|
Álmomban tizenhat lábam volt. Az ocsúdónak csak egy pár maradt belőlük. De ez az egy pár, ez nevet. Évtizedeken át.
Hogy nevet egy pár láb?
Elindul, botorkál, nevet, mert jár, mert futni tud, nevet, mert megérkezett, nem kell már futnia, kötényhez ért. Az ő házába, az én házamba.
Befal dűlőt, hágót, szurdokot, zergeváltót, piacot, leginkább országutat, és nevet, nevet. Koncokat szakít ki a halálból.
Nevet? Hahotázik, ahogy egy katedrális abroncsozott törmelékeit szállítja, egy-kettő, ahogy faragott homlokzatot mutat, bár mögötte elsápadtak a dicséretek, szétporladtak a melldöngetések. De hahotázik, mert még ma is önmaga rudasa és lógósa. Gyí, te!
Nevet, mert a lepedőn egy másik kacagót talál. Ahogy ajka végigtapogatja, a viháncolás visongássá élesedik, a tájék dombosodik, lágyul és egyre trópusibb. Gömbölyű, illatos ollók leszorítják, sarkantyúzzák, s a másik már nem is nevet: gőgicsél, pityeg, horkan, szűköl. Hová is kódorog a nevetés önkénye…
De még a székben is, az este hűlő pokrócába csavarva a láb göcög, ahogy meg-megrebbenve emlékezik. És fülel a zarándok nevetések éjszakai kórusára.
|