Kézrátétel

(1992)

 

 

 

 

Az enyém

Az idő sosem igazol
öl az idő
személye soha te
mindig csak ő
Belőle lépnek ki bizánci
emberistenek
rajtuk nem fog a holnap
mert nem lélegzenek
Bezárhatatlan kapun át
falhoz érkezem én
ott válok magammá időm
nyomommal telten az enyém

 

 

 

A szó hatalma

Minden szó egy ablakon
kocogtat
nyissatok nyissatok
a falnál kuporognak
szabadítók
hirtelen távmondatok
a sorsra tárt
kockameréssel
engedjétek be a szemhatárt
a tegnapból kiforgat
a küldött
orrfacsaró szagát
pocsolyába fürdött
rongyát mossátok le a göncöt
s a jövevény irhából egyszerű
rét domb folyó
tanúsága fú

 

 

 

Dünnyögés

Lehetnek te is lehetsz
míg koronaalakító
olló lemetsz
hányódol félrevetve
alászállsz a tenyészet
fényebomlott lépcsején
mondanak tűzrevalónak
vadhajtás kertész szenvedélynek
vadkertész fák természetének
még recsegj-ropogj félreértett
kölcsön élet

 

 

 

Fityisz az óriásnak

Aki nyomon követ
vasgyúró óriás
Rontó Pál Enkidu
vagy neve bármi más
én szökdécselhetek
napos határ felé
árnyékát dobja rám
megborzongok belé
hajszolnom ver csalánnal
ha elvillan a nimfa
tudjam meg élve-halva
mi háromszöge titka
elgáncsol s hahotázik
ha már-már utolérném
kóstoljak porba úgyis
földet falok a végén
álnokul engedi
a kúthomályba bukjam
ujjong ha felszinére
jutok még szomjasabban
epéje kiötölte
káromra a délibábot
mindegyik otthonom
a szemhatárra hágott
hányszor hozott elém
leeresztett sisak
éjében drága arcot
s gyilkom beléakadt
töprengni vezekelni
sem hagyott perc időt
mint használt gyufaszálat
pöckölt maga előtt
pörölni káromolni
fordulnék hátra olykor
de ő csak ostoroz
fülemnél fogva vonszol
jégcsappá rettenek
egyszer pillantva vissza
vándorutam jelét
pusztasággá tiporta
kirobban haragom
ingerlem csúfolom
kárpálom elgyalázom
szavam enyvében ázzon
bélyegzem szörnyetegnek
gúnyban hempergetem meg
Nőttem én is titánnak
döngetni az eget
szirtekkel társalognom
unalmas egy szerep
derékban abbahagytam
maradtam köznapi
szemek ajkak vidékén
tréfákat hallani

 

 

 

Előeste

Az lesz csak a más nap
piros betűs a holnap
napja vallomásnak
tanúság ideje
homályos zugainkból
az álmodtam színek
életre ocsúdnak
tenyérnyi kocsi
zörög tova velem
sáfrány pusztára napkeletnek
ott a magasság folyvást pirkad
aranypénze sose fakul ki
s meglepetés vár tűzoltó-csákó
csontomba a láng sose kapjon
álmomból a tűz ne hamvadjon
óriások szertartáskönyve
egy küszöbön hogy kiolvassam
utasításuk az ünnepre
s bár vallom a tagadhatatlant
hajam az Isten túlszerette
rosszkedve sóval bekeverte
ritkította ujjal kuszálta
de fejemet párnámra hajtva
ami van mindig előeste
s a holnap a jobb nap
amikor megnövök
ablakokon belátok
megismerek ablaktalan világot
mégis a holnap a rossz nap
mikor nincs mire várni
a bontatlan kitárul
ürülnek a várakozás csodái
ma még átléphetek
a célhoz ért a legkevesebb
holnap már itt az ünnep
a csoda is egy

 

 

 

Javasember

Kóbor kuruzsló különb nevezet
engem talán meg sem illethetett
harkálya a halandók vadonának
évszámra bordákon kopogtatok
hozzájuk test arc nem is tartozott
tapintva rejtett bajra korhadásra
féreggel kártevővel töltekeztem
s lekörmöltem egy boglya kórlapot
egész szolgálati időmre
költöztem ide
a kórismét s kezelését tudom
ellenszerét ki nem találtam
hogy lehetnék így sínylődő sorodból
szabadító doktorod
ki csak koporsóban csaponghatok
fölöttem is valahol kitartón
kitágult szem delel
pillája meg se rezzen
s nem feledkezik el

