésbé bejáratos, viszont épp ezért fegyelmezett hivatalnok, becsvágyó szakember. Előde talán felhördül, ha értesül retorikai mutatványomról, ám utána csak vállat rándít, és indul máris fontosabb közügyek után, de az is lehet, egy mozdulattal lepöcköl a közoktatás terepasztaláról. Péterfy igazgató úr azonban elővett.

Föl-alá szaladgált előttem faltól falig, jelzői háborodottan zuhogtak rám: defetista, hazaáruló. Majd szembefordult velem, és ezt ordította:

– A Margit körútra küldlek! Hadbíróság elé állsz!

Megrettentem. Úgy éreztem, mintha izmaim, inaim összezsugorodnának. Rendszeresen olvastam újságot, tisztában voltam vele, mit jelent a haditörvényszék kezére jutni. A Margit körúti épület kapuján kevesen léptek ki ártatlanná nyilvánítva. És mi lesz civil ábrándjaimmal? Irodalomtanárnak készültem, márpedig akit a hadbíróság megbélyegez, állást nem remélhetett. Mégsem kellett volna engem ebbe az iskolába íratni, gondoltam. Szüleim a Munkácsy utcai gimnáziumba akartak küldeni: ott tanítottak franciát, apám is odajárt. De éppen tízéves koromban, amikor anyámmal nagyszüleimtől jöttünk elfelé, a Kartács utcában találkoztunk Lunczer tanító nénivel. – Rosszul választott, asszonyom – magyarázta legelső iskolai oktatóm. – Itáliáé a jövő, nagyhatalmi szerepe növekszik. Olyan gimnáziumba írassa a fiát, ahol olaszt tanítanak. – És melyik az? – kérdezte rémülten anyám. – Például a Markó utcai – hangzott a válasz. A Markó utcában közölték anyámmal, betelt a létszám. Apám közvetítésre kérte ügyvédjét: az illető bátyja szabadelvű képviselő volt, a Parlamentből ismerte a gimnázium akkori igazgatóját. A döntés csakhamar tudomásunkra jutott. A méltóságos igazgató úr, így hangzott a felvilágosítás, felvételem ellentételéül ötven palack bort kér képviselőtársa nagyhírű pincészetéből. Kifizettük a félszáz üveg árát, az egyik képviselő, így tudtuk, átadta középiskolai polgárjogom ellenértékét a másiknak. Így lettem a nevezetes iskola diákja. Ha az erkölcsi felháborodás már akkor tiltakozásra késztet, nem jutok ebbe a kutyaszorítóba, futott át az agyamon.

Nyílt az ajtó. Péterfy hat osztálytársamat hívatta tanúnak. Jöttek sorba. Kovács, a vasfejű magoló, a tökéletes, aki szóról szóra fölmondta a tankönyvet, csak kérdezni nem volt szabad. A tanítás végeztével hazament a szomszéd utcába, tömte a fejébe a leckét késő estig. Vacsora után szüleivel sétált egy óra hosszat a környéken; óraközi szünetekben „Magua, Magua” csatakiáltással, tenyerét csapkodva ugrándozott a folyosón, szemléltetve az indiántörténeteknek a gyermekkoron túl is múlhatatlan hatalmát. Ő volt a született alkalmazkodó, a háború után banktisztviselő, és 1957-ben, amikor véletlenül egymásba botlottunk, tudatta velem, ő bizony nem futkosott előző év októberében az utcán, és nem is lármázott, ebben biztos lehetek. Salzmayer követte, ugyancsak menetrend szerinti jeles. Tornyosuló alakja már-már elérte Asch magasságát. Szétfutó homlokát, széles arcát előreugró, jól kirajzolódó áll keretezte, de erre a tekintélyes rámára mosolyra könnyen gyűrődő, bő hús feszült. Jámbor óriásnak hívtuk; becenevét ez az ellentéteket kiegyenlítő és rendíthetetlen derűt sugárzó arc igazolta. Salzmayer a Hungarista Légió tagjaként esett el a fővárosi harcokban: hogy keveredett a kétségbeesett harcosok közé ez a békeszerető, csöndes fiú, ez a testet öltött tunya közömbösség, föl nem foghatom. Jött Dobó, ritka mosolyú, befelé hallgatódzó kamasz; harmincéves érettségi találkozónkon orvosezredesként jelent meg, szabad óráiban szenvedélyes horgász. Utána Bogdán, jó kötésű kosárlabdázó, a lányok bolondja. Ahogy kamaszodtunk, a női szervek rejtélye ki-kibillentette nyugalmából. Tízpercekben boltozatos homlokát mint valami kincset rejtő ládát a többiekéhez szorítva, kipirultan és vigyorogva újságolta, egy meleg tavaszi délután Doros Pipit kivitte az Angol Parkba, s ott a lányt az elvarázsolt kastély léghuzatos rostélyára csalva, a fölröppenő szoknya alatt a szellőzni vágyó altest milyen sűrű növényzetét fedezte föl. Bogdánt mint munkaszolgálatost lőtték agyon még az ország területén. Belépett Révész, vetélytársam irodalmi hozzáértésben. Fölváltva nyertünk költői és műfordítói pályázatot, ki az egyiket, ki a másikat, csakhogy, velem ellentétben, ő matematikában is kiemelkedett. Nem pályázott a szobatudós babérjaira. A lányok megpuhításának biztos módszeréül ajánlotta a saját cselfogását. Amikor este hazakísérte Vér Csöpit, elnézést kérve a járda szélére állt vizelni. Eskü alatt erősítette, Csöpi földbe gyökerezett lábbal, megbűvölten bámulta szerszámát, a következő találkákon pedig, tette hozzá Révész titokzatosan, nem ugyanaz a fölényes fruska volt többé, akinek korábban mutatta magát. Amikor Focsani-ban kiszálltunk – félholtan legörögtünk – a szerelvényről, ezerkilencszáznegyvenöt január elsején mellőlem vitték Révészt egy harkovi fogolykórházba. Sose hallottunk róla azután. Ki lehetett a hatodik? Meglehet, Keszey. Élénk szellemi képességeit a tanárok szeme elől eltakarta az az ideges vigyor és zakójának rángatása, mely feleleteit megelőzte. Gimnázium után jogot végzett, járásbíróként dolgozott. Húsz évvel később szilveszteri vendéglátóimnak hirtelen még egy férfivendégre volt szükségük, és telefonhívásomra Janó azonnal kötélnek állt. A zálogosdiban kutyaugatással kellett kiváltania elkobzott tárgyát. Keszey négykézlábra ereszkedve kötelességtudóan csaholt, fenekén még a nadrágja is fölrepedt. Igen, talán Keszey zárta a sort.

A hat fiút szemlátomást kiválogatták. Különböző társadalmi helyzetű, tanulmányi előmenetelű csoportokat, sőt különféle vallásokat képviseltek. Igazgatónk a feladattal osztályfőnökünket, Weber tanár urat bízhatta meg. Neki azonban sejtelme sem lehetett arról, hogy engem osztálytársaim kedvelnek, előző évben még osztályvezérnek is megválasztottak. Talán azért, mert jeles tanulóként lelkes sportoló is voltam, talán becsülték irodalmi megszállottságomat, vagy csak azért, mert minden közös csínyre, közös erőpróbára könnyen rávettek.

És a fiúk egymás után tanúskodtak. Okosan, bajtársiasan. Az első kifejtette, hazafias nyilatkozatot tettem, hiszen a honvédelmet emlegettem, s a hozzáfűzött „szellemi” jelző csak a rajongó irodalmárra vall. Mondhatta, Péterfyről nem feltételeztük, hogy ismeri az ellenzéki sajtót és az ellenálló, humán értelmiség tanait. A második tanuló olyan szókinccsel ismételte meg mondókámat, amelyből úgy tűnt, én amolyan ködevő vagyok, aki még leventeparancsnokomnak is holmi elvont bölcsességet ötöltem-hatoltam. Kovács szó szerint hitelesítette az igazgatónk szájából vádként visszhangzó szavaimat, de kérte tisztelettel Péterfyt, vegye figyelembe tanulmányi előmenetelemet. Legravaszabbul az a társam válaszolt, aki vállalta: ő bizony aludt, egy szót sem hallott szózatomból. Ki volt? Bogdán? Dobó?

Péterfy mind a hatot kizavarta. Magához rendelte osztályfőnökünket, és némettanárunkkal, Halásszal, irodai helyettesével összértekezletet szerveztetett. Petőfi jóvoltából tudtam, az ilyen tanácskozás neve „consilium abeundi”. Engem kikergetett. Az épület bejárata előtt ácsorogtam. Csatlakozott hozzám néhány barátom. Bátorítottak. A kapun kilépett olasztanárunk, neves reneszánsz kutató, már akkor, nem sokkal harminc fölött egyetemi magántanár. Köszönésünket nyájasan fogadta, és elindult közeli lakása felé. Keresztnevére, s meglehet, kajánul a zsarnoki császárra, névelődére célozva, Tiberio-nak emlegettük. Tiberio éles, sőt agyafúrt szellemi mutatványait tiszteltük, bár élvezte a teátrális jeleneteket, lobbanékony természete a diákélet minden csip-csup rőzsetüzére lángra kapott, szikrázott, lávát hányt. Kíváncsiságból elolvastam tudományos értekezéseit, a Mátyás királyról, Janus Pannoniusról meg a Zrínyiről szólót. Íme a tudós, beszéltem meg magammal. Az életben vérbeli taktikusnak bizonyult: a politikai helyezkedés kiáltó jegyei nélkül törekedett személyes értékeinek társadalmi elismertetésére. Olasz nyelvismeretemet nem találhatta gáncstalannak, irodalomértésemet és olvasottságomat viszont méltányolta. Amikor Szabó István Andor, a zsakettes, kemény galléros címzetes tankerületi főigazgató betoppant órájára, azonnal irányítani kezdte Tiberio számonkérését: tárgya Giustinak egy Talleyrand-t veséző szatírája volt, Brindisi di Girella, azaz „Szélkakas pohárköszöntője”. Tiberio emlékezeteset alakított. „Tanár úr, hívjon föl egy »jó« osztályzatot nyert tanulót, s mondassa el vele az olvasmány lényegét olaszul.” Tiberio szólította a gyémánt eszű Révészt, aki persze hibátlanul felelt. Utána egy elégségest kért: az illető foglalná össze magyarul a szatíra történelmi összefüggéseit, művelődéstörténeti hátterét és a műfaj poétikai jellemzőit. Én következtem. Szabó István Andor fejbiccentéssel nyugtázta az „elégséges” teljesítményét. Ezután ugyancsak elégségestől kívánta hallani folyamatosan, hogy hívják, hol lakik, kik a szülei, mi a vallása. Az osztályban Kertész tudott legjobban olaszul. Tízéves koráig Milánóban éltek, apja a Shell ottani vállalatának mérnökeként dolgozott, és Géza a magyar kolónia olaszul legékesebben beszélő tagjának rangját vívta ki. Negyvennégyben egy Gyöngyös melletti községben egész századával együtt legéppuskázták. Tiberio most őt hívta föl. Kertész pergő olaszsággal mutatkozott be, folyékonyan csevegett otthonukról, szüleiről, de amikor vallását kellett volna szóba hoznia, Tiberio megállította: „Elégedett, főigazgató úr?” Szabó István Andor fölöttébb elégedetten távozott. Tiberio személyemet kitüntető figyelmét különösen tudta kinyilvánítani. Egyszer dolgozatírás közben mellém állt. „Fiacskám” – mondta barátságosan, és több kilós praclijával kobakomat a füzetbe nyomta úgy, hogy percekig nem folytathattam a munkát.

Ezúttal viszont Tiberio elvonult. Ráeszméltem helyzetemre. Tiberio megtorlást vár, ehhez nem akar hozzájárulni, de kellő bátorságot sem érez magában ahhoz, hogy megvédelmezzen. Mi lesz velem?

A pedellus nevemet harsogta. Bementem a tanácsterembe. Valamennyi tanár ott ült, vagy harmincan, negyvenen. Péterfy igazgató úr zaklatottan, egyre zaklatottabban ismertette főbenjáró bűnömet. Defetizmus, hazaárulás: a megbélyegző szavak újra elhangzottak. Kimondta javaslatát: ügyemet jegyzőkönyvbe foglaltatja, és átkísértet a Margit körútra, a haditörvényszékre. Szóljanak hozzá!

Senki se nyitotta ki a száját. Eszembe nyilallt, ezt nevezik „síri” csendnek. Ambrózy Pali bácsit, azaz Tukit például, korábbi latintanáromat, Babits legközelebbi barátját a fogarasi tantestületben, akiről A gólyakalifa Darvas tanár urát mintázta, s akiről Magántudósok című esszéjében név nélkül ugyan, de félreismerhetetlenül úgy fogalmazott, nyolc nyelven hallgat, nos, őt megértettem. Elmosódott arcú, alsós korunkban órái úgy kezdődtek, hogy amint beírta az osztálynaplóba a foglalkozás aznapi tárgyát, valamelyik lurkó máris jelentkezett és elpanaszolta, padtársa tintával öntötte le a füzetét vagy rajzszöget tett a feneke alá, s hasonlók. „Audiatur et altera pars” – brummogta Tuki minden demokrácia alapelvét, s miután valóban szót adott a másik félnek is, mindkettőt letorkollva berekesztette a tárgyalást. Amikor később nyugdíjazták, kollégái formás szónoklatokkal búcsúztatták, s akkori direktora megkérdezte, kíván-e válaszolni, mire Pali bácsi csak hang nélkül csóválta a fejét. A temetésére kirendelt pap, történetesen volt kartársának egyik fia, akivel azonban az elhunyt nevét sem közölték, a teljes tárgyi magányban álló és egyetlen gyászolótól sem kísért koporsón kíváncsian böngészte a nevet, és elfogta a döbbenet. Aki nem láthatott a jövőbe, az is megérthette most az évek óta folyamatosan hallgató Tuki szótlanságát, de a többiek miért némultak el?

Hirtelen megszólalt egy rekedtes, raccsoló hang.

– Kérlek, igazgató úr, ez nem lesz jó.

Anyámnak, apámnak testi születésemet köszönhettem, Vajthó Lászlónak az irodalmit, bár, ahogy később ráocsúdtam, félreértésből. Amikor gimnáziumba kerültem, már faltam a betűt, de gyermeki lobogásomat első középiskolai évemtől szentesítette egy ősz és kopaszodó gyerek láza, melyet hasonlónak éreztem a magaméhoz. Fittyet hányt a tanmenetnek. Nyelvtanról kellett volna beszélnie? Ő Zrínyi vakmerőnek magasztalt rímeiért próbált lelkesedést csiholni belőlünk. Aranyt kellett magyaráznia? Hiszen magyarázta, mert még prózáját is csodálta, de összekapcsolta Byronnal, ami még igazolható volt, de párhuzamot vont a Nyugat nagyjaival, Adyval, Tóth Árpáddal. Csapongott századok, írók és műveik közt, s én mint sárgacsőrű, aki épp tanul csipogni, azt hittem, szédülten még úgy véltem, ez a láthatatlan szálakat összekötő fecsketánc messzi korok, távoli országok s még rokontalanabb gondolatok közt maga az irodalom. Ebből a tévhitből születtem íróvá. Az osztály zöme azonban csak hápogott, s ahogy közeledett a ballagás korszaka, mindinkább szorongott az eljövendő érettségitől. Én két lépéssel a föld felett jártam, csupán azért fogtam talajt, hogy dolgozatíráskor hozzam, vigyem a füzeteket. Vajthó famulusának tekintettek. Órák előtti szünetekben nemegyszer értem jött. Mellette loholtam az emeleten, amíg könnyített a szívén; családos ember létére lelki Robinsonként élhetett. Nemrég állította össze a Mai magyar költők című antológiát. Elpanaszolta, a tervezett összeállításból kimaradt két poéta is fölhívta és megzsarolta. Összepofozzák, ha nem iktatja őket az antológiába, fenyegették. „Mit tett erre, tanár úr?” – kérdeztem riadtan. „Újra elolvastam mindkettő kötetét. Rájöttem, az egyik jó költő, azt bevettem, a rosszat kihagytam” – révedezte a választ. A háború után évente leültünk egy feketére a Böszörményi út valamelyik cukrászdájában, leginkább a Tik-tak kerthelyiségében. De megesett, hogy elkalauzolt a Farkasréti temető írósírjaihoz. Legtöbbször Tóth Árpád sírkövéhez zarándokoltunk. Egyszer késő ősszel ránk zárták a sírkertet, a kerítésen át másztunk ki, ő már túl a hetvenen. Utolsó előtti érettségi találkozónkra én mentem érte, kísértem is haza. Gyuri barátom félrevont: „Figyeld meg Vajthó köpenyét. Ugyanaz a lódenkabát, amelyet középiskolás korunkban viselt. Vállán még a stoppolást is fölismerem.”

– Kérlek, igazgató úr, ez nem lesz jó – mondta Vajthó. – Ha a fiút haditörvényszék elé állíttatod, az ügy nyilvánosságra jut. Ez sokat árthat az iskolának.

A tanári kar megmozdult. Mocorogtak, székek recsegtek, de mindenki rendületlenül hallgatott. Péterfy bénultan, megigézetten bámult Vajthóra.

Vajthó ráemelte ártatlan, bádogkék szemét, és szokása szerint ujját felé bökte. Így tett, valahányszor csak meglepő kijelentésünk hallatán érdekesnek ígérkező eszmecserében reménykedett, mondván: „Azt gondolod?” Most nem kérdezett.

– Akkor kicsapom – harsant föl hirtelen.

– Kérlek, ez se lesz jó. Ha kicsapsz egy diákot, a főigazgatóságot értesítened kell, döntésedet aztán indokolhatod, az esetről végül így is tudomást szereznek.

Péterfy tátott szájal, szürkén meredt beosztottjára.

– Ez is igaz – suttogta. – De nem hagyhatom büntetlenül! Mitévő legyek hát ezzel a gazemberrel? – csattant föl.

Összehúzta-e szemét, azt az áttetsző jámbort, Vajthó? Vagy emlékezetem színezi tovább a képet?

– Olyan megoldást kell alkalmaznod, hogy a következmények híre se szivárogjon ki az iskola falai közül. Válassz ennek megfelelő büntetést.

– Hát jó! Szabályszerűt adok neki magaviseletből – csikorogta az igazgató úr. – És – ujjongott föl – minthogy hallom, pályázati meg versenydíjakat nyert, meg a gimnázium Bessenyei-kiadványának előszavát is ő írta, azonnal telefonálok a nyomdának, az értesítő megfelelő helyeinek szedéséből emeljék ki a nevét.

Így is lőn. Az értesítőben ott állt, az önképzőkör idézetversenyt rendezett, de a győztes névtelen maradt, a képzőművészeti tanulmányra kiírt pályázatot is megnyerte valaki, ám személye ismeretlen. Ami pedig a kéziratból kiadott Bessenyei-értekezést illeti, dicsősége osztályunké, a VII. b-é, az egyik diák előszót is írt, de hogy kicsoda, azt sem fedte föl az értesítő.

Mit törődtem a világi hívságokkal! Föllélegeztem. Társaim, akik megvárták a consilium abeundi kifejletét, a szerencsés vég ellenére hazakísértek. Otthon azonban nem kellettek a segédcsapatok. Megdermedtek és fölsóhajtottak, de főként megértettek, és megbecsültek azzal, hogy nem prédikáltak nekem.

A másnapi tanítás németórával kezdődött. Halász tanár úr oktatta a németet. Kissé ideges, de azért közvetlen modorú embernek tartottam, még abban a szokásában is kedvességet észleltem, hogy a tananyaggal összefüggésben tiszta baritonján rázendített egy-egy német műdalra, s ilyenkor Schubert-feje szinte lebegett a padok fölött. Többen viszont „szalon-náci”-nak minősítették, mert egyik-másik kirekesztő irodalmi ítélete meglepő módon egyezett a Harmadik Birodalom kultúrpolitikai állásfoglalásaival. A tilalmazottakat ő is elítélte, németországi turistaútjainak emlékéül pedig átszellemülten idézte föl, a kiránduló busz utasait milyen katonás rendben sorakoztatták az idegenvezetők, s így is vezényelték őket a látnivalókhoz.

Erre az első tanítási órára osztályfőnökünk is elkísérte. A szokásos jelentés után Weber tanár úr vigyázzba állította az osztályt, és pillanatok alatt dührohamra gerjesztve magát, gyalázkodással fűszerezett büntetésemet kihirdette. Közben arra gondoltam, osztályfőnökünk előszobájában, legalábbis az összhangzó híradások szerint, zsákokban sorakozott a liszt, a cukor, bödönben a zsír, amit megszorongatott tanítványai vagy szüleik pedagógiai adóként hordtak a lakására. Osztályfőnöki órája úgy indult, hogy a srácok libasorban vitték katedrájához a ritka bélyegeket, utána történelemből vagy földrajzból is lehetett önkéntes kikérdezésért folyamodni. Az ilyen bélyegritkaságokkal nyomatékosított felelet értékelése mindig egyféleképpen alakult. Szaktárgyi előadását úgy kezdte, hogy a középső oszlop első padjában félretolta a rövidlátó Lantost, és tekintélyes fenekét az íródeszkára rakta. Kör, kör, köröcske, vagy inkább gömb, gömb, gömböcske: így rajzolódott ki minden irányba egyformán terjedő alakja. „Kis hülyéim” szólított meg bennünket, s ezután már az első mondatával az ocsmány kifejezések olyan áradatát zúdította ránk, melyeket mi, kamaszok egymás közt is restelltünk volna kiejteni. A Grimm-mesék megrontott leányát juttatta eszembe, akinek szájából, ahányszor csak szóra nyitotta, békák ugráltak szanaszét.

Weber tanár urat hallgatva, nem éreztem magamat erkölcsi szörnyetegnek. Megrökönyödésemre azonban Halász tanár úr csatlakozott hozzá.

– Szégyellem magam, hogy ebben az osztályban kell tanítanom!

Ez már főbe kólintott. Ha az én vétkemről esik szó, az nem érintheti a többieket. Ez égbekiáltó igazságtalanság! Ha viszont valaki ekkora igazságtalanságra képes, véleményét sem vehetem tudomásul, maga az ember is komolytalan. A „szabályszerű”-ben megnyugodtam, félelmem elpárolgott, most pedig végképp fölmentést találtam a lélekámító, megfélemlítő tanári magatartásban.

Halász tanár úr nyolcadikban már nem tanított. A háború után hadifogságból szabadulva a Múzeum körút és a Kossuth Lajos utca sarkán, a könyvesbolt előtt egymásba botlottunk. Hajdani diákjai már tájékoztatták a veszteséglistáról. Tudta, hogy Révészt haldokolva vitték el mellőlem, és azt is, Hegedűs a fogolykórházba érkezésem másnapján halt meg, ugyanott.

– De örülök, hogy megvagy – üdvözölt lelkendezve, majd nyomban redőkbe vonta Schubert-homlokát. – Viszont borzasztó, amit Hegedűsről és Révészről hallottam. Persze te is sokat szenvedhettél, nagyon sajnállak.

Tíz erdőroppantó téli napon át hetvenheted magammal utaztam lezárt vagonban a hírhedt fogolytáborig, az utolsó hetvenkét órában vizet se kaptunk, ennivalót még kevésbé. Egyik osztálytársamtól a rámpára lépve kellett végső búcsút vennem, halála előtt a másik, a kórháznak csúfolt barakkban, ahol egy szem gyógyszer sem jutott senkinek, egy cédulán köszönt el tőlem: „Odafönt találkozunk.” Én feküdtem a Liberatorok fedélzeti tüzének zuhatagában, a Raták odapásztázó lövedékei alatt, az alacsonyan támadó Messerschmidtek mértani sorozatának szelében, én, aki tiltakoztam a fegyverkezés ellen, diáktársaim meg immár egy jobb világban tanúskodnak mellettem. Halász tanár úr szégyellt, Halász tanár úr sajnál.

Egyetemi órámra hivatkozva sarkon fordultam, és eliramodtam a Gólyavár felé.

Weberre mindig úgy néztem, mint idegen emberre, még haraggal se gondoltam rá. Péterfyről meg éppen némi együttérzéssel hallottam, ostrom után a párhuzamos osztály tanulói, általában tehetősebbek és jótékony lelkek, rendszeresen élelmezték. Tiberióval a Nagykörúton akadtam össze. Fiacskám, mesélte, Rómába készül, átveszi a magyar intézet vezetését, és hamarosan ki akar vinni. Kijelentése a körúti porba fulladt, kapcsolatunk azonban haláláig megmaradt. A magyar Dante Összes megjelenésekor fölhívott. „Fiacskám, elintéztem, hogy a Magyar Nemzetben te írsz a kiadványról kritikát. Tíz oldalt is írhatsz.” Hiába hajtogattam, nem vagyok dantista, nem engedett a méltatásból. Amikor cikkemet átadtam, az újság rovatvezetője a terjedelem miatt gorombáskodott velem.

Aki krónikát ír, legyen aggályosan pontos és igazmondó. Vészterhesen indult kalandom zárófelvonásához tartozik, hogy értesítőnk az osztálynévsoron kívül ugyan sehol sem tüntette föl nevemet, ám a pályadíjakat, kemény húsz pengő erejéig, megkaptam. Kis Német pedig tornából habozás nélkül megadta az évvégi jelest.

Igazgatói ítéletem után egy szűk héttel megnyílt a keleti front. Újabb néhány nap múlva Magyarország a hadviselő hatalmak közé lépett. Gimnáziumunkra az én kilengésemnél nagyobb gond szakadt. A Birodalmi Német Tanítóképző kisajátította épületünket, és iskolánkat összevonták a szomszédvárral, a szemközti gimnáziummal. Mindkét intézmény érettségiző osztályait egy-egy tanulócsoporttá egyesítették. A mi létszámunk hatvanra emelkedett, olaszórán meg éppenséggel hetvenketten szorongtunk a tanteremmé átalakított kápolnában, kivéve Gergelyt és Polgárt, ők a zongora alatt kártyáztak. Ha utóbbit, ezt a kétméteres osztályismétlőt szólították, mint valami eldugaszolt szellem nyújtózott elő kártyás palacklétéből. Új igazgatónkká a másik iskola vezetőjét, a történész Fógel Sándort nevezték ki.

Utolsó középiskolai évemre nagyon készültem. Bizonyosra vettem, a tanári kar rám bízza az önképzőkör elnöki tisztét, és képeztem magam a középiskolák tanulmányi versenyére, természetesen irodalomból. Az önképzőkör felügyeletét ugyan nem Vajthóra, hanem a másik gimnázium tankönyvszerző irodalompedagógusára ruházták, mindamellett a tanári testület egyhanúglag nyilvánított diákelnökké. Úgy hírlett, ez ügyben Tiberio fogalmazta meg a javaslatot. Döntésüket a tanárelnök egy hétfői napon közölte velem.

A keddi tanítás fizikaórával indult. Még negyedóra sem telt el, amikor benyitott Fógel igazgató úr, és az ünnepélyes vigyázzban feszítő osztálynak kihirdette, megsemmisíti a korábbi döntést: visszavonja kinevezésemet az önképzőkör diákelnöki posztjára, minthogy magatartásom „szabályszerű”, s így bárki megértheti, ilyen minősítésű tanuló nem vezetheti társait, és persze, tette hozzá, az illető arról sem álmodhat, hogy majd a tanulmányi versenyen ő képviseli a tiszta és nagy múltú Alma Matert.

Szavai lesújtottak. Valóban álmaimat foszlatta szét. Elkeseredésemet csak azért váltotta föl fokozatosan a jövőbe tekintő dac, mert az ország a háború viszontagságaiból mind nagyobb részt vett ki, józan perceiben még a magamfajta serdülő is előrelátta az egyéni és közös fenyegetettséget.

Az önképzőkör élére helyettem a volt párhuzamos osztály egyik jófejű tanulója került, korántsem elhivatott irodalmár, később elektromérnöki diplomát szerzett. A tanulmányi versenyre is őt nevezték. Nem annak örültem, hogy végül helyezést sem ért el. A versenytétel nekem sem ízlett volna. „Irodalmi élet 1847-ben”: a versenyzők ezen a tételen mérhették össze tudásukat. Én ugyan olvastam már Jókai és Degré emlékezéseit, tanulmányoztam Horváth János, sőt Császár Elemér és Farkas Gyula könyveit s mindenekelőtt a Petőfi- és Arany-pályaképeket, de akinek erőssége a költészettörténet, leginkább pedig az alkotás műhelytitkai izgatják, az irodalmi élet sajátosan históriai jelenségeit kevésbé búvárolja. Erről a témáról bizony csak a legszükségesebbet tudtam, a versenyen alkalmasint leégek. A sors megkímélt, egyik kezével sújtott, a másikkal megóvott.

A háború után befejeztem tanulmányaimat. Magyar-francia szakos diplomámmal fölvértezve különböző középiskolákban tanítottam. Kis Németről tarka hírek szállingóztak. Azt regélték, a déli fronton partizánvadász hadnagyként a fegyveresek elfogták, de rovásán különösebb kegyetlenség nem lehetett, mivel összeverték ugyan, de szabadon engedték. Hosszú ideig nyomta a kórházi ágyat, mesélték, majd visszatért a civil életbe. Későbbi pályájáról azt hallottam, állítólag pártmegbízatásból a pedagógus szakszervezet egyik legbuzgóbb tisztségviselője.

1956 januárját írtuk. A Váci úton előző évben fölavatott gimnáziumban, a félévi osztályzatok lezárása előtt, beszóltak nagyszünetben a tanáriba: engem keresnek. Kis Német állt a folyosón. Láttomra arca föltündökölt, és lendületesen nyújtotta kezét. Megszorítottam.

– Szervusz. Éreztem, hogy szerencsém lesz, és itt talállak. Nem is kerülgetem a forró kását. Kartársi szívességet kérek tőled.

– Ugyan miben segíthetnék neked? – kérdeztem, a tegezéssel az egyenlő jogállást, de a nem-hadviselő szándékot is tisztázva. Biztonság kedvéért hozzátettem: – Ha egyáltalán módomban áll.

