Casanova öregkora

Mástól mégsem kérdezhetem ennek neve még szerelem hiszen ébredéskor fölöttem arca lebeg bár mintha ködben s tagadhatatlan itt meg ott foltok árnyalják e napot nem fényévnyi a kora persze de szemhéjára kell a kence mégis nappal felhők mögül ez az égitest rámderül Errefelé hirtelenkedve nyílt puszták múltán ketrecembe hasonszőrű vad már ide nem lép golyó kór törte le aminek tartanak csak írmag kiveszőben levőnek hívnak s noha nem láttam úgy sosem itt most aktját képzelgetem ha lencsés szeplős s mért ne bőre cirógatok a levegőbe Ha meg napom visszhangtalan kérdéseimre untalan feleletül hallom ki csengő altját az embertelen csendből köztünk mérföld tíz száz ezer s párbeszédünk nem hallgat el igaz köztünk pörlekedés se tán ez két nem érintkezése vagy higgyem inkább szú ha percen egymásra gondolunk e percben Akinek más nyelven beszél a vágyakozás szenvedély dadogásomra füle sincs hát megfejteni se tudja titkát hogy ennek neve szerelem foka nem kataklizma nem csak annyi egy csillár kileng és pohár koccan ám neve rengés hol talpalatnyi otthonom szűk időm innen számítom