 

 

 

Hátsó ablak

Esőpöttyös üvegre sirályok
éhenkórász csatangolók írnak
nyirkos föld mennyországába vágyók
pörgő lombok rendelkező úrnak
Vetemedett pattogzó keretben
ez a kép a lét alamizsnája
kirekeszti ami lehetetlen
óriás konc egy halandó szájba
Vagy jólelkű gazdag ajándéka
hangyájának egy abrosznyi síkon
hadd jusson egy morzsa reménység a
holnapomra vigadoznom sírnom

 

 

 

Barguzin

A szenvedők se éltükben se holtukban nem tárgyak
bár a tévelygő bírák
jövendő tévelygők ítélete által
maguk is azzá válnak
lófarkon vonszolt bekötött szájú tömlők
kazamatákban tárolt leszögezett ládák
irattartóban laposra vasalt apák és fiak
ősvadonba menesztett s ottfelejtett apostolok
az örök hóhatáron aszalt mannája a népnek
világgá zengett majd gránitból kivakart esküvések
ugyan ki hinne kései megszállottnak
szálka csontokból vaksi sorsolvasónak
no ugye méred fogdosod ugye tárgyak
nem is lehettek apostolok se apák se fiak
vakvágányra rekesztett korhadó vagonban
egy század postazsákjai a következőnek
de mit hirdet a kifakult üzenet
meg kell szenvedni azért
hogy az utolsó ínt is lerágják izületeinkről
meg kell szenvedni a húsevők unokáinak éhségét is
hogy másfélszáz éves koponyaívet szopogassanak
lehettél igavonó lehettél erdei vad
kiforgatnak a sejtjeidbe gyűjtött napfényből is
de elefántlapockába szívesebben törli kezét
minden mellényzseb méretű ivadék
s a katonamérték alatt mindenki terrorista
keresse bár bálványát több nemzedéknyi mélyben
fürkéssze vadászfegyvere a legendagyilkost a sírban is
minden lánglélek te élve-halva egyként kiszolgáltatott
szolga szívek rajongásának vagy tíz nyelven szóló megalázásnak
érdemes mondd növekedni nevelni
érlelődni zsibongónak álmodott szüretre
beszélj te ódákat szertehurcoló és most töredező csont
válaszolj ordíts érdemes-e

 

 

 

Íródeák

Írd csak írd jó deákom
még egyszer úgyse lesz
derék gazdád aki
ízekre önmagát szedi
hogy fehér lapjaid
bár szörnyeteg ijesztő
tanúsággal teljenek
Föltárja sebhelyét
kelését fölhasítja
s noha szégyenletes
bensőséges a titka
homályba veszett
esendő tetteit
leckéül krónikádba
tollba mondja neked
viselt dolgaiból
a kór fölismerését
a bajok leírását
a kortárs az utókor
gyógyító balzsamot
olvasson ki a rosszból
rajta íródeákom
önnön húsomba vágnom
füveskönyv ezernek
te csak futtasd a pennád
ne ejtőzz igyekezz
a rémület késeit
könyörtelen jegyezd föl

 

 

 