– De még mennyire! Csak rajtad múlik az ügy – Kis Német annak az embernek áradó boldogságával harsogta, aki nyerő számot tart a kezében. – Idefigyelj. Én az Építők ifjúsági kézilabdacsapatának vagyok az edzője. Kapusom Sas, a te tanítványod. Na most Sas nálad franciából bukásra áll. Ha megbuktatod, a szabályok szerint nem védhet tovább. Akkor pedig, mivel nincs megfelelő tartalékom, kiesünk az ifibajnokságból. Csinálj valamit, hogy Sasnak ne kelljen megbuknia. Öregem, a kenyeremről van szó.

Sas csakugyan elégtelenre állt. Eszembe jutott első direktorom. Pályakezdőként még többet követeltem, a mércét még magasabbra helyeztem, bizony a képzőben én osztogattam a legtöbb elégtelent. Igazgatóm, Buzássy, saját minősítéséért aggódott, félt a rossz statisztikai átlagtól. Félévi osztályozó értekezlet előtt pár nappal a sarokba vont.

– Szünet után melyik osztályba mégy?

– A II. c.-be.

– Épp ott különösen sokat akarsz megbuktatni. Falust például átengedhetnéd, akad egy-két elfogadható részjegye. Menj be, és feleltesd úgy, hogy tudjon.

Emlékezetemben lepergett a jelenet. Mi sem könnyebb egy tanárnak, mint úgy kérdezni akár egy papagájt, hogy tudjon. Szemébe néztem kis Németnek. Már nem mosolygott. Most vettem észre, mennyi barázda rovátkolja. Egy ötvenes évei vége felé járó ember – egy kartárs! – ráncai.

– Rendben van – mondtam. – Megpróbálok valamit. Majd csak kiásom valami csekély ismeretét, amire elégségest adhatok.

Kis Német sugárzott.

– Köszönöm, köszönöm. Tudtam, hogy rád számíthatok.

Kezet ráztunk. A lépcsőfordulóig kísértem, és elnéztem, ahogy trapézalakját, ezt az egyre kisebb idomot elnyeli az iskolakapu hatalmas négyszöge.

Egy király a sivatagban

 

– Ide figyelj! Zentai kiárusítja képeit. Menj föl hozzá, és potom áron válogathatsz remekek közül. Nem tud ellenállni a totó szenvedélyének, mikroszkopikus nyugdíjából viszont nem futja a folyton megújított szisztémákra, mert így nevezi a számításait. Ráadásul tériszonya van, nem képes átmenni a Rákóczi útra, hogy bedobja szelvényeit, még a küldönc is pénzébe kerül. Emlékszel Zentaira a Művészeti Tanácsból? Mindig jókat diskuráltatok festményekről, rajzokról, amikor mint pénztáros segélyt utalt ki neked. Ha meggondolom, még mi segítünk rajta.

Misi szavai lázba hoztak. Zentaival csakugyan szót értettünk. Hajdan a bácskai földbirtokosok közt se sorolták a legszegényebbek közé, képeit, szobrait egy-egy műtermi látogatáskor maguktól a művészektől vásárolta. A hírek szerint száznál is több képe zsúfolódott össze Múzeum körúti albérletében. Volt házvezetőjénél lakott, nyugdíjáért cserébe teljes ellátást és odaadó gondoskodást kapott. Persze 1954-ben heti száz-kétszáz forintos szerencsejátékra külön bevételt kellett kerítenie, ezért egyik szenvedélyéért föláldozta a másikat. Lehetett hatvan éves, kétszer annyi, mint mi. Mi maradt volna más az agglegény Zentainak, mint a totó? Engem vasárnap délelőttönként még kiskamasz koromban rendszeresen elvonszolt apám a Szépművészetibe, hogy legalább piros betűs napon ne zavarjam anyám szakácsművészetét. Akkor esett belém a féreg. Még nem lévén Nemzeti Galéria, főként Mednyánszky sejtelmes mocsarai, Paál László gőgös platánjai igéztek meg, s egy kis Tintoretto és jobb híján Hans Baldung Grien jóvoltából kezdtem tanulmányozni a női idomokat, egyelőre két dimenzióban.

– Ugorj föl hozzá bátran! – ütötte a vasat Misi. – Már beharangoztalak. Különben is kell egy társ a Nagy Istvánodhoz. Talán kettő is – rám hunyorított.

A Nagy Istvánt karácsonykor vettem. Az év elején halt meg anyám. Egyedül maradtam. Szerettem egy asszonyt, ő pedig jól szeretett viszont, gyöngéden, nagylelkűen, fenntartás nélkül. De nem szakíthattam el apró gyerekétől, bár, meglehet, bátorságom volt túl vékony ahhoz, hogy viszontagságokkal szembenézzek. Száradó ökörbőr zsugorodhatott úgy barbárok foglyaira, ahogy magányomban fuldokoltam. December vége felé csodálkoztam rá a Bizományi két Nagy Istvánjára. Az egyik olívzöld tónusú, kalapos képmás, parasztfiúcskáé, a másik erdőirtást ábrázolt. A portrét, tűnődtem, értelmezgethetem, a gyermekfejnek nincs megfejtendő problémája. A tájképtől nem szabadulhattam. A bélyegnél alig nagyobb pasztell fa csonkjai és pár még álló sudár tagolása tér és távlat rendjét sugallta s a természet drámájára ébresztett. Ugyanakkor, ritka jelenség Nagy Istvánnál, a mélyzöld, a tüzes krómoxid és egy ujjlenyomatnyi indigókék ég hidegét, okkerbarna földfoltok, sárgás fénypászmák és a fatörzseken meghökkentő, hamvaslila visszfények ellenpontozták. Háromszázötvennégy forintot adtam érte. Ma is emlékszem: nem csoda, hatszáznyolcvan forint volt a havi fizetésem és a levonások után háromnegyede sem maradt. El is számítottam magam: négy napig főtt krumplit ettem és éppen az ünnepeken, hogy a hónap végéig valahogy kihúzzam.

– Zentai ott lakik az Astoria oldalán, harmadik ház a szállodától – beszélt rá a részletek erejével barátom. – Mindig otthon kuksol, legföljebb a szomszéd keresztutcába merészkedik, a Darling eszpresszóba.

Misi képeiben már egy ideje gyönyörködtem. Igaz, Márffynak egy málnafagylalttal körített, rózsásfehér Pegazusa idegenkedést keltett bennem, de egy nagy méretű festményen a feketék, sárgák, szürkéskékek egymásra kapaszkodó hegytömegeinek monumentalitása lenyűgözött. Életemben először láttam Gadányit. Becsöngettem Zentaihoz.

– Isten hozott! – lelkendezett már az ajtóban. – Nyurga alakján nyitott házikabát lebegett, vajszínű szövetén pecsétek igyekeztek rokonságba jutni a dohánybarna hajtókákkal. A hacuka maradék fonott bőrgombjai fityegtek. Zentai megnyerő arcán a szobalevegő kifakította a bőrt, a tartós egyedüllét fölpuhította a mostoha esztendők véseteit. – Eljöttél te is az én múzeumom csodájára, mi? Háztűznézőbe? Na, gyere, gyere!

Nem túlzott. A tágas udvari szoba falán bélyeggyűjteményként sorakoztak a képek.

– Persze a legjava nincs itt. A többi Szénás-Balla festő barátomnál vendégeskedik. Hadd örüljön nekik ő is. De lássuk a medvét! Jobban mondva bernáthegyit, mert Szőnyi a legszívélyesebb, legnagylelkűbb piktor volt, akit valaha is ismertem. Ez az önarcképe. Hogy tetszik?

Tizenhét éves koromban Szőnyi gyűjteményes kiállítását fokozódó révületben ámultam végig. A kerti pad meg az Esernyők feledhetetlenül rögződött emlékezetembe, de szerettem gouache-ainak derűs színvilágát is. Ez a kicsi, kék-fehér portré nem pendített meg.

– Nem akármilyen önarckép – hadonászott Zentai. – Szőnyi borotválkozó tükörből festette – feledkezett rá elérzékenyülten egykori vásárlására.

Alkalmasint meg kellett volna értenem, milyen ritka műhelyproblémán eszmélkedhetem, de hiába fürkésztem a jellemföltáró ecsetvonásokat.

– Látom, még nem kapiskálod a finomságokat. De tartogatok neked egy pompás csendéletet. Egy varázslatot! Gadányinak egy mesterművét!

Megdobbant a szívem. A fölmutatott gyümölcsöstál alig volt nagyobb a Nagy Istvánomnál. Pasztózus olajfestmény, a sarkok komor, a talán égetett umbra barnáját nagyjából-egészéből fedő elefántcsontfekete jelzésszerű távlatából kemény kontúrú cirmos alma és rózsás, kadmiumvörös, sőt lombzöld körték francia négyese fölött, igen, fölöttük szőlőfürtök súlyos, már-már plasztikus, kobaltzöld szemei s körülöttük mintegy glóriaként fehér, sáfrányszín és cinóber még megmagyarázhatatlan jelenléte.

– Pazarul gazdag vászon. Mert vászon! Remélem, tudod, a különböző alapok és technikák más-más értéket képviselnek! Forintban is – heherészett vendéglátóm. – Egyébként Misi szerint van egy Nagy István tájképed. Egy csendélet kitűnően egészítené ki. Mit csendélet? Egy muzeális darab!

– Kicsit Cézanne-os – próbáltam halogatni a döntést.

– Nem rossz megfigyelés. Egész kicsit az, de még sok minden van benne. Ha otthon kiakasztod, holnap számos izgalmas részletre eszmélsz, amin ma még átsiklasz. Meglásd, nagyon megszereted. Gadányi nagy művész, a kritika még nem nőtt föl hozzá. És micsoda kerete van! Ez a koptatott arany föloldja a sötét hátteret, a szélesen hullámos léc maga pedig mintha folytatná a gyümölcsformák párbeszédét.

Zentai egyre jobban belemelegedett most még saját csendéletének élvezetébe.

– És mi az ára? – böktem ki az alapkérdést.

– Nézd csak, Gadányi nem csupasz természetábrázoló. Olyan formaviszonyokat alakít ki, melyek érzelmek történetét sugározzák. Így mindig hozzáteheted a magadét, beszélgethetsz vele. Négyszáz forintért a tiéd.

– Az sok – suttogtam hirtelen berekedve.

– Természetesen részletre. Havi száz forintos törlesztésre. Most ideadod az első részletet, aztán a jövő hónapban a következőt. És mást nem is ajánlok helyette. Vagy ezt viszed vagy semmit.

Egyszerre megvilágosodott a sűrű fehérek jelentése. Ez maga a tál, a gyümölcsök rajta hevernek. És a mindezt magába foglaló, áttetsző árnyalatú négyzet az abrosszal letakart asztal! Paroláztam Zentaival. Otthon az élmény tovább mélyült. Gadányi a látványt fölülnézetben, de azt is inkább virtuálisan ábrázolta, a vízszintes rétegeket függőlegesen jelenítette meg. A sáfrányszín az asztalhoz támasztott szék támlájának bizonyult. Vibrált, zsongott a csendélet.

Amikor a legközélebbi részlettel megjelentem, Zentai izgatottan rángatott beljebb az ajtóból.

– A legjobbkor jössz. Vadonatúj szisztémát eszeltem ki. Holtbiztos nyerés a totón. Ha a mostani százast nyomban megtetézed még eggyel, végleg tiéd a Gadányi.

Történetesen volt nálam pénz, cipőre gyűjtöttem, aznap akartam megvenni. Úgy döntöttem, elhalasztom a lábbeli vásárlását.

– Még meg is leplek valamivel! – rikkantott föl Zentai, miután zsebre gyűrte a két százast. A sarokból elővont egy meleg színekkel daloló tájképet.

– Elbűvölő Diener-Dénes! Francia tárgyú! Ez kell neked, hiszen, ugye, a másik szaktárgyad a francia? Majdnem Párizs! Rudi Montrougeban festette. Virtuóz vegyes technika! Szinte énekel ez a gyengéd rózsaszínű völgy az aranysárga napsütésben. A kompozíciót is nézd! A mögöttes hamukék dombok ötletesen érzékeltetik a távlatot, az előtérben pedig ez a két méregzöld fa belső keretbe fogja ezt a gyönyörűséget. Neked szántam ajándékba. Mert négyszáz forintért ajándék! Ráérsz egy lilával kezdeni egy hét múlva.

A Diener-Dénes is rövidített fizetéssel lett enyém. Régi cipőmet megtalpaltattam.

Eltelt egy fél év. Misinél egy Perlrott-Csabát pillantottam meg a falon. Nem tetszett különösebben, de el kellett ismernem, „kvalitásos” festmény, bár ez a középpontban elnyúló akt az én ízlésemnek túlságosan beállított.

– Zentai azt üzeni, neked is félretett valamit – mosolygott rám Misi. – Igazi örömforrás, kötötte lelkemre. Hónapok óta veszít a totón.

Napokig türtőztettem magam, végül elzarándokoltam Zentaihoz. Barátságosan fogadott, képekről azonban szót sem ejtett. Amikor személyes körülményeiről tudakozódtam, csak legyintett. Később kibuggyant belőle: szerelmi bánata van. Belehabarodott, mesélte, a Darling egyik híresen igéző hölgyvendégébe. Lilla sokkal fiatalabb nála, nem is mer utánaszámolni, huszonöt vagy talán harminc évvel, elvált asszony, születésnapja közeledik, különlegességgel szeretné elkápráztatni, s ahogy a megálmodott holmit maga elé képzelte, arca ragyogni kezdett, mondhatnám, a montrouge-i napsütés derűjében.

– Úgyhogy arra gondoltam – komorodott el, – megválok egy kivételes szépségű Kmetty csendélettől. De az én veszteségemből legalább egy barátomnak legyen öröme. Egyszóval neked szántam.

Elém tett egy nagyobbacska temperát: kármin sávozású terítőn mélysárga és élénkvörös almák mellett egy narancs, a harmadik almát, egy jonathánt jól kivehetően vászonkendő fogta félig körül. A gyümölcsökre zöld parasztkancsó vigyázott. Misi Kmetty önarcképét szerettem. A mester ontotta e műfajban a változatokat, de barátomnak ugyancsak Zentaitól származó példánya keményen épített arcmás volt. Ez a Kmetty azonban nem hevített föl.

– Nem olyan problémagazdag, mint a Gadányi-csendéletem – akadékoskodtam.

– Hogy megnőtt a szarvad! A Gadányi azért szép, mert dús, összetett festőiségű, a Kmetty meg azért, mert nemesen egyszerű.

– De a jobb fölső sarka kidolgozatlan – hajtogattam a magamét. – Csupasz szürke fal foglalja el a kép egynegyedét.

– Egyhatodát. Még mindig amatőr vagy! – pirított rám az öreg. – Nem jutott el hozzád, hogy a festők gyakran kidolgozatlanul hagynak egy sarkot, hogy még erősebben emeljék ki a többi motívumot? Ember, te két képet vehetsz egy áron! Hiszen a fal ellenpontján egy kicsinyített tájkép áll az asztalon! Jegenyés tanya! Micsoda pancser! Tapsolhatnál, a tárgyak formái mennyire határozottak, mégsem ridegek. Tapintani lehet az asztalkendő puhaságát, és a narancs visszfénye még meleg a kancsó mázán. Mindez ötszázért baráti szívesség!

Elsápadtam.

– Ez csaknem egy havi fizetésem. Különben sem vagyok műgyűjtő. A lakásomat nem akarom múzeummá változtatni.

Lírája van a képnek, kezdtem fölfedezni.

– Ugyan, ugyan – csitított Zentai. – Csak két százast adj most, a többit három részletben törlesztheted. Különben is – és ekkor megrebbent a szeme, szájszéle meggörbült – eddig sem kellett a teljes összeget megadnod. Gondolj a végelszámolásra.

Meginogtam. Ez a Kmetty mégiscsak különb, mint korábban megismert, két-három motívummal földobott akvarelljei. Bólintottam.

– Persze volna itt még más is – tündökölt föl Zentai. – Idesüss!

A kerevet mögül elővont egy rajzot. Nyomban azonosítottam: Vilt Tibor önarcképe. Misinek volt egy izgalmas, szintén ceruzarajz önarcképe Vilttől: az modernebb, kubisztikusabb, ez viszont mintha hagyományos ábrázolásmódja ellenére vagy éppen miatta elmélyültebb lett volna, igazi lélektani önelemzés.

– Kmettyben jól megegyeztünk, most beszélgethetünk erről a Vilt Tiborról – hirdette az igét Zentai. – Persze – tette hozzá elképedésem láttán – egyszerűbb technika, rajz, nem is tus, csak ceruza, úgyhogy nem kell a zsebed mélyére nyúlnod.

Enyhülő arcvonásaim kiegészítésre késztették.

– Azért te is megállapíthattad: kis remekmű! Potom két százasért.

Nem szaporítom a szót, enyém lett a Kmetty, majd a Vilt Tibor, és ebédre hónapokig egy tál ételt, főtt marhát ettem paradicsomos krumplival a Lehel piac mögötti kifőzésben, vacsorára pedig negyed kiló lecsót kenyérrel. Olykor a lecsó volt ebédre otthon, a paradicsomos krumpli pedig vacsorára, hús nélkül.

Így jött el 1956 olvadásos esztendeje. Pistáék akkoriban meg akartak nősíteni. Meg is beszéltem egy találkozót az elővezetett kislánnyal. De aznap délelőtt elromlott a kádam csaptelepe. A szerelő azonnal eljött, megjavította. A hidegvizes csap jól működött, a meleget azonban nem próbálhattuk ki, mert a Margit-szigetről érkező termálvíz központi csapját csak hatkor szokták megnyitni, én viszont akkor már javában andalogtam Budán. Este nem úgy köszöntem el, mintha már az anyakönyvvezető előtt látnám magamat. Otthon világvégi látvány fogadott. A melegvíz csapját nem zártuk el, bár szerencsére a kád lefolyóját sem dugaszoltam be, de a forró, kénes pára lecsapódott. A szekrény ajtain tigriscsíkok, kulcsaitól lefelé rozsdás könnyfolyás. Számos könyvem gerince meghullámosodott, íróasztalomon a megkezdett tanulmányon összefolyt a tinta. A szoba csontszínű fala kivörösödött. És egyetlen olajfestményről, a rég szívemhez nőtt Gadányiról eltűntek a színek! Egyszerűen kifehéredett. Nem siránkozom kárvallásaimról, nem erről szól a történet. A balsors kifejlete néha csodálatos, vallotta már Seneca. A Gadányi egyenszürke vásznának hatására Pufi barátom, a festő kaján vigyorral terpentines rongyot markolt elő ládájából, párszor végigdörzsölte a kép alapját és a színek ismét harsogtak. Abban a percben sajdult belém; hiszen a cinóber háromszög háztető! Perspektívát nyit, szokatlan képzetet társít a gyümölcsök súlyos jelenlétéhez. Képzelgés és való micsoda festői polifóniája tölthet föl nap nap után küszöbömön belül.

Egy szenvedély rabjának éreztem magamat. Így aztán földbe gyökerezett lábbal meredtem nyár elején a Bizományinak a Szép utca sarkán nyílt üzlete kirakatában Gulácsy egyik főművére. A púpos vénkisasszony régi emlékeit meséli Herbertnek megrészegített. Fenyegetően nagyszerű szimbolika csapott meg a csésze kávéjának baljós négerbarnájából, és a nyitott ablak hiába nyílt a képen a zöldellő rétre, elérhetetlen boldogsággal gúnyolta a rokokó ruházatú, csonttá lényegült párt. És a csészét szorongató kezek, a férfié és a nőé is valóságos karmok. Megbabonáztak már a festmények.

A Gulácsyt ötezeregynéhány forintért vesztegették. Ez nekem elérhetetlen számot jelentett. Pár hét múlva megrökönyödve észleltem, felére szállították le az eladási árát. No de annyi pénzem se volt. Fölhajthattam volna kölcsönt, de függetlenségemre mindig vigyáztam, az erkölcsire és az anyagira is. A vénkisasszony és lovagja hamarosan eltűnt a kirakatból. Az eset szegénységemre ébresztett és lehangolt.

Ebből a lelkiállapotból rázott föl Misi telefonhívása.

– Ha jársz a Belvárosban, nézz föl hozzám minél hamarabb!

Misinél új képek fogadtak. Iványi Grünwald cigánytáborát (vagy vásári jelenetét) kicsit szervetlennek, túl tarkának éreztem, két kis Barcsay izgalmas, elmemozdító mértana, ahogy épp csak utalt természeti motívumokra, megfogott. Ami végképp fölajzott, egy alig közepes méretű Egry volt nagy korszakából: rimánkodó, görnyedt koldus. A részvétlenséget sugárzó, kék tónusú olajfestmény figurának alig jelzett arca mintha magára a festőre emlékeztetne.

– Tudod, – regélte Misi – Zentai rettegett a kitelepítéstől, minden ellenkező híreszteléssel szemben ezért raktározta legjobb képeit a festő Szénás-Ballánál. A mostani enyhülés eloszlatta félelmeit, hazahozatta a képeket. Ez az én válogatásom az új kínálatból. Kövesd példámat.

Rohantam Zentaihoz.

– Vérszagra gyűlsz – ingerkedett üdvözletül, de azért vígan tuszkolt beljebb. – Van itt szobor is, festmény is. Őszi tárlat nyár végén. Csakugyan: szobrod úgy sincs! Mit szólnál Andrássy Kurtának ehhez a nőalakjához? Szereted, ha van mit fogni a nőkön? Akkor ezt a bronzot neked mintázták.

Zentai nem ítélte meg tévesen nő-eszményemet. De ezen a bronz figurán súlytöbblet mutatkozott ott is, ahol ez a valóságban nem bocsánatos bűn. Misi ismerte a szobrot, és amikor élménybeszámolómban az ő kedvenc szavával dragonydadnak jellemeztem a nőalakot, tiltakozásul ragaszkodott ahhoz, hogy a jelzőt tenyeres-talpasra cseréljük. Hozzáfűzte még, a Művészeti Tanácsban a híres ikerpárból a férfi azt mondta erre a plasztikára: természetelvű ábrázolás, épp csak a természet még ilyen túlformákat nem alkotott. Nem tetszett a szobor.

– Látom, még nem értél meg a plasztikára – legyintett ingerülten Zentai. – Mit szólnál ehhez az Egryhez?

Fölkaptam a fejemet. Falusi utcarészlet, két, vagy már nem is tudom, három gömbakác koronája szinte betöltötte a kis képet. Vastagon fölrakott zöldek, olajfestmény a mester ifjúkorából, nyoma sincs rajta a fények tündérjátékának, a színek ittas permetezésének, amit nekem Egry jelentett. Mellette a falon másik falusi életkép. A vöröskréta és pasztell vegyes technikája az alvég kanyarját jelenítette meg, Hazatérő, feketés barna bivalyok a keretvonalra nemcsak vízszintes, hanem kompozíciós merészséggel függőlegesen kaptattak a képen, jobbról-balról az útra végezetesen súlyosodó istállók, házak, fölöttük a hegy is az állatokhoz idomulva bivaly körvonalú.

– Inkább ezt – szakadt ki belőlem az ujjongás.

– Ízlésed kitűnő, de ehhez csórónak gondollak – dörmögte Zentai. – Ez Dési Huber párját ritkító remeke!

Ha már a Gulácsyt elmulasztottam, a mostani villámcsapás ne múljon el csalódással. Kitartottam választásom mellett.

– Legyen – mélázott el a totó megszállottja. – Nyolcszáz.

Elnémultam. Sok, nagyon sok.

– A szokott részletekben. Ha már így ráhibáztál, megérdemled.

Amikor a Dési Huber első részletét másnap átadtam, egy négyalakos grafikát pillantottam meg. Az akvarell egy dús formáival vonzó nőt meg egy szálka-sovány fiút ábrázolt: az asszonyt guggolva, alkalmasint lábmosás közben, és ülve, emlőit körülölelve, a felső sarok kicsinyítve, lepelben ismételte meg ezt a testhelyzetet. A karcsú fiú álló akt. Mindössze három szín éltette az akvarellt, ultramarin kék, borsózöld és a terrakotta egy árnyalata; a figurák körvonalait szénnel rajzolta meg a művész.

– Múltkor még nem láttam ezt a grafikát. Tanulmány valamilyen plasztikához? – pedzettem ravaszkodva.

– Csakugyan nem láthattad – biccentett Zentai. – Tegnap még Pelleinél volt. Először elvitte több képpel együtt, de mindenképp meg akarta szerezni a gömbakácos Egryt, viszont annyi pénze már nem maradt, ezért visszahozta ezt a Ferenczy Bénit és még valamit ráfizetett. Pellei! Pellei üzletel a képekkel. Miért? Megtetszett ez a kis csoda? Béni háromszáz tanulmánylapja közül választottam. Csakugyan tanulmány a felesége meg a fia szobrához, de ahogy így együtt vannak, talán érmei közül is a legnagyszerűbbhöz.

– Nem is tudom – hebegtem. – Ha otthon kiakaszthatnám, előbb-utóbb kiderülne, hogy megbarátkozom-e vele vagy sem.

– Vidd csak el – biztatott Zentai. – De ha meg akarod vásárolni, ki kell nyitni a bukszádat!

– Mennyi? – nyögtem ki.

– Nézd, Pelleinek adtam kápéban, érted, kápéban, ötszázért, neked – és most elgondolkozott – neked – és mélyen a szemembe tekintett – részletre, háromszázért.

Hónom alá vettem a Dési Hubert meg a Ferenczy Bénit is. Zentai az ajtóban megállított.

– Föl se tűnt a Dési Huber kerete – mondta szemrehányóan. – Ez a mélyített fakóezüst finoman tompítja a jelenet zaklatottságát. No eredj. Isten áldjon!

A Ferenczy Bénivel napok alatt szoros barátságot kötöttem. Ott lóg az íróasztalom fölött, balra. Meddő perceimben oda-odapillantok. Mintha erőt adna. De csak a Dési Huber persze ismét gyorsított törlesztése után tártam föl: igen, megtartom ezt a grafikát. Kijelentésemnek egy százassal adtam nyomatékot.

– Hallgass rám – ragadott meg izgatottan Zentai. – Megdönthetetlen szisztémát sakkoztam ki, és épp most úgy időzíthetem, hogy másnak aligha lesz telitalálata. Csak egy ötvenest adj még, és tiéd a Ferenczy Béni.

Utánam kiáltott a lépcsőházba.

– Ha beszélsz Misivel, – és izgalma fejhangba csapott át – mondd meg a barátodnak, hogy Sedánnál találkozunk.

Tavaly Mihály-nap előtt beültünk Misivel az Angelikába.

– Képzeld, – meséltem – Dóka Dezső megszerezte Medgyessy Súroló asszonyát. Vagy legalább egy másolatát. Ha meggondolom – merengtem el – annak idején lemaradtam a szoborhoz készült ceruzarajz tanulmányról, pedig Zentai erősen kínálta. Az előrehajló nőalak popója valósággal betöltötte a rajzlapot, és akkoriban meg-meglátogatott szigorú fölfogású, cipszer nagybátyám, apám sógora, egyetlen még élő úgy-ahogy rokonom, és korholásától félve nem mertem megvenni. Pedig szegény nagybácsi egy év múlva meghalt. Emlékszel micsoda oázist, micsoda boldogságot jelentett nekünk a sivatag években az a néhány kép, melyet Zentaitól vettünk?

– Bizony, milyen vadászat esett 56 nyár végén – nevetett föl Misi. – Akkor ejtettem el az Egrymet és a két Barcsayt.

– Mert hazahozta a védelmi biztosításból gyűjteményének díszeit. Már nem félt és jobb időket remélt. Az én zsákmányom a Dési Huber és a Ferenczy Béni volt. Ugyan mi lehet Zentaival?

– Eszednél légy! – dörrent rám barátom. – Azóta eltelt harminchét év! És már akkor is hatvanon fölüli nyugdíjas volt! Ha két fogorvosi vizit közt még ma sem érzed az idő múlását, azért azt hiszed, más halhatatlan?

– Igazad van – törtem le. – Csakugyan, te mikor láttad utoljára?

– Ki emlékszik erre pontosan? – mondta idegesen Misi. – Azt hallottam, a végső szakaszban szállásadónője, tudod, a régi bácskai házvezetőnő, önfeláldozóan ápolta. Miért, te mikor jártál nála?

Éreztem, kifut a vér az arcomból.

– Nem vagyok biztos benne én sem, mikor lehetett. – Földerengett a jelenet. – Alighanem akkor beszéltem vele utoljára, amikor neked üzente, hogy Sedánnál találkoztok. Valóban: kinek a vereségére utalt, a tiédre vagy az övére?

– Természetesen az övére. Hiszen lényegében most fogalmaztuk meg, mit köszönhetünk neki!

– Persze. Tulajdonképpen jót tett velünk – löktem ki magamból egyenkint a szavakat. – Amilyen szegények voltunk, sose jutottunk volna ilyen képekhez. Igazi úr volt olyan időkben, amikor még ezt a fogalmat is eltörölték.

– Betegágyánál meglephettük volna egy tálca süteménnyel – suttogta Misi.

– Legalább egy pár krémest vihettünk volna neki – suttogtam rozsdás hangon.

Lecsüggesztettük fejünket. Nem mertünk egymásra nézni. Pedig villanygyújtás előtt már sűrűsödik a félhomály az Angelikában.

Daliás idők

Fejét leszegve rugdosta maga előtt a hullott gesztenyét. Csak ne kelljen gondolkodnia! Az egyik kicsi négerfej burkából épp elé huppant. Hatalmasat rúgott bele. A gesztenye magas ívet írt le, majd aprókat pattogott a Városmajor murvás sétányán, és egy kézen fogva ballagó, idős pár mellett, a férfi cipőjének koppanva állt meg. A mészfehér sörényű öregúr elképedve bámult rá.

– Bocsánat… bocsánat…

Károly mintegy álomból ébredve iramodott a hazafelé vezető útfordulónak. Peregni kezdtek tudatában a közelmúlt eseményei.

