W. S. emlékének

Oroszlánsörénybe takarództam évtizedeken át, álmom egy mozgó erőd álmai, kérdéseim felelete riasztó üvöltés.

Fölébredve rámosolyogtam az emberekre. Rémülten hőköltek hátra. Csitító szavakat morogtam, s feldörögtek a sziklák, felebarátaim meg szétrebbentek.

Micsoda száj fújta egyszerre valamennyit szemhatáron túli suvadásokba?

Újabb idők teltek kóborlással. Minden esztendőben megszólítottam egy-egy bölcset, nőt, férfit: mondanák meg, hogyan szabadulhatok dúvad álcámtól? De rendre kővé váltak, és csak saját igéim verődnek vissza a szirtfalakról.

Nem változtathatok főutcákat szavannákká. Pulikutya futamodással haladok el a remete-sor előtt. Az igazmondók elégedetten csivognak, sörény pedig nem létezik, ha szóba sem elegyednek a húsevővel. A beszéd kerítése mögött laknak, akik már egyszer fölegyenesedtek.

November nyöszörög, terpednek a ködök. A nagyváros legelőjét az ívlámpák bólogató csordája tépdesi. Megszégyenítő kihívás a csillagoknak.

Hónom alatt összecsavart esernyő, így kelek át az életen. Ha zordul az idő, egy kedélyes kísértet olvadó konfettit szór a nyakamba. Előkapom az ernyőt, ki is feszítem. Idejekorán. A megkeseredett, irigy kísértetné zuhanyt enged rám magasleséről. Tocsogok a fölszáríthatatlan tisztálkodó helyen.

Január, február, rámfüttyent-e még a nyár?

A kenderike csivogása elhessenti a visszajáró lelket. Kitisztul az ég, összecsukhatom az ernyőt. Nagyobb vászon boltozódik fölém, bármerre ténferegjek.

Elnevezés dolga az egy emberélet. Igazi neve alighanem esernyő. Nap süt, zuhog, havazik, s mindez csak egy ernyő. Alatta meghúzódtál, s időnkint kikukucskálsz a vándorcirkusz előadására.

Közben az ernyő foszlik, mállik, drótváza meg rozsdásodik, töredezik. Lomtalanításkor a ház elé vetik, a hulladékba.

Arra jár egy szemétbányász. Még talál egy valódi bambusz-fogantyút. Egy bontás alatt álló utcában csináltat hozzá nyelet, vázat, vásznat. Senki se bök rá: ez már dacolt kísértetekkel. Kinyílik, becsukódik. Ő is kísértet.

S ez a történet is csak ernyő volna?

Zizegő, fonott fejfedő, a koponya vonalaihoz tapad, ereszkarimája lefelé konyul.

Álltam a gömbakácos út és a ládaházakból épült mellékutca sarkán, a kívül végtelen, belül örökre véges sárga ház falát támasztva, hogy kalapom lepkehálóját a legtarkább kocsihúzóra borítsam. A szürke órában sütőlapon pattogó gesztenye jánosbogár fényei villogtak, amikor két muraközi vonta szekér csattogott előttem a macskakövön. A dobkályha lobbanásainak a bazalt szikrái felelgettek. A lovakra vetettem a kalap lasszóját, de a szalmakoronát elragadta a szél, a testvér óriáskerék felé. Pödört zacskóba tűzve, a bakon gyertya világa ügetett társaihoz, Halottak Napjára a temetőbe.

Fél órával később, másnap, esztendők múltán kordé elé fogott szamár kocogott az úton, s röpült ismét a szalmakalap, pörgött a fejünk fölött, ahogy a külvárosi légörvény homokkal, újságpapírral összekavarta, hozzákeverte a repülőgépről szórt reklámcédulákhoz.

A kaszárnyából fölharsant a takarodó. Kötélen feszült ki a trombitaszó, s a dallamára hajított kalap a nyerstéglájú laktanya falától oroszlánok műsziklájára imbolygott. Hangközök rekeszzománcaiban zöldidőm szentjeihez repeső fohászok. Hóemberré szigetelő ködben a kürthang éjszakai glóriája. Bizony mondom, a kötéltáncos szalmakalap fölmagasztaltatott.

