Mellékutca

Ültem az utcában, ahol születtem, csak nem a kertes, földszintes, hanem tíz számmal arrébb, egy emeletes házban. Sömörös, varas falú lépcsőházak utcája, akár szemükbe húzzák kalapukat az épületek, akár homlokukra tolják. Az első világháború záróráját mutatják a tárgyak megállt mutatói.

Házigazdám mesélt nekem a fölfejtett titokról, a szülőházammal szemközti, gazos telken málladozó cirkuszkocsik falkájáról, és tulajdonosukról, akit ő már megismert. Tudta, hogy alföldi, legendás drámaírónk leszármazottja, s egyik unokája világszámaival Kanadában fényesíti a beszélő családnevet, holott én még csak kínai idénymunkásának kisfiával labdáztam egy másik, még ótvarosabb mellékutcában. A ferde szemű erőművészek helyébe az új fejezetben pernyés képű albérlők települtek, akik aztán kitekerték a számoló kendermagos nyakát, és húsát megfőzték paprikásnak; letaglózták a spanyol iskolát járó paripát és felsálját megpárolták, s amikor az öreg már minden éghető holmiját fölfűtötte, és éjszakára dermedten ál-nyaktilója dobozába feküdt, kioldották, ráengedték a bárdot, ám ebből a mutatványból nem lépett elő többé mosolyogva. Másnap reggel odadübörögtek a földgyaluk, fölhasították a parlagot – üstfoldozót és kínait, mutatványost és tudós állatot, cirkuszt és gyermekkori emléket egymásba daráltak.

Vendéglátóm később héliummal töltött csőbe illesztett mozgatható lencséken át vérszínű lézerábrák kallózó alakzatait vetítette vászonra.

Mintha sirály suhanna alá, közelítene rád; előtted nő gépmadárrá, s rajza elpattan. A tér újra várakozik.

És én láttam a wellsi utópia némafilmre vett láthatatlan emberét, a tetőtől talpig gézbe pólyált, autószemüveges alakot, amint, kezében az előadás hirdetőlapjával, föllibben az iskola kijárata elől, és kerítésünk fölött röpül az almafa felé, minthogy mindig onnan hajóztam ki a világba. Amikor szétfoszlott, az üres ködbe tekintettem, baráttalan, asszonytalan évekre. Fülelek, nem hallom-e a kültelki mellékutcából legalább csaholások kopogtatását a homály falán.