|
Az erdei vasutat előléptették Szent Mihály lovának.
Fölpattantunk rá, jókedvű gyászhuszárok. Kurjongatva kísértük megtizedelt testvéreikhez a rönköt, a pallót, a deszkát: rútuljanak barakká a hegyháton! Keservüket férfiasan titkolva, a bükkös szálfái rendítetlen álltak díszőrséget.
Ám a kivilágítatlan suvadásokban hajnalra avarral sírják tele a talajt. Mi kieresztett fékkel rikoltoztunk elfele a lejtmenetben. Minek is küldenek gyerekeket háborúba?
Egy kanyarban, a patakparton behúztuk a kéziféket. Gönceinket lehajigáltuk magunkról, és csórén ugráltunk a bőrt harapó Szinvába. Szemközt az árral pisztrángok fickándoztak: hadd vakarja viszketeg bőrüket a sodrás! Olykor egymásnak súrlódtunk, vaksi állatok merítésnyi halálközelben. Fölöttünk légierődök dörögtek keletnek.
Táborunk felől füst csapott az égre. Egy ezrednek sütnek tán ekkora szalonnát? Eszelős, aki üveggolyók mellől cikázó vasmagok közé hajszol gyerekeket.
A körletben beszakadt futóárkokat találtunk.
Halottainkat kiástuk. Az őrszem hímtagja hosszában hasadt ketté. Életadó csöve véres félcsatornául tátongott. A föld szintjén is magaslesen élünk, ha ott vágyakat élesztgetünk. Fiúk, egyetlen utatok szoknyától szoknyához vezet: sose térjetek le róla!
Megöregedett bennem a háború, megikrásodott a félelem. Egyre ledérebben zöldellnek az erdők, mintha szilajabbul hancúroznának a pisztrángok, és a szoknyák ünnepre harangoznak.
|