|
Milyen is volt a hegymenet?
Egyetlen nekifutás.
A görgeteg kavicsokat kikerülve, talpát a föld kiforradt bélgumóin megvetve, ereszkedett lefelé a tizenharmadik.
A rétre ért, és eltöprengett: honnan hirdesse szózatát?
A hangyaboly kunhalma mellől vagy a kerekeskút kávájának dőlve?
A hangyák dombjához lépett, két karját fölemelte, s máris száz marás futamította meg a kúthoz.
Egy vödör vízzel loccsantotta le magát.
Fölnézett, vissza a hegyre. Feje búbjától sarkáig csorgott testén az első tapasztalás.
Gondolta, milyen jó, hogy szóló sebekkel kezdte völgyi életét, másképp sose tudja, mekkora hatalom a tiszta víz.
Akkor ismét az égre nyújtózkodott.
Atyafiai hirtelen ott termettek, tízen, százan.
Spórák várták az ige esőjét, hogy növekedjenek.
Zúgás támadt, ám az érkezett felbődült, harsogott látások látásáról, álmok álmodásáról, jelekről a földön, ellenség zsámollyá törpüléséről.
A bénák megmozdultak, a némák fölmorajlottak:
– Rostélyos!
A csodák szócsöve nyakába szedte lábát, megiramodott, hogy igazabb szívekben támasszon félelmet, s vágyakozást a jóra. Kisdedüket kézen fogva nők sereglettek köré, s ő prédikált szétpattanó láncokról, megolvadt kardvasról, magvat csipegető sasról.
A kisdedek pedig fölujjongtak:
– Nyitva van az aranykapu!
A tizenharmadik akkor fölpillantott a csúcsra, s könnyeivel öntözte a szikest.
Marconák ugrottak oda, csuklóját jobbról-balról megragadták, teknőben fogták föl könnyeit, s ürítették, zúdították rekesztők közé. A sólepárlók feltündököltek, vakítottak, és serény ujjak táblákká fűrészelték a keserítőt.
Fönn a csúcs fénnyel beszélt, köddel hallgatott. Nap minden, ami letekint ránk.
|