Kezemben egy fénykép. Kút csorgója előtt nápolyi fogat, az ülésen anyám, apám, a lovakon keréknagy napvédő, csupán hegyes fülük kandikál ki a szalmafonat egy-egy lékén. Megérkezett, innen forgott világgá a koponya talizmánja. Fölkapaszkodom a bakra. Megbékélten vigyázom a szalmakalap sorsát időm végezetéig.

Ültem az utcában, ahol születtem, csak nem a kertes, földszintes, hanem tíz számmal arrébb, egy emeletes házban. Sömörös, varas falú lépcsőházak utcája, akár szemükbe húzzák kalapukat az épületek, akár homlokukra tolják. Az első világháború záróráját mutatják a tárgyak megállt mutatói.

Házigazdám mesélt nekem a fölfejtett titokról, a szülőházammal szemközti, gazos telken málladozó cirkuszkocsik falkájáról, és tulajdonosukról, akit ő már megismert. Tudta, hogy alföldi, legendás drámaírónk leszármazottja, s egyik unokája világszámaival Kanadában fényesíti a beszélő családnevet, holott én még csak kínai idénymunkásának kisfiával labdáztam egy másik, még ótvarosabb mellékutcában. A ferde szemű erőművészek helyébe az új fejezetben pernyés képű albérlők települtek, akik aztán kitekerték a számoló kendermagos nyakát, és húsát megfőzték paprikásnak; letaglózták a spanyol iskolát járó paripát és felsálját megpárolták, s amikor az öreg már minden éghető holmiját fölfűtötte, és éjszakára dermedten ál-nyaktilója dobozába feküdt, kioldották, ráengedték a bárdot, ám ebből a mutatványból nem lépett elő többé mosolyogva. Másnap reggel odadübörögtek a földgyaluk, fölhasították a parlagot – üstfoldozót és kínait, mutatványost és tudós állatot, cirkuszt és gyermekkori emléket egymásba daráltak.

Vendéglátóm később héliummal töltött csőbe illesztett mozgatható lencséken át vérszínű lézerábrák kallózó alakzatait vetítette vászonra.

Mintha sirály suhanna alá, közelítene rád; előtted nő gépmadárrá, s rajza elpattan. A tér újra várakozik.

És én láttam a wellsi utópia némafilmre vett láthatatlan emberét, a tetőtől talpig gézbe pólyált, autószemüveges alakot, amint, kezében az előadás hirdetőlapjával, föllibben az iskola kijárata elől, és kerítésünk fölött röpül az almafa felé, minthogy mindig onnan hajóztam ki a világba. Amikor szétfoszlott, az üres ködbe tekintettem, baráttalan, asszonytalan évekre. Fülelek, nem hallom-e a kültelki mellékutcából legalább csaholások kopogtatását a homály falán.

A liliputi színház. A szakállas nő és kikiáltói. A barlangvasút. A céllövölde. A magyarok bejövetele. A dalszínkör. A körhinta.

És a fényképész. Lécvázra erősített, festett vászon. Felső sarkaiban felhők a háttér, a vakráma közepét betöltő zöld, zöld, zöld repülőgép, légcsavara hatalmas, de a láthatóra mázolt ülésen kerek lyuk. Tülekedünk, hogy ki dugja fejét az odamaszatolt törzsre. Öltöny szakad, ing hasad, vér fröccsen, csont ropog, szitok harsan, jaj sivít. Szállj el, szállj el, katicabogárka!

Mert a gép majd Frankfurt am Mainban fog talajt. A vámmentes területen potom áron rajnai bor kapható, vagy éppen Cointreau, amit a mindennapi kenyerünkhöz szokott gyomor nem fogad be. Koppenhágában érünk földet, ahol ki-ki odakészített rollerén, külön csőjáratában furikázik a maga célirányába. És közben egy lépést sem kell tenni, a varázsló klottköpenye alól kibújtatja fejét, mutató ujja a levegőbe szúr, s már mondja is a bűvigét:

– Ott repül a madárka!

