|
Apám csak nevetett.
– Meglátod, hogy fog örülni – mondta, s két kézzel emelte magasra a négy sarkán ezüst veretes, lelakatolt ládikót.
– De kinek visszük? És mit? – rikoltoztam.
– Elég, ha én tudom – felelte hahotázva. – Különben is az ajándék meglepetés, ezért mindegy, micsoda.
Mentünk tovább, botorkáltunk, már botladoztunk mindketten a kaptatón, szememre időnkint köd telepedett. Mellettem az öregem kapkodta a levegőt.
– Nagyot néz majd, és mi vele hahotázunk! Vele, érted, vele! Minden meglepetés új élet.
De vajon jobb élet-e? Némán tépelődtem, és szemléltem minket, ahogy eltűntünk egy ligeten át kanyargó úton. A magasból figyeltem, mikor bukkanunk elő a fák közül.
Aztán megpillantottam magamat. De már csak egyedül. Két kezemben a lelakatolt, ezüst veretes ládikó.
Vittem a küldeményt, amit apám rámhagyott, és nem is sejtettem, hová, kinek. Cipeltem az ajándékot, ami talán üzenet, talán egy rejtély kulcsa.
Apám helyére lépve bandukolok, vánszorgok, támolygok tovább. Szorongatom a… Mit is? Én már nem ismerem a titkot, nem hallottam, ki a címzett. Nem kérdezősködöm, nehogy megneszeljék, nem a hegy megy Mohamedhez, csak egy elkóborolt dervis tévelyeg prófétája nyomain. Fejem magasra tartom, hogy senki se eszméljen rá: nem ismerem se a célt, se az irányt. Megérkeztem, ahol megállok.
|