Csaknem egy éve, hogy Kanizsa, a helyettes igazgató szólt neki: „Szocialista irodalom” címen tanulmánykötetet készítenek kiadásra, vegyen részt ő is a munkában. Több napos töprengés után azt felelte, a felvidéki Faddy Zoltánról írna. Faddy tisztességes, meggyőződéséhez hű írástudó, az utókor bizonyára nem emlegeti majd, de olvasható elbeszélések és főként jó szemű olvasóra, érzékeny befogadóra valló kritikák szerzője. Igaz, egy-két évig erősen túlzó, szélső balos szemlélet jegyében még Móriczot, Kassákot is ostorozta, ám utóbb visszavonta állításait, és ezt az időszakát maga bélyegezte tévedésnek. Különben tevékeny humanizmusával, náci-ellenes magatartásával még azonosulni is lehet. Három hónap múlva befejezte a tanulmányt. Nem hallgatott Faddy balos korszakáról, épp ezért óvatosságból elküldte kéziratát az érintettnek, a kényes problémára külön fölhívta figyelmét. Az író köszönő sorok kíséretében juttatta vissza kéziratát, és helyeselte, hogy nem kendőzte el téves kritikai munkásságát. Ezek után határidő előtt átadta kéziratát. A helyettes igazgató lelkesen rázott vele kezet, dicsérte pontosságát. Az igazgató egy hét múlva szobájába hívatta. Nagyköveti stílusban köszönte meg munkáját, és szórta a jelzőket: gondos, elmélyült, mérlegelése kiegyensúlyozott, okfejtése világos, tanulmánya díszére válik majd a kötetnek.

Károly visszatért korábbi kutatásaihoz. Már el is felejtette a Faddy-portrét, amikor Kanizsa megkereste és beült vele a könyvtárba, a skandináv irodalmak állványai közé. Oda más nem tette be a lábát.

– Nézd, – fogott mondókájába szokott habogásánál is akadozóbban. – Az intézeti munkákat mindig más is… Azaz nem más, hanem külső szakértő… Elvégre a kiadók is külső lektort foglalkoztatnak… Egy munkára kettőt is… Nekünk egy is elég… König professzor, a „Szocialista irodalom” tanulmányait ő véleményezte.

Károly torka összeszorult. Amikor König a háború utolsó előtti évében szabadságra jött haza Berlinből, ahol német birodalmi ösztöndíjasként tanult, az ifjabbak faggatták, a világpolitika egyik boszorkánykonyhájában hogy látta, milyennek jósolja a kifejletet.

– Ide figyeljetek, szar gólyák! – válaszolt. – A háborút megnyerik a németek, és akkor mind nácik leszünk. De lehet, hogy az angolszászok győznek. Akkor viszont demokraták leszünk. Megeshet azonban, hogy az oroszok jönnek ide, és akkor valamennyien elszánt bolsevikok leszünk.

– Egyszóval – fejezte be szónoklatát Kanizsa, – a professzor lesújtó véleményt írt tanulmányodról. Legjobb, ha lektori jelentését elolvasod. Nesze.

Eltartott egy-két percig, amíg Károly előtt kitisztultak a betűk. A lektori jelentés sokkal elmarasztalóbbnak bizonyult holmi veséző bírálatnál. A szerző, olvasta, a rendszer ellensége, tárgyilagosság álcájában sárral dobálja a pártos írói magatartást, nemcsak tanulmánya elvetendő, de felelős kutatói munkakörben sem foglalkoztatható tovább. Károly se köpni, se nyelni nem tudott.

– Megértesz, ugye? – mondta Kanizsa.

– Meg. Tanulmányomat visszavonom.

– Visszavonod? A tanulmányodat? König professzor jelentései magasabb helyre is eljutnak. Magasabbra, mintsem álmodnád. – Kanizsa most már nem dadogott. – Ember, most már az állásodról van szó! Ügyedben az igazgató tanács dönt.

Kanizsa otthagyta a bűnöst.

Te jó ég, eszmélt föl Károly, hiszen ez König évfolyamtársa volt!

Egy héttel később megkapta az igazgató hivatalos leiratát.

„Elvtársat munkaköréből azonnali hatállyal fölmentem, és rendelkezési állományba helyezem. További értesítésemig köteles napi munkaidejét változatlanul az Intézetben tölteni.” Dátum, aláírás.

Azóta két hónap telt el. Iskolába nem helyezhették. Annak idején a Tanárképzőbe nem iratkozott be, diplomája általános vagy középiskolai oktatásra nem képesítette, jóllehet akár egyetemi katedrára is kinevezhették. Légüres térben tengődött, rettegett, nehogy az utcára kerüljön. Az elbocsátás ilyen előzmény hírével mintegy törvényen kívül helyezné. Pedig anyját is támogatnia kell.

– Mi történt? – kérdezte Margit, amikor az ajtóban megpillantotta elszürkült arcát.

– Képzeld… Ma, ahogy soromra várok a Széchényi Könyvtár ruhatára előtt…

Nem tudta folytatni.

– De mégis mi történt?

– Akkor… Ott… Odalépett hozzám a kis Molnár… Aki az Akadémiai Kiadóban dolgozik… És azt mondta…

– Mégis mit?

– Azt, hogy hallom, Károly, a lexikon-szerkesztés munkatársai közé kerülsz.

– De Károly! Ez nem is a legrosszabb megoldás volna.

– Nem foglalkozhatnék önálló kutatással. A kritika, az irodalomtörténet is alkotó tevékenység.

– Miért? Mit vártál König följelentése után? Mert az volt, nevezzük nevén. Viszont mégsem sújthatnak állásvesztéssel, nem foszthatnak meg a kenyérkeresettől épp azért, amiért korábban egy intézmény teljes vezetése megdicsért! Nyugodj meg! Ebbe a lexikon-micsodába beletörődhetsz, megszokhatod.

– Talán. Csakugyan. De a legrosszabb, hogy puszta tárggyá váltam, akivel a szóbeszéd dobálódzik. Akiről bárki többet tud, mint önmaga.

– Gyere, üljünk asztalhoz – fogta karon Margit. – Kedves ételedet főztem ebédre. Kibontottam egy üveg zöldbabot.

Károly tányérja elé ült. Kanalát belemerítette a főzelékbe és fölemelte. Tekintete meg se rezzent, a kanál állt a levegőben.

– Károly! Károly! – kiáltott rá a felesége.

Az Akadémiai Kiadó nem vállalta; leprás hírű embert nem kívánt befogadni. Következő héten beosztották az Intézet könyvtárának olvasó szolgálatára. Visszavette, hozta korábbi kollégáinak a könyveket. Egyesek tüntető barátsággal kezdeményeztek beszélgetést, mások, s ez volt a többség, mintha sosem ismerték volna, csak a kölcsönzés szókincsére szorítkoztak.

A harmadik naptári évet kezdte meg a könyvtárban. Előző esztendőben az ENSZ levette napirendjéről a magyar ügyet, a budapesti kormány viszont amnesztiában részesített számos politikai foglyot, köztük az írókat. Ekkor szólította meg Mészáros, a könyvkiadás felelőse.

– Te, Károly! Beszélnünk kellene. Üljünk be egy kávéra a Rezedába.

– Munkaidőben nem hagyhatom itt a könyvtárat – szabódott.

– Ugyan! Már megmondtam a főnöködnek, hogy leszaladunk egy kávét inni.

Mészáros meg se várta, amíg a fölszolgáló kihozza a rendelést.

– Bajban van az Intézet, Károly – vágott a dolgok közepébe. – Miután a te Faddy-tanulmányod, – és gyorsan hozzáfűzte – amit én mindig becsültem, kimaradt a „Szocialista irodalom” kötetből, másnak adták ki a témát. Az illető ki is dolgozta, csakhogy tanulmánya használhatatlan.

– Akkor hagyjátok ki a címszót – mondta közönyösen Károly.

– Épp ezt nem tehetjük! A „Szocialista irodalom” címszavakra bontott tervét benyújtottuk az Akadémia illetékes bizottságának, és mivel a módosított határidőre sem tudtuk beadni a kéziratot, dörgedelmes figyelmeztetést kaptunk. És mindez a hiányzó Faddy-tanulmány miatt!

– No és? – türelmetlenkedett Károly.

– Csak te húzhatsz ki minket a csávából. Az igazgató tanács arra kér, segíts rajtunk. A te hajdani tanulmányodból meg ebből az elfuseráltból csinálj egy közölhető újat.

– Minek nézel engem?

Ültében is úgy érezte, elgyöngül a lába.

– Csak ne kapd föl a vizet! Te most is az Intézet dolgozója vagy, ha beosztottként könyvtárosi munkát látsz el, akkor is. Egyébként gondold meg: annak idején szélnek is ereszthettünk volna, de a vezetőség humánus megoldást keresett. Neked is kell egy gesztust tenned!

Károlyon átvillantak a meghurcoltatás hónapjainak emlékei. Szélnek is ereszthettek volna! Hát mi ő? Bűnöző? Hiszen ha akarják, még ezt a vádat is rásüthetik.

– Rendben van – mondta. – Újraírom a tanulmányt, és megpróbálom örökösömnek legalább pár mondatát átmenteni. De az a kikötésem, hogy ez a kentaur tanulmány nem jelenhet meg az én nevem alatt. Ha az illető vállalja, jegyezzétek utódom nevével, ha nem, írjátok alá: Munkaközösség. Csináljatok, amit akartok, csak az én nevem ne álljon alatta!

Felesége sikoltozott.

– Hogy vállalhattad el? Egyáltalán mit fogsz írni második nekifutásra?

– Nem utasíthattam vissza. Birtokon belül vannak. Ki vagyok szolgáltatva nekik. Amikor úgy fogalmazott, humánus megoldást választottak, pedig másképp is eljárhattak volna, tulajdonképpen megfenyegetett. Még ma is szélnek ereszthetnek, márpedig kettőnk fizetéséből hárman élünk. Időnként még apád nyugdíját is kiegészítjük valamivel. Ő a negyedik.

Hetek alatt tető alá hozta az újabb szövegváltozatot. Most meggondoltabban fejtette ki a témát. Faddy Zoltán szélső balos tévedéseit nem taglalta, kivégző cikkeiről szót sem ejtett.

A tanulmányt átadta Mészárosnak. Ezután még azt is megpróbálta elfelejteni, hogy valaha kritikát, tanulmányt írt. Munkaidő után feleségével sétált Buda dombosabb, erdősebb tájain, a Norma-fánál, a Martinovics-hegyen, Hűvösvölgyben, Máriaremetén, a János-hegyen. Vasárnaponként messzebb merészkedtek, a Pilisbe. Betértek Visegrádra, fölkapaszkodtak a Nagyvillámra, egyszer elvándoroltak Esztergomba is. Károlynak sikerült rávennie még a bölcsészkaron megismert, régi barátját, Lányit, hogy egy havas, kemény februári hétvégén tartson velük a budakeszi vadvédelmi rezervátumba. Adyligetről közelítették meg a területet. Alig értek túl a kerítésen, amikor robajlás hangzott föl. Egy szürkésbarna szarvasbika iramodott tova.

– Tizenkettes! – kiáltott föl Margit.

– Megvolt ez tizennégyes is! – cáfolt rá az ura.

– Tizennégyes mi? – értetlenkedett Lányi.

– Agancskoronája ágainak száma – oktatta Károly. – Életkora mérhető az agancsán.

Ahogy egy nyiladékhoz jutottak, vadkoca csörtetett keresztbe a havon, nyomában féltucat csíkos malaca. Észrevettek még nyulat, két őzsutát, egy szakadék túlsó oldalán egész muflon-csapatot.

– Nem őshonos nálunk – bökött feléjük Károly. – Korzikából telepítették ide ezt a fajtát.

Lányi egy tar fa ághegyén fehér-fekete tollú, rózsás hasú, hosszú farkú cinke-félét pillantott meg. Őszapó, világosította föl Károly. Egy egész kicsike, zöldes hátú madárkára már Lányi mondta:

– Királyka!

– Tüzesfejű! – vágta rá barátja, és egyetértően fölnevettek.

– Te gonosz – mondta Margit, – hiszen nálunk csak a sárgafejű királyka telel.

Eltévedtek, ezért még a lebukó, télvégi nap narancsszín ragyogásában is gyönyörködhettek. Kései ebédre tértek be a Hársfába. Három forró erőlevest kértek, csak ezután tanulmányozták az étlapot.

– Vaddisznósült párolt káposztával! – rikkantotta az asszony.

– Pompás! Csatlakozom. Ritka vendéglői ajánlat – fordult barátjához Károly. – Neked is javaslom.

– Igenám, de én is írok verset. Tudod, Zrínyi meg a vadkan…

– De ötvenhat után nem léptél be az új írószövetségbe!

– Hátha ez a vaddisznó nem tudja…

Mindhárman hahotára fakadtak. Károly alig bírt lecsillapodni.

Másnap Ritter toppant be a könyvtárba, és katonásan feléje tartott. Ritter nemrég került az intézetbe, és azon nyomban megválasztották szakszervezeti titkárnak. Azóta arca kitelt, kis pocakot is eresztett, zakóját már nem tudja begombolni, új öltönyre egyelőre nem telik neki.

– Kolléga úr – szólította meg.

Károly habozott. A magázás a korkülönbségből adódó tiszteletet fejezi ki vagy távolságtartást?

– Beszédem van Önnel, kolléga úr – mondta Ritter.

Károly döntött. A skandináv könyvek közé kalauzolta.

Ritter nem köntörfalazott.

– A Faddy Zoltán-tanulmányáról van szó. A vezetőség nevében kell tájékoztatnom. Tanulmányát intézetünk nem vállalhatja. Elvégre tudományos intézmény vagyunk, és a tudománynak megvan az erkölcsi kódexe. Elfogadhatatlan, hogy kolléga úr egyszerűen elhallgatja Faddy Zoltán balos korszakát. Az öntudatos új tudomány minden jelenséggel szembenéz, még a nevében elkövetett hibákkal is. A haladó társadalmi gondolkodás nem söpörheti szőnyeg alá még híveinek tévedéseit sem. Még csak nem is szépítgetheti. Igazgatónk a pénteki vezetőségi ülésre az Ön tanulmánya miatt utazott föl birtokáról. Pedig csak hétfőnként szokott bejárni. Föl is szólalt. Az Intézet küldetésére emlékeztetett: mi az igazság kutatói vagyunk és fölfedezőivé kell válnunk. Sohasem torzíthatunk. Kanizsa Csongor a saját korszakából hozott példát. Milyen kép alakulna ki Balassiról, ha életrajzából kiszűrnénk erőszakoskodásait, útonállását? Kéziratát ezennel hivatalosan visszaadom.

Károly megkövülten meredt rá. A vaddisznó! De hát ő még verset sem ír.

– Nem! Ezt nem! Ez nem lehet igaz!

– Mi nem igaz? – csodálkozott rá Ritter.

A rontás

Elvarázsoltak. Megrontottak. Erre már apró gyerek koromban rájöttem. Az ablakba könyökölve az ostyasütő műhelyéből meleg, ingerlően édes illat csapta meg orromat. Úgy hallottam, a vakolatlan, téglafalú házikó kapuján csak be kell csöngetni, és húsz fillérért bő zacskó ostyatörmeléket mérnek ki. Egyszer nagy elhatározással az utcára szöktem, hogy átrohanjak az édességek kincseskamrájába. Tavaszi szél kavarta az aszfaltozatlan, angyalföldi járda porát, fogam alatt csikorgott a homok, szám fanyar ízzel telt meg. Sírva fakadtam.

Környezetemet is elvarázsolták. Abban a hitben éltem, a nagymamák törékenyek. Az enyémet, valahányszor meglátogattuk, ágyban találtuk. Ha meg vendégeskedtem náluk, az asztalfőn ülve, csöndesen irányította az ebédet, vacsorát. Húga otthonában, Olga néni lábánál mint parancsra váró udvarhölgyek ültek unokahúgai, három fia közül egy bizonyosan épp miatta szorgoskodott: frissítőért vagy gyümölcsért, de legalább egy pohár vízért szaladt el. Férje, Gaszton bácsi, a boszorkányos ujjú ötvös üvegezett szekrényében megcsodáltam a pókhálóvékony, ezüstből hajlított zenekart: zongorát, ütőhangszereket, csellót, mögöttük a muzsikusokat. A bácsi apró-cseprő vendégeik jutalmazására néha fölhúzta mestermű szerkezetét. Ilyenkor mesebeli muzsika csilingelt. Úgy gondoltam, a nagymamák is ilyen tárlókban óvott zeneszerszámok, gyöngéden, vigyázva kell bánni velük.

Ezért rökönyödtem meg, amikor elemi iskolai polgárlétem másnapján a főlépcsőn lépkedtünk fölfelé, és új barátom, Toncsi oldalba bökött:

– A nagymamám!

Földes árnyalatú zsákruhában, mókusszínű kötényt öltött néni mosta a követ. Partvisra csavart, vizes fölmosóronggyal húzogatott a járáskelés irányára merőlegesen. Flanell fejkendője alól deres tincsek bújtak elő, és Toncsi köszönésére barázdált arcából kutató tekintetet vetett ránk. Megszeppenve csatlakoztam barátom köszönéséhez. A megviselt arc földerült.

– Szervusz, kicsim! Szervusztok, gyerekek.

Ugyancsak iparkodtam a már ismerős osztályterem ölmelegébe. Otthon hallgattam meghökkentő tapasztalatomról. Szüleim időről időre dicsérték az iskolai életet, szigorú elsős tanító nénimet is próbálták megértetni velem. De minden évben új tanítóhoz kerültem, új osztálytársakat is kaptam. Egyik reggel magamforma kisfiú jött velem szembe, görnyedt hátán hatalmas puttony, benne friss, illatozó veknik. De hiszen ez Vég Karcsi! A pékinas, mert annak kellett tartanom, fejét lehorgasztva sietett el mellettem. Ijedten léptem be az osztályba. Végképp nem tudtam, mit gondoljak, amikor utolsó csöngetéskor beugrott Karcsi is. Ő volt a pékinas is? Vagy őt is megrontották?

Mégiscsak Karcsit érhette el az ármánykodó kéz, sőt családját is. Pár hét múlva a környékbeli Royal Vio mozi műsorára tűzte A láthatatlan embert. Apám elmagyarázta, egy Wells nevű angol író különös történetét filmesítették meg. Egyik tanítási nap után épp kirajzottunk az iskolából, amikor földbe gyökerezett a lábam. Maga a láthatatlan ember állt a kapu előtt! Csaknem kétméteres alak, mintha tetőtől talpig gézbe csavarták volna, arcvonásait félig eltakarta egy autósszemüveg. Szórólapokat osztogatott. A fölhívás arra buzdított, menjünk a Royal Vióba, csodát fogunk látni. Ekkor kirohant a kapun Varga tanító bácsi, egyenesen neki a láthatatlannak, és szidalmazva hajszolta el az épület környékéről. Ma is emlékszem, ahogy a természetfölötti lény ormótlan medve-léptekkel sarkon fordul és eloldalog. Ha nyakunkon is a varázslat, talán most megtört. Ez fordult meg a fejemben.

Reggel az első tanítási órán vigyázzban köszöntöttük Varga tanító bácsit. Vártuk, hogy szokás szerint meghallgassa a hetest, aztán leültesse az osztályt. Most azonnal leültetett bennünket, viszont Karcsit szólította és beszédet intézett hozzá.

– Fiam! Megtudtam, hogy a láthatatlan ember az édesapád, aki ezekben a nehéz időkben így keresi családja kenyerét. Rosszul értelmeztem az ő munkáját, ezért ünnepélyesen bocsánatot kérek tőle és tőled az osztály színe előtt.

Hát minden másképpen van? És kit varázsoltak el? A láthatatlan embert? Vég Karcsi papáját? Vagy éppenséggel a tanító bácsit? Nagyon körültekintően, gyanakodva kell ezután élnem, hajtogattam.

Eltelt egy év. Már-már elfeledkeztem róla, az iskolán is átok ül. Akkor zuhant le a magyar óceán-repülőgép, melyet egy angol lord adományozott az országnak. „Justice for Hungary”: tudtam, jelentése „Igazságot Magyarországnak.” Akkor már Náray tanító úr keze alatt nevelkedtünk. Egyik nap betoppant osztályunkba igazgatónk, és két jeles gyereket kért, akik nem kerülnek hátrányba, ha egy órától hiányoznak. Én lettem az egyik, a másik Pali, a közeli laktanya parancsnokának fia.

Rácz igazgató úr fölvezetett bennünket szobájába.

– Ide figyeljetek! – Fölnéztem hórihorgas, hasas alakjára. Végigpillantottam feketével csíkozott szürke nadrágján, tekintetem megbicsaklott pocakján, aztán fölkapaszkodott fehér ingén, fecskefarkú zakóján és még mindig nem tudott megpihenni. Torkomban dobogott a szívem.

– Gyerekek! Hallottatok róla, hogy Mussolini bácsi, a baráti olasz nép vezére a mi lezuhant repülőgépünk helyett újat ajándékozott az országnak. Most ti, az iskola tanulói nevében írásban köszönitek meg ezt a csodálatos adományt. A levelet megfogalmaztam, nektek csak alá kell írnotok.

Föllélegeztem. Ez igazán egyszerű.

– Igen ám – folytatta igazgatónk –, de Mussolini bácsi tudja, hogy egy iskolában nem csak két gyerek jár, ezért mindketten külön-külön száz-száz nevet találtok ki, és egymás alá írjátok úgy, hogy a betűket is másképp formáljátok. Lássatok hozzá!

Egy asztal két oldalára, egymással szembe kellett ülnünk, előttünk egy-egy ív papír végtelen hómezeje, fönt a tömör szöveg. Rácz igazgató úr fogalmazványa. Palival nem voltunk szoros barátságban, de jártam már náluk látogatóban. Egész szobát betöltő villanyvonatával játszottunk és különösen papája, az alezredes úr nagyon kedvesen fogadott. Pali otthon is Mozart-ruhát hordott, mellét sálnak ható dús, fehér nyakkendő borította. Utóbb eljutott hozzám a híre, hogy a kőszegi katonaiskolába került, ott azonban testnevelési órán leesett a mászórúdról, és egyszerű reálba íratták át. Most tanácstalanul bámultunk egymásra.

Én kaptam előbb észbe, és írásképemet gyors iramban változtatva papírra vetettem az osztálynévsort. Csaknem harminc név ékesítette ívemet.

– Mit csinálsz?

Pali arcáról kíváncsiság és szorongás egyszerre volt olvasható.

– Leírtam az osztálynévsort.

– Remek ötlet – ujjongott Pali, és megragadta tollát.

– Te szamár! Nehogy ugyanazt tedd! Botrány lenne belőle. Viszont leírhatnád a laktanyából ismert katonák nevét egymás után.

Pali szeme feltündökölt, és máris szántotta a papírt. Nekem meg Lőrinc Géza osztálytársam neve azt az ötletet adta, hogy keresztnevekből vegyítsek, társítsak teljes neveket. Listám nemsokára megduplázódott. De még mindig nem látszott a cél, a százas szám. Apám akkoriban kezdett kivinni atlétikai mérkőzésekre. Ő maga futballozott, játszott a kortárs nagyok, Orth, Schlosser, Braun Csibi ellen is egy kis csapatban, de a labdarúgást durva sportnak tartotta, és pontosan a meccsek idején ültetett az atlétikai pálya nézőterére, hogy megakadályozzon a csontzene hallgatásában és egy nemesebb testedzéshez hozza meg a kedvemet. Így lehettem tanúja a négyszázas vágtázó Kovács-Kléri, a középtávfutó Szabó Miklós, a gerelyhajító Várszegi, magasugrásban előbb Késmárky, majd Bódosi hőstetteinek, a diszkoszvetők, Donogán és Remecz vetélkedésének. Mivel autogramot is gyűjtöttem, egy verseny után a villamoson aláírást kértem a súlylökő dr. Darányitól, aki kobakomat is megsimogatta. Mindannyiuk nevével gyarapítottam névjegyzékemet. Darányi doktor keresztnevét megváltoztattam, mert nehéznek éreztem tenyerét a fejemen. A még betöltetlen helyekre beírtam Ecker bácsit, a mogorva fűszerest, Schritt papát, nagynéném férjének gyanúsan piros orrú apját és végül kínomban fiúsítottam az egyik Dukász-lányt, anyám házivarrónőjét.

Palit otthagytam, törje tovább a fejét, és ívemet az igazgató gépírónőjének átadva, hazamentem. Otthon elővettem a labdát, és kárpótlásul az elmaradt élményekért egyszemélyes mérkőzést vívtam a családi ház tűzfala ellen. A molnárszürke falon sáros árnyalatú foltok gyarapodása jelezte győzelmem növekvő arányát. Apám már egy tucat gólt is megszámlálhatott.

– Mi az ördögöt eszeltél ki?

Úgy állt előttem, mint egy felkiáltójel.

– Kitaláltam a maradandó futballt. Minden gólom meg van örökítve.

– Azt hittem, több eszed van. Minden élményben az a szép, hogy bennünk állandóan alakul. Én láttam Orthnak olyan gólját, melyet az egyik szemtanú bombának emlegetett, a másik szerint két hátvéd közt ugrott ki, a harmadik azt hajtogatta, még a kapust is elfektette. A te góljaid unalmas piszokfoltok maradnak a ház falán. Mondhatnék most neked egyebet is.

Elszégyelltem magam. Megint megrontottak.

– Tévedtem, apu. De az iskolában remekül kivágtam magamat! Száz különböző néven kellett Mussolini bácsinak megköszönnöm, hogy új repülőgépet adott az országnak. Sikerült a neveket összeszednem.

Apám hallgatott, és furcsán meredt rám.

– Gondold el, a másik fiú, Pali, talán még most is az ív fölött gubbaszt és keresgéli a neveket.

Apám szeme szikrát vetett.

– Tehát százszor hazudtál. Emlékszel, mit mondtam neked, amikor először indultál iskolába?

Azt mondta, viselkedj rendesen, ne verekedj, de ha megütnek, azonnal üss vissza. És sose hazudj! Emlékeztem.

– És tudom, ki az a Mussolini, akit te bácsizol? Erőszakkal, törvénytelenül került hatalomra, és a más meggyőződésűeket legyilkoltatta a hosszú kések éjszakáján. Ha a gyilkos nemcsak aljas, hanem gyáva is, sötétben jár. Mussolini pribékjei is így tettek. Te nem eszel szárnyast: kényszerítettünk mi arra, hogy egyél belőle? Félretolod a sárgarépafőzeléket: vertünk meg ezért valaha? Mára elegem van belőled.

Otthagyott. Elgondolkoztam: micsoda rejtett arcú erő működik itt? Még az igazgató bácsit is megrontották.

Ahogy középiskolás éveim teltek-múltak, mintha a megrontó elfeledkezett volna rólam. Tizenhét éves koromban, a tanév kezdete előtt Siófokra utaztam barátommal. Sporthét címén a vasút félárú kedvezményt adott. Egész héten zuhogott az eső. Egy padlásszobában unatkoztunk. Hazautazásunk előtt este észrevettük a szomszéd panzió két szobalányát. Munkaidejük utánra megbeszéltünk egy találkozót. Az idősebb mutatkozott közvetlenebbnek, de ahogy vihogott, kivillantak vipla fogai. A másik koszorúba font hajú, sudár szőke. Gyönyörű, csodaszép! Nem is tolult eszembe más szó, ajkamra is alig. A vihogó minden javaslatot elfogadott, a másik hazakívánkozott. Fölcsaptam kísérőjéül. A település akkoriban fölöttébb falusias volt, a lány pedig az alvégen lakott. Útközben derült ki, mennyire magas. Lábujjhegyen lépkedtem mellette, hogy legalább alacsonyabbnak ne látsszam. Érinteni se mertem, az elhangzott szavakon sehol egy palló a közeledésre. Újabb találkozás ígérete nélkül búcsúztunk el. Alighogy visszafordultam, kitört a háború. A kutyák ismerték a lányt, engem azonban nem. Vonító, fogcsattogtató falka szegődött nyomomba. Méltósággal ballagtam. Annyit tudtam, ha futásnak eredek, belém marnak. Csuromvizesre izzadtan értem a kapunk elé. Barátom vigyorgó képe jelezte, az ő vadászata eredménnyel járt. A gonosz ismét rám tette kezét! De ezt az egy kudarcot máig se bánom. Most is azt vallom, az a lány volt a legszebb életemben. Életem peremén.

Az egyetemen alapvizsgámat használta orvtámadásra az ellenség. Franciából a legszigorúbb professzorhoz készültem. Ilyenkor, az egyensúly kedvéért, a Tanárképző a másik szak valamelyik vajszívűbb vizsgáztatójához osztotta a jelöltet. Magyar irodalomból Vackorhoz kerültem. Fogvásító kedélyességére, csikorgó humorára illett a csúfnév, bár Gazsival csak házi használatra cseréltük föl németes nevét. Vackor magántanárként még a hallgatók jóindulatát kereste. Fölújította Négyesy László régi stílusgyakorlatait, kirándulásra vitte a diákokat, és azt is eltűrte, hogy lányok és fiúk a fák mögött erotikus ismereteiket mélyítsék el. Folyóiratokban is publikáló hallgatóival tegeződött.

Vackor próbatételére nem kellett annyira komolyan készülnöm, mint francia vizsgámra. Legalábbis így ítéltem meg.

– Beszélj, kérlek a Bánk bánról és szerzőjéről – nyitotta meg a vizsgát. Az életrajzból indultam ki.

– Katona kisnemesi családból származott…

– Nem igaz! Téved! – reccsent rám vérvörösen Vackor. Puffadt arcából lógó pofazacskói most a rozsomákra emlékeztettek. A rozsomák vérszomjas ragadozó, az orosz Távol-Kelet lakója. Nagy ég! Hiszen ezt írta 1943-ban közreadott könyvében. Olvastam! Most friss forradalmi öntudattal megváltoztatja Katona József osztályhelyzetét! A magázással meg elhatárolta magát egy politikailag kétessé vált elemtől. Ez is az ármány műve!

