|
November nyöszörög, terpednek a ködök. A nagyváros legelőjét az ívlámpák bólogató csordája tépdesi. Megszégyenítő kihívás a csillagoknak.
Hónom alatt összecsavart esernyő, így kelek át az életen. Ha zordul az idő, egy kedélyes kísértet olvadó konfettit szór a nyakamba. Előkapom az ernyőt, ki is feszítem. Idejekorán. A megkeseredett, irigy kísértetné zuhanyt enged rám magasleséről. Tocsogok a fölszáríthatatlan tisztálkodó helyen.
Január, február, rámfüttyent-e még a nyár?
A kenderike csivogása elhessenti a visszajáró lelket. Kitisztul az ég, összecsukhatom az ernyőt. Nagyobb vászon boltozódik fölém, bármerre ténferegjek.
Elnevezés dolga az egy emberélet. Igazi neve alighanem esernyő. Nap süt, zuhog, havazik, s mindez csak egy ernyő. Alatta meghúzódtál, s időnkint kikukucskálsz a vándorcirkusz előadására.
Közben az ernyő foszlik, mállik, drótváza meg rozsdásodik, töredezik. Lomtalanításkor a ház elé vetik, a hulladékba.
Arra jár egy szemétbányász. Még talál egy valódi bambusz-fogantyút. Egy bontás alatt álló utcában csináltat hozzá nyelet, vázat, vásznat. Senki se bök rá: ez már dacolt kísértetekkel. Kinyílik, becsukódik. Ő is kísértet.
S ez a történet is csak ernyő volna?
|