Röpülj, lelkem, keresd meg… Idejét múlt lélek! Amikor két dimenziós gépen is messze röppenhetek! De nem bot és vászon! A földvonzást lebirkózó erő. Feleltem és maradtam. Dehogy maradtam, folyvást lovagoltam a légáramlatokat, jóllehet mozdulatlan. S az egy helyben repülő körül péppé taposott végtagok, élettelen testek. Mert csak egy fej fér a zsákszövetbe kanyarított örökkévalóságba,

A higanygőzzel fiatalított gázlámpák gyöngyházfényében derékban félbevágott alakok imbolyognak. Törékeny koponyájukat zsebre dugták, csomagban hazaküldték, nehogy koccanáskor széthasadjanak.

A félemelet magasan kezdődő sötétben poroszkáló szívek erősödve, távolodva harangoznak. Egy hang elgurul, botladozik, messzi kolompszó szirtek között. A homály beszéde, hangok világossága.

A kószálók pirkadatkor magukra húzzák mellkasukat, nyakukra illesztik arcukat. Elterelik a figyelmet, nehogy harangjátékuk egyéni dallamáról fölismerjék őket!

Ezek az igazi boldogok! A nagyváros idegközpontjában surranók többé már nem vehetik le orcájukat, a kóválygó szívek össze-vissza bongnak. Itt is, ott is összeroskad egy járókelő, akit eltévedt vágy talált el.

A sarki koldusok sebezhetetlen sorsot kéregetnek. Kalapjukba időnkint ál-létet hajítanak. Otthon az adomány békává változik: brekegve ugrándozik a döngölt földön.

Apám csak nevetett.

– Meglátod, hogy fog örülni – mondta, s két kézzel emelte magasra a négy sarkán ezüst veretes, lelakatolt ládikót.

– De kinek visszük? És mit? – rikoltoztam.

– Elég, ha én tudom – felelte hahotázva. – Különben is az ajándék meglepetés, ezért mindegy, micsoda.

Mentünk tovább, botorkáltunk, már botladoztunk mindketten a kaptatón, szememre időnkint köd telepedett. Mellettem az öregem kapkodta a levegőt.

– Nagyot néz majd, és mi vele hahotázunk! Vele, érted, vele! Minden meglepetés új élet.

De vajon jobb élet-e? Némán tépelődtem, és szemléltem minket, ahogy eltűntünk egy ligeten át kanyargó úton. A magasból figyeltem, mikor bukkanunk elő a fák közül.

Aztán megpillantottam magamat. De már csak egyedül. Két kezemben a lelakatolt, ezüst veretes ládikó.

Vittem a küldeményt, amit apám rámhagyott, és nem is sejtettem, hová, kinek. Cipeltem az ajándékot, ami talán üzenet, talán egy rejtély kulcsa.

Apám helyére lépve bandukolok, vánszorgok, támolygok tovább. Szorongatom a… Mit is? Én már nem ismerem a titkot, nem hallottam, ki a címzett. Nem kérdezősködöm, nehogy megneszeljék, nem a hegy megy Mohamedhez, csak egy elkóborolt dervis tévelyeg prófétája nyomain. Fejem magasra tartom, hogy senki se eszméljen rá: nem ismerem se a célt, se az irányt. Megérkeztem, ahol megállok.

Hivatalos vagyok. Összejövetelre, érettségi találkozóra. De előbb el kell rendeznem, meg kell oldanom felirattalan, tejüveges ajtókkal ütemezett, keskeny folyosón. Hová menjek, kihez forduljak? Pedig már el is intéztem, arcom visszafelé libeg az útvesztőben, amikor derékon kap egy magas termetű alak. Szorongat, birkózunk. Miért hord sujtásos köpenyt? Portás talán, szabad haladásom tilalomfája. Kisvendéglőbe penderítem, pörköltjével vonzó falatozóba. Miért csitítja pörkölt az útonállót?