Vackor nem buktatott meg. Persze különben kifogástalan szereplésemre se mert kitűnőt adni, de a jelest nem tagadta meg tőlem.

Három csöndesebb esztendő után következett az államvizsgák sorozata. Pedagógiából Végyémihez osztottak be. Görcsös természet lévén, gondosan készültem, még az ajánlott szakirodalmat, a népi demokráciák oktatási rendszerét is áttanulmányoztam. Ötödmagammal ültem a vizsgáztató előtt. Elsőnek a tevékeny népi kollégista, S. Juci, későbbi érdemes szociológus felelt; őt aztán a tüdőbaj fiatalon elpusztította. „Mikor beszélhetünk pedagógiai realizmusról?” – hangzott a nyitó kérdés, majd Végyémi maga válaszolt: „Amikor a szükségleteknek megfelelően tanítunk.”

Másodiknak szólított. Rousseau pedagógiájából kellett számot adnom. Fölszabadultan, összefüggően beszéltem. Szaktárgyamból következően olvastam az Émile-t és szerzőjének még számos művét, sőt a rá vonatkozó szakirodalmat is. Amikor segédtűzoltói beosztásomban, Párizs elestének napján lábamra húztak egy szerkocsit, gyöngélkedő állapotomban Rousseau-t falva napokat olvastam át.

– Maga idealista pedagógiából készült – dörrent rám Végyémi. – Fináczyból készült!

– Nem, én az Ön jegyzeteiből készültem.

– Hiszen meg sem jelentek!

Kinyitottam táskámat, és fölmutattam neki sokszorosított jegyzeteit.

– Ismertesse a csehszlovák népi demokrácia oktatási rendszerét! – ripakodott rám idegesen.

Félbeszakíthatott, ez a vizsgáztató joga, ám az ajánlott irodalomból vesézni, az már mélyütés. De a kérdés nem ért fölkészületlenül, fújtam a nótát.

Kietlen tekintet célzott rám.

– Elég! Mondja meg, mikor beszélünk pedagógiai realizmusról.

Kedvezőbb kérdést nem is kaphattam. Csak elismételtem, amit ő maga fogalmazott meg Jucinak.

– Pedagógiai realizmusról akkor beszélünk, amikor a szükségleteknek megfelelően tanítunk.

– Nem tudja! Elmehet.

Végyémi bizonyult legbarátságtalanabb vizsgáztatómnak, de nyugodt lélekkel tartottam haza; reakciói ugyan furcsák, ám végül is mindent tudtam. Mivel piszkálódott, jelesnél jobbra nemigen számítottam.

Utánam a csoport többi három tagja vizsgázott. Közülük Zolival találkoztam a bölcsészkar folyosóján.

– Elképesztő, ami a vizsgád után történt. Végyémi hozzánk fordult és megkérdezte, hogy lehetett képed ennyire készületlenül vizsgára jelentkezni. Mind a hárman, ki így, ki úgy, azt válaszoltuk, szerintünk kitűnően tudtál. Erre Végyémi az asztalra csapott: „Ebben az emberben nincs semmi alázat!” A tanársegédnő aztán elmondta, elégségest kaptál, mi tanúnak kellettünk volna, hogy Végyémi megbuktasson, de fölsült, ezért át kellett engednie.

Ki követheti ezt józan ésszel? Már középiskolában tanítottam, amikor anyám súlyosan megbetegedett. Más munkahely után néztem, ahol beosztásom megengedte volna anyám ápolását. Félig-meddig meg is egyeztem már reménybeli új igazgatómmal, akkor hozta szóba:

– Egy üzenetet adok át. Végyémi szavait tolmácsolom: ne haragudj rá, ő annak idején utasítást kapott, hogy buktasson meg. Beláthatod, végül is nem tette meg.

Pedagógiai vizsgám idején 1949-et írtunk. Miért zavarta volna a hatalmat annyira egy egyetemista, hogy fölszámoltassa, hiszen az illető rovásán legföljebb néhány ezoterikus vers szerepelt?

De előre szaladtam. Visszatérek az időrendhez. Szerettem tanítani, a tanítványaimmal töltött órát alkotó munkának éltem át. Az ártó kéz azonban utánam nyúlt. Egyik óraszünetben benyitott a tanáriba a szakszervezet kerületi titkára. Mellemnek szögezte, hogy megállapodott igazgatómmal: a pedagógusok antiklerikális nagygyűlésén én szavalom el a János pap országa című Arany János-verset.

Nem volt kedvem besározódni.

– Mikor lesz a gyűlés?

Ekkor és ebben az órában, felelte a funkci.

– Sajnos, épp akkor van az Írószövetségben kötelezettségem.

Az ötvenes évek elején az Írószövetség legendának számított, és korábban is megtörtént, ha valami meggyőződésem elleni feladatra próbáltak rávenni, ottani elfoglaltsággal takaróztam, oda meg csak a könyvtárba jártam, olvasnivalóért.

A kéz szorítása később sem engedett. Új, tudományos munkahelyemen dolgoztam; az intézmény, statisztikáját javítandó, növelni kívánta minősített fokozatú kutatóinak számát, így engem is fölszólítottak, elkészült könyvemet nyújtsam be kandidátusi értekezésként. Előtte vizsgák letétele várt rám, például oroszból. A bölcsészkar nyelvi lektorátusán oktatott egy volt kolleginám, nála kopogtattam azzal a kéréssel, ajánljon egy russzistát, aki fölkészít a vizsgára. Ígérete ellenére sose jelentkezett. Végszükségben egy kárpátaljai születésű, szíves, jó kedélyű újságíró ismerősöm vette nyakába gondomat. A jelöltnek maga választotta száz oldal orosz szövegből kellett egy részletet fordítani, továbbá szerzett nyelvtani ismeretei alapján pár mondatos ismeretlen magyar szöveg orosz nyelvre áttétele várt rá. Egy népszerű irodalomtörténet Turgenyev-fejezetéből készültem, lévén a szöveg azért is könnyű, mert sok természetfestő idézet gazdagította.

A vizsgabizottság elé lépve, mennykő csapott belém. A kollegiálisnak és jóindulatúnak ismert elnököt az antiklerikális funkci helyettesítette, oldalán volt kolleginám, aki kevés híján elgáncsolt.

– Tíz perce van – figyelmeztetett János pap országa.

A másik szoba asztalához ülve, kiderült, a Turgenyev-fejezetnek egy lábjegyzetét választották. Fölkészítőmmel megállapodtunk, idő hiányában lábjegyzetekkel nem foglalkozunk. Ami a magyar szöveget illeti, ravaszul bonyolultnak bizonyult. A feladatok kijelöléséből bűzlött a rosszindulat.

A gondolkodási idő elteltével én kérdeztem.

– Elnök úr, nem összeférhetetlen-e, hogy a vizsgabizottság másik tagja régi, kedves kolleginám?

– Döntse el, óhajt-e vizsgázni, vagy sem!

A hölgy arca kőből, távoli, semmi köze az egészhez.

– Eldöntöttem. Nem óhajtok vizsgázni.

Felöltöttem kabátomat és faképnél hagytam őket. Utóbb nagykeservesen egy hajdani évfolyamtársam közvetítésével a Műegyetem nyelvi lektorátusán levizsgáztam.

A szálak bogozódnak, átszövik az időt. A démon már előbb is sarkamra hágott. Tudományos munkahelyemen megdöbbenésemre Végyémi közvetlen kollégája lettem. Első értekezletünk után félrevont és fölajánlotta barátságát. Javaslatát elhárítottam, de korrekt munkakapcsolatot ígértem. Dislegám elégedettnek mutatta magát.

Nemsokára Végyémit nevezték ki közvetlen főnökömnek. Bemutatkozó gesztusként beszámoltatta az osztály tagjait. Mindenki számadását elfogadta, de az én beszámolómra megjegyezte, látni akarja tanulmányom kéziratát.

– Indulhatok érte, és két óra múlva be is mutathatom.

– Ráér holnap is.

Másnap szabadnapunk lett volna.

– Maguknál ez így megy? – kérdezte gyanútlan-rémülten Iluska, aki akkor került az osztályra.

Nem sokkal később történt, hogy az olasz kultúrintézet igazgatója magához kéretett és előadta, fordításaimról az olasz egyetemek valamennyi magyar lektorátusától szakvéleményt kért, s mivel az ítéletek egybehangzón kedvezők, Itália hálájának jeléül tanulmányi ösztöndíjat kíván nekem juttatni. Csak annyit érjek el, hogy magyar részről ne legyen ellenállás.

Már másnap beadtam utazási kérvényemet, mégpedig ahol illett, munkahelyemen. Két hét múlva a helyettes igazgató, Kanizsa magához rendelt. Végyémi társaságában fogadott.

– Kérvényedet én véleményeztem. Kertelés nélkül megmondom, ahelyett, hogy ajánlottalak volna, megírtam a minisztériumnak, ösztöndíjadat nem javaslom, az intézmény nem támogat, mert itt politikailag az utolsó helyen állsz.

Ugyan melyik minisztériumnak terjesztette föl negatív véleményét? A művelődésre nem tartozik, kérésem nem az ő keretüket terhelte. Csakugyan kaján mosoly suhant-e át Kanizsa arcán? Mondókája közben Végyémi buzgón bólogatott.

– Följelentettelek – pattogott Kanizsa –, és meg is mondom, miért. Világirodalmi folyóiratunkban a francia Nouvelle Revue Française fél évszázados jubileumára nem átallottál cikket írni, továbbá nagy proletár költőnk tiszteletére rendezett konferenciánkon a legszkeptikusabb költőről adtál elő. Emlékszem ugyan, zárószavában igazgatónk kiemelte és dicsérte előadásodat, de ez engem nem érdekel. Elég, hogy erről a burzsoá szkeptikusról adtál elő, és az, hogy te adtál elő róla.

– Ami a cikket illeti, akkori osztályvezetőmmel megbeszéltem, és az ő jóváhagyásával írtam. A konferenciára a megbízott szervező, Beregi kért tőlem előadást. Csak az a tanulmányom volt készen, ami a szkeptikusnak minősített költő átdolgozott első négy kötetének szövegváltozatait elemezte. Dolgozatomat Beregi a korstílusra jellemzőnek találta, ő iktatta a hivatalos programba.

Kanizsa ujjai táncoltak széke karfáján.

– Nem érdekel. Vedd tudomásul, bármit csinálsz a jövőben az intézetben, az nekünk soha nem lesz jó.

Túl ifjú voltam, indulatomat nem tudtam magamba fojtani.

– Ezt az ösztöndíjat végzett munkára, Itália hálájának jeléül ajánlották föl nekem. A hálától nem lehet engem megfosztani.

– Ezt nem tudtam – szólalt meg Végyémi –, de kettőnknek mindenképpen beszélnünk kell. Holnap délben gyere be az Uránia melletti presszóba.

Amikor a lépcsőn lefelé botorkáltam, ötlött eszembe, még egy kávéval se kínáltak meg.

Végyémi a presszóban közölte, vezekelnem kell, ezért jószándékomat bizonyítandó, írjak tanulmányt, Aragon és a szocialista realizmus címen. Mivel úgy látom, feleltem, senki se tudja, mit értsünk szocialista realizmuson, a feladatra nem vállalkozom. Fél év se telt el, igazgatói leirattal áthelyeztek a modern irodalmi osztályra és élőszóban tudatták velem, hogy nem foglalkozhatom külföldi, legkevésbé nyugati irodalommal.

Az ország nemzetközi kapcsolatainak enyhültével az intézet összehasonlító irodalomtörténeti tanácskozást rendezett. Nemcsak a népi demokratikus államokból hívtak meg előadókat, hanem négy nyugati tudóst is: egy hollandot, egy svájcit, egy franciát és egy belgát. Mivel az intézményben kevesen tudtak idegen nyelven, a belga kísérőjének osztottak be. Amikor a Gellértből az Akadémiára taxiztunk, a kocsi ablakán kisandítva hetyke bajsza alól azt mormogta: „Ez egy vadonatúj ország.” Értsd: műemlék nélküli, kulturálatlan.

Ebédnél balján ültem. Ismertem a felvilágosodás korára vonatkozó kutatásait és publikációit, a beszélgetést az újabb szövegkiadásokra tereltem. Kelletlenül válaszolgatott. Ám amikor szóba hoztam, egy elméleti kérdésben például Robert Guiette-nek ez meg ez a véleménye, letette a kést meg a villát, és ültében felém fordult:

– Ön ismeri Robert-t? Vagy legalább a munkáit? Ő az én legjobb barátom.

Guiette-t ugyan mint a szimbolizmus kutatóját tartották számon, ettől kezdve azonban könnyedén csapongtunk a francia nyelvű irodalmak századai közt. Ebéd után a könyvtárba vezettem, és megmutattam neki a francia irodalom újabb fordításait, köztük az antológiákat.

Előadásomat az ő elnöklete alatt álló szekcióba osztották. Lóci bácsi, a leglágyabb szívű és legfélénkebb akadémikus is ebbe a csoportba került.

– Herr Präsident, ich melde gehorsamst – és bokáját összecsapva bemutatkozott a márványarcú belgának.

A műfordítás mint az összehasonlító irodalomtörténet anyaga; előadásom tárgyköre újnak számított, a témát még külföldön sem bolygatták. Az elnök már megszólalásom előtt fölhívta rá a figyelmet, utána pedig kereken kijelentette, végre az irodalomról esett szó. Miért van az, hogy gyakran azért kell fohászkodnunk, ne dicsérjenek bennünket túlságosan? Vajon ez az emberi sors feltétele, vagy egyes társadalmakra jellemző jelenség?

A konferencia ünnepélyes zárómozzanata után a belga hozzám lépett.

– Végighallgattam a tanácskozást. Irodalomról érdemben csak az Ön előadásában volt szó. A könyvtárban látott antológiákból tudom, fordítóként is sokat tesz a francia költészet népszerűsítéséért. Én ugyan belga vagyok, de az egész frankofón irodalom érdekét képviselem. Otthon van egy költő barátom, a poétika nemzetközi könyvtárát szervezi, költészetelméleti tanulmánysorozatot ad ki, és a Knokke-le-Zoute-i Költői Biennále lelke. Levelezés útján kapcsolatba hozom Önnel.

A levelezés pár hónap múlva megindult. Kaptam és küldtem nekik könyveket, fölkérésre füzetsorozatába tanulmányt írtam az újabb magyar költészetről. Már 1965-öt mutatott a naptár, amikor meghívást küldtek, és nem akármilyet, a Knokke-le-Zoute-i költőtalálkozóra: a nagydíjat odaítélő nemzetközi zsűri tagjának hívtak, Ungaretti, Jorge Guillén, Sédar Senghor, a Valéry-kutató Jean Hytier, az angol John Lehmann társaságában, de a névsorban román, lengyel és szovjet-orosz név is található volt. A koszorú, a nem csekély pénzösszeg s még inkább a dicsőség a Nobel-díj utáni legjelentősebb európai elismeréssé avatta a Biennále kitüntetését; korábban az olasz, a spanyol és a szenegáli zsűritag maga is elnyerte. A zsűritagok az első fordulóban három költőt jelölhettek, a második forduló hivatott dönteni a két legtöbb szavazatot kapott jelölt között.

Melyik magyar költő hírnevének öregbítéséhez járulhatnék hozzá? Akkoriban csak Kassáknak és Illyésnek volt némi határon túli ismertsége. Végül az utóbbi nevét írtam René Char és Montale mellé jelölő listámra.

A gyanakvással párosult paternalizmus idejét éltük. Előírás szerint a minisztériumban tudattam meghívásomat és a magyar költészet nagy lehetőségét, útlevelem elnyerése is javaslatuktól függött. Előadtam, a belga vasutakra szóló jegyemet fizetik, a többit nem, de kész vagyok turistaként saját költségemre utazni, csak útlevél-kérelmemet támogassák. Ruttka elvtárs meghallgatott; fiatalabb létére letegezett, mint valami rendőrségi kihallgatáson, és egy héttel későbbre ígért választ. Alig értem haza, a költőnő hívott telefonon.

– Hogy lehet az, hogy magát meghívták a belgiumi költő-találkozóra és engem nem?

– Egy-két nap múlva bizonyára Maga is kap meghívást, ez csak a posta hibája.

Negyvennyolc óra múlva újra hívott. Hatodmagával kaptak meghívást, teljes útiköltségüket fizetik. A háttérben nyilvánvalóan az ismert párizsi emigráns antológia-szerkesztő buzgólkodott, tehát amerikai szervezet fizette útjukat, franciaországi képviselőjük a fent jelzett G., az ő listájára pedig a költőnő íratta föl legszűkebb baráti körét, amikor korábban a fény városában járt.

– Megkeresett a koszorús költő – Ruttka elvtárs kimondta a nevét –, és tudomásomra hozta, hogy hatodmagával nemcsak meghívták a belgiumi találkozóra, de az ő oda-vissza érvényes valamennyi vasúti jegyüket is fizetik, a tiédet viszont nem. Hogy történik ez?

– Engem a többi zsűritaggal azonos feltételekkel hívtak a nemzetközi elnökségbe, az pedig a személyes részvételnél is nagyobb érdek, hogy a remélhető díja magyar költészet hírét a határokon túl öregbítse.

Nem mondhattam neki, az európai módra gondolkodó szervezőknek, akik engem vendégül látnának, eszükbe sem jut, hogy egy írástudónak saját hazája támasszon akár jogi, akár anyagi nehézséget. Azt még kevésbé vehettem a számra, hogy pályatársaim egy amerikai szervezet segítségével utaznak.

– Ügyed további megfontolást igényel. Gyere el újabb hét múlva.

Közben sem maradtam tétlen. Megkértem a PEN Club elnökét, szorgalmazza belga kollégájánál, akit a magyar állam barátnőjével együtt több ízben fényes vendéglátásban részesített, támogattassa a magyar költő jelölését a díjra. Még Párizsba is írtam G.-nak, mozgasson meg, akit csak tud, például lengyel hivatali társa útján a honfitárs zsűritagot. A költőnő oldalát fúrhatta a kíváncsiság, mert még kétszer telefonált, bár akkor már rég nem találkoztunk rendszeresen.

– Mit gondolsz, van olyan ország, ahol bekopogsz egy ajtón, és tíz perc múlva zsebedben útlevéllel távozol?

Ruttka elvtárs immár vigyorogva évődött. Végleges döntésére rá se kellett kérdeznem.

– Személyemben a magyar irodalmat érte megtiszteltetés. Ezt a megtiszteltetést egy magyar költőnek ítélt nemzetközi díj meg is aranyozhatja.

– Inkább ne kapjon Magyarország semmit – így Ruttka elvtárs –, ha ez a te tevékenységeddel valósul meg. Nincs számodra útlevelünk, neked meg most már nem maradt időd arra, hogy turistaként próbálkozz. Elvesszük a kedvedet az utazgatástól.

– Nem vagyok turista. Ha nem kapok útlevelet, a Bükkbe utazom, ott kifeszítek egy függőágyat és izgalommentesen töltöm el szabadságomat.

– Onnan pedig írsz nekem egy képeslapot, és megköszönöd, hogy megakadályoztam nyugati utadat.

– Miért írnék ilyesmit? Hiszen nyilván megtettél mindent azért, hogy útlevelet kaphassak.

– Persze, persze – kapkodott Ruttka –, ám ez nem megy semmiképp. De majd meglátjuk, mennyire voltál fontos a belgáknak: tiltakoznak-e akadályoztatásod miatt.

Párbeszédünkről azt mondtam magamban, ezt nevezik erkölcsi győzelemnek. A Biennále másnap érkezett újabb leveléből kiderült, az első jelölő forduló után holtversenyben René Charral és Aimé Césaire-rel a magyar költő áll az élen.

Mit tegyek? Az eredeti meghívás szerint akadályoztatás esetén levélben is voksolhattam. Megtettem. A napilapokból tudtam meg, a magyar költő egyetlen szótöbbséggel elnyerte a díjat.

A hatok közül senki sem világosított föl a Biennále eseményeiről. Belga részről értesültem utóbb arról, hogy tiltakozni akartak a magyar hatóságoknál, de honfitársaim meggátolták, mondván, ez ártana nekem, holott Ruttka kiszalasztotta a száján, épp ez igazolt volna. A hatokat nem hibáztatom, nyilván jó szándék vezette őket, de mivel harangozni se hallottak meghívásom körülményeiről, se időközben átélt viszontagságaimról, már csak azért sem, mert zárt körük leginkább egymásról tudott, a nekem kedvezőtlen lépést választották. Persze meghívásom súlyáról és az előzményekről a külön világában élő költőnőhöz sem jutottak hírek.

Végső soron csak az ármányt, csak a kárörvendő rejtett arcút hibáztathattam. De pihenésre csakugyan szükségem lett. Ha nem is a Bükkbe, de az őszbe fordult időben Szombathelyre kívánkoztam. Addig még sosem jártam ott. A városban is akad látnivaló, templomok, római emlékek, múzeum, elmehetnék Kám arborétumába, még Kőszegre is átruccanhatnék. Az utazási irodában tudomásomra hozták, egész hónapban – akkor már októbert írtunk – nem mehetek Vas megyébe, mert oda az ország közjogi méltósága látogat.

– Én csak pár napot töltenék ott, és majd más időpontban, mint – és megneveztem a nagy embert.

– Nem tudhatjuk, a látogatás pontosan mikor történik, ezért egész hónapra tilos szobafoglalást elfogadnunk.

Megrontóm nyomon követett. Ráeszmélt megbabonázásom leghatékonyabb eljárására. Még háromszor csapta le előttem a sorompót, mikor külföldi meghívással konferenciára, kerekasztal-beszélgetésre vagy verseskönyvem idegen nyelvű kiadására utazhattam volna. Az utóbbihoz megint nemzeti érdek fűződött. A kiadást magát ugyanis a fordításokból kiinduló, egyhetes kétoldalú szeminárium előzte volna meg, tárgya az eredetik és átültetéseik összevetésében a két nyelv különbsége és esetleges párhuzamaik. Az eszmecserét videofilmre akarták venni, és harminc példányban Franciaország legnagyobb könyvtáraiba eljuttatni. Párját ritkító alkalom a magyar nyelv megismertetésére! Most hasznát vehetem, véltem, francia nyelvészeti tanulmányaimnak. A nyelvzseni Gáldi, ez a fortélyos pedagógus már első, fejkopogtató rabvallatásomon végighúzta rajtam karmát. Ma, tegnap, holnap: a francia nyelv alapszavait gyakran olvastam, hallhattam akár, Gáldi kérdésére azonban a másnap, „le lendemain” nem jutott azonnal eszembe. Óvakodtam is tanítványául szegődni, de példája rám ragadt, és a francia nyelvtan fogalom- és szabályrendszerének ismeretében nyugodtan gondolhattam az eszmecserére. Ám az ármány ezúttal a Hivatal egy női illetékesével gáncsoltatott el.

Miután munkahelyemen nevemet sose látott tanulmányok alá nyomtatták, kenyértörésre vittem a dolgot és nyugdíjba mentem. Föllélegeztem. Abban reménykedtem, megrontómnak is érdektelenebbé válok.

Kialakítottam a hét szokásrendjét: alakot kell adni az időben sodródó személyiségnek. Életemben a napok úgy sorakoztak, akár egy komód fiókjai. A legalsó fiók a hétfő. Ide kerül a bevásárlás: kenyér, margarin. Hétvégén kifogynak az alapvető élelmiszerek. Fölötte a kedd. Ez a nap a könyvtáré. Nem csak kenyérrel él… A szerdai fiók a piacé, zöldség, gyümölcs beszerzése, de a színek, formák előadása, a nyüzsgés valóban vásári komédia. Mire elkövetkezik a szombat, minek is nevezhető? Kirándulás! Legalább egy erdei séta, a kaland illúziója. Egy ritka madár, mondjuk, a fatörzsön lefelé tornázó, kékesszürke csuszka azonosítása. Az ösvényen váratlan találkozás régi osztálytárssal. Még inkább egy perc fényében kölcsönös megértés a sétáló társsal. Szép bútordarab, szép. De mi jut a legfölső fiókba? Mi hitelesíti a vasárnapot? Csakis a nyugtalanság, a rendetlenség fűszere a rendben, az elfödött arcú meglepetés. Annyi a jó belőle, hogy még nem tudható, mennyire rossz.

A nyugtalanságot mégsem lehet fiókba zárni. Az egész terv élő embert érintett, és egy férfi öreg korában is eget, sőt földi létet kér. Vajon a piac formái nem a női idomok pótléka, színei meg páváskodó nyári jutalomjátékuk visszfénye?

A körúti csemege-boltban az egyik kiszolgáló lány rendre kedvesen eligazított. Vonásai semmitmondók, alakja egybeszabott, ruhája, mintha egy vég szövetmaradékot csak úgy rádobtak volna. Túl fiatal is. Addig-addig töprengtem, amíg meggyőztem magamat, hogy közelebbi ismeretséget javasoljak neki. De épp ezután sehol se vettem észre. Az állványok közt ütköztünk egymásba.

– Kezitcsókolom – futott ki a száján ijedtében.

Üldözőm tükröt tartott elém: mit akarok még a sorstól?

Elhatároztam, erőt merítek életem forrásvidékén, egyszámjegyű éveim színterén. Hatéves koromig egy hatalmas, háromemeletes kültelki bérházban éltünk; kimagaslott környezetéből. A negyed ma a főváros forgalmas része, ám most is több megállónyi villamos-utazással értem oda.

A legfelső emeleten laktunk, közvetlen alattunk meg két nagynéném, apám nővérei. Háborgó lélek, indulatos természet voltam már kicsi koromban. Amikor összezörrentem anyámmal, kidobtam az ablakon a díszpárnát. Úgy él bennem a kép, hogy a párna még ma is esik az irdatlan magasból.

Beléptem a kapun. Bal kézről egy kuka szinte eltorlaszolta a lépcsőház bejáratát. Az épület szemlátomást összezsugorodott, össze is töpörödött. Idősebb nagynéném közeledett felém. Nini, Paula néni, apám családjának feje! Ráköszöntem. Szívből szerettük egymást, ő a maga puritán, a közvetlen teendőkre figyelő lelkiismeretével, én a magam szájzáras érzelmességével. Anyám temetése után, minden munkahete végén, péntek délután haláláig meglátogatott és feltöltötte magános unokaöccse éléskamráját. Ezúttal rám se pillantott, elsuhant mellettem. Kétségbeesetten széttártam két karomat. Mindkét oldalon falat érintettem. Istenem, ez a ház már széttolható.

Idegen az idegenek között

– Palazzo Gallenga?

A két lány aggodalmas tekintetet akasztott arcába. Aligha idegenforgalmi tájékoztatást reméltek.

– Università per Stranieri?

Helyben vagyunk. Ők is külföldiek, a nyári egyetemre jöttek. Szabad kezével a hirtelenszőke könyökét gyöngéden a troli végállomása felé tolta, a barnát vállával terelte a veszteglő járműhöz.

– Che nazionalità è Lei?

Hányszor hallotta már ezt a kérdést! Mintha valakinek a nemzetisége eleve eldöntené: késsel, villával eszik-e, veri-e a nőket, iszákos vagy antialkoholista, édesen vagy sósan fogyasztja a főtt tésztát, sima kőlapot vagy síremléket emel szeretteinek porhüvelye fölé?

Amikor megtudták, hogy magyar, a lányok összenevettek. Azon is mulattak volna-e, ha baszknak vagy indiánnak mondja magát? Visszakérdezett. A lányok Ausztráliából érkeztek. Törték az olaszt, a beszélgetés döcögött, mint a troli a kaptatón. Igen, Anne és Mary, vagy Helen és Angela, ki tudja már a nevüket, a nyelvet akarják megtanulni, de régésznek készülnek, az etruszkológiára kíváncsiak. Istenverte etruszkok! Perugia az ő alapításuk, ezért fészkel a nehezen megvívható hegyormon. Bezzeg a rómaiak inkább gondoltak a turistákra, síkon építkeztek.

A városházától, a pártás falazatú, tekintélyes Palazzo dei Prioritól együtt baktattak az egyetem felé. A Piazza Fortebraccio-n a lányok elbúcsúztak. Mentek a hotelben foglalt szállásukra lemálházni, mosdani.

A késő barokk homlokzatú egyetem ablakai hideg hal-szemet meresztettek. De a titkárságon egy csapat beiratkozásra váró fiatal lány és fiú szorongott már, köztük több Mary (vagy Helen). A répaszőke haj, a túlégett tégla árnyalatára avagy rózsaszínre pirult pofika, az elől-hátul fukarul fölszerelt test, úgy látszik, ausztrál típus. Ha elvenné Anne-t (vagy Angelát), ilyen hamar szeplősödő, vihogó kislányai születnének, és egy napon megkérdeznék: „A papa magyar? Az milyen betegség?”

A tisztviselő gratulált a város ösztöndíjának elnyeréséhez, de sajnálattal közölte, pénzét még nem utalták ki. Szerencsére még Rómában elhatározta, vastartalékot tesz félre. Mindenesetre kérte, intézkedjenek vízuma meghosszabbításáról, mert érvényessége két héten belül lejár.

A hirdető táblán végigböngészte az ajánlott hónapos szobák listáját. A táblánál, mint hetivásáron eladó állata mellett a gazda, őgyelgett a pedellus, és kinek-kinek testre szabott tanácsot adott. Egy közeli címet választott. Via Guardabassi. Legyen! Az egyetem háta mögött, nem messze. A szoba udvari, egyszerű, ára elfogadható. A háziak, a helyi csokoládégyár munkása és felesége a lelkére kötötték: az erkölcs mindenekelőtt! Ha még nem tudna jól olaszul, meg is magyarázzák: nőt nem hozhat föl. Mulatságos, hogy a város óriás plakátokon hirdetett csokoládéját „Perugiai csókok”-nak hívják, a gyár érdekelt dolgozója viszont épp ezt tilalmazza. Azért szöget ütött a fejébe, hogy az élet sugallhatta a főbérlő tiltását. Az egyetemi város kozmopolita napjai alkalmasint a heidelbergi diákélet érzelmi túlfűtöttségében zajlanak. Harminckilencedik évében jár, ám itt neki is illenék társra lelnie.