Paszternak könyvtára

Embermagas kétszárnyú szekrény
három polcos csupán üvegezett
hogy így is oltalmazza ötven
vagy akár hatvan válogatott kötetét
az is lehet hajdan az ócskapiacon
vette a fényezett puhafa-bútort
mikor már elhabzott a forradalom
netán az atyai ház lomtárának selejtje
s most benne kincsei lényegi Schiller
egy különben testes Goethe-breviárium
s itt-ott eldugva egy pohos tar angol
vagy amerikai Henry James több műve is
Egy hölgy arcképe a rontó-bontó hősnőé
még az író életrajza is Leon Edel tollából
s alkalmasint az elbeszélő lélekben megélt
kísértet-kalandja vagy kísérteties lélekjárása
ami egyre megy ha a visszalátogató árnyak
vacogva settengnek az idegen nyírfaligetben
aztán egy kötet Michaux ingerlő fűszere
az álmosító téli hasábfa-tűz mellé
a tönköket a ménfejű szálas öreg hasogatta
s egy René Char-könyv jánosbogár-villogásai
a sztyeppéről gomolygó félhomály fedője alatt
meg a hömpölygő barázdák közt vitorlázó
s puszták homok-abroszát gyűrögető szelek
vadászkürtjén hallalizó Saint-John Perse
eszébe idézhette a Kaukázus ormainak bontott ágyát
ott a fenség nagyúri asztalához telepedhetett
itt az elemekkel dobálódzhatott képzeletben
s keresek egy bő angol verspanorámát a Hamlet
Romeo és Julia Antonius és Cleopatra Othello
maradandó fordításaihoz méltó válogatást
hol kedvére való felejtett lírikusokat lelhetett
például a sérült elméjű és hányt-vetett
Cowpert aki Selkirk álcájában panaszkodott
s álcájának vonásai mögött meg a másik kitagadott
Uralkodom minden látszaton
jogomat itt nincsen ki vitassa
körös-körül minden állaton
tajtékzó árnak én uraatyja
Mondd varázsod miben áll magány
mit megláttak arcodon a bölcsek
jobb élni zivataros tanyán
mint uralmam e szörny helyen töltsem
közülük mi s ki vonzhatta elmaradt szervátültetésre
az apák megfakult nemzedéke mint a Nyugatosokat
az érzékletes rajzú de la Mare ki Kosztolányit
ejtette meg s Babitsot vagy a holdsütötte almák
becézgetője Drinkwater ugyancsak Désiré kedvence
ám akinek idegducait áram rázza szakadatlan
hogy gyönyörködhetett volna apró gyöngédségben
a tejesen fehérlő gombák csillagfényben buhogó baglyok
a malomgát zúgó vize érinthető poézisében
s bár angol-orosz szótárában the winter neve zimá
tudta az eső- s ködfüggöny évadától más a gallytörő idő
nincs is csupán egy Anthology of Georgian Poetry-je
de ez is aligha rejti a nyírott füvön elandalodókat
inkább a karistoló borok bajszos tág torkú grúzait
széles kedvű s könnyen szakadékba horgadó cimborákat
költőnkhöz ablakán át a nyíló majd lombos aztán fonnyadó
végül vázára sorvadt erdő színjátékából a sors beszélt
maradó tekintetébe gyűjtve forgatagos évek mozgalmait
élet helyett órák sarkos léptekkel álljon a szabad ég alá
tarackot forgatva ki a magágyból nyúljon a dolgok szívébe
a kerítés deszkáinak öreg görcseit gyantázza vissza
vonuló napok menetét egy negyed holdon is vigyázza
az élet kézrátétellel is elbolondítható képeit
De a könyvekbe zárt barátok korholására incselkedésére
a heverő előtt szomjasan egy pár csizma szája tátog
tán újra a kaukázusi mámorokra éhesen a Kazbek görgetegére
az Uráltól Párizsig csalogató utak dohányfinom porára
vagy csak a tavaszi kertre hogy gazdája ott ásna
a föld középpontja felé

 

 

 

Till Eulenspiegel újabb csínye

Rászedtem már azzal a lapleosztót
így gondolták bajtársaim
hogy én apám kockás kiránduló
öltönyében a szögesdrót mögött
azonosíthatatlan klasszikus
ritmust nappal vacogtató fogoly
bújtam egy bekecses társ tartalék
katonaköpenyébe éjszakára
lám bukfencezve mutat orrot
a csúfondáros kuncogtak magukban
de aztán hajnalban trombitaszó
hívott sorakozóra négyesével
minden egyes mundért viselőt
s a kijáratnál cigánybanda húzta
amikor tovamenetelt
mássága felé a madárijesztők
háromszázig leszámolt csapata
előttem épp betelt a létszám
elzavartak a maradékkal együtt
nahát ez már a tréfák netovábbja
holott még pukkant egyszer az a rejtett
csattanó hiszen nyomban visszaadtam
nicsak a kincstárit ez a bohóc
nevetséges haha nevetséges haha
kióvakodva a torz látományból
kristálygömbömben együvé tekintem
a lőszeres vonathoz vonulókat
a fölrobbanó háromszázakat
a csatorna száján kibukkanó
egyenkint lepuffantott osonókat
s a varázslat szemközti héjfalára
a hahotázókat ám az nevet
igazán ki csínyeibe rekeszti
a fúrt agyút s nézőjét s önmagát is
minthogy végül mindig akad egy ingyen
vigasságra vágyó a kívülálló
Till hallgat és többé nem is szeret
szolgamását a történetbe lopta
kényszerzubbony az már nem is a zsávoly
s a pajkos némán egy lajstromozatlan
térbe surranva messzire fülel
fölhangzik-e ott másik nevetés

