A kis japán
|
W. S. emlékének
| Négy égtáj felé házi pagodája |
| ereszére csengőket aggatott |
| folyvást a szél az ezüstön a bronzon |
| csendített víg mord lágy tört dallamot |
| a kis japán lábát keresztbe fonva |
| imaterme pitvarán üldögélt |
| és fülelte amit évszámra észak |
| dél és kelet nyugat hozzá beszélt |
| vedlett küszöbén ringott önfeledten |
| a mindenség sűrű hangjaira |
| az esendő térből kiszigetelte |
| időtlenné kövesült mosolya |
| s hitte hihette is a levegőég |
| társalgó pajtásul szemelte ki |
| a rég voltak távolodó világok |
| rejtélyeit dalba szedve neki |
| pedig mikor két ellenlábas ércet |
| házasított naprendszer-sarkokat |
| kötött össze nem fejtett de eszelt ki |
| titkot ami rajta is túlmutat |
| s tudtam róla ő csengettyűi nyelve |
| csöpp testében zsong-bong az emberi |
| esélyek összkara és ezt a cselt is |
| a mókára fúrt agyú neveti |
| ám ahogy ujján a magasba intőn |
| futott olykor a villám lángja át |
| ráocsúdtam milyen ha a mulandó |
|
|