|
A liliputi színház. A szakállas nő és kikiáltói. A barlangvasút. A céllövölde. A magyarok bejövetele. A dalszínkör. A körhinta.
És a fényképész. Lécvázra erősített, festett vászon. Felső sarkaiban felhők a háttér, a vakráma közepét betöltő zöld, zöld, zöld repülőgép, légcsavara hatalmas, de a láthatóra mázolt ülésen kerek lyuk. Tülekedünk, hogy ki dugja fejét az odamaszatolt törzsre. Öltöny szakad, ing hasad, vér fröccsen, csont ropog, szitok harsan, jaj sivít. Szállj el, szállj el, katicabogárka!
Mert a gép majd Frankfurt am Mainban fog talajt. A vámmentes területen potom áron rajnai bor kapható, vagy éppen Cointreau, amit a mindennapi kenyerünkhöz szokott gyomor nem fogad be. Koppenhágában érünk földet, ahol ki-ki odakészített rollerén, külön csőjáratában furikázik a maga célirányába. És közben egy lépést sem kell tenni, a varázsló klottköpenye alól kibújtatja fejét, mutató ujja a levegőbe szúr, s már mondja is a bűvigét:
– Ott repül a madárka!
Röpülj, lelkem, keresd meg… Idejét múlt lélek! Amikor két dimenziós gépen is messze röppenhetek! De nem bot és vászon! A földvonzást lebirkózó erő. Feleltem és maradtam. Dehogy maradtam, folyvást lovagoltam a légáramlatokat, jóllehet mozdulatlan. S az egy helyben repülő körül péppé taposott végtagok, élettelen testek. Mert csak egy fej fér a zsákszövetbe kanyarított örökkévalóságba,
|