|
Sétálni, egy kis dombra… Nem!
Menetelni két falábon, bal-jobb, vonszolni két koloncot, de ki micsodát, ha a hórukk-ember és fanyelvű kolompja ugyanaz?
A fűszálak éle fölött tenyérnyivel csellengő fakír se bajnokabb. A havas eső meg mossa, súrolja a vonásokat: hadd tűnjön elő kinek-kinek az igazmondó holnapja, ahogy a fehér egér kihúzta kártyán áll.
A nappal komiszkenyerét tördeljük, morzsoljuk. Az éhség vagyunk, velünk ocsúdik, s milyen gyorsan, hogy nekünk szunnyadjon el, s bizony tudjuk, mint a jelszót, mennyire nehezen. Talán ez a nevünk, nyakból letéphető dögcédulán. Dörzsöltünk-e rejtegetett gyűrűbe foglalt, homályló fél-drágakövet rég elkallódott szarvasbőrhöz? Ó dzsinnek, lidércek, szolga szellemek, ártók és jótevők!
Akkor zümmögés hallatszott, zúgássá élemedett, a szemhatárról két feketével tarkázott vadrovar szárnyasodott elő, két nekidühödött darázs bukott alá, fordult mélyröpülésben a vert földön torozni boronáltak sokadalma fölé. Rebbentek is a kigyújtatlan jelzőfény felé tántorgók, de szanaszét, s a barázdákban hasmánt egy-egy göröngyön fürkésztek Egyenlítőt, Antarktiszt, Dél Keresztjét. A darazsak meg tovanyilallva zuhogó fullánk-sorozattal mérték be a hadtápvonal mértani tengelyét.
Elmúlnak a mérnökök, elkészül a rombolás.
Az üres képen ostorral a kezében csupán egy kucsmás paraszt, csak ő tanácstalankodik orjavágással kettémetszett ökre mellett. Nincs végszava. Kémlelhetjük már a rohadt sarkot, fölbukkannak-e újra darazsak? Rovarok hitbizománya.
|