Lovasom holtomiglan

Az árokszélen százhúsz éve ücsöröghetett, amikor rám szólt vándordiákra a szántás arcú öreg Egy az utunk végy a hátadra erőm csak eddig tartott fölkaptam és vállamra ültettem a panaszos aggot ügettem szaporán léptem mögém pörgetett kerteket házakat hegyet völgyet erdőt mezőt folyamot százakat fogadót ahol a szívesség fogócskázó ízeivel éltettek nagyvárost lakói közönyénél hiénák sem kegyetlenebbek nem pihenhettem nem torpanhattam meg egy szusszanásnyira oldalamat szorította sarkantyúzta a vén horgasina de nem is bántam a megállj eszébe kinek is jutna amíg friss váltás ágynemű alatta a táj újra meg újra közben fülemben a torokhang folytonos nógatás csobogó vízesés ifjan kinek támadna gondolata más de mintha gyarapodnának meredekebbek lennének mindinkább a kaptatók göröngyösebbek a meredélyek s az alattomos lejtők valahány csak akad ott terem a jóhiszemű porkapáló lába előtt hirtelen nyögvenyelős már a szakács kínálata se sava se borsa csillapítót se szolgálhat föl emberöltőnyi szomjra mindegy már ha rideg ha szíves a falusi a városi mondanám is lovasomnak Nyughassunk végre atyafi ő hajt azonban földomlás égzengés most a hangja szívemet bökdösi bordáimat rugdalja nem száll le rólam cipelhetem ítéletnapig akár csak velem múlik el ez az álcázott tatár akartam ezt a szövetséget vagy sosem akartam mit számít többé nyakamban ül holtomiglan egy patak tükrében megpillantom vonásaimat bizony az én arcom a gyűröttebb szakadékosabb