Rászedhettem vagy legyűrhettem mégis, mert heverőn ülve már csak a megfelelő lábbelit keresem. Hangátbocsátó fal mögött társaim vonulnak, rég elvonultak. Tornacipőben mégsem mehetek: vissza a sutba! Ez bakancs ugyan, de könnyű, jólesik a lábnak, bár csúfot ejtene az ünnepen. Krepptalp, nyersbőr felsőrész: ez majd átitatódik verejtékkel, húsomnak vélhetik, mintha semmit sem húztam volna a lábamra. Lakktopán, igen! Divatjamúlt, de gavalléros, megadja a módját. Ám hol a párja? Féloldalasan azért mégsem állíthatok be, mezítlábas fél-ficsúr. Akár túracipőben, csak érjem el az ünneplőket! Közben azonban elkallódott, sosem lelem meg. Életfogytiglan kurkászom, hogyan, miben induljak el. Jobb lett volna megroppannom a viadalban, s minek is vagdaltam cafatokká az életveszélyt, minek fűszereztem kívánatossá magamnak, ellenfélnek. Különben pedig mi történhetett a tejüveg mögött?

Félretolták a falat.

Mögötte egy kabát zászlaja csapkodott a szélben. Malaclopó talán. A malaclopót kicserélték ködmönre, a ködmönt körgallérra, a körgallért subára, a subát köntösre, a köntöst bekecsre, a bekecset köpenyre.

Gondoltam, valamelyikbe gyorsan belebújok, úgyis felsőkabát nélkül estem fogságba. A pirkadati számláláskor leoldják szíjáról a fagykutyát, és szemfoga bele-belemar a vétkesnek szagolt húsba. Huszonnégy órás virágzást oltalmazni jó lesz bármi gönc, azután különben is eső csupálja szirmaimat, nyirkossá mállasztja, senki sem óvhatja.

De a malaclopóban különcnek néztek, s megkergettek, mint áruházi gyújtogatót. A ködmönben kettőt se léphettem, máris körülálltak, mint elföldelt korból támadottat, és kérdezgettek egy ki-tudja világról. Körgalléromat meg segítségért rángatták: kísérném át őket az ispotály egyik pavilonjából a másikba. A subában… A köntösben, a bekecsben, a köpenyben…

Kisuttyantam vendégbőreimből. Azóta csupasz irhámban didergek. Mégis mindig olyasvalakinek hisznek, aki nem én vagyok.

Álmomban tizenhat lábam volt. Az ocsúdónak csak egy pár maradt belőlük. De ez az egy pár, ez nevet. Évtizedeken át.

Hogy nevet egy pár láb?

Elindul, botorkál, nevet, mert jár, mert futni tud, nevet, mert megérkezett, nem kell már futnia, kötényhez ért. Az ő házába, az én házamba.

Befal dűlőt, hágót, szurdokot, zergeváltót, piacot, leginkább országutat, és nevet, nevet. Koncokat szakít ki a halálból.

Nevet? Hahotázik, ahogy egy katedrális abroncsozott törmelékeit szállítja, egy-kettő, ahogy faragott homlokzatot mutat, bár mögötte elsápadtak a dicséretek, szétporladtak a melldöngetések. De hahotázik, mert még ma is önmaga rudasa és lógósa. Gyí, te!

Nevet, mert a lepedőn egy másik kacagót talál. Ahogy ajka végigtapogatja, a viháncolás visongássá élesedik, a tájék dombosodik, lágyul és egyre trópusibb. Gömbölyű, illatos ollók leszorítják, sarkantyúzzák, s a másik már nem is nevet: gőgicsél, pityeg, horkan, szűköl. Hová is kódorog a nevetés önkénye…

De még a székben is, az este hűlő pokrócába csavarva a láb göcög, ahogy meg-megrebbenve emlékezik. És fülel a zarándok nevetések éjszakai kórusára.

Az erdei vasutat előléptették Szent Mihály lovának.

Fölpattantunk rá, jókedvű gyászhuszárok. Kurjongatva kísértük megtizedelt testvéreikhez a rönköt, a pallót, a deszkát: rútuljanak barakká a hegyháton! Keservüket férfiasan titkolva, a bükkös szálfái rendítetlen álltak díszőrséget.

Ám a kivilágítatlan suvadásokban hajnalra avarral sírják tele a talajt. Mi kieresztett fékkel rikoltoztunk elfele a lejtmenetben. Minek is küldenek gyerekeket háborúba?