Délután átfutotta az előadások programját. Felsőfokú előadásokat hallgat majd, a Corso Superiorén is elsősorban a Lectura Dantis-t, nemcsak az Isteni Színjáték szövegmagyarázatáért, hanem az előadó miatt is. A professzor beszélő nevét otthon magyarra fordítva csak Sunkásnak emlegették. A kelet-európai kis népek fiataljainak lelkes támogatója, ő kardoskodott ösztöndíjának odaítéléséért. Elsősorban olasz nyelvtudását kellene elmélyítenie. Céljához segíthetik a történelmi, művészettörténeti előadások is.

Másnap elétárult a diákélet színpada. Lányok, lányok és mint a mákostészta, fiúkkal meghintve csak lányok özönlöttek be a kapun. Emeletről emeletre apadt a tömeg. A Corso Superiorén negyvenen-ötvenen maradtak.

Kezdődhet a párválasztás. Körülötte csupa tizenöt-húsz évvel ifjabb fruska csivogott. Lám a vele nagyjából egyívású kopasznak nincsenek aggályai, kihorgászott egy húszas éveinek elején járó, élénk dióbarnát. Nocsak, franciául beszélnek! Távolabb két barátnő ül, mindketten túl a serdülőkor, a csúnyább kövérkés földszintes termetűnek látszik, a karcsú finomabban vésett arcán a szorongók befalazottsága. Németül társalognak, bár mintha tájszólásban. Lehetnek svájciak is. A vékonyabbat egy apróhirdetés csinosnak mondottnak tisztelné. Az ajtó mellől egy nyúlánk, naspolyaszín hajú franciául kiált oda a tar fejű élénk párjának. Talán ez a legszemrevalóbb, de nagyon fiatal, húsz esztendős sem lehet. Mögötte az izgő-mozgó, fahéjszín bőrű, fekete hajú és fekete olajbogyó szemű lány fölajzott ugra-bugrálása óvatosságra int. Caterina! Greca! Tehát Katalin és görög.

Sunkás professzor előadása nem különbözött a szokványos szövegmagyarázatoktól. Szavaiból kivette, nem is föltételezi, hogy hallgatói olvasták Dantét, főként eredetiben nem. A deres sörényű, bozót szemöldökű férfi épp hatvanas éveibe léphetett. Perugia környéki parasztcsaládból küzdötte föl magát a katedrára. Mussolini háborús politikájának kibontakozásakor az illegális kommunistákhoz csatlakozott, partizánnak is állt. A magyar forradalom hatására kilépett a pártból, de szociális együttérzését átvitte a kelet-európai hallgatókra. Arról is tudott, nemcsak magyar, hanem ki tudja, milyen más nemzetiségű tanítványait havonta egyszer valamilyen formában megvendégeli.

Előadása után megszólította a folyosón. Megköszönte támogatását, és átnyújtotta középkori fordításainak, trubadúrok és a dolce stil nuovo költőinek magyar nyelvű kötetét. Sunkás a hála szóra visszahőkölt, de aztán a könyvet látható örömmel elfogadta.

Ebédelni a menzára ment. Olcsóbb kosztra másutt nem számíthatott. Utóbb rájött, jobbra is alig. Már a pastasciutta jóllakatta, kenyér pedig – à la discrétion: amennyi belefér. A négy személyes terítéknél olasz diákok közé csöppent. A nyomban meginduló beszélgetésből nem győzte eszébe vésni a szólásokat.

– Che nazionalità è Lei?

– Sono ungherese.

– Oh, Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor! Kocsis con la testa!

Kocsis Sándor fejesgóljai megpecsételték a barátságot. Óvatlanul rákérdezett a magyar irodalomra. Nem, semmit se tudnak róla. József Attilát csak ismerik? Benedetto Croce is írt róla! Sose hallották. Egyikük némi töprengés után megemlítette A Pál utcai fiúk-at. Molnár Ferenc nevére is emlékezett. Őt viszont az olasz kosztról nyilatkoztatták.

– Remek! Annál is inkább, mert otthon édesen készítik a száraztésztát. Mákosan, diósan, lekvárosan, túróval.

A vaskos Pierluigi hahotázott.

– De bizony így van – erősítgette. – A háborúban a magyar hadifoglyok mind mákostészáról álmodoztak.

Most már a másik kettőre is ráragadt a nevetés. A szomszéd asztalnál ülő szőke lányok rájuk csodálkoztak. Lenszőke, tejfölös hajú, aranyszőke, csak a negyedik sötétebb fürtű.

– Svédek – bökte oldalba Pierluigi. – A svéd lányok a legfölszabadultabbak. Tizenöt-tizenhat évesen az első találka után hazaviszik a fiút. A reggelit a lány szülei tálalják a hálószobába. Az a baj, hogy tudják, milyen a hírük, ezért Itáliában igencsak tartózkodók. De a szenteket is meg lehet környékezni.

Az amoroso odaugrott a svéd lányok asztalához. Fölkapta a lenszőke zsírosra használt papírszalvétáját, visszatelepedett a helyére és látványosan végigcsókolta az ételfoltokat. A svédek kacagtak, trilláztak.

– Látja, megtört az északi jég. Ha fölkerekednek, utánuk megyek. Az amerikaiakkal sokkal könnyebb. Egy füttyentésre beülnek a kocsiba, aztán partiba dobjuk a babát, és reggel kitesszük az út szélén. Molly, Sally, Jennifer: lángelme köztük az, aki a saját nevét tudja.

Még az utolsó falatokkal bajlódott, amikor Pierluigi eliramodott az Astridok után. A másik kettő rohanvást követte.

Ebéd után jólesett volna egy kávé, de vajon mikor fizetik ki az ösztöndíját? Nem könnyelműsködhetett. Nyakába vette a várost. Szembenézett az etruszk kapuval: hogyan emelhetett ilyen zord építményt az a nép, mely sírkamráinak tanúsága szerint az örök éjszakára szakadatlan mulatságot képzelt? Termetes falak közé zárt lépcsősorok zegzugain át a Dóm nyersen terpeszkedő homlokzata elé ért. Ugyan miért biggyeszthették a szószéket a burkolatlan téglafal bejárata mellé, a tér fölé? Megtérést, végítéletet hirdettek a tülekedő középkori tömegnek? Külföldi tartózkodása mintha csak kérdésekből állna.

Nekivágott a Corso Vanuccinak. Az út a város szülöttének, a quattrocento gyöngéd festőjének, Peruginonak eredeti családnevét örökítette meg. Bástyaszögellés zárta le sétáját. A kicsi teraszról rálátás nyílt a megejtő umbriai tájra. A völgyben nőies hajlatok, suvadások tenyér alá mezőt, ligetet váltogató szelídsége sejlett. Visszafordult. Épp csak érzékelte az olasz családok, kisemberek küszöbükön zajló hétköznapját. Sietett haza, hónapos szobájába. Haza?

Reggelire befalta az előző nap vásárolt cipó felét, csapvizet kortyolt utána, és egy eldugott kávézóban megjutalmazta magát: állva lehörpintett egy forró, mérges feketét. Az egyetemi előadóterem utolsó padjába húzódott. Úgy érezte magát, mint a középiskolában. Ott is ezt a pozíciót választotta. Átláthatta a terepet, irodalomban, történelemben, latinban észrevétlenül segíthette puskával, súgással barátait. Rég volt!

Utoljára, mintegy királynői bevonulásként asszonyosabb, érett alakú nő lépett be, szlávos Madonna-arc, előző nap nem látta. Sima fehér blúzt, folklór jellegű díszítéssel nyomtatott, fekete színű karton aljat viselt. Bő szoknyája harangozott, és egész öltözködése, ellentétben az ugrifüles ausztrálokkal, puritánul rejtegette a föltehetően telt idomokat. Huszonhat, huszonnyolc éves lehet. Életkora illenék hozzá, mi az a tíz esztendő különbség? Ember, már le is csalsz a korodból? Mi tagadás, csak ő jöhet szóba Heidelberg-Perugiában. Alighanem lengyel vagy cseh. Szoknyájának népviseleti mintája erre utal, vonásai pedig Lenkára emlékeztették. Lenkát ugyan Pesten ismerte meg, de prágai utazásakor kereste föl zsivkovi otthonában. Meztelenül fogadta az ajtóban: „Itt van Lenka.” Ez a lány őt juttatja eszébe. Valamivel magasabb, alakja kevésbé tömött. Cseh vagy lengyel, akkor egy cipőben járnak, szót érthetnek.

A lány szívélyesen mosolygott körbe-karikára. Szemlátomást népszerűséget élvezett. Vajon mosolyogna-e rá is?

A Dante-kollégiumot művészettörténeti előadás követte. Amikor a lány megindult a vetítő terem felé, nyomába szegődött. Erre az előadásra valamennyi fokozatról áradtak a hallgatók, mégis sikerült a háta mögötti ülőhelyre furakodnia. A tanár az etruszk sírleletek tudományos hátterének taglalására fölkattintotta a villanyt. Ekkor ráfirkantott egy cédulára, és elsötétítéskor a lány elé csúsztatta a nevére kérdező mondatot.

– Come si chiama?

Célratörőbb ötlete nem is támadhatott volna. Amikor a villany megint kigyúlt, a dús váll a cédulára hajolt. Újabb villanygyújtáskor ezt olvasta a papíron: Alheidis Baustück. Tehát német, és 1963-ban más, mint nyugat-német nem lehet: keletiek nem utazhattak Nyugatra. Amíg lengyelnek (vagy csehnek) vélte, elképzelte, amint a lány kilép budapesti fürdőszobájából. Ezt a filmkockát elfelejthette. Ősztől vasfüggöny választja el tőle. Mindegy, az ő Heidelbergje egy hónapra szól. Előadás után Heidi mellé toppant, mert magában a lányt már így nevezte, és sétát ajánlott. Szóbeli névjegyéhez nemzetiségét is hozzáfűzte. Ez nem váltott ki csodálkozást Alheidisből.

– Keresztnevének mi az olasz megfelelője?

– Leginkább Gianni.

– Akkor, ugye, szólíthatom így?

– Magát érdeklik az etruszkok?

– Nem különösebben, csak nem tudtam mit kezdeni az időmmel. Egy kis mozgás meg fölfrissít, mert tizenegykor dolgom van.

Folyékonyan, választékos olaszsággal beszélt.

– Mi dolga lehet egy külföldi diáknak Perugiában?

– Én Perugiában élek, az egyetemi előadásokra szabad időmben járok.

– De hiszen német, ugye?

– Igen, de Nápolyban születtem, és életem nagyobb részét mindmáig Itáliában töltöttem. Birtokunkat elvették a lengyelek, ha akarnék, sem térhetnék oda vissza. Különben jól érzem itt magam, sok a barátom.

Egy cipőben nem járnak, de Heidi nőiessége igen vonzó.

– Azt mondja, Perugiában él, és nem egyetemista. Mivel foglalkozik?

– Nyelvórákat adok az orvoskar adjunktusainak, tanársegédeinek. Angol-francia szakos diplomám van.

Végre egy jó hír. Olasz párbeszédüket kicsit féloldalasnak érezte, hiszen Alheidis szókincse változatosabbnak, mondatfűzése hajlékonyabbnak bizonyult. Franciára fordította a szót. Heidi gyors mosollyal vette tudomásul, hogy kollégák, ő is francia szakos. A lány francia beszédkészsége egy hajszállal sem mutatkozott ösztövérebbnek az olasznál.

A központból nehezen keveredtek ki.

– Úgy mennek, mint a vak ló. Az olaszok kedves gyerekek, és épp olyan fegyelmezetlenek is. Bezzeg ha német turisták busza érkezik, amikor kiszállnak, egyik férfi előlép, és nagyot kiált: „Átveszem a parancsnokságot!” Aztán zárt sorokban vonulnak a műemlékekhez.

Ez a nemzetkarakterológia kevésbé tetszett neki, mint a lány gömbölyű karja. De megéri-e ez a párnás hús, hogy háborgás nélkül nyelje le a marciális viselkedést? Ő éppen a gyermeki örömvadász csapongást szerette az olasz utca népében.

Másodszor járt a bástya teraszához vezető úton, ám csak most feledkezett rá a falhoz tapadt, fecskefészek házakra, az előttük gyaluló asztalosra, a mosott ruhát teregető háziasszonyra, az apró gyerekét fürösztő mamára. A látvány megnyugtatta.

– Nézze, szemérmetlenek is. Közszemlére teszik családi életüket. Még a nagyobbacska gyerekek is majdnem meztelenek. Az ország gyönyörű, mégis ha ezt a népséget látom, mintha Afrikában volnék.

Hát ilyen. Járása viszont szép, törzse egy kicsit ring, csöppet sem kihívóan, hiszen öltözködése inkább leplez, mint kiemel. Mindamellett egész lénye zavartalan egyensúlyt sugall.

– Nem gondolja, hogy itt és Afrikában is azért járnak-kelnek lenge holmikban, mert nagy a hőség? Természetesen viselkednek, úgy érzik, nincs rejtegetni valójuk. És szembefordulnak a másik emberrel. A vonaton is átéltem, mennyire közvetlenek. Vadidegen létemre kínáltak étellel, itallal, és gesztusuk még fölkarolásnak sem tűnt. Nápolyban született, ott effélét még töményebben tapasztalhatott.

– Nem is szoktam meg. Aki ad magára, magánéletét nem teszi kirakatba. Igazi mesterember is kész, tökéletes darabokkal áll elő.

Alheidis magabiztosságának tudatába zárva vonult mellette. Fél óra ismeretség nyilván kevés ahhoz, hogy megingassa. Gyönyörködjünk inkább a táj gyöngéd szépségében.

– Nézze, korai quattrocento mesterek, például Sassetta festményein hullámzik ilyen szelíden a dimbes-dombos vidék. Mintha a természet csakugyan utánozná a művészetet, ahogy Wilde mondta.

– Valóban kedves látkép, de ne emlegesse azt az erkölcstelen firkászt. És forduljunk vissza, nem szeretnék elkésni.

Amikor a város lépcsőihez értek, az első foknál a lány könyöke alá nyúlt. Alheidis ingerülten megtorpant.

– Figyelmeztetem, hogy én komoly lány vagyok. Szívesen sétálok, beszélgetek magával, bár nézetei kissé furcsák, de viselkedjen tisztességesen.

Püff neki. Így lesz az udvariasságból bizalmaskodás. Hogy alakul majd Heidelberg? Legföljebb egy csókra számíthat valamelyik park padján.

A Dóm előtt Heidi elbúcsúzott.

A menzán ezúttal külföldiek közé ült. Egy mokány bajszos bedobta az elcsépelt kérdést: milyen nemzetiségű. Gépiesen felelt.

– Öregem – rikkantotta a fickó anyanyelvén – gondolhattam volna a gondterhelt képedről, hogy a darázsfészekből szabadultál. Vili vagyok Mohácsról, csak volt magyar, immár ausztrál polgár. Dalolj, hol lakol Perugiában, mit csinálsz?

Még a keserédes andalgás íze vásította száját, nem érzett kedvet hazafias összeborulásra. Mondott két szűk mondatot.

– Nem rossz szoba. Laktam én is ott. Biztos neked is papoltak, hogy nőt nem vihetsz föl. Képmutató senkiházik. Ők hogy csináltak családot? Már a második héten fölvittem egy pipit, aki aztán följárt hozzám. Amikor a pasi – használják-e még otthon ezt a szót? – rázendített, megfenyegettem, hogy a csontjait is összetöröm.

– És mi történt?

– Takarodót fújt, és másnap közölte, elengedi a lakbértartozásomat, csak menjek el tüstént. A kellemeset a hasznossal. Így kell ez csinálni!

Kávézni nem akart Vilivel. Betelepedett a Biblioteca Augustinába, és megpróbálta olasz antológiájának anyagát gyarapítani.

Másnap a Dante-előadás idején a citadella, a Rocca Paolina mentén bóklászott. Heidi természetén töprengett. Szép, nagy rámájú lány. Eszébe ötlött Medgyesy Feri bácsinak, a szobrásznak mondása. Amikor egy fejjel magasabb, orosz fogságban megismert feleségéről faggatták az alacsony embert, így felelt: „Ha szeretsz egy nőt, legyen minél több belőle.” Ő azért nem szerelmes. És fülében csengett a lány intelme. Vajon hol van komolyságának határa?

Délután benézett az egyetemi titkárságra. Ösztöndíját még nem utalták ki. Vízuma? Hosszabbítási folyamodványát fölterjesztették.

Világosodott, amikor kikecmergett ágyából. Mehetne újra a könyvtárba, megnyugtató napja kerekednék ki. Viszont szeretett volna tisztán látni Heidi dolgában. Heidi vagy Alheidis? Talán mégis Heidi.

A Dante-magyarázatra nem figyelt. Tekintete a többieken kószált. A görög lányról már tudta, ártalmatlan fuzsitosnak tartják. Meglehet, csak mediterrán alkat: villog, szikrát vet, amikor mások nem éreznek erre indítékot. A két barátnőről kiderült, svájciak. Szorgalmasan jegyzeteltek. A tar fejű svéd, de az oldalán ülő francia nő kezén megcsillan a jegygyűrű. Nem egymás házastársai. Hát az a vállas, matróztrikós fiatalember Alheidis mellett kicsoda? Az óra végén mögéjük került. Németül beszéltek. Amikor a fiú elköszönt, a lány mellé toppant.

– Jónapot. Hogy van? Javasolhatok ma is egy sétát?

– Sajnos nem érek rá. Rohanok, angol órát kell adnom. Utána az uszodába készülök. Ott megtalálhat.

– Ha most nincs ideje, akkor a könyvtárba megyek, onnan pedig nehezemre esik elszabadulnom.

– Miért megy a könyvtárba? Nem elég az egyetemen hallott irodalom meg tudomány? Józanabb életet kellene élnie. Mindegy, sietek, viszontlátásra.

A könyvtárba olyan antológiára, sőt egyéni kötetre is bukkant, amit Rómában hiába keresett. Csak ösztöndíjának késése nyugtalanította. Az uszodai belépőjegy is mennyibe kerülhetett volna! A menzára se ment, egy sütődében álltában kapott be egy pizzát. Aztán betért a fekete barátok kolostortemplomába, a San Pietroba, de túldíszített belső tere fokozta feszültségét. A napfényben lobbant eszébe, mennyire élvezte volna a benyomásokat társaságban. Kettesben fogékonyabb az ember a vizuális harmóniára is. Északra fordult, a Corso Garibaldira. Városkapuhoz jutott, a Porta Sant’Angelohoz. A románkori, azonos nevű Bazilika körül tágas tér, egy árva kőpad és egy szintén műemléknek látszó kút kopott kávája. A cicomátlan templombelsőt földerítette a napsugár. Eszmélkedésre való hely. Elfelé menet a padra képzelte Heidit és önmagát.

Az új napot új elhatározással akarta kezdeni. Leste az alkalmat, mikor szólíthatja meg a lányt. Alheidis megelőzte.

– Jön a hétvégi kirándulásra?

Tanácstalanul nézett rá.

– Nem tudja, hogy az egyetem minden vasárnap valami vonzó kirándulást szervez? Ezúttal Fano tengerparti strandja a cél. Az autóbuszjegy csak ezer líra.

Egy ezres! Három ebéd a menzán! És hol van még az ösztöndíja?

– A hét végén jegyzeteimet rendezem. Bő anyagot gyűjtöttem a könyvtárban.

– Akkor Isten áldja!

Meg kellene nyugodnia. Befordult a Collegio del Cambióba. A pénzváltók és kölcsönzők céhe tudta, milyen jelenetekkel hangolhatja tisztességtudásra adósait. Próféták és szibillák alakja áhítatban fogant, s mintha eleve jóerkölcsre intené a reménybeli ügyfeleket, magukba szállásra a születés meg föltámadás misztériuma. A bolthajtások képmezőin az ábrázolt erények szájba rágják a tisztességet. Megtorpant Keresztelő Szent János táblaképe előtt. Erős, éles színek beszédes ellentéte, drámai beállítás. Lám, Perugino nagy pillanata.

– Ugye csodálkozik?

A teremőr gúnyosan pillantott rá.

– Csakugyan ez a kép kirí a környező festmények kecses tónusából.

– Jó a szeme. Azok a barbár vatikáni restaurátorok! Modern mázolmánynak csúfították el. Hosszú ideig nem lehet rajta segíteni.

Elkotródott. Ha ötszáz éves figurákat, tisztázott jelképeket nem érzékelt helyesen, nem saját érzéseivel akarja-e átfesteni Heidit?

Mit hoz a következő hét? Mindenesetre nem hozta Heidit. Biztosan lekötik angol és francia órái. Beült egy történelmi előadásra. A korai középkorról úgyis keveset tudott. A pöttöm professzor középiskolás szinten ismertette az eseményeket. Nyelvgyakorlásnak ez is hasznos.

A könyvtári munka most nem bilincselte le. Iparkodott is korai ebédjét elfogyasztani a menzán. A véletlen a kopasz svéd asztalához ültette. Lám, a svéd fiatalabb nála, a barokkal foglalkozik. Még az elcsépelt Corneille-Racine szembeállításról is jóízűen csevegtek. Franciára fordította a szót. Folyamatosan diskuráltak, majd Mikkelsson megintette: olasz beszédkészségüket kellene elmélyíteniük. Mindkét nyelven kiderült, a svéd az egyetlen komoly intellektus a hallgatók közt. Ám fölbukkant a francia asszonyka és lovagját elragadta.

Kedden megérkezett ösztöndíja, szerdán pedig Alheidis. Meghívta egy kávéra.

– Hogy érezte magát Fanoban?

– A tenger langyos volt, a nap nem tűzött túl erősen. Amikor megelégeltem az úszást, Monique-kal beszélgettem. Az a sudár, barna lány, talán már észrevette. Az egészséges kikapcsolódás többet ér, mint örökké a könyveket bújni.

Közhely, csupa közhely dobolt benne a válasz.

– Dehát az én életem a könyvek, az irodalom. Hogy ne használjak nagy szavakat, a hivatásom.

– Mindennek megvan a maga ideje és helye. A túlzás nem is ízléses.

Már mércét szab, és irányítja, villant az agyába. Ellenszolgáltatás nélkül.

– Tudja, ha egy tanárnak, és kerülöm a, tudós’ szót, éjszaka eszébe jut egy fontos gondolat, egy jó kifejezés, fölkel és papírra veti.

– Remélem, az illetőt családja rendre szorítja. Tudósnak, írónak lenni nem jogcím a mértéktelenségre. Ne haragudjon, nem folytathatom, várnak a tanítványaim.

Kávéját Alheidis maga fizette ki, ehhez ragaszkodott.

Nem volt-e ostobaság a testi vonzalmak iránti elfogultságát követnie? És fölösleges aggályoskodása azért, mert a francia lány nála egy-két centivel magasabb? A nyurga svájci lány Monique-nál is magasabb, nem is különösebben mutatós, de arcvonásai rajzosak, és borjúszemmel bámul rá.

Hirtelen szabad idejét múzeumlátogatásra szánta. Az etruszk emlékek nem kötötték le figyelmét. Az emberek érdeklik igazán, és a művészetben is az érzékelhető, fölfejthető megnyilatkozások. Vagy csupán ebbe a napjába esett féreg?

Öntudatát az ösztöndíj összege megszilárdította. Már megengedhette magának, hogy föliratkozzék a vasárnapi kirándulók listájára. Úticél Todi, Fra Jacopone szülővárosa. Elsősorban románkori műemlékek. Akár odafelé vagy a városnézés során összemelegedhet végre Heidivel. Ki is józanodhat belőle. A német lány azonban eltűnt. Pénteken botlott belé, rá is tört a vasárnapi programmal.

– Most vasárnap nem érek rá. Egy Firenzében élő barátom kificamította a bokáját, mellette kell lennem, hogy ellássam. Odautazom.

Kificamodott lábbal huncutkodni még lehet, gondolta. Tessék, már féltékeny is vagyok. Csak magára vethet. Ábrándozott holmi Heidelbergről, de ehhez alighanem rosszul választott társat. Ha választhatott volna! Nem annyira zöldfülű, hogy ne tudná: társakhoz keresünk élettervet és nem fordítva.

A kiránduló busz barátságos időpontban, háromnegyed tízkor indult. Egy óra alatt elérték Todi határát. A városfalak előtt, néhány öreg pince szegélyezte horhosban Bramante álmodta templomocska fogadta a társaságot. Elérzékenyülten fedezte föl a kupolán és dobjának ablaknyílásain a római Szent Péter bazilika tervezőjének építészeti visszaemlékezését, a nemrég megámult vatikáni templom és itt a Tempio della Consolazione rokonságát. Anya és leánya.

A belső város puritán képet mutatott. A 12. században épült, bár lombard stílusban átépített katedrálisának egyszerű harangtornya alázatra hívott. Húsz lépcső vezetett a kapuhoz. Az érkező nyakát nyújtogathatta az alacsony építményre, már így áhítatot érezve. Egy település is lehet emberarcú, egy városképpel is folytatható párbeszéd. Talán érdemesebb az olasz városokkal, műemlékeikkel társalogni, mint érzéketlen külföldi vendégeikkel. Hátralépett a csoportból: hátha kiült arcára a boldog mosoly. Akkor ki találná Jacopone, az Isten bolondja szülőhelyéhez illőnek egy mai férfi különc viselkedését?

Meglepve észlelte, hogy a terecske kőlapjainak nagy részét fölszedték.

– Itt régészeti föltárás folyik – mondta vezetőjük. – Kiderítették, hogy a középkori burkolat római előzményt fed. Ezt hozzák felszínre.

Az úti tájékoztató négy vendéglőt is ajánlott, sőt az egyikhez odaírták: molto modesto. Dőzsölésnek minősítette a szerény árat is. Nem kívánta a furfangos olasz vendéglősök képzeletére bízni pénztárcáját. A városi parkban befalatozta az útra csomagolt hidegkosztját, és egy kút vizével leöblítette. Todi dombjának lábánál a Tevere folyik, a rómaiak Tiberise, onnan szivattyúzzák föl a hideg, jóízűre tisztított vizet.

Délután fáradtan ugyan, de azért elballagott a többiekkel San Fortunato többkápolnás, reneszánsz templomába, és álmélkodott a freskón: Madonna a gyermek Jézussal, Masolino, a korai reneszánsz mesterének beszédes koloritú alkotása. Igazán az hökkentette meg, hogy ott, a kriptában nyugszik Jacopone testvér, a szenvedélyesen drámai Mária-siralom költője. A költeményt régóta csodálja, s most lába előtt a szerző porhüvelye.

Elmaradt a csoporttól. Csellengett a könyökutcákon, majd visszakanyarodott a buszhoz. Más is megelégelte, hogy műemlékekben dorbézoljon. Egy padon ült Monique. Franciául szólította meg. Kölcsönös általánosságokkal dicsérték Todi városképét.

– Milyen folyékonyan beszél franciául.

– Ez a szaktárgyam, de jól is esik fölcserélnem egy kicsit az olaszt.

– A nyelvük nem nehéz, az olaszok is kedvesek a maguk problémátlanságában, de vannak képtelen ötleteik. Például minek túrják föl a katedrális nemes szépségű, középkori terét? Még régebbi, római kövezet sejthető alatta! Merő sznobizmus.

– Egy történeti igazságot keresnek. Hadd éljek egy példával. Ha nem is járt Velencében, azért alkalmasint ismeri Giorgione remekét, A vihar-t.

– Hogyne.

– Giorgione egyik túlélő kortársa cigányasszony és katona zsánerképének tartotta. Utóbb görög mítosz ábrázolásának hitték, aztán allegóriának értelmezték: a katona a Bátorság, a szoptató anya a Szeretet. Nemrég röntgennel átvilágították a festményt. Megtudták, az ifjú harcos helyén eredetileg egy női akt állt a folyóban. Így mi a kép mondanivalója? Talán semmi tételes, talán ez a fényekkel és árnyékokkal átitatott természet nem más, mint a tenyésző élet véletlen játéka. A múlt föltárása az igazság fényre hozásának egyik formája. Bocsásson meg tanáros bölcselkedésemért.

Monique fürkészőn nézett a szemébe.

– Érdekes, amit mond, meggyőző is. Mondja, maga lengyel vagy magyar?

Elhűlve meredt rá.

– Magyar vagyok. Honnan találta ki?

A lány fölnevetett.

– Egy álló évig jártam a londoni egyetemre. Ott mindenféle náció fiait megismertem. Megtanultam, Európábán két igazán mindenre nyitott lelkű nemzet él, a lengyel és a magyar. Örülök, hogy nem tévedtem.

– Chapeau!

– Otthon a vőlegényemmel mondogatjuk is, kár, hogy Franciaországban nincs magyar barátunk. Lengyel akad egy-kettő.

Ez a siker nem fog kamatozni. Ha tovább akarná ütni a vasat, akkor se tehetné, mert szállingóznak vissza a többiek.

Monique fölállt. Bájos nyakigláb. Még így lapos cipőben is. Hát még ha tűsarkúban jár!

Az új hetet azzal kezdte, hogy ismét rákopogtatott az egyetem titkárára: megérkezett-e vízumának meghosszabbítása?

– Legyen nyugodt, uram, kérelmét fölterjesztettük a minisztériumba. Idegei pengtek. A határon számon kérhetik rajta vízumát, és visszaindulásának ideje is közeledett. Nem volt maradása az egyetemen. A Via Guardabassira indult, a vackára.

– Egy pillanat – állította meg házigazdája. – Képeslapja érkezett.

Megrökönyödve vette át a firenzei lapot. Szobájában elolvasta. Alheidis küldte. Azaz Heidi. Pár szavas üdvözlet és kurta közlés: még marad Firenzében, barátjának szüksége van rá. Mire jó ez a lap? Az ismeretség folyamatosságát szilárdítani? Vagy féltékennyé akarja tenni? A címét megjegyezte, de maga a címzés… Gianni Straniero. Gianni, a külföldi. Vagy: Gianni, az idegen. Aztán mentegette. Nyílt lapon nem bizalmaskodhatott. Zárt borítékú levél meg nem illett legföljebb kollegiális kapcsolatukhoz.