 

 

 

A kis japán

W. S. emlékének

 
Négy égtáj felé házi pagodája
ereszére csengőket aggatott
folyvást a szél az ezüstön a bronzon
csendített víg mord lágy tört dallamot
a kis japán lábát keresztbe fonva
imaterme pitvarán üldögélt
és fülelte amit évszámra észak
dél és kelet nyugat hozzá beszélt
vedlett küszöbén ringott önfeledten
a mindenség sűrű hangjaira
az esendő térből kiszigetelte
időtlenné kövesült mosolya
s hitte hihette is a levegőég
társalgó pajtásul szemelte ki
a rég voltak távolodó világok
rejtélyeit dalba szedve neki
pedig mikor két ellenlábas ércet
házasított naprendszer-sarkokat
kötött össze nem fejtett de eszelt ki
titkot ami rajta is túlmutat
s tudtam róla ő csengettyűi nyelve
csöpp testében zsong-bong az emberi
esélyek összkara és ezt a cselt is
a mókára fúrt agyú neveti
ám ahogy ujján a magasba intőn
futott olykor a villám lángja át
ráocsúdtam milyen ha a mulandó
az Énen túlra hág

 

 

 

Az öregedés vidékén

Errefelé elkoptak az utak
több napi járóföldre sem találsz
szót értőt legyalult ez a terep
sajgó csontnak lüktető fog üzenget
a pusztaság vakító nappalában
szédít lever a zöld játék-hiánya
ahol úr az egyhangú folytatás
és soha semmi sem következik
csak néma kő egyre több kő kövön
belőlük többé nem építkezel
sötétedéskor épp elvackoláshoz
lepattintasz majd egy sarkot egy élt
máskülönben üres a tér üres
egyetlen cimbora a délibáb
de amit olykor vetít nem oázis
s nem is akt csupán arc az is merő ránc
egy kéznyújtásra nyomban elenyészik
s ami perzselt vacogtat szürkületkor
a részvétlen egykönyvű éjszaka
hőség és fagy váltógazdálkodása
itt lesikálta minden köteléked
szúrós sebző a mostoha növényzet
szomjúságod ebből kell oltanod
ellentmondó virágot nevelő
kaktuszok társa leszel magad is

 

 

 

Erdőirtás

Tudom már mit érez
a fatörzs ha fűrészelik
és azt is mivé lesz
napraforgók küklopsz-szeme
ha dér aszalja szirmait
Amit rá a sors ró
öreg erdő mind átéli
meg a napraforgó
tudásával szerencsésebb
boldogabb-e mondd a férfi

 

 

 

Mit álmodtam egy századvégi éjszakán?

Szakadoznak rojtosodnak
házak utcák városok
hogy feszítsünk hogyan járjunk
ebben a kabátban
acél-molyok lyuggatták foszlatták
ugyan ki öltöztetné újjá
futkosunk varrótűért
cérnáért foltozzuk meg
köznapi tisztességünk
kiáltozásunkat varrjuk rá gombnak
bárhová is telepedtünk
világhuzatban tengünk-lengünk
mondom magamban ez csak álom
némaság köde a látványon
de tudom fegyverropogásból
az álom csöndje semmi másból
letépik a homlokzatot
nemzedék-szabta apák-fércelte
ember-ruhánkról

 

 

 

Anti-Kolumbusz

Az ismert világok határán
fal s nekiütköztem a falnak
a dokkok csöndje vár s homály rám
s a máglya rajongása hallgat
Akit a mezsgyék csábítása
untat s már csak csupa fül és szem
minden lehető megtalálja
magházában megérni készen
Téged őt titeket meg őket
befogadva én a mi lettem
szenvedőket s szenvedtetőket
bár öklendve egy figyelemben
Pilléreid föld ködbe vesznek
a távoli szélső határok
délibábok fénye erezhet
mindig az a föld ahol állok

 

 

 

Nyelvtan

Ami soha senki
csak énem
rag voltam itt
rendhagyó igéken
mégis jelentés
értelme sava-borsa
van noha csonka
fölrázó kijelentés

 

 

 

Egy kapcsos

Minden kései vers
kihúzott tüske
énemmé forrott
töredék természet
nyirok vér kiszakított
eleven hús
egy darab tenyészet
minden kései vers

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]