Egy kanyarban, a patakparton behúztuk a kéziféket. Gönceinket lehajigáltuk magunkról, és csórén ugráltunk a bőrt harapó Szinvába. Szemközt az árral pisztrángok fickándoztak: hadd vakarja viszketeg bőrüket a sodrás! Olykor egymásnak súrlódtunk, vaksi állatok merítésnyi halálközelben. Fölöttünk légierődök dörögtek keletnek.

Táborunk felől füst csapott az égre. Egy ezrednek sütnek tán ekkora szalonnát? Eszelős, aki üveggolyók mellől cikázó vasmagok közé hajszol gyerekeket.

A körletben beszakadt futóárkokat találtunk.

Halottainkat kiástuk. Az őrszem hímtagja hosszában hasadt ketté. Életadó csöve véres félcsatornául tátongott. A föld szintjén is magaslesen élünk, ha ott vágyakat élesztgetünk. Fiúk, egyetlen utatok szoknyától szoknyához vezet: sose térjetek le róla!

Megöregedett bennem a háború, megikrásodott a félelem. Egyre ledérebben zöldellnek az erdők, mintha szilajabbul hancúroznának a pisztrángok, és a szoknyák ünnepre harangoznak.

Sétálni, egy kis dombra… Nem!

Menetelni két falábon, bal-jobb, vonszolni két koloncot, de ki micsodát, ha a hórukk-ember és fanyelvű kolompja ugyanaz?

A fűszálak éle fölött tenyérnyivel csellengő fakír se bajnokabb. A havas eső meg mossa, súrolja a vonásokat: hadd tűnjön elő kinek-kinek az igazmondó holnapja, ahogy a fehér egér kihúzta kártyán áll.

A nappal komiszkenyerét tördeljük, morzsoljuk. Az éhség vagyunk, velünk ocsúdik, s milyen gyorsan, hogy nekünk szunnyadjon el, s bizony tudjuk, mint a jelszót, mennyire nehezen. Talán ez a nevünk, nyakból letéphető dögcédulán. Dörzsöltünk-e rejtegetett gyűrűbe foglalt, homályló fél-drágakövet rég elkallódott szarvasbőrhöz? Ó dzsinnek, lidércek, szolga szellemek, ártók és jótevők!

Akkor zümmögés hallatszott, zúgássá élemedett, a szemhatárról két feketével tarkázott vadrovar szárnyasodott elő, két nekidühödött darázs bukott alá, fordult mélyröpülésben a vert földön torozni boronáltak sokadalma fölé. Rebbentek is a kigyújtatlan jelzőfény felé tántorgók, de szanaszét, s a barázdákban hasmánt egy-egy göröngyön fürkésztek Egyenlítőt, Antarktiszt, Dél Keresztjét. A darazsak meg tovanyilallva zuhogó fullánk-sorozattal mérték be a hadtápvonal mértani tengelyét.

Elmúlnak a mérnökök, elkészül a rombolás.

Az üres képen ostorral a kezében csupán egy kucsmás paraszt, csak ő tanácstalankodik orjavágással kettémetszett ökre mellett. Nincs végszava. Kémlelhetjük már a rohadt sarkot, fölbukkannak-e újra darazsak? Rovarok hitbizománya.

Sokáig lépkedett előttem, s én követtem. A sarkon hátraarcot csinált, szembenézett velem. Sose láttam ezt az arcot. De egy keresztúton ő lökött oldalt, s ahogy botladoztam előre, fölcsattant a másik irányból a géppuska gúnykacaja. Megmentette az életem.

Kitaszította egy ivó ajtaját, belódította, és italt rendelt. Nem ismerem. Koccintottunk. Amint poharamat letettem, csontrepesztő robbanás vágott falhoz. Még hallottam, mennydörgés gördül tova a város völgyeiben.

Kinéztem az ablakon. A porfátylakban már minden ház letérdelt. Csak egy épület maradt talpon, ahová betértünk.

