|
Rohanvást megelőz, megkaparintja a fejőszéket. Rátelepedik, magához rántja a sajtárt, s máris húz, fej, tölt.
Expresszvonatokat zúdít bele, lábhoz locsogó öblöket, mamutfenyveseket, apróra vágott villamos-síneket, kirakatokat darál hozzá, megszórja havasokkal. Telik, megtelt az edény, domborodik a felszíne, és csorran már, amerre lejt a készség. De ő még beledob egy libegőt, meghinti jelmez-reszelékkel, és ráfacsar egy vérbélű déligyümölcsöt. Csorog a sajtár karimája, tocsogóban ül a fejőnő, de még húz, fej, tölt.
Vajjá köpülné a világot.
Marad nekem is – egy rocska? Csöbör? Mindegy. Ha nem is bükkfa már, szolgál, ameddig én, s annyit fogad be, amennyi belefér. A többi minek? Megtöltöm szépen sínautó helyett fecskesuhanással, ősvadon híján nyárfazizegéssel, a sajtár tengere a fényt hanyatt buktató gyep. A szomszédba bólong egy diófa: kalandos határátlépés, és a végtelenbe duzzadó boldogság nyálkahártyáimon a zsálya illata. Idegen íznek ott a távolban kevélylő dombnyereg, fűszernek két lélegzet között a fölijesztett rőtvad iramlása, keserítőnek éjszakai zörgés a padlástérben. Ez a sajtár is épp úgy megtelik.
Egyik teli edényt épp oly nehéz megemelni, mint a másikat. Letakarodtunk a fejőszékről, te is, én is, és aki helyünkre ül, jó ha annyit tud rólunk, megtöltöttünk egy űrt. Ki, mivel is?
|