Önarckép mókus koromból

Micsoda boldogság szárny nélkül túljárni a föld eszén egyik fáról a másikra röppenni mindennapi öröm akár csak egy makkra lelni dióhéjat szétroppantani mandula tokját föltörni mogyorót szamócát csemegézni körmöm közé kaparintott jó mulatság hullott almát két mancsra markolni egy falatot kiharapni belőle s elhajítani a nappali természet fogamra való a húsevő sötétség állkapcsa összecsukva s ha testes szárny suhog mintha szellő kerekedik tömpe bagolycsőr közelít én a bajnok ugró rég átváltottam a tizedik lombkoronára ott majszolom tovább az élet javait nap nap után a természet tervrajzát másolom az igazi ünnep a nőstények tévedése rőt szőrű somszínűnek kedveli szürke szőrmém a szürke prémes világosnak bundám villogását dáridó áll évek színeváltozásán át de a tisztásról megpillantom az ölyvet gyógyíthatatlanok kóválygó szanitéce hátha észreveszi kikezdett irhám sebét vagy ragadozó szeme tükrében földereng amit magam se látok másnapi sérülésem nem rejt el akkor a határtalan