Kirohantam a kapu elé. Ott négyesével sorakoztatták a járókelőket. A szokott lépések mögöttem kopogtak. Grafitszürke esőfelhőn cigánybanda vonult fölénk, és húzta, húzta. A cimbalomból töltényhüvelyek potyogtak. Háromszáz főt számoltak le. Hátranéztem: sose láttam ezt az arcot. Ködfüggönyt bocsátott elém. Én lettem a háromszázegyedik. Megmentette az életem.

Éjszakára tetőtlen jászolba húzódtam. Ébredéskor tán szekér elé fognak, hátamra pattanva ostoroznak. Hajnalban a piactérre hajtottak, a lézengőket háromfelől szorították egy rámpához. Akkor fehér köpenyben ugrott elém, bordáimra hajolva hallgatódzott. Kirángatott a csapatból és elvonszolt. Szerelvények sípoltak és lendültek fehér éjek felé.

Azóta is egyre zakatolnak a szerelvények.

Sose láttam azt az arcot. Megmentette az életem.

Szögesdrót kerít. Többé nem céltábla: a sötét gond vagyok. Már nem veszek éhen, nem fordulok föl szomjan, elszámolnak velem. Kaphatnék s írhatnék levelet, küldhetnének csomagot, de a távoli tekintetekben ősömmé fagytam: akivel gondolnak, az most nem én vagyok. Pedig ünnepkor a központ talán még nőt is juttat egy órára, és egy szép napon fejpárnát, lepedőt, új takarót osztanak: várják a Vöröskereszt ígért látogatását. A genfi konvenciók ernyője alatt élek. De a bizottság csak a konyhába kukkant be, s az első patkánylyukak láttán fölháborodva távozik. Rágcsálók után ki volna kíváncsi sorvadásos ínyekre? Visszaveszik nyomban az ágyneműt, és nő helyett egyetlen pornográf fényképet adnak körbe, azt is gyorsan zsebre dugják.

Hajnalban, számláláskor állok az idegenség zuhanyában. Végigrohant nyarak, hagymázas beszélgetések, önkívületben vonagló aktok cseppkő történetét sűrítem megfejtetlen alakomba. A szemhatáron havasok lebonthatatlanabb drótsövénye.

Ó, Genf, elérhetetlen város, igézetedben porladok. Tó, szirtek, óvárosi sovány házak, igét szikrázó, zömök templomtornyok; a tóparton a boldogság szélcsöndes horgásztanyái, a vízen a magányos sétáin álmodozó szigete – egy lefűrészelt égerfa szárazon rekedt lábazata: a Népszövetség kiszikkadt csontváza. Az élet szíve: a Városháza, ahol napjaimat megírták. A szomszédból az Arzenál csatakígyói vetnek rá árnyékot.

A nézőtérről lendült a vadállat szagú porondra. Sárgára-zöldre sakkozott kezeslábasáról szaggatni kezdte a selyemkockákat. Ott dermedt csupaszon, a bőre is csupa sárga-zöld kocka. Itt-ott pecsétszínű.

Csótáros paripa ügetett be. Fölpattant a hátára, a nyeregben fél kézzel tótágast állva vágtatott körbe. Aztán leugrott, tenyerére kapta a lovat, s most ő maga nyargalt a palánk mentén. Végül a csődört a kakasülőre hajította. Ott egy forró nadrágos süldő lány a ménre szökkent, és a cirkuszponyvát átszakítva a végtelenbe robogott.

Gyalogosan a tréfamester. A dísztribünhöz lépett, és a fülembe súgott. Egy ezrest kért kölcsön.

Akkor újra a köröndbe lódult, gyertyát erősített az orrára, s a meggyújtott viaszrudat magasba dobálva, az égnek fordított esőlesőjével elkapdosta. Így ment ez föl-le, föl-le, de taps csattant, a mulattató megbotlott, s az égő gyertyát lenyelte. Nadrágja szára alól fehér egerek cikáztak szerte, egészen a felső sorokba. Már mi álltunk kézen, jéger alsók és csipkésen szegett bugyik kalimpáltak a mennyezet felé.

