|
Félretolták a falat.
Mögötte egy kabát zászlaja csapkodott a szélben. Malaclopó talán. A malaclopót kicserélték ködmönre, a ködmönt körgallérra, a körgallért subára, a subát köntösre, a köntöst bekecsre, a bekecset köpenyre.
Gondoltam, valamelyikbe gyorsan belebújok, úgyis felsőkabát nélkül estem fogságba. A pirkadati számláláskor leoldják szíjáról a fagykutyát, és szemfoga bele-belemar a vétkesnek szagolt húsba. Huszonnégy órás virágzást oltalmazni jó lesz bármi gönc, azután különben is eső csupálja szirmaimat, nyirkossá mállasztja, senki sem óvhatja.
De a malaclopóban különcnek néztek, s megkergettek, mint áruházi gyújtogatót. A ködmönben kettőt se léphettem, máris körülálltak, mint elföldelt korból támadottat, és kérdezgettek egy ki-tudja világról. Körgalléromat meg segítségért rángatták: kísérném át őket az ispotály egyik pavilonjából a másikba. A subában… A köntösben, a bekecsben, a köpenyben…
Kisuttyantam vendégbőreimből. Azóta csupasz irhámban didergek. Mégis mindig olyasvalakinek hisznek, aki nem én vagyok.
|