Másnap megjött Heidi.

– Remélem, okosabban töltötte a napokat, mint korábban. Miért nem barátkozik Klaus-szal? Tudja, az a matróztrikós szőke. Értékes fiatalember. Nyilván nem annyira olvasott, mint maga, de elvei vannak, hasznos beszélgetéseket folytathatna vele.

– Firenzei barátja hogy van?

– Bizony rám szorult. Bevásároltam, főztem rá, tegnap azonban járókötést kapott. Most már kimozdulhat, elláthatja magát.

Ismét féltékenységet ébresztene benne? Netán egy reménybeli feleség házias erényeit csillantotta meg? A legrosszabb, hogy még barátságainak is utat szabna. És milyen frazeológiával!

– Köszönöm, hogy figyelmeztetett a vasárnapi kirándulásokra. Todi hangulatát aligha felejtem el. Egy-két beszélgetés is fölüdített. Főként amit Monique-kal folytattam. De most járhatnánk egyet.

Kiegyenlítettem, gondolta.

– Erre most nincs időm. Több nyelvórát is ki kell pótolnom.

Előny a fogadónál. Talán kelleti magát. Bevágott huszonegyre.

– És mit szólna egy esti sétához? Találkozhatunk vacsoraidő után, az egyetem bejárata előtt.

Otthon a kedvező válasz úgy hangzott volna, jöjjön értem ekkor és ekkor. Ahány ház, annyi – mi is? Viselkedés. De nem elégedetlenkedhet. A mediterrán országokban későn vacsoráznak, ebből még holdfényes séta is lehet.

– Nem túl korán – mondta ravaszkodva –, amikor a hőség enyhül. Nyolckor. Vagy fél órával később?

– Igen, fél kilenckor a főbejárat előtt. Viszontlátásra.

Már holdvilágnál indultak el, bár szürkületi félhomályban. A Porta Sant’Angelo felé irányította lépteiket. A csábítás felé, gondolta magában. Mire a dísztelen bazilika ciprusos parkjába értek, besötétedett. A hold tartja a gyertyát. Képzavar, már hülyeség jut eszébe, dünnyögte.

– Mit mond?

– Festőinek találom a környezetet.

– A levegő kellemes. Tudja-e, hogy egész Itáliában Perugia nyári középhőmérséklete a legmérsékeltebb? Huszonegy fok.

Rövid ujjas, laza, ugyanakkor szűk hónalj kivágású blúzában karja szemléltette az olasz időjárás statisztikáját.

– Nézze, ott egy üres pad. Le is ülhetünk.

Senki más a parkban. Filiszter város ez a Perugia, a fiatalok meg valahol táncolnak. Heidi náluk megállapodottabb.

– Örülök, hogy jó társasága akadt Todiban. Monique csinos lány, élénkebb ugyan a kelleténél, de magának ez biztos tetszik.

Ugyan mit értsen kellő élénkségen? Alheidis finoman rosszmájú, ez nem vall nagyvonalúságra. Ha csipkelődésében a házasság gondolata is bujkált, akkor ideje megrémülnie. A mezei aromák Heidit is bódíthatják, meglehet, ez a színvallás pillanata.

– Tudnia kell, hogy úgyszólván első perugiai napom óta a maga társaságát kerestem. Egy férfi vonzódása egy nő iránt több, mint puszta rokonszenv. A két nem szavak nélküli nyelven, némán is beszélget.

– Maga is rokonszenves nekem, noha szokatlan véleményein olykor nem igazodom el.

– Nő és férfi közt a kisebb különbségek is teremthetnek elektromos légkört. Az ókori görögök azt tartották, az idők kezdetén az istenek kettéhasították az embert, nőre és férfire, és ez a két fél azóta is igyekszik egymás felé. Csak együtt válhatnak teljes emberré.

Platón nevét nem merte szóba hozni. Alheidis fülében nem csengene ismeretlenül, de a lírát kiszűrné az estéből.

– Szép történet. Ám vajon épp a két egymástól elválasztott fél törekednék-e egymás felé?

Most vagy soha. Ne hagyd magad eltántorítani!

– Hűvösödik. Túl könnyen öltözött. Nehogy megfázzon.

Megpróbálta átölelni. Alheidis lefejtette még induló félben levő karját. A bőréhez se ért hozzá.

– Figyelmeztettem – pattant föl Alheidis. – Megmondtam, hogy komoly lány vagyok. Menjünk haza. Egyébként csakugyan lehűlt a levegő.

Fenébe a heidelbergi illúzióval! Legalább békessége maradjon a hátralevő napokra, még ha egyedül is.

Fölkerekedtek. Útjuk kertes villákkal tarkított, kültelki házak közt kígyózott. Észrevette, hogy bal felől folyamatosan egy árnyék rajzolódik a falakra.

– Idefigyeljen. Valaki a nyomunkba eredt, és aligha jó szándékkal. Az én oldalamon láthatja a mozgó, sötét tömeget. Hátsó gondolat nélkül kérem, karoljon belém: így föltételezhetik, hogy szorosan összetartozunk és szabad kezemmel megvédem.

A lány ellenvetés nélkül belékarolt, de úgy, hogy mellének csak sejtelmét érezte. Ez a szép remények vége. Nevetséges kifejlet: ennyi jut Heidi közelségéből.

Az árnyék amatőr kukkolóé lehetett, a központ közelében elmaradt. A lány lecövekelt.

– Ne kísérjen tovább. Majdnem hazaérkeztem. Lovagiasságával valamit jóvátett bárdolatlanságából. Köszönöm. Jóéjszakát!

Irgalom atyja, ne hagyj el! Alheidis nem tudja, mennyi öröm van egy pár kölcsönös testbeszédéből. Vagy csak alakoskodik?

Éjjel álmatlanul forgolódott. Hajnalban ráeszmélt, még nem vette igénybe körutazási kártyáját, a circolarét. A használat első napjától két hétig bárhova érvényes. Még holnap fölhasználja. Azaz még ma, hiszen világosodott. Turista élményekkel törli ki agyából érzelmi viszontagságait. Micsoda remek ötlet volt céljegyeken kívül ezt az igazolványt is megszereznie! Perugiai támaszpontjáról utazgathat, ahová csak óhajt. Assisi, tizenöt kilométerre Perugiától, első úti célja lehet.

Kora reggel fölült az Assisibe tartó vonatra. Jegyét nem kérték. Negyedóra múlva ki is szállhatott a szerelvényből. A pályaudvarról föltekintett a Subasio hegyre. Rózsaszín és szürke házak fölött a kettős Szent Ferenc bazilika, fönn a Rocca Maggiorén elridegült toronymaradvány.

A busz az altemplomig vitte. A tűző napsütésnek már félhomályával ellentmondva oszlopokon nyugvó csúcsívei még sűrűbb homályba vezették. A századok múltával elnémult képi allegóriák nem dobbantották meg szívét. Igyekezett a felső templomba.

A homlokzaton az altemplom szerényebb rózsaablaka helyett már az ismétlődő körívekben kőrácsokkal gazdag rozetta más gondolkodást hirdetett. Nem a szegények szentjének lemondásra intő magatartását, hanem történetének fölhangoló meséjét pendítette meg. A főhajó falain Giotto freskóinak ciklusa igazi mesekönyv. A tizedik vagy hányadik kép előtt hőkölt vissza. Isten szegénykéje kiűzi a démonokat Arezzóból. A képmező bal sarkában az égre mutató alak, a felület jobb oldalán a város játékosan tarkálló épületkockái fölött rémült denevérekként iszkoló szörnyek. Már a középkorban sem kellett egy kaptafára gondolkodni? Mit szólna ehhez Alheidis? Pár lépés után lába megint földbe gyökerezett. Szent Ferenc a pápának prédikál. Nem a helyzeten akadt fönn, hanem az egyházfőt körülvevő bíborosok sokféle arckifejezésén. A meglepődés, az eltűnődés, a megbotránkozás ábrázolatai. Lám még a szigorú középkori egyház is tudomásul vette a lelkek különbözőségét.

Unos-untalan meglökték a hemzsegő látogatók. Kölcsönös scusi-k után kimenekült a szabadba. Még ezt a bűbájos trecento művészetet sem élvezte tisztán. Giotto is arra ingerelte, hogy gondolatban Heidit győzködje. Letett arról, hogy egy sétát áldozzon San Damiano puritán temploma megtekintésének, bár tudta, a Poverello ott írta a Cantico delle Creaturé-t, amit mifelénk az ő himnuszának tisztelnek. Arra se futotta erejéből, hogy az állomásra menet pár pillantást vessen a Porziunculára, pedig egyik cellájában halt meg a szent.

A kalauz visszafelé se bukkant föl. A circolare a zsebében lapult.

Frissen ébredt. Az ég is az ő kedvéért ragyogott. Napokat nyert! A kezeletlen circolare csak legközelebbi utazásától, az első kezeléstől érvényes. Aprókat nyelve élvezte az erőt adó kávét, aztán irány az egyetem. A Lectura Dantis aznap később kezdődött. Bement a történelmi előadásra. Most is a lehető legtávolabb foglalt helyet. Alheidis a matróztrikós társaságában jött be.

A történelem professzora, az éjfekete zsebférfiú a germán inváziókról magyarázott, előbb a vandál, majd időrendben a nagy Alarik vezényletével zajlott gót rablótámadásokról. Egyszercsak fölugrott Klaus, és belekiabált az előadásba.

– Tiltakozom! Visszautasítom, hogy Ön a történelmi szükségszerűségből eredő germán vándorlásokat inváziónak, agressziónak nevezze!

A hallgatóság döbbenten bámult Klausra.

– Csatlakozom – állt föl Alheidis. – Professzor úr használjon pontos, tárgyhoz illő fogalmat. Elfogadhatatlan, hogy ezt a történelmi jelenséget behatolásnak, elözönlésnek értelmezze. Mondjon népvándorlást!

A rövidített termetű olasz ajka rebegett, tekintete rettegést sugárzott.

– Kérem, kérem – hebegte. – Tulajdonképpen a népvándorlás szó ugyancsak helyénvaló. Majd ezt alkalmazom.

Az óra végén úgy ügyeskedett, hogy a távozók sereghajtójának maradjon.

Délután ténfergett a szoros utcákon. Elcsatangolt a bástyafal teraszának terecskéjéhez. Ugyanúgy gyalult az asztalos, mosta szennyesét egy asszony, talán már egy másik, és egy csecsemő mosdatása ismét színre került. Ezek a jámbor lelkek kárhoztathatók szemérmetlennek?

Reggel az egyetem helyett a városi múzeumba indult. Egy naiv bájú, kissé esetlen szobor lenyűgözte. A Szomjazó nő alakjában Arnolfo del Cambio, a trecento századának egy személyben jeles építésze és szobrásza az elesettséget sugalló figurában a sóvárgás elemi hatalmát mintázta meg. Ő is így sóvárog mostanában, de száraz kút előtt.

Egyetemi programját mégis a Lectura Dantis-szal kezdte. Csak nem fog bujkálni! Most is a hátulsó helyek egyikét foglalta el. Az előadásra nem figyelt, fejében az elmúlt negyvennyolc óra emlékképei zsongtak. Kifelé menet hiába maradt hátra, a svájci lányok megvárták.

– Rég nem láttuk. Már aggódtunk, hogy beteg – szólította meg a duci kékharisnya. – Arra is gondoltunk, hogy talán hazament.

– Csak engedtem a környék csábításának. Kószáltam a városban, előbb pedig Assisiben töltöttem egy napot. Nem helyes a vasárnapi kirándulásokra várni, ha meg akarjuk ismerni ezt a szép országot.

– És vannak még hasonló tervei?

– Hogyne, nem is egy.

– Szóljon nekünk is, szívesen magával tartunk. Ugye, Nelly?

Nelly üdvözült derűvel bólogatott.

– Természetesen szólok. De most elnézésüket kérem, sietek a könyvtárba. Félretétettem könyveket, és ha időben nem vagyok ott, visszaviszik a raktárba.

Nem erre a kávépótló társaságra vágyakozott. Hiszen Nelly rokonszenves teremtés, nem is csúnya, csak éppen… A másik sem ellenszenves, arról meg igazán nem tehet, hogy a természet mostohán bánt külsejével. De azért kapóra jött neki a könyvtár. Ürügynek, menedéknek is.

A vasárnapi autóbuszok először a Clitumnus forrásaihoz vitték a hallgatókat. Ezt a kirándulást indították legkorábban, nyolckor. Végigbóbiskolta az első másfél órás menetet. Körülötte angolul tereferéltek. Ausztrál verebek, talán angolok is. Sydney gyönyörű város, a tengerről állandóan fúj a szél, a hőmérséklet örökké kellemes. Semmi más nem fordult meg a fejében.

Fülében álmosító zümmögés, amit vezetőjük az ókori romokból, a kora középkorban összeábdált Tempio sul Clitunno-ról mondott. A latin költő megénekelte forrás sem serkentette föl. Szép, szép, ahogy a szirtek közül, sudár nyárfák karéjából fölbuzog, de ez egy valamire való forrás dolga. Örült, hogy újabb egy óra múlva kiszállhatott Spoletóban. A városka egy hegy lábánál, maga is emelkedőn épült. A buszok egy érdektelen 4. századi templom, a Basilica di San Salvatore előtt álltak meg. Már éledezett, de csak a Chiesa di San Pietro terén nyerte vissza testi-lelki egyensúlyát. A népes csoportban fölfedezte a két svájcit, a svédet francia barátnőjével, még a görög Caterinát is. A társaság túlsó szélén Heidi beszélgetett egy süldő lánnyal. Csak Monique hiányzott.

A két és fél óra ebédidőre a vezető négy ristorantét és két trattoriát ajánlott figyelmükbe. Az utóbbiak egyikébe, a Pontéba ült be egy pastasciuttára. Utána barangolt egy kicsit. A keresztutakon, közökön, de még egy-egy beugróban is rácsodálkozott merész bronz és vas absztrakt szobrokra. Furcsa tudatú társadalom. Kirakatba teszi múltját, és elhallgatja, alkalmasint nem is érti, talán szégyelli nem kevésbé pezsgő jelenét.

A Dóm előtt gyülekeztek. Heidit már ott találta. Meglepve érzékelte, hogy fölgyorsult a szívverése. A szív és ész vitája! Elszomorította, hogy ennyire fegyelmezetlen. De úgy érezte, üdvözölnie illik a lányt.

– Örülök, hogy látom. Hogy van?

– Köszönöm, jól. És maga? Kibújt a könyvek közül?

Mintha nem is jártak volna a Sant’Angelo holdfényes parkjában.

– Önálló utakra is indulok. Megfordultam Assisiben, és holnap kiruccanok Sienába. Nincs kedve velem tartani?

Elképedve hallotta a saját hangját.

– Szó se lehet róla. Holnap több nyelvórát is adok. Viszontlátásra.

Itt a vége, fuss el véle. Ahogy sarkon pördült, belebotlott a svájci lányokba.

– Jónapot. Hogy tetszik Spoleto?

– Megkapó a Dóm nemes homlokzata, a szentélyben pedig Fra Filippo freskóciklusa, Mária élete. De halljuk, Sienába készül. Oda mi is szívesen elmennénk.

Egy tudós nő igyekezete. Igaz, nem magáért, hanem barátnőjéért, aki hallgat és rajong. Visszautasítani faragatlanság volna.

– Holnap, hétfőn utaznék. Nincs ez nagyon hirtelen?

– Ugye nem, Nelly?

– Nem, Elke, dehogyis!

– Akkor holnap fél nyolckor a pályaudvaron. Ha az időpont nem túl korai.

Nem érezték túl korainak. Kiderült, hogy kétszer is át kell szállniok, Terontolában, majd Chianciano Termében. A vonaton Elke részletezte káderlapjukat. Tanárnak készül, görög-latin szakos. Nelly még nem döntött, mihez fogjon, haladéknak tekinti bölcsész tanulmányait. Neki nincs is szüksége kötött foglalkozásra, mert papájáé Bázel legnagyobb festékgyára.

A gyáros papára vonatkozó közlés nem vidította föl, és Bázelt sem képzelte izgalmasabbnak, mint Genfet, szebbnek, mint Luganót. Mint cseresznyemagokat, köpte maga elé legszűkebb személyi adatait.

A Trasimeno tóhoz értek. Itt verte meg Hannibál a rómaiakat. A rohamot most a kalauz indította. A circolare nem aggasztotta, de ha mint külföldinek igazolnia kell magát, kínos percek elé nézhet. Lejárt vízumú útlevelét jó okkal nem vette magához, így csak beiratkozási jegye és a PEN Club angol nyelvű igazolványa lapult a zsebében. A kalauz rovancsoló ábrázattal vizslatta a circolarét, gondosan megfordította, majd arcvonásai megkeményedtek.

– Uram, ez a circolare érvénytelen.

– Ugyan miért?

– Az első oldalon olvasható a figyelmeztetés, a tizenöt napos érvényesség kezdete a határátlépés, a circolare ott lepecsételendő. Ezt Ön nem tette meg.

– Láthatja, kérem, hogy a kártya hátoldalán mi áll: ezt a feltételt érvénytelenítették, az első használati naptól számít érvényessége, és ez a nap a mai. Szíveskedjék a circolarét kezelni.

– Az érvénytelenítő záradékot bárki odaírhatta.

– Magyarországon jegyezték oda hivatalosan, az olasz államvasutak tájékoztatása alapján.

– Márpedig ez a circolare érvénytelen. Most elveszem, és kérem a többi iratát is. Terontolánál találkozunk.

Amikor a kalauz kiment, tréfálkozással próbálta föloldani a feszültséget. A magáét is.

– Ez a kalauz még a pun seregből maradhatott itt.

Nelly értetlenül bámult rá.

– Mein Schatz – magyarázta barátnőjének németül Elke – a pun agresszorok ennél a tónál gázolták le a rómaiakat. Ez az utalás a kalauzt az erőszakoskodókkal azonosítja.

Ha feleségül venné Nellyt, legalább nem kékharisnya lenne az élettársa. Bár a papa bármilyen színre festhetné. De ő oktathatná minden percben. Engedelmes tanítvány válna belőle, ám sem az ágy, sem a konyha nem katedra.

Elke elővette apróbetűs Platónját, Nelly elbújt a táj panorámájában. Tapintatos teremtések. Mégis barátja jutott eszébe, a középkor kutatója, aki Svájcban a hegyi felvonó elromlásakor az állomáson rekedt utasoknak azt javasolta, meséljék el álmukat, és amikor őmaga egy lovagregény cselekményét adta elő, egy idős hölgy tiltakozását robbantotta ki: „Ez az úr azért beszél ilyen badarságokat, mert nem svájci.”

Terontola nyomasztóan nagy rendező pályaudvarnak bizonyult, központi szereplőjének pedig a kalauz, aki a szerelvény mellett várta.

– Nézze, Signor Professore – kezdte.

Itáliában az egyetemi tanár és a középfokú tanerő egyaránt „Professore”, azonos tisztelet jár nekik, márpedig beiratkozási jegyén neve mellett ez a rang áll.

– Signor Professore, az Ön circoláréja érvénytelen, de nem akarok ügyet csinálni. Vegye meg a jegyét, akkor igazolványait visszaadom, és nem is láttuk egymást.

Háromezer lírát fizetett a jegyekért, saját elszámolási egységében tíz menzai ebéd árát. Igazolványait visszakapta.

Vonatjuk már egy ideje robogott, amikor Elke megkérdezte.

– Minden rendben?

– Ezt nem mondhatom. Megváltatták velem a jegyet, holott teljesen érvényes circoláréval utazom.

– Büntetést is fizetett?

– Azt azért nem! De háromezer lírát kihúztak a zsebemből. Ez nem volt benne a számításaimban.

– Kérjen hazulról pénzt – tanácsolta Elke.

– De hiszen szüleim rég meghaltak.

Ostoba gondolat! Anyja hét éve, apja több mint egy évtizede halott, de nem ez az igazi gond. A forint nem átváltható, elegánsabban: nem konvertibilis, hiába kérne bárkitől kölcsön. Terontola! Emlékezetébe nyilallt, hogy Szerb Antal regényének, az Utas és holdvilágnak hőse, aki csak egy kávéra ugrott le Terontola pályaudvarán, Róma helyett a Perugiába tartó járatra kapott föl, és élete ettől kezdve más irányba tért. A párhuzam előjel-e? A regény Mihályát a terontolai balszerencse házasságától szabadítja meg.

Chianciano Termében a forgalmista közölte, egy óra múlva indul vonat Sienába. A várakozás idejére bekukkantottak a helyi etruszk múzeumba. Amíg a helvét hajadonok jobbra-balra ámuldoztak, nekikeseredve vicsorgott a régészeti leletekre. A derű hódolóival a temetőben lehet igazán találkozni, Volterrában, Tarquiniában, de itt?

Délután két órakor értek Sienába. Az autóbusz köhögősen zihált föl a főtérre, a Campora.

– Csodálatos – lelkendezett Nelly. – Igazat mond az útikalauz, ez alighanem Itália legszebb tere. Mintha roppant kagyló volna, a városháza tornya pedig magasra tartott virág.

Dühösen pillantott szét. A Campo harmóniáját alaptalanul gyalázta volna, de az égre ágaskodó Torre del Mangia inkább erotikus képzetet ébresztett benne.

– Menjünk a városházára, a Sala del Mappamondo képeit látni kell – izgult Elke, – az emeleten meg Lorenzetti freskóját, A jó kormányzatot.

– De nem most – torkolta le. – Ebédeljünk.

– Igen, igen – bátorodott neki Nelly.

A térről kifordulva megszólított egy középkorú, jól öltözött urat, ajánlana nekik egy olcsó, megbízható trattoriát. A férfi karon fogta a lányt, és ide-odakanyarogva egy kisvendéglőhöz vezette a csoportot. Be is lépett velük együtt, és a vendéglős figyelmét fölhívta a külföldi fiatalokra. Percek múlva villájukra csavargathatták a párolgó pastasciuttát, mégpedig al sugo, azaz húsos mártásban.

– Magyarországon van vallásszabadság? – kérdezte váratlanul Nelly.

– Ha arra gondol, nyitva vannak-e a templomok, és az emberek járnak-e misére, istentiszteletre, akkor igen-nel felelhetek.

– És az iskolában folyik-e vallásoktatás?

Hová akar kilyukadni ez a hirtelen kinyílt fájvirág?

– Hittan nincs a tantárgyak közt. Ezzel szemben parókiákon, lelkészi hivatalokban folyik iskolán kívüli vallásoktatás. Nem támogatják, de mostanság nem is üldözik.

Az evőeszközök barátságosan csattogtak. Mindhárman idegenek módjára fogyasztották a spagettit: bal kézben a kanál, a jobb kézben tartott villát a kanálhoz szorítva felpödörték a tésztaszálakat, úgy kapkodták éhes szájukba a falatokat.

– Mondja – törte meg ismét Nelly a csöndet –, maga részt vett az 1956-os forradalomban?

– Ahogy vesszük. Ha úgy érti, hogy fegyveresen, akkor nem.

Nelly feje tányérja fölé konyult.

– Biztos beteg volt – rebegte.

Nők, emberek, akiknek az élet szótárból tanult nyelv! Csak az az önkényuralom bátor ellenfele, aki fegyvert ragad! Aki évekre, évtizedekre lemerül, eltitkolva tehetségét, messze néző vágyait, hogy a gonosz kisujját se ragadhassa meg, az kicsoda? Aki a bebörtönzött, hajdan mámoros hősök családjának viszi az élelmet, gyerekeinek a játékot és már rég rajta is a bélyeg, akárha puskát fogott volna, aki beleőszül, belerokkan, de nem mondja ki az egyezményes szót, mely a nyertesekhez csatolná, annak mi a neve?

Ebéd után fölkerekedtek, egyenesen a Dómhoz. Messziről fenyegetett a fekete márványberakással csíkozott, ikerablakokkal tagolt torony. Közelebbről még ijesztőbbnek hatott a nagy semmibe futó, befejezetlen fal, a város megzápult nagyzási hóbortjának tanújele. A Dóm homlokzatát sem érezte megnyugtatónak. A fehér-fekete csíkozás sem a helybeliek kedves képzetét, a zebrát juttatta eszébe, hanem egy beteg tigrist. Vagy belőle árad ez a hangulat?

A remekművekkel túlzsúfolt főhajó sem enyhítette lelki mélynyomását. Közömbösen nézegette a Pisanók mestermunkáját, a szószéket, de idegesítette, hogy a padlón lépkedve bibliai jelenetek mozaik példázatain tapos.

– A Piccolomini oldalhajóban fenséges kódexek láthatók, a falak freskói meg valóságos regény – unszolta belépésre a másik kettőt Elke.

A külön belépődíjra felirat figyelmeztetett. A háromezer lírás érvágás sebe nagyon sajgott.

– Menjenek csak, én már a főhajó látnivalóitól is szédülök.

Az idő elszaladt. Épp elérték a vonatot. Perugiáig végig hallgattak. Nelly egy Hesse-regénybe temetkezett, Elke az auktorát bújta, ő maga szemét lehunyva próbálta belső moziját kikapcsolni. A perugiai indóházban a lányok áradozva köszönték meg az út élményét, mintha saját kezével emelte volna a Dómot, szerkesztette volna meg a Campót.

Amikor lefeküdt, rátört a főfajós. Nem, nem is a feje fajt, szemgolyói szúrtak, szinte ki akartak szakadni. Ez a migrén, még sose tapasztalta, most ajándékul kapta az olasz államvasutaktól. Miután reggel egy dupla fekete emberi állapotba hozta, az olasz IBUSZ, a CIT helyi irodájába sietett.

– Jónapot. Magyarországról jövök, ott váltottam egy circolárét, legyen szíves, állapítsa meg, érvényes-e?

Az ingujjas és még zilált tisztviselő átvette a kártyát, elolvasta első oldalát, aztán visszaadta.

– Sajnálom, érvénytelen, határátlépéskor nem érvényesíttette.

– Kérem, fordítsa meg. A hátoldalon olvashatja, hogy ez a kikötés immár érvénytelen.

A hivatalnok átböngészte a circolare hátlapját, mint szenvedélyes lepkegyűjtő a zsákmányát.

– Csakugyan, uram, ez az úti okmány mégis érvényes.

– Velem viszont a vonaton megfizettették a jegy árát, mert érvénytelennek minősítették.

A hivatalnok szoborrá dermedt.

– Várjon, kérem – szólalt meg, – hívom a főnököt.

A főnöknek előadta a külföldi ügyfél gondját.

– Egy kis türelmet – fordult hozzá a főnök, – mindjárt hozom a döntvénytárat.

Két perc múlva egy hatalmas kódex súlya alatt botorkált vissza a köpcös irodavezető.

– Lássuk csak, lássuk – lapozgatott izgatottan, – itt van, igen, de itt is van! Uram, ne haragudjon, nem tudok Önnek választ adni. Azt tanácsolom, a pályaudvaron kérjen fölvilágosítást.

Fél óra múlva ismételten előadta kérdését az információs ablak mögött ülő vasúti tisztnek, aki rápillantott a circolaréra, és ellentmondást nem tűrő hangon közölte, érvénytelen. De tekintse meg a hátlapját. A vasút tájékoztató embere gyanakodva forgatta a kártyát.

– Mintha mégis érvényes volna. Vagy nem is tudom. Ezt csak Simoni úr, az állomásfőnök dönthetné el. Jöjjön vissza délután háromra.

Délután zörgetett, majd benyitott az állomásfőnök ajtaján. Ezúttal felvonásköz nélkül taglalta, milyen gondot okoz neki circolaréja, és nem hallgatta el a kalauzzal megesett kalandját sem.

– Állomásfőnök úr, mondja meg, kérem, érvényes-e a circolarém, vagy sem. Használhatom-e ezután, hiszen nemsokára hazautazom.

Signor Simoni ismét kézbe vette a sokat látott utazási igazolványt, figyelmesen betűzte, megforgatta, végül maga elé tette.

– Uram, én nem tudom, hogy az Ön circolaréja érvényes-e, de fölvilágosítást kérek az olasz államvasutak központjától.

Meg is cselekedte, és máris fölhangzott a párbeszéd egyik, ám így is jól értelmezhető fele.

– Igen. Hogyne. Valóban? Értem. Természetesen értem. Nagyon köszönöm. Viszonthallásra, viszontlátásra.

Lerakta a kagylót és sugárzó arccal nyújtotta át a kártyát.

– Gratulálok, uram, circolaréja érvényes, az Ön hazájában ismerték pontosan a hatályban levő jogszabályokat. Használja egészséggel a circolarét!

– Ezer köszönet, de ahogy említettem, az Ön beosztottja Perugia és Terontola között megbüntetett ezért az úti okmányért.

– Nagyon rosszul tette, kérem, ezt magam is nehezményezem.

– De ez megismétlődhet, egy másik kalauz ugyanúgy járhat el, és megint háromezer vagy még több lírára sarcolhat meg.

– Akkor az illető hibát követ el! Eljárását eleve elítélem!

– Ez azonban nem segít rajtam, amikor leszállítanak a vonatról.

Ekkor megszólalt a másik tisztviselő, aki eddig csöndes érdeklődéssel kísérte a fejleményeket.

– Ugyan, Mario, írd rá a circolaréra, hogy érvényes, és üss rá pecsétet!

– Nagyszerű – harsant föl az egyetemi város állomásfőnöke. – Szabad még egyszer a circolaréját?

És a magyar nyelvű záradékhoz tintával odaírta: Sta bene cancellato, jól van ez kihúzva, és lepecsételte.

– Ismételten köszönöm. De hogyan kaphatom vissza a tőlem jogtalanul elvett háromezer lírát?

– Módjában áll Firenzén át hazautazni? Ha igen, ott keresse meg az államvasutak főigazgatóját. Személyesen csak ő adhatja vissza pénzét.

Maga a circolare tizenötezer lírával egyenlő forintba került.