De kürt harsant, mutatványa nulla kilométerkövénél a mester lángoló karikákat dobálgatott, s keresztülugrált rajtuk. Hirtelen közénk perdítette az égő gyűrűket, s eszeveszetten fejeseltünk a lángok közt. A páholyokból, a zsöllyékből, a pótszékekről a tűz jegyesei vetődtek jobbra-balra, a magasból a mélybe, a sátorvásznon át a kövezetre. Tűznyelvek közt pattogunk azóta, szöcske-emberek, ínyenc fogásul egy bomlott ízlésű nagybélű terítékén.

Milyen is volt a hegymenet?

Egyetlen nekifutás.

A görgeteg kavicsokat kikerülve, talpát a föld kiforradt bélgumóin megvetve, ereszkedett lefelé a tizenharmadik.

A rétre ért, és eltöprengett: honnan hirdesse szózatát?

A hangyaboly kunhalma mellől vagy a kerekeskút kávájának dőlve?

A hangyák dombjához lépett, két karját fölemelte, s máris száz marás futamította meg a kúthoz.

Egy vödör vízzel loccsantotta le magát.

Fölnézett, vissza a hegyre. Feje búbjától sarkáig csorgott testén az első tapasztalás.

Gondolta, milyen jó, hogy szóló sebekkel kezdte völgyi életét, másképp sose tudja, mekkora hatalom a tiszta víz.

Akkor ismét az égre nyújtózkodott.

Atyafiai hirtelen ott termettek, tízen, százan.

Spórák várták az ige esőjét, hogy növekedjenek.

Zúgás támadt, ám az érkezett felbődült, harsogott látások látásáról, álmok álmodásáról, jelekről a földön, ellenség zsámollyá törpüléséről.

A bénák megmozdultak, a némák fölmorajlottak:

– Rostélyos!

A csodák szócsöve nyakába szedte lábát, megiramodott, hogy igazabb szívekben támasszon félelmet, s vágyakozást a jóra. Kisdedüket kézen fogva nők sereglettek köré, s ő prédikált szétpattanó láncokról, megolvadt kardvasról, magvat csipegető sasról.

A kisdedek pedig fölujjongtak:

– Nyitva van az aranykapu!

A tizenharmadik akkor fölpillantott a csúcsra, s könnyeivel öntözte a szikest.

Marconák ugrottak oda, csuklóját jobbról-balról megragadták, teknőben fogták föl könnyeit, s ürítették, zúdították rekesztők közé. A sólepárlók feltündököltek, vakítottak, és serény ujjak táblákká fűrészelték a keserítőt.

Fönn a csúcs fénnyel beszélt, köddel hallgatott. Nap minden, ami letekint ránk.

Rohanvást megelőz, megkaparintja a fejőszéket. Rátelepedik, magához rántja a sajtárt, s máris húz, fej, tölt.

Expresszvonatokat zúdít bele, lábhoz locsogó öblöket, mamutfenyveseket, apróra vágott villamos-síneket, kirakatokat darál hozzá, megszórja havasokkal. Telik, megtelt az edény, domborodik a felszíne, és csorran már, amerre lejt a készség. De ő még beledob egy libegőt, meghinti jelmez-reszelékkel, és ráfacsar egy vérbélű déligyümölcsöt. Csorog a sajtár karimája, tocsogóban ül a fejőnő, de még húz, fej, tölt.

Vajjá köpülné a világot.

Marad nekem is – egy rocska? Csöbör? Mindegy. Ha nem is bükkfa már, szolgál, ameddig én, s annyit fogad be, amennyi belefér. A többi minek? Megtöltöm szépen sínautó helyett fecskesuhanással, ősvadon híján nyárfazizegéssel, a sajtár tengere a fényt hanyatt buktató gyep. A szomszédba bólong egy diófa: kalandos határátlépés, és a végtelenbe duzzadó boldogság nyálkahártyáimon a zsálya illata. Idegen íznek ott a távolban kevélylő dombnyereg, fűszernek két lélegzet között a fölijesztett rőtvad iramlása, keserítőnek éjszakai zörgés a padlástérben. Ez a sajtár is épp úgy megtelik.

Egyik teli edényt épp oly nehéz megemelni, mint a másikat. Letakarodtunk a fejőszékről, te is, én is, és aki helyünkre ül, jó ha annyit tud rólunk, megtöltöttünk egy űrt. Ki, mivel is?

Rónay György emlékének