|
Zizegő, fonott fejfedő, a koponya vonalaihoz tapad, ereszkarimája lefelé konyul.
Álltam a gömbakácos út és a ládaházakból épült mellékutca sarkán, a kívül végtelen, belül örökre véges sárga ház falát támasztva, hogy kalapom lepkehálóját a legtarkább kocsihúzóra borítsam. A szürke órában sütőlapon pattogó gesztenye jánosbogár fényei villogtak, amikor két muraközi vonta szekér csattogott előttem a macskakövön. A dobkályha lobbanásainak a bazalt szikrái felelgettek. A lovakra vetettem a kalap lasszóját, de a szalmakoronát elragadta a szél, a testvér óriáskerék felé. Pödört zacskóba tűzve, a bakon gyertya világa ügetett társaihoz, Halottak Napjára a temetőbe.
Fél órával később, másnap, esztendők múltán kordé elé fogott szamár kocogott az úton, s röpült ismét a szalmakalap, pörgött a fejünk fölött, ahogy a külvárosi légörvény homokkal, újságpapírral összekavarta, hozzákeverte a repülőgépről szórt reklámcédulákhoz.
A kaszárnyából fölharsant a takarodó. Kötélen feszült ki a trombitaszó, s a dallamára hajított kalap a nyerstéglájú laktanya falától oroszlánok műsziklájára imbolygott. Hangközök rekeszzománcaiban zöldidőm szentjeihez repeső fohászok. Hóemberré szigetelő ködben a kürthang éjszakai glóriája. Bizony mondom, a kötéltáncos szalmakalap fölmagasztaltatott.
Kezemben egy fénykép. Kút csorgója előtt nápolyi fogat, az ülésen anyám, apám, a lovakon keréknagy napvédő, csupán hegyes fülük kandikál ki a szalmafonat egy-egy lékén. Megérkezett, innen forgott világgá a koponya talizmánja. Fölkapaszkodom a bakra. Megbékélten vigyázom a szalmakalap sorsát időm végezetéig.
|