Migrénje lassan enyhült. Másnap bement a Lectura Dantis-ra. Sunkás professzor a Purgatórium 26. énekét magyarázta, melyben a dolce stil nuovo mestere, Guido Guinizelli ujjmutatására a provanszál költő, Daniel Arnaut beszél anyanyelvén. Olaszul tolmácsolta a provanszál szöveget, aztán ezt mondta.

– Nem szólok bővebben Daniel Arnaut-ról, sem a trubadúrokról, mert itt van köztünk a magyar professzor, ő ehhez jobban ért.

A hallgatóság megbolydult. A bejárat melletti padból félig fölemelkedett Alheidis, és széles derűt tündökölt a méltatottra. Soha így nem mosolygott rá, békésebb napjaikban sem. De mosolya a gazdáé, aki díjnyertes ebét jutalmazza.

A kifelé tódulók közt ott állt Sunkás.

– Nem tudom ismeri-e kedves kolleginánkat, Irene Kostadist? Theszaloniki egyetemén adjunktus. Mindkettejüknek és még két görög hallgatónőmnek érdekes kirándulást javasolhatok. A kitűnő athéni színház, a Piraikon Theatron holnap este Gubbio római amfiteátrumában előadja Szophoklész Elektráját. Legyenek a vendégeim. Az én autómon kocsikáznánk oda-vissza, útközben harapnánk valamit. Akkor nyolckor a főkapunál!

A szilva szemű, duzzadt ajkú Irénével keményen kezet ráztak. Azok ketten elkanyarodtak jobb felé, ő elindult a társalgóba. Az egyenletes moraj már á küszöbön elzsongította. Egy sarokból a svéd intett neki. Mikkelsson provanszál kutatásairól érdeklődött. Válaszolgatott, de csakhamar azt is kibökte, hazakészülődik.

– Nekem még terveim vannak itt. Holnap a Casa dello Studentébe költözöm. Ott több a megkötés, mintha albérletben laknék, de csak így, reggeltől estig olasz környezetben lehet egy nyelv árnyalatait elsajátítani, még az argót is. Azt a fiatalok jobban ismerik.

– Ne vegye bizalmaskodásnak, de ez a költözés francia hölgyismerősétől bizonyos fokig eltávolítja.

A svéd elhúzta a száját. Egy picit.

– A nyelvtudásért jöttem Itáliába. Nők otthon is akadnak. Azt mondják, senki sem pótolhatatlan. Ugyanakkor minden nő az. Az én feleségem is. A francia hölgyet meg otthon várja a férje. Egyébként úgy vélem, maga is kiszakadt a nimfák ligetéből.

A terem túloldalára mutatott. Alheidis merült ott buzgó csevegésbe egy elrajzolt arcú jugoszláv fiúval. Csúnyább, mint én, gondolta. Egyszerre azt látta, a lány fölugrik és egy pohár kávéval tér vissza.

– Korábbi ismerősök lehetnek, hiszen a lány valósággal kiszolgálta kávéval.

– De hát a fiú vitt neki kávét!

A svéd meghökkenten feledte rajta tekintetét.

No szép. Már képzelődöm. Elköszönt Mikkelssontól, már végérvényesen. Negyedórával a kitűzött időpont előtt a professzor már várta. Rögtön utána Irene is megérkezett. Szépen ívelt körvonalai vannak, állapította meg, egybeszabott ruháján az öv húsába vágódik.

– Svéd kollégája említette, hogy haza készül – mondta Sunkás. – Meglátja, mennyi hasznát veszi annak, hogy Perugia nyári egyetemét látogatta. Tavalyelőtt egy román tanár töltött itt egy hónapot, és egy év múlva kinevezték Bolíviába kulturális attasénak.

Barátságosan fejet hajtott. Mi sújtaná jobban: ha otthon egyáltalán megtudnák, hivatalos hozzájárulás nélkül, suttyomban, perugiai ösztöndíjjal heteket morzsolt le itt, vagy ha kőkori viszonyok közé küldenék, állandó légszomjra ítélve egy négyezer méter magasan fekvő civilizációs szigetre, La Pazba?

– Jön már Eleni és Caterina is – kapta föl a fejét Sunkás.

Eleni túlcsorduló mediterrán csípőit ringatta feléjük, Caterina szökdécselésében volt valami állati báj. Kosarat lóbáltak.

– Őket kértem meg, szerezzék be vacsoránk nyersanyagát. Ismétlem, mindnyájan a vendégeim.

A kosárban paprika és paradicsom halmai, olasz szalámi rúd, szeletelt sonka, sajt és négy oldalról fehér veknik rakoncának.

– Útközben megállunk falatozni, meg is olajozhatjuk a torkunkat. De most igyekezzünk! Kollégám, üljön hátra Irene és Caterina közé, Eleni, foglaljon helyet mellettem.

Szorosan ültek. Combján érezte, Irene csípője mennyivel dúsabb Caterináénál.

– Kiváló színtársulat – mondta Sunkás, miközben keményen forgatta a kormányt, és pillantását és sűrűsödő homályba fúrta. – A hölgyek bizonyára jól ismerik, de Önt akkor is elbűvölik, ha kevésbé követi az ógörög nyelvet. A kórus külön élmény: ahogy szavalatukat csoportmozgással szemléltetik, ráadás az előadásra. Gubbio épségben maradt amfiteátruma pedig méltó keret: a háttérben a hegyre kúszó város látképe távlatot nyit a tragédiának. Kár, hogy éjjel nem sok látható Gubbióból, nappal viszont ki tart színielőadást?

A „hegyre kúszó város” kifejezésnél azt érezte, energikus ujjak keresik balját. Jobbra mozdult. Ott ruganyos falat érzékelt. A fal nem húzódott tovább.

– Nem sokáig kocsikázunk – folytatta Sunkás. – Az országút kitűnő, még Mussolini építtette.

Bal kezébe már egy puha tenyér simult. Egy kicsit még jobbra hajlott. Mi ez? A ruganyos fal viszonozza mozgását és tapad hozzá. Megpróbálta beszélgetéssel élét venni a helyzetnek.

– Professzor úr, Ön mintha dicsérné Mussolinit, holott úgy tudom, partizánként harcolt ellene.

– Ne túlozzon. Amikor a szövetségesek Salernonál partra szálltak, letartóztattak mint baloldali szimpatizánst. Badoglio kormánya nyitotta ki a börtönömet. A fekete ingesek restaurációja után jobbnak véltem, ha a partizánok közé vegyülök.

Nem hozta szóba, hogy Mussoliniék már 1938-ban faji törvényeket hoztak. A párbeszédet spanyolfalnak használta. Jobbját óvatosan átcsúsztatta Irene háta mögé és átölelte.

– Mindamellett a diktatúra éveit nehezen lehetett elviselni.

– Ugyan. A fasiszták bohóckodtak. Ki törődött velük? Iparkodtunk élvezni az életet.

Irene hóna alatt megmarkolta a mellét. Melltartója jelképes. A nők társadalma olasz földön ennyivel rég adósa!

– A görögországi megszállók közül az olaszok voltak emberségesebbek – szólalt meg váratlanul Irene. – Egyikükkel-másikukkal úgy lehetett szót érteni, mintha egy utcában nőttünk volna föl.

Még fedezi is a hadműveletet!

– Mi olaszok a hétköznapok édességét szeretjük – szőtte tovább a szót Sunkás. – A konszolidálódó rendszerek pedig megenyhülnek, még hasznos célt is megvalósítanak. Mocsarakat csapolnak le, utakat építenek. Bár az utóbbinak hadászati rendeltetése is van.

Caterina megszorította balján, aztán megcsiklandozta tenyerét. Vajon ez a Mediterraneumban is ugyanazt jelenti, mint otthon?

– Én sose szerettem a németeket! – rikkantotta Caterina.

– De professzor úr – kísérelte meg újra általános mederbe terelni a társalgást, – az a rendszer mégis a hosszú kések éjszakájával kezdte történetét és száműzetésekkel folytatta.

– Ez igaz, de Itáliában sose voltak koncentrációs táborok, és a zsidókat is csak akkortól üldözték, amikor Hitler rátette mancsát az országra. Az olasz nép fütyült a magas politikára. Crocét ugyan házi őrizetben tartották, ám bántódása nem esett, noha tudták, esküdt ellensége a rendszernek. De megérkeztünk vacsoránkhoz.

A professzor lassított és fékezett. Az erdei fogadó előtt a szabadban asztalok álltak. A nők gyorsan elkészítették a szendvicseket, sört hoztak korsóban vagy pohárban, ki hogyan kívánta. A kosár tartalma megcsappant, teljesen mégsem ürült ki, mert hamar jóllaktak.

– De most szaporán – pattant föl Sunkás, – nehogy lekéssük a kezdést. Irene, cseréljen helyet Elenivel. Csevegjünk egy kicsit az egyetemi oktatás nehézségeiről, örömeiről.

Úgy ült a hátsó ülés közepére, hogy jobbját zsebre vágta, balját oldalt emelte. Caterina rátámaszkodhatott. Megindította a balszárnyi támadást. Nem talált ellenséges fogadtatásra, csak megváltozott terepviszonyokra. Caterina nem hordott melltartót. Alig-alig simogatta még, a lány úgy nyomult már felé, mintha duettjüknek szabad kifutása volna. Szerencsére hamar föltűnt Gubbio.

A környezet puszta látványa lenyűgözte. Magasról nézhettek le a játéktérre, szemközt a hegyen a középkori házsorok rajvonalban figyeltek a görög tragédiára. Ismerte, persze, az Élektrát, de más az olvasmány és más a színi előadás élménye. A szereplők párbeszédét, emlékeinek hála, többé-kevésbé megértette. A Nevelő és Oresztész után színre lépő Élektra elbeszélte apja halálát és bosszúért esdekelt, majd a feketébe öltözött kórus a hősnő körül virágcsokorként földre omolva, mellette hajladozva rajzolta ki a vigasz hiábavaló kísérletét. Sunkás jogosan ajánlotta be a kórus dramaturgiai szerepét. Második jelentés látványával gazdagították a tragédiát.

Hazafelé abban az ültetési rendben utaztak, ahogy Gubbióba menet. Elől a két egyetemi oktató a színházi előadás pedagógiai hasznáról tereferélt, Eleni a jobb sarokba kucorodott, ők ketten Caterinával a homályban ismertették kölcsönösen testüket. Perugia határában Eleni közölte, csak egy utcányira lakik, kiszáll. A Piazza Fortebraccióhoz közeledve Caterina megszólalt.

– Professzor úr, nem érdemes miattam kanyarognia, pár percre lakom.

– Késő van, nem szeretném, ha az éjszakában baja esnék. Ifjú honfitársaim néha túl nyersen ismerkednek a nőkkel.

– Akkor megkérem a magyar urat, kísérjen el. Úgy tudom, szintén abban a negyedben lakik.

Caterina után ő is kilépett a kocsiból. Elköszönt. Udvariasan Irenétől, közvetlen szavakkal a professzortól.

– Ne köszönjön semmit. Élveztem beszélgetésünket, és azt is, hogy óráimon az Ön személyében értő hallgatóra számíthattam.

Amikor az autó eltűnt, Caterina azonnal átfonta a nyakát, és falta a száját. Pillanatok alatt több örömöt kapott, mint Alheidistől hetek alatt. Amint ajkáról levált a lány, keskeny arcából szeme az ívlámpák fényében rászikrázott.

– Minek kellett neked a német lánnyal járnod? Mennyire gyűlölöm a németeket!

Még jó, hogy neki is levegőért kellett kapkodnia. A tegezés legalább annyira meghökkentette, mint amennyire a válasz fejtörést okozott.

– Honnan tudtam volna – hápogta, – hogy rokonszenves vagyok neked?

– Azt egy férfinak éreznie kell. De nagyon megéheztem. Van a közelben egy éjszaka is nyitva tartó pizzeria. Ne félj, olcsó.

Egy pillanatra meghatódott. Ez a lány még az ő szegénységével is számol. Caterina belékarolt és már gyöngéden vonszolta is.

A pizza jólesett, a pohár sör még inkább. A hosszúkás arcból tündökölt a szénfekete szempár, kékes fürtjein meg-megcsillant a függőlámpa fénye, pofacsontjain vibrált a bőr, törékeny alakja ültében sem nyughatott. Mellette nem fogná el az unalom. Idegesítené? Alighanem igen. Bosszantaná időnkint? Biztosan.

– Nem maradhatnál még Perugiában? – esengett Caterina.

– Pénzem elfogyott, épp csak érvényes úti kártyámra számíthatok.

– Kár, nagy kár. Pénzem nekem sincs, másképp tudtam volna rajtad segíteni úgy, ahogy magam se bántam volna meg. Élvezzünk legalább még valamit ebből az éjszakából.

Fizetett. A félhomályban egy középkori ház vastag falához szorította és jobbjával elől-hátul fölmérte a lány domborzatát.

– Megvagyok – nevetett föl Caterina. – És megvan mindenem, ami kell.

– Osztályon fölüli kiadásban – dörmögte válaszul.

A lány hirtelen ellökte.

– Ne gyötörjük egymást fölöslegesen. Úgyis búcsúznunk illik. Mondhatom azt, hogy viszontlátásra?

Elrohant, ő meg elindult ellenkező irányba. A sarokkopogás megszűnt.

– Carissimo!

Ilyen kedvesen is rég szólították. Megfordult. Caterina a sarokról kiáltott felé.

– Tudd meg, hogy keresztbeakadtak a lábaim, amikor először megpillantottalak. És most Isten veled.

Még csak derengett, amikor a pályaudvarhoz menet a svájciakkal egymásba futottak. Elke jó utat kívánt, Nelly szótlan szomorúsággal tapasztotta rá szemét.

Az egyetemen még előző nap igazolást kért arról, hogy vízumának meghosszabbítása folyamatban van. Circolaréját azonban Tarvisioig a kutya se kérte. Csak az osztrák és magyar vasutasok, vámosok dolgoztak előírásos szabatossággal. A Monarchia becses hagyománya!

A pesti levegő fölüdítette. Egy optikai szaküzlet falán megnézte a hőmérőt: harmincöt fok. De ez a levegő száraz, bólintott helyeslőn. Otthon lerakta bőröndjét, és leszaladt, hogy zárás előtt negyed kiló kenyeret vegyen vacsorájához.

– Negyed kilót? Miért nem mindjárt tíz dekát? – förmedt rá az eladó.

Megérkeztem. Most már itthon vagyok. Vége az itáliai kalandnak.

Alheidis nem így gondolta. Ősszel levelét hozta a posta. Búcsú nélküli távozása udvariatlan, így kezdődött szemrehányása. Nem fukarkodott a dorgálással: álltak egymáshoz annyira közel, hogy elköszönjön. Civilizált embertől más magatartást várt.

Furcsa levél. Kapcsolatukat épp a lány lazította meg. Kapcsolat? Semmilyen értelemben nem kerültek egymáshoz közel. Mégis az lepte meg, hogy Alheidis kikutatta a címét. A magyarázatot nem hallgatta el: az egyetem dékáni hivatalán tudakozódott.

Megírt pár diplomatikus, közömbös sort. Elnézést kért, majd kereken úgy fogalmazott, fogadja ezt a levelet búcsúvételnek.

Több mint fél év múlva újabb levél érkezett. Perugiában kezdődik a nyári egyetem újabb időszaka, és Alheidis eszébe jutott magyar barátja: vajon látják-e egymást azon a nyáron az Università per Stranierin? A borítékban egy fénykép, Alheidis nővéri pártfogással cseveg egy szemmel kivehetően gyámoltalan fruskával. Heidi tagadhatatlanul szép, megérti tavalyi föllobbanását. Formális köszönő sorokat írt, és kellemes nyári időtöltést kívánt.

A harmadik levelet októberben kapta meg, ezúttal Nancyból. Alheidis tudatta, az ottani lánygimnáziumban tanít németet. A francia-német barátság egyre valóságosabb, írta, ennek jegyében nyerte el állását, jól is érzi magát. A levél záró bekezdése robbant. Szép budapesti képeslapok kerültek a kezébe, s mivel van némi megtakarított pénze, a karácsonyi szünetben örömmel ellátogatna a magyar fővárosba.

Viszolygott a látogatás lehetőségétől. Alheidis vezényszavai még karácsonyát is tönkretennék. Pedig szándéka távolabbra is mutat. Háztűznéző. Férfiakra alkalmazzák a szót, de Heidi uralkodni vágyik, tőle a szerep nem idegen. Invázió vagy népvándorlás?

Nem késlekedett a felelettel. Budapestnek valóban vannak szépségei, elképzelhető, hogy egy-két tartalmas napot tölthetne itt, de ő épp akkor utazik Prágába egy kongresszusra, utána levéltári kutatásokat folytat a cseh fővárosban, úgyhogy karácsony táján nem találkoznának. Utált hazudni, ám most a bőrét menti.

Alheidis nem sértődött meg. Vagy legalábbis nem adta föl. Következő levele kölni címet tüntetett föl, s a borítékba ismét perugiai fotót csúsztatott. A bástyafal előtt áll egy immár kevésbé tanítvány jellegű, kreol lánnyal. Az ő barnapiros arca csinosabb. Franciául vetette papírra gömbölyű betűit.

 

 

A levél zavarba hozta és meghökkentette. El kellett ismernie, él a lányban valami személyének szóló figyelem. Erre vall, hogy belső nyugalmat kívánt neki. Ennek csakugyan szükségét érezte. De amit Alheidis a családi állapotáról és nehezen viselt magányáról föltárt, félreérthetetlen. Még hajadon, bár igencsak menne férjhez. És a mély szeretetről csiszolt szavai az ő céltáblájának közepébe irányultak. Képzelete megindult. Jeleneteket láttatott lehetséges házaséletükről, de csak árnyakat vett ki. Csinálhatna akárhány gyereket ezzel a nővel, hitvesi aktját haláláig se pillantaná meg.

Le akarta zárni a történetet, még a levelezés végére is pontot óhajtott tenni. Női tanácsadót keresett. Egykori évfolyamtársa, Etel józan koponya, kiegyensúlyozott házasságban él, kollegiális segítségnek fogná föl kérését.

– Ha egy nő célba vett egy férfit – mondta Etel, – semmi se tántoríthatja el, másik nő legkevésbé. Csak egy gyerek.

Taktikusabbnak vélte, ha a választ halogatja egy-két hónappal. Akár hárommal. Válaszát mentegetődzéssel kezdte. Kisfia skarlátban megbetegedett, se ideje, se lelki ereje nem jutott levelezésre. Többet nem is írt. Úgy számította, hetekbe telik, mire Alheidis válaszol. Feszültsége állandósult, kimerítette. Annyira, hogy egyik délután karosszékében nyomta el a buzgóság. Csöngetés riasztotta föl. Ajtót nyitott. Alheidis állt a küszöbön.

– Nem győztem kivárni válaszát, vonatra ültem, itt vagyok. Levelemet megértette, ugye?

– Természetesen. Fáradjon beljebb.

Alheidis körülnézett a nagyszobában.

– Az egyik falon könyvtár, a másikon képtár. Ilyen környezetben nem lehet élni. Könyveire persze szüksége van, de a képeket eladjuk. Majd veszünk egy vitrint, szép meisseni porcelánfigurákat vásárolunk a polcokra, tudja, azokat a gyönyörű darabokat, melyek védjegye két kék pallos. Az idegenek kardnak mondják, de mi németek tudjuk, hogy pallos.

Se nyögni, se szólni nem tudott.

– Most leteszem a táskámat, és a fürdőszobában lemosom magamról az utazást. Utána folytatjuk a párbeszédet.

Visszaroskadt a karosszékbe, hogy átgondolja a helyzetet. El is szunyókálhatott, mert csöngetés hasított a fülébe. A postás jött.

– Külföldi ajánlott levél, lesz szíves aláírni.

Aláírta. A szobában megnézte a feladót: Alheidis Baustück. Kopogott a fürdőszoba ajtaján. Semmi. Benyitott. Senki. Táska sincs sehol. Föltépte a borítékot:

 

 

Elszégyellte magát. Ez a lány mégis érző lélek, önzetlen és jót akar. Talán rosszul ítélte meg. Vagy túlozta hibáit. Akkor vette észre az utóiratot: „Ha egy nap mégis szüksége lenne egy igaz és okos nőre az életében, keresse meg magyar barátnőmet, akit Perugiában ismertem meg.” Következett a név és a pontos cím telefonszámmal.

Mégiscsak invázió. Már helytartóját is kijelölte.

Fölcsörömpölt a telefon. Máris, rándult össze. Csak ezt ne, csak ezt ne.

A szabadság réme

Kicsapódott az igazgató párnázott ajtaja.

– Semmi vész! – rikkantotta a kilépő. – Eredj bátran, Pózna!

Korpádi fölkelt. Magasugrónak beillő alakja dugóhúzóvá torzulva botorkált a vezér irodája felé. Első fogásra a kilincs mellé nyúlt. Aztán bezárult mögötte az oroszlánbarlang.

A többiek dermedten bámultak Vitnyédire.

– Gyerekek, mondom, hogy semmi vész! Szabad választásunk van. Vagy fél állás és fele fizetés, vagy hat havi végkielégítés.

– És te? – susogta a testes Nyíres.

– Ducikám, ez még kérdés? Az is bolond, aki teljes fizetésért dolgozik. A fél állás meg tiszta átejtés. Hajnalban épp úgy munkába indulsz, fájront után pedig ugyanolyan kizsigerelten tántorogsz el. És úgy még inkább marad restanciád, amivel szabad idődet mérgezheted. Nem, gyermekeim, hat hónapig ízlelgetem, milyen érzés milliomosnak lenni. Nem bánom, csak gazdagnak vagy tehetősnek.

– De mit csinálsz azután? – fúrta tekintetét Nyíres a derűs arcba.

– Azután? Ki törődik vele? Most beülök a vad-vendéglőbe, fácánlevest rendelek, utána nyúlcombot vadas mártással és desszertnek őzgerincet kérek. No, nem húst, hanem kávéval ízesített, habos tortaszeletet. Előző életetekben talán ismertétek. Hazafelé a kutyámnak is veszek egy hatalmas csontot. Odaülök mellé és boldogan hallgatom, ahogy ropogtatja. Majd azt gondolom, a főnök csontja.

A kijáratnál még visszafordult.

– És délután az ügetőre is kiugrom. Hátha megduplázom a végkielégítést!

Négyen maradtak. Kákics Géza magában számolgatta megélhetési költségeit. Még meg is játszotta a magába roskadót. Isten őrizz, hogy a másik három az ő nyakába öntse lelke moslékját. Szerencsére az igazgató, föltehetően tapintatból, hazaküldte titkárnőjét. Így csupán az ítéletre várók lélegzete hallatszott.

Tehát választhatok, gondolta Kákics. Vitnyédi életművész, s könnyebbik oldalt nézi. Minden nap leszólít egy nőt, és ha elutasítják, dúdolva továbbáll. Kutyája is akárcsak ő: virgonc vizsla. Amikor kettesben sétáltak a Hűvösvölgyben, Burkus keresztül-kasul rohangált az erdőben. Burkus! De hiszen az ő kutyájukat is majdnem így hívták! Persze Buksi korcs volt, de becsületesen őrizte a házat. Egyszer reggel egy fél nadrágszárat tett a családfő lába elé. De első drámai választásának főszereplője is Buksi. Mikor történt? Nyolc éveske lehetett vagy kilenc. Kemény tél volt. Délután a házzal szemközti üres telek befagyott tócsáin csúszkált, de sajgó füle, orra hamar hazakergette. Amikor apja a leckék elvégzését kérte rajta számon, még feleselt is. Ahogy szó szót követett, kijelentette, világgá megy. Apja rábólintott, tessék. De most azonnal, hetvenkedett. Nem tartlak vissza, így az apja. Maga előtt látja, ahogy ül az ágyán, fűzi, egyre lassabban fűzi magasszárú cipőjét. Mióta nem hord magasszárú cipőt? Amikor elkészült, már nagyon félt. Ha majd a kaputól jobbra indul, ismeretlen negyedbe jut, lépten-nyomon kocsma, ott nem ritka a késelés. Balra pár lépéssel Vasöklű Bill otthona elé ér. Bill már tizenegy éves, a BTK gyerekcsapatának reménysége, az Énekes-fivérek a jövő boksz-bajnokának látják. Amikor Bill lejön játszani az utcára, mások golyóját mindig arrébb löki a lyuktól, és ha valaki szólni mer, ököllel fenyegeti. Különben is már délután úgy érezte, szúrják a korai fagyos csillagok. Megyek, mondta, de csak Buksival együtt. Ő is mehet, hangzott a hozzájárulás. A kutya nyüszített, bujkált, a fákat roppantó időben a küszöbön túl sem akarta dugni a képét. Így kénytelen vagyok itthon maradni, tárta ki két kezét a világjáró. Rendben van, akkor feküdj le, zárta le a jelenetet az apja.

Korpádi-Pózna is kibotladozott. Arca lisztfehér, szemlátomást nem azt a vígjátékot élte át, mint Vitnyédi:

– Lajoskám, téged kéret.

Schulte Lajos fölegyenesedett, zakóját meghúzta, nyakkendője csomóját szorosabbra vonta, és keményen kilépett. Katona, aki életveszélyes küldetésre indul.

A várakozók Póznára meredtek. A hivatal óráját hozzá lehetett igazítani. Ha reggel még nem látták, tudták, időben érkeztek, akár csupán egy-két perccel kezdés előtt, ha viszont csak asztalánál állt, az óra nyilvánvalóan elütötte a nyolcat. Póznának öngyilkosság megválnia hivatalától. Bizonyára fél áron is marad.

– Tévedtek, barátaim. Elfogadtam a végkielégítést. Lakástörlesztést kell fizetnünk, hátralékunk van a villany- és gázszámlára. Fél fizetésből ülhettünk volna feleségemmel együtt hideg, sötét szobában és ehettünk volna nyerskosztot. Bár az a legdrágább. Előbb-utóbb kilakoltattak volna. Az utcára. Így kifizetünk minden tartozást, aztán… A semmiből mindig lehet valami.

Legyintett és köszönés nélkül elcsoszogott.

Hárman tartották a frontot. Egy már a tűzvonalban, ketten bevetésre készen, az igazgató előszobájában. Az egyetemi században is hárman tartottak össze, mind hajdani gimnáziumi osztálytársak. Nem, ott volt negyediknek Gergely is. A visszavonulás során fölbomlott a rend. Az öreg, tartalékos századparancsnokot, a nyugalmazott füleki erdőtanácsost hazaküldték: vonatjegyét megkapta, még a pályaudvarra is kikísérték. Az ügyes kezű századírnok egymás után állította ki a hamis menetparancsokat. Áruk ötszáz pengő és fejenként ennyit kapott az őrmester, a tizedes meg az őrvezető, hogy immár fegyveres kíséretnek álcázva hivatalos fedezetet adjanak a Budapestre tartó, telt pénztárcájú bajtársaiknak. Akik maradtak, a front mielőbbi átvonulására számítottak, és utána arra, hogy a már szabad Szeged egyetemére utaznak. A csonka század megállt egy mátraalji faluban. Négyen szállásnézőbe indultak. A Hegyestető lábánál álló, felvégi házba nyitottak be. Kertje az erdőbe torkollt. Hegedűs János vagyok, és szállást kérünk négyünknek, lépett ki az egykori osztály eminense egyszersmind éttornásza. Én is Hegedűs János vagyok, nyújtott kezet a házigazda, kerüljenek beljébb. Egy kisebb szobában vagy inkább kamrában kaptak szállást. Az üres helyiséget dobkályha fűtötte, tűzrevalót az erdőből szereztek. Gergely már másnap elbúcsúzott. Ez a falu nem biztonságos, megy Pestre. Mehetett volna a többiekkel, magyarázta, de nem bolond, hogy ügyefogyottakhoz kösse a szerencséjét. Megfizetett egy szekerest, fölkerekezik vele a fővárosba, és ha kényelmetlenkedőkkel akad össze, majd kivágja magát. Gergelyről húsz évvel később hallott, forgalmas autókereskedése van Ulmban. Ő bezzeg másfél esztendő múlva szabadult orosz fogságból. A másik kettő ott halt meg. Még a fogolymenet első napján szökést forralt. Szomszédja megelőzte. Az őr farkaskutyája két perc alatt utolérte, megszaggatta.

Amikor Schulte kijött, csak ennyit mondott.

– Papp kolléga, legyen szíves.

Papp összehúzta hiúz szemét, és lassú, de határozott léptekkel bement az igazgatóhoz.

Schulte meg se várta kérdésüket.

– Végkielégítés. Én szeretek a dolgokkal szembenézni. És a fejem lágyára sem estem. Őseim egy szál ruhában vándoroltak Württembergből Magyarországba. Kebelén kenyere, hátán háza, ahogy a szép magyar szólás tartja. Viszont hoztak magukkal két receptet, egy alkoholos gyógynövény párlatát és egy különleges porcelánégetését. Mindkét eljárásból nemzetközi hírű, busásan jövedelmező üzemet létesítettek. A végkielégítésből hasznát vehetem a két receptnek.

– Ugyan, Schulte úr – álmélkodott Nyíres – hiszen mind a két üzemet államosították, és a két eljárás alapján folytatták itt is, ott is a gyártást. A porcelángyárat nemrég magonosították, és az új tulajdonos nem Schulte névre hallgat. A másik üzem még mindig az államé.

Schulte szeme derűsen villogott kerettelen szemüvege mögött.

– Sose féltsen, Nyíres kolléga. Az üzemek átadásakor az eljárásokat valóban ismertetnem kellett, de mindkettőből kihagytam egy-egy komponenst, illetve mozzanatot. A gyógynövény párlat egyik alkotó elemét ma is csak én tudom, a porcelán régi fénye az ismert hőfokon is csak egy bizonyos összetételű mázzal érhető el: ennek a titkát sem fedtem föl. Úgyhogy most könnyű szívvel ballagok haza. Mivel a kolléga urak címét egytől egyig fölvéstem noteszembe, mához egy évre levélben hívom meg mindnyájukat vacsorára a Gundelbe: ott ünnepeljük meg, hogy feltörtem.

Jelképesen kalapot emelt és már ott se volt.

