|
A nézőtérről lendült a vadállat szagú porondra. Sárgára-zöldre sakkozott kezeslábasáról szaggatni kezdte a selyemkockákat. Ott dermedt csupaszon, a bőre is csupa sárga-zöld kocka. Itt-ott pecsétszínű.
Csótáros paripa ügetett be. Fölpattant a hátára, a nyeregben fél kézzel tótágast állva vágtatott körbe. Aztán leugrott, tenyerére kapta a lovat, s most ő maga nyargalt a palánk mentén. Végül a csődört a kakasülőre hajította. Ott egy forró nadrágos süldő lány a ménre szökkent, és a cirkuszponyvát átszakítva a végtelenbe robogott.
Gyalogosan a tréfamester. A dísztribünhöz lépett, és a fülembe súgott. Egy ezrest kért kölcsön.
Akkor újra a köröndbe lódult, gyertyát erősített az orrára, s a meggyújtott viaszrudat magasba dobálva, az égnek fordított esőlesőjével elkapdosta. Így ment ez föl-le, föl-le, de taps csattant, a mulattató megbotlott, s az égő gyertyát lenyelte. Nadrágja szára alól fehér egerek cikáztak szerte, egészen a felső sorokba. Már mi álltunk kézen, jéger alsók és csipkésen szegett bugyik kalimpáltak a mennyezet felé.
De kürt harsant, mutatványa nulla kilométerkövénél a mester lángoló karikákat dobálgatott, s keresztülugrált rajtuk. Hirtelen közénk perdítette az égő gyűrűket, s eszeveszetten fejeseltünk a lángok közt. A páholyokból, a zsöllyékből, a pótszékekről a tűz jegyesei vetődtek jobbra-balra, a magasból a mélybe, a sátorvásznon át a kövezetre. Tűznyelvek közt pattogunk azóta, szöcske-emberek, ínyenc fogásul egy bomlott ízlésű nagybélű terítékén.
|