|
Szögesdrót kerít. Többé nem céltábla: a sötét gond vagyok. Már nem veszek éhen, nem fordulok föl szomjan, elszámolnak velem. Kaphatnék s írhatnék levelet, küldhetnének csomagot, de a távoli tekintetekben ősömmé fagytam: akivel gondolnak, az most nem én vagyok. Pedig ünnepkor a központ talán még nőt is juttat egy órára, és egy szép napon fejpárnát, lepedőt, új takarót osztanak: várják a Vöröskereszt ígért látogatását. A genfi konvenciók ernyője alatt élek. De a bizottság csak a konyhába kukkant be, s az első patkánylyukak láttán fölháborodva távozik. Rágcsálók után ki volna kíváncsi sorvadásos ínyekre? Visszaveszik nyomban az ágyneműt, és nő helyett egyetlen pornográf fényképet adnak körbe, azt is gyorsan zsebre dugják.
Hajnalban, számláláskor állok az idegenség zuhanyában. Végigrohant nyarak, hagymázas beszélgetések, önkívületben vonagló aktok cseppkő történetét sűrítem megfejtetlen alakomba. A szemhatáron havasok lebonthatatlanabb drótsövénye.
Ó, Genf, elérhetetlen város, igézetedben porladok. Tó, szirtek, óvárosi sovány házak, igét szikrázó, zömök templomtornyok; a tóparton a boldogság szélcsöndes horgásztanyái, a vízen a magányos sétáin álmodozó szigete – egy lefűrészelt égerfa szárazon rekedt lábazata: a Népszövetség kiszikkadt csontváza. Az élet szíve: a Városháza, ahol napjaimat megírták. A szomszédból az Arzenál csatakígyói vetnek rá árnyékot.
|