Epilógus a Szentivánéji álomhoz

Időztem időzni nem más mint játszani játszani nem más mint tévedni nem tulajdonságom ez feltételem egy napra nyíló arcból nem húztam falat ahol lakhatom mi van mi nincs egy kéz rója letörli minden percben a táj felejt nappali fénybe foszlott nászmenet tudásom már csípősek az augusztusi éjjelek hallom ahogy a föld kopik