Két bűvész

Mesterfogás a neve igazi mint saját történelmünk inasa ős pucéron fiai lányai hevertünk de ím felnőttként soha többé egyikünk sem annyira vétlen tapasztalt bűvészek egymásnak estünk kölcsönösen más sorsra bírni testünk tanár s tanítvány csere-szerepében Mondhatnám úgy mikor minden csaló leplet ledobtunk éhen jutalom- játékunkra éberen álmodó szemed megláttam s elnyílt ajkadon szótlanul búgott titkolt jeligéd tenyeremben húsod csontod megolvadt s ereim lüktették az aki ott vagy nem éli már előző életét Bőröm forrt izzásig hevült burok kelt belőle vijjogva cserepén a földvonzásból szabadult ki ott a ragadozó kivé váltam én és fenségét érzi határtalannak felejtve a teret amerre tengett nekinyilamodik az új elemnek és emberen túli hangokra hallgat Azóta nincs kettőnknek visszaút engem határt kicsinyellni tanít te partra törsz két új sors sose fut egymáshoz két varázslat szavait olvastuk óvatlan te rám s reád én birtokunkban nincs ellenmérge meglásd nem azonos közegbe űztük egymást az emlékezetes bűvészparádén