Kákics nem mert Nyíres szemébe nézni. Képzeletében elkezdtek peregni a hadifogság képei. Ott sem volt soha, nem is lehetett egyedül, bármi gond emésztette. Tízezer Robinson és senki nem lelt Péntekre a másikban. És mégis. A gyöngélkedő lágerben jobbra fordult a sorsa. Ellentétben a többi táborral, ott magyar fogoly volt a parancsnok, talpig tisztességes gyógyszerész százados, aki nem tűrte a korrupciót. Kaptak is embernek való ételt, kását, még húscafatok is akadtak benne, holott a nagy lágerben híg, zöld levest osztottak, az erjedt disznókrumpli foszlányai csak itt-ott úszkáltak a felszínén. A gyógyszerész százados policájai, jóllehet szintén foglyok, ugyancsak rendesebbek voltak a korábbiaknál. Apja kiránduló öltönyét viselte, amikor fogságba esett. Másfél esztendő viszontagságai után a nadrág visszatért ős állapotába, fonalai külön-külön lógtak. A szerb policáj észrevette és egy nadrágot adott neki. Bár szövete durva anyagból készült, otthon anyja egy fél kiló babra és egy kiló lisztre cserélte. Mirkó nem érte be ennyivel. Másnap egy orosz főhadnagy társaságában magához füttyentette. Te még nem vagy tizenhat éves, tolmácsolta a tiszt szavait. A tizenhat évnél fiatalabb és ötvennél idősebb foglyokat haza kellett engedni, ő meg mindig kevesebbet mutatott a koránál. Később, tanárjelölt korában március 15-én a gyakorló gimnázium pedellusa visszaparancsolta a kapuból, mert diáknak vélte. Húsz is elmúltam, válaszolta. Nem igaz, még a tizenhatot sem töltötted be, erősködött Mirkó és a tiszt bátorítóan nézett rá. Ha egyedül bocsátják szabadon, tévelyeghet a Kárpátokon át, még medve is megkergetheti, mint erdész nagynagybátyját, aki rémületében ezer méteres magaslatról hengergett le, hogy a gyilkos mancsoktól megmeneküljön. Újabb orosz egységek is elfoghatják, ismét lágerbe vethetik, a gyöngélkedők táborát viszont alkalmasint föloszlatják, és előbb-utóbb rendezett körülmények között, csoportosan szabadulhatnak. Nem, elmúltam húsz éves, hajtogatta. A tiszt sarkon fordult, otthagyta, Mirkó rá se hederített többé.

Amikor Papp kijött, csak ennyit mondott:

– Nyíres úr, Ön következik.

Nyíres, mint trombitaszóra a huszárló, fölkapta lehorgasztott fejét. Szeme kikerekedett, arcának húsos lebernyegei megnyúltak. Föltápászkodott, és bevánszorgott az igazgatóhoz.

– Hogy döntött, kolléga úr? – kérdezte Kákics Pappot.

– Már nem vagyunk kollégák. Szabad ember lettem. Ez az egyetlen helyes döntés.

– Vajon miért? Hol kap ma állást?

– Nincs szükségem rá. A végkielégítésből önállósítom magamat.

Kákics fölnevetett. Aznap először.

– Ne haragudjon, nem tudom elképzelni az Ön kemény fából faragott alakját egy pult mögött, és bármennyire udvarias ember, azt még kevésbé, hogy mézes-mázos szavakkal bugris vevők jóindulatát próbálja megnyerni.

– Ez a jelenet csakugyan elképzelhetetlen. Majd a feleségem nyit egy kalapüzletet. Persze nőknek. De akár férfiaknak is. Miért ne? Vagy egy kis cukrászdát. Erdélyi kürtőskalácsunkra tódulnak majd az ínyencek.

Kákics még mindig mosolygott.

– Nocsak, Papp úr. Hiszen köztudott, hogy házasságuk nem éppen harmonikus. Felesége igazi szépasszony, a békebeli Monarchiában éltek csak hozzá fogható dámák. Libegő járását, röpködő pitypang mosolyát elnézni is jólesik. Szépségének nagyon is tudatában van ahhoz, hogy másoknak rendelje alá magát.

Papp ajka gúnyosan görbedt le.

– Milyen költőien dicséri nőm őnagysága vonzó erejét. Lehet, hogy Ön lesz az első vendégünk vagy vásárlónk. Látja, ezért özönlenek majd hozzánk. A férfiak, hogy legalább szemüket legeltessék, a nők azért, hogy titkait ellessék.

– És azt gondolja, hogy hitvese elvállalja ezt a szerepkört?

– Boldogan. Minden társas kapcsolatot úgy teremt, ahogy uralkodók tartományokat hódítanak. Házasságunk is ezért romlott meg. No mindegy. Magának is sok szerencsét!

Micsoda bátor ember, gondolta Kákics, immár egyedül. Persze a felesége számlájára, még ha ő adja is hozzá a tőkét. De aki agglegény, az csak a maga erejére hagyatkozhat, és könnyen tönkreteheti a sorsát. A Rajk-per idején pánikba esett. A forradalom fölfalja gyermekeit. Ha jóllakott, az értelmiségre fanyalodik. Anyja még élt akkor. Disszidáljanak, győzködte. Anyjának édesapja volt a világra nyíló ablak. Amikor özvegyen maradt, fél kezén összeszámolhatta társaságát. Szívesen egyezett bele a tervbe. Hiszen unokatestvérei éltek Angliában, New Yorkban, eleinte majd segítik, ő pedig újrakezdheti tanulmányait valamelyik angol egyetemen. Igenám, csakhogy a magyar mellé német szakot választott, az Essential English első kötetének csak húsz-harminc oldalát pörgette át, a nyelvtudásnak ezzel a halvány árnyékával aligha jut kint egyetemre. Anyja azonban már szervezte az utat. Fölkutatott egy belvárosi üzletasszonyt, akinek lovagja embercsempészettel foglalkozott. Pozsony alatt vezetett az út Csehszlovákián át Ausztriába. Két határon kellett átszökni. Anyja kedves pianínóját is eladta, hogy kifizethessék a kért összeget. Közben még őt is rábeszélte, udvaroljon az asszonynak, hogy biztonságosabb legyen a hátterük. Elképedt: szegény, nyápic diák üsse ki a nyeregből a szerencselovagot, akivel a nő kétszeresen összekötötte sorsát! Ekkor riadt meg először. Azután azt olvasta az újságban, embercsempészeket füleltek le, és a határsértőkkel együtt súlyos büntetést szabtak ki a nép árulóira. Az egyik szökevényjelölt aknára is lépett. Rémülten beszélte rá anyját, mondja le részvételüket a kockázatos kalandban: heteken belül megkapja diplomáját, ha szerényen is, de eléldegélnek, a pedagógus pedig megbecsült tagja az új társadalomnak. Mégse tanított soha. Német levelezőként az NDK-hoz fűződő sokrétű állami és gazdasági kapcsolatok miatt gyorsan elhelyezkedett. Mostanság fordult a kocka, a németek a maguk embereit hozzák, főként kint nevelkedett magyarokat. Az embercsempész párt egyébként tetten érték, igaz, hónapokkal később. Az a csoport, amellyel nekik kellett volna útra kelniök, baj nélkül befutott Ausztriába. Anyja a pianínó áráért egy magyar perzsa szőnyeget vásárolt. A szőnyeg ma is eszébe juttatja hajdani szorongásait. Micsoda izgalmak! Holott félelmeit akkor még megoszthatta anyjával.

Nyíres becsukta maga mögött az ajtót. Némán állt Kákics előtt.

– Szólaljon meg, ember! Eső vagy hó?

– Nem tudom – nyögte Nyíres.

– Nem tudja, mit választott?

– Azt tudom, a végkielégítést. Mondja, az eső vagy hó?

– Bolond maga, Nyíres – ezzel félretolta és belépett az irodába.

Sose szerette ezt a helyiséget. Valósággal elveszett a régi épület magas mennyezete alatt, az ablakfüggönyök elfogták a kilátást, a bőr bevonatú karosszékek eszébe idézték, mennyire kopott az ő bútorzatának kárpitozása. Az igazgató szobájában mindig alacsonyrendűséget érzett.

A főnök egy távoli székbe ültette. A felsőbbség rálátása mintha a vádlott szerepébe szorítaná. Mégis most épp a megszokott, ismert környezet meghittséget sugallt.

– Nos, Kákics úr, Önnek már nincs miért magyarázkodnom, a többiek nyilván tájékoztatták, milyen döntés előtt áll.

Érdekes, ez a feltűnően erős, ökölvívó áll, a kiugró járomcsontok hirtelen békességgel töltötték el. Jó ilyen energia védelmében élni.

– Hiszen tudja – törte meg a csöndet az igazgató – karcsúsítanunk kell. Az ördögbe is! Utálom ezt a szót, még inkább, amit jelöl. A tények parancsának mégis engedelmeskednünk kell. Ráfizetéssel működünk, munkatársaink egy részétől vagy elbúcsúzunk vagy alacsonyabb bért fizetünk nekik. Én sajnálom legjobban.

Kákics tekintete végigsiklott a derűs arcon, szétnyílt, vékony ajkon. Az arcjáték és a közlés ellentéte megint szorongást ojtott belé.

– Bocsánat, fizetést mondanék inkább, vagy ha akarja, tiszteletdíjat. Ej, nem szaporítom a szót: ha maradni akarna, kevesebbet tehetünk a borítékjába fele munkaidőért. Jóval kevesebbet.

Az igazgató állkapcsa megfeszült.

Kákics már hosszú ideje nap nap után habozott, vehet-e párizsinál drágább felvágottat vacsorára, sajtot meg éppen csak trappistát fogyasztott. Ezután majd kefirt vacsorázik. Sajt nélkül.

– Idefigyeljen, kolléga úr, – a mondókát már ideges ujjak dobolták az íróasztalon. – Úgy gondoltam, Önnek könnyebb a választás, mint a többieknek. Ők valamennyien városi emberek, generációk óta szinte az aszfalton teltek a napjaik. Ön földművelő családból származik, szüleivel gyerekkorában költöztek föl, de iskolás kora előtt végzett a földeken kétkezi munkát. No igen, amit egy apró kéz elbír. Mindenesetre a vidéki élet nem idegen Önnek. Ha végkielégítésül fölvesz egy kerek summát, vásárol egy kisgépet, talán lízingel még egyet és mivel úgyis egyedülálló, hazatér rokonaihoz, hamar megtollasodhat. Hallottam, nénje kárpótlási jegyre szántót is szerzett: gratulálok.

Kisgépet! És lízingel! Fölrémlett benne, hogy szégyellte magát, amikor ráeszmélt, rendszeresen a porszívó ellenkező nyílásába bujtatja a gégecsövet. A gép ahelyett, hogy szívta volna, hónapokon át fújta, szétszórta a port.

– Ön csak a városban egyedülálló, de nénjével és talán a rokonokkal hamar boldogulhatnak.

Már nem volt éjszaka és még nem volt nappal. Így kezdődött az angol regény, melyet a múlt héten olvasott. Ki is írta? Stephens? Stevenson? Kikopott az irodalom ismeretéből. És miért jut eszébe épp ez a mondat?

– Kákics úr! Irigylem a mezei csöndért, a friss levegőért. Gondolja meg, az irodai környezet helyett hogy élvezi majd a romlatlan falusiak bölcs társaságát!

Aki magát bölcsnek tudja, az lenézi a másikat, villant át az agyán. Az angol regény bonyodalmára gondolt. A polinéz szigetre betelepülőt kiközösítik a bennszülöttek. És az ő falujában nincs orvos, gyógyszerész se, márpedig az első hűvös szélre belázasodik. Nénje még a villanyt se vezettette be, petróleumlámpa mellett olvashat újságot. Hohó, hogy jut oda újság? A nagyvárosban egyedül sem magányos. Ha sétálgat az esti körúton, lépten-nyomon figurákba botlik, a kirakatok és még az utcai pörlekedések is váratlan, ingyen előadást kínálnak. És a nők! Mindegyik csupa rejtély és remény.

– Kolléga úr! Azt hittem régi vágyait találtam ki! Fölfogta egyáltalán, hogy a szabadságot ajánlom föl magának? Eddig mindenki ezt választotta! Mondjon rá Ön is harsány igent!

Amikor a válasz elhangzott, a hang rekedten, tompán kopogott.

Szerepcserék

Ne hidd, hogy az erőszak éveiben folyton csak rettegtünk. Mi sem vagyunk különbek az állatoknál. Ha eldördült a puska, a sértetlenül maradt nyúl menekül, lapul, de hamar újra ropogtatja a füvet, szeretkezik.

A mi szánk is főként élelmet ropogtatott. A szorongás felvonásközeiben azonban kalandra áhítoztunk. Utazni nem lehetett, még északra, keletre sem, – a meglepetés, a fölfedezés, az eszmélet öröme a másikban adódott, nőnek a férfiban, férfinek a nőben.

Éppen megkaptam áthelyezésemet a peremkerületi gimnáziumba, amikor Fényes becsöngetett. Ismered te is nyafogó, pöszítő beszédét, összehangolatlan taglejtéseit, unszoló monológjait, melyek lényege valami kritikátlanul önző kérincsélés. Ismered ezt a ma hatvanévesen is felnövetlen kamaszt, aki akkor még alig közelített a harminchoz. Lélekben minden kisközösségen, barátságon kívül állt, az idő tájt még inkább, mint ma. Feledhetetlen nemzedéktársunk hiszékeny turistaként évszámra tátott szájjal hallgatta nagyotmondását: lódításaiban csodát szimatolt, pedig csak beszámíthatatlan volt, az is maradt.

Nos, azért tört rám, mert pénz kellett neki, azonnal egy százas, egy hónap múlva megadja, fogadkozott. Sejtheted, megint elbocsátották. Lelki-szellemi alárendeltségének érzetét ismét azzal próbálta kiegyenlíteni, hogy pimaszkodott kartársaival, okoskodott igazgatójával.

Mi tehettem? Mégis pályatársam, hiányt szenved, nekem viszont van állásom. Igaz, fizetésem csupán havi hatszáznyolcvan forint, s miután levonják belőle a békekölcsönt, a szakszervezeti tagdíjat, nyugdíjjárulékot és még ki tudja, mit, alig marad pár százasom, legföljebb öt darab. Nemrég, egyre gyérebben ugyan, de kaptam egy-két versfordítást, s ez nemcsak önmagam s a világ előtt igazolt, hanem enyhített is anyagi helyzetemen, viszont abban az esztendőben, ezerkilencszázötvenháromban mintha feketelistára kerültem volna, ez a forrás is elapadt. Nagy barátnőnk 1956-ban rá is bukkant ilyen jegyzékre, és megtalálta rajta a nevemet.

Adtam Fényesnek egy százast. Eltelt egy hónap, kettő, három. Bizony megéreztem annak a lilának a hiányát. Panaszkodtam is Misinek. Disznóság, pattogott, hiszen Fényes jövedelmező megbízást kapott, egy írástudatlan fejes mozgalmi memoárját fésüli át jó pénzért.

Mit csináljak, hiszen igyekeztem elérni, de bujkál előlem. Misi térdemre csapott.

– Idefigyelj! Fényes felesége, Cili, el akar válni tőle, de a fickó tíz körömmel csimpaszkodik belé. Hívd föl az asszonyt, kérd meg, járjon közben az ügyben. Fényes nem szeretne rossz színben feltűnni a nő előtt, megadja a kölcsönt. Ami Cilit illeti, egyébként is becsül téged, tudom.

Cili vidéki úrilány volt, jellemképétől a „régimódi” jelző elválaszthatatlan. Fényes romantikus föllépésével főzhette meg: amikor színre lépett, mindig sziporkázott, csak azután következett alacsony röpülése. Közlései nemsokára hamisan kongtak, ígéretei szétpattantak, a bonyodalmak szaporodtak, a hercegi máz egy élhetetlen siránkozó vonásaira kopott. Cili fejét alighanem még az első felvonásban kötötte be. Én már asszony korában ismertem meg. Arca kerekded, rebbenéstelen; esetleges öltözéket: denevér szabású pulóvert, sima szoknyát viselt. Beszélgetése csupa közhely, fülemben zümmögés. De a pulóvert bő gyümölcsök feszítették, és az alj is jó rámát sejtetett. Csak bámultam csupasz karját. Finomat lehet harapdálni belőle, gondoltam.

Föltárcsáztam Cilit, megkértem a közvetítésre. Ígéretének meg is lett a foganatja. Fényes két nap múlva elhozta a százast.

Már elfelejtettem az esetet, amikor koratavasszal a tanáriban sürgősen telefonhoz hívnak. Fölveszem, Cili beszél.

– Mondja, amikor pénzének visszaszerzésére közvetítőül kért, ugye csak ürügyet keresett, hogy közelebb kerüljön hozzám? Így van? Őszintén feleljen!

Udvariasnak tartanak, mert az illemet úgy hordom, mint esőköpenyt: peregjenek le róla a közeledési kísérletek. De nők kezdeményezését nem hárítom el, hacsak nem riasztóan csúf, netán ijesztően házsártos az illető. A gorombasághoz szükséges erőszak csak akkor robban ki belőlem, ha egy nő határátlépést követ el függetlenségem ellen, ahhoz is gyűlnie kell a puskaporos indulatnak. Cili mondókáját annak idején sótlannak éreztem, de húsának marcipán ízére kíváncsi voltam.

– Kitalálta – válaszoltam egy pillanat habozás után. – Most megkönnyítette kimondanom, mennyire örülnék, ha találkozhatnánk.

Egy körúti, másodosztályú cukrászda boxában ültünk le egy kávéra. Első párbeszédünk megmaradt társasági csevegésnek. Legközelebb moziba mentünk. Reménytelenül zuhogott, s mivel a ruhatár nem működött, Cili a vetítés alatt maga előtt tartotta, szorongatta összecsukott esernyőjét. A film bonyodalmának tetőfokán átnyúltam a másik székre, tenyerembe vettem Cili kezét. Csattant az ernyő, ahogy leejtette. A közönség megbolydult, sziszegett.

Másnap fordult az idő. A langyos, májusi melegben esti sétát javasoltam. Kimerészkedtünk a Normafához. Mintha ránk várt volna a pad a füves lejtő szélén. Most nem sokat beszélgettünk, a holdfény másra ösztönzött. Magamhoz húztam Cilit, csókolódzni kezdtünk. Kezét az asszony mellemre rakta. Jobbját megragadtam, nyakam köré fontam.

– Ezzel a kézzel a nyakamat fogja. Vagy a vállamat.

Cili kissé megemelte a fejét, és álmatagon pillantott rám.

– Mást nem foghatok?

Önállósult kezét rátette, oda.

Fölkeltem, csípőjénél fogva a néhány méterrel lejjebb nőtt bokorhoz vezettem. Ott, ahol Magyarország lesikló bajnokságát szokták tartani, köpenyemet leterítettem, Cilit ráfektettem, s míg egyik kezemmel az ágakba kapaszkodtam, a másikkal kihámoztam és megmarkoltam. Elmélyülten érzékeltettem vele, hogy ennek a szoros kapcsolatnak a megteremtése volt a célom már akkor, amikor először telefonáltam. Nem kételkedhetett benne.

Aztán néhányszor a lakásomra jött föl. Kalandunk nem tartott sokáig. Ítélj rólam, ahogy akarsz, de ma már nem tudom, miért szakadt meg a kapcsolat. Talán idegessé untatott, talán, mint annyiszor, rossz természetem ütközött ki, és elfogott a félelem egy viszonytól, amelynek tartóssága óhatatlanul a törvényességbe csúszik, és élhetek összezárva egy testemnek-lelkemnek immár végképp közönyös nővel. Arra emlékszem, én szakítottam, de arra már nem, hogyan, milyen ürüggyel szabadultam.

Újabb hónapok peregtek le, amikor Fényes telefonon komoly eszmecserét javasolt. Eljött, és kijelentő módban, a dolgokat néven nevezve, közölte, mit csináltam Cilivel.

– Álmodol – játszottam a fölháborodottat. – Cili csupa előítélet, nagyon is ad a külsőségekre, el se tudná képzelni, hogy kalandra szánja a fejét.

Törtem a fejemet, mit ötölhetnék ki Cili nem létező becsületének védelmére, és csak soroltam izgatott látogatóm csillapítására minden érvet, ami csak eszembe jutott. Fényes végül meggyőzve távozott.

Másnap fölhívott az asszony.

– Komolyan meg szeretném kérni valamire.

– Parancsoljon, amit csak óhajt.

– Mindenképp el akarok válni Fényestől, de ő nem akarja elengedni a szoknyámat. Tudom, hogy maga lovagiasan letagadta a kapcsolatunkat, de én arra kérem, mondja el neki az igazat, a legapróbb, a legbensőségesebb részleteket is. Akkor bizonyára elmegy tőlem a kedve, és beleegyezik a bontóper megindításába.

Össze kellett szedegetnem a szavakat.

– De hát azt kívánja, számoljak be testi együttléteinkről? Meséljem el, mi, hol, hogyan történt? Talán intim ruhadarabjainak anyagát megnevezve hitelesítsem a közlésemet?

– Igen, ezt akarom. A legrészletesebben mondjon el mindent. Amit csak férfi szemmel, férfi aggyal egy másik férfinak ilyenkor elő szoktak adni.

Megígértem. Én ugyan a nők ajándékozta élményeket a szabadság felső fokának tekintem, ahová harmadiknak még hallgatóságként se lehet bebocsátása, de cselekedhettem-e másképp? Cili adósának éreztem magam.

Ezúttal én hívtam magamhoz Fényest, és, ne vess meg érte, hiszen Cili ragaszkodott hozzá, elejétől végig naturális pontossággal elbeszéltem a történteket: az első telefonhívást, a cukrászdát, a mozit, a Normafát, ó, azt igen aprólékosan, aztán találkáinkat lakásomon és bizony még azt is, közben, érted, közben Cili hogyan viselkedik, mit mond. Vártam a hatást. Vártam, hogy Fényes arca majd eltorzul, öklét emeli rám, nekem esik. Még az is megfordult a fejemben, kettőnk közül én vagyok az erősebb, a hazai pálya előnye is mellettem szól. De Fényes szeme egyre jobban csillogott, képét derű gömbölyítette ki.

– Igen, ez így igaz, ráismerek – pöszítette. – Mindig a szabad természetben szeretett – és kimondta, mit csinálni. – Lánykorában is mindig a réten – és megismételte az aktus nyers igéjét.

– Ártatlannak tartom magam – szabadkoztam kevéssé hősiesen. – Viszont most már megmásítod álláspontodat, és hajlandó leszel Cilitől elválni.

– Dehogy, dehogyis! Még jobban ragaszkodom hozzá! Szememben Cili most új nő, aki még erősebben vonz. Amikor barátnőm, Ancsi, ismered te is, megcsalt egy bolgár birkózóval, és élményeit fejemhez vágta, csakugyan kedvemet szegte a folytatástól. De Cili értéke csak növekedett! Cili téged választott, ez ízlését dicséri! Kiderült, értéktudata is van! Egy más nő, új nő, és mégis a régi, mert ráismertem arra is, hogy közben mit csinál a lábával… Öregem, megyek, szaladok, hogy minél hamarabb én is megkaphassam!

És Fényes elragadtatott boldogan faképnél hagyott.

Újabb hónapok múltak, a következő esztendőben járhattunk, mert emlékszem, egy forró napon tárcsázott föl Fényes.

– A bíróságról telefonálok. Most zajlik a válóperes tárgyalásunk, de a bírónő nehézségeket támaszt, nem látja bizonyítottnak, hogy házasságunk jóvátehetetlenül megromlott. Légy szíves, gyere azonnal a Markó utcába, és tanúsítsd, hogy ez az életközösség menthetetlen. Ennyivel igazán tartozol.

– Ez képtelenség! Mi jut eszedbe? Mit szólna hozzá Cili? Elvégre vele kell szolidárisnak lennem, ha már úgy alakultak a dolgok, ahogy, szóval ahogy alakultak.

– Cili is ugyanerre kér. Várj, átadom neki a kagylót.

Meghallottam az asszony fátyolos, közömbös altját.

– Jónapot. Valóban segíthet, és ezt mindketten igényeljük Magától. Igen, én is ezt akarom. Különben nem választanak el bennünket. Jöjjön azonnal. Közös ügyvédünk van, ő majd gyakorlati tanácsokat ad, milyen vallomást tegyen.

Megjelölte az emeletet, a tárgyaló terem számát. Előtte várnak mindhárman. Fél óra múlva oda is értem. A peres feleket feszültségemet leplező merevséggel üdvözöltem, a jogász azonban megkímélt a szócsépléstől.

– Uram, hivatkozzon örökös veszekedésre, életveszélyes fenyegetésre, utaljon testi sértésekre. Konzervatív tanácselnököt kaptunk, aki ácskapoccsal próbálja összefogni a szétesett házasságokat. Már csak az Ön tanúskodásában reménykedünk. Máris bejelentem, hogy megérkezett.

Egy perc múlva csakugyan szólítottak bennünket. Adataim bejegyzése után a bírónő nyomban a tárgyra tért. Fejest ugrottam szerepembe.

– Tanúsíthatom, hogy a felek régóta ellenségesen viselkednek egymással. Házastársakból megrögzött haragossá váltak. Napirenden volt köztük a hajbakapás.

– Véleményét mire alapozza?

A bírónő nyilvánvalóan elszánta magát, hogy a képzelődő civil túlzásait mikroszkopikus méretűre zsugorítsa.

– Egyáltalán milyen gyakran járt az otthonukban, hogy együttélésüket ennyire lehetetlennek ítéli?

Ránéztem Cilire. Feltűnően elegánsabb volt, mint amikor együtt jártunk. Öltözködése a rendkívüli alkalomnak szólt? Nekem ugyan nem, hiszen a tárgyalás kezdetén tanúra nem is gondoltak, legkevésbé az én megjelenésemre. Vagy van valakije, aki már várja a szabad nőt? Fölébredt bennem a sajnálkozás az utóbbi lehetőség miatt.

– Régebben mindennapos vendégük voltam, de megritkítottam látogatásaimat, mert az állandósult jelenetek az én idegeimet is megtépázták. Meg aztán, tisztelt tanácselnöknő, irodalmár vagyok, fülemet sértik az alpári kifejezések, melyekkel egymást illették, a hajbakapásokat nem is idézem föl.

– De csak mondjon el mindent – buzdított a bírónő. – Erős szavakat használtak?

Rápillantottam Fényesre. Tekintete mintha ezt mondta volna: „Lefeküdtél a feleségemmel. Most legalább húzz ki a csávából.” Egy pillantást vetettem Cilire. Kosztümjének élénk színei föltüzesítették a szabadságra sóvárgó nő figuráját.

– Tisztelt tanácselnöknő, nem óhajtok csorbát ejteni a bírói testület tekintélyén, ezért engedje meg, hogy csupán körülírással éljek. A férj olyan szavakkal illette feleségét, melyeket csak a legősibb foglalkozást űző nőkre használnak, s amely szavak gyakori jelzője a „mocskos” meg a „fürdős”.

Cili elvörösödött. Az izgalom fölcsigázta, már-már megfejteni való nőnek tűnt, pedig számomra nem maradt talánya.

– Az asszony meg éppenséggel férjének férfiasságát gyalázta. Kérem, ezt ne kelljen szó szerint idéznem.

Szapora csuklást hallottam. Fényes nyitotta, csukta száját, mintha forrót nyelt volna.

– Jó, ezek csak szavak lehettek – reccsent rám a bírónő. – De nem fenyegették egymást! Vagy igen?

– Ami elhangzott, az több volt, mint fenyegetés. Az már kölcsönös gyilkosság bejelentése volt. A felperes azt mondta: „Tudod, hol tartom a konyhakést. Nézd meg a helyét: nincs ott, mert kivettem és kéznél tartom.” Mire az alperes: „Nem vetted észre, hogy az utóbbi időben zsilettel borotválkozom? Mert a borotvakésemet más célra tettem félre.”

– Ez csakugyan szörnyű – torzult el a bírónő arca. – De talán ez is puszta szófia, elszállt, és nem történt semmi. Mit ért például hajbakapáson? Egymás haját tépték?

Rásandítottam Fényesre. Homloka ugyancsak sarkosodott, maradék haját pedig sömöre miatt minden tavasztól majdnem tövig nyíratta.

– Igen, a veszekedések gyakran végződtek azzal, hogy az alperes felesége hajába akaszkodott. Előfordult, hogy hajcsomók borították a konyha kövét. Itt-ott még vér is látszott rajtuk. A felperes inkább a körmét használta. Egyszer férje szemét is megpróbálta kinyomni, de csak a járomcsontjához fért. Még most is látszik a nyoma – és Fényes orcájának egyik sömörös pontjára mutattam.

A tanácselnöknő megborzongott.

– Folytassa. Ne hallgasson el semmit, amit erről a rettenetes házasságról tud. Ütlegelték egymást?

– Tányérokat dobáltak egymás fejéhez. Egyszer úgy érkeztem, hogy már szilánkokon tapostam. De jelenlétemben sem hagyták abba a cseréptörést. Magam is elcsúsztam egy alkalommal, és fölhasítottam a karomat.

Zakóm ujját fölhúztam, s mivel a hőségben rövidujjas inget viseltem, csuklómon egy gyerekkori sebhelyet döfögettem.

A bírónő berekesztette kihallgatásomat. Döntése nem váratott sokáig. A válást kimondta. Mind a négyen elhagytuk a tárgyaló termet. Én elbúcsúztam.

– Köszönöm. Isten áldja – mondta Cili, és tárgyszerűen megrázta kezemet.

– Öregem – mondta Fényes – nagy áldozatot hoztál. Hálás vagyok, nem is felejtem el.

Sarkon fordultam, elindultam a lépcső felé. Hátam mögött kiáltozást hallottam.

– Uram! Uram!

Az ügyvéd rohant utánam. Megvártam.

– Uram, köszönöm közreműködését. Igen hatékonyan tanúskodott. Ön nélkül a bírónő nem választotta volna el a feleket. Ha máskor is lesz bontóperem, ugye megkérhetem, hogy tanúskodjon?