Rovások

[1980]

 

 

 

 

A színen áthalad

A portrék egyértelmüsége
nem istenem
megállított idő
egy harapás történelem
inkább ahogy a színen áthalad
cinke-fogással függve szétnéz
szemét villantva változik
és visszaint hogy majd lehet
csendíti a szív érceit
a csontokat megpenditi

 

 

 

Cserép

Hallgass bujtogató
tisztán hallassék a hang
éjjel-nappal faggatlak
anyám
útközben hol herdáltam el
a nevetést
arcom eredetét kő-lényegét
kivallják az idő só-nyomai
véletlen harmóniát
keresztülhúznak rovások
amit nem mondhatott
nem mond el már soha
a test leborítandó pohara
cserepek önáltatása

 

 

 

Hasonmás

Félálomban sosem vagyok
se túlélő se kisgyerek
minden élő percem saját
halálával teljesebb
s mivel egy élet halni sok
változni kevés
hasonmásomnak tettetem magam
arcom álarca alatt
mozdulatlan szirtjei között
hol a búvó élet halad
mélyre merülök
önmagamba

 

 

 

A tűz etetése

Más legendából tévedtek ide
lépegető fák
nem tanulták
a megváltó arcjáték beszédét
kioltott indulatok láva-útját
nem ismerik
a hely s a perc marasztalását
az alvó boldog önvesztéseit
nyalábba még nem szoritott
élőfa-álcájú botok
végszóra zúg föl életük
sose próbálták
a vallomások vérömléseit
az isten-józanok
mindig tavalyi sorsukat növényi
létük megszokott rohama beszéli
rostjaik naprendszere kiszabott
jég-korszakukat túl nem élik
szavukat szegi ha nem ózon
tanúságot mondani hóból
hogy olvashatták volna napszám
hanyatt fekve világnyi padkán
a penész-foltok képirását
kártyajóslatok szigetének
Etetem a tűz kutyáit
és ti faágakról beszéltek

 

 

 

Nyomolvasás

Lépések nyoma az időben
halálfutó test találkozik
gömbjében rezeg
a másik remegés
kallódik tovább
szavai levelenkint zúgnak
az időben nyomok
az örök fű már egyenesedik
morzsalék kor indiánjai
álmatlan a mindennapi ragyogásban
vonulunk kitalált hegyek alján

 

 

 

Visszfény

Ujjaim között átcsorog
a puszta kézzel meritett
évekkel tájolt tanuság
de ahol az idő nyomtalan
öt érzék csupasz jelene
benéztem a mennyországba
tekints rám
még ma is ma is
megcsillannak rajtam halpénzei
roppanó csont bátorsága
átutazó nap boldog léttelen
szürkületben fényeskedem

 

 

 

Láthatatlan

Lámpafényben ázó üres padok
virágfürt ősz-csupálta gesztenyén
elvesztett kés ritkuló pázsiton
ahogy éves rozsda cifrázza ki
A megragadhatatlan kéz ami
egy sírtól jövőt a homályban
egyik székről másikra ülteti

 

 

 

Az én kalandja

Eljárogatok önmagamhoz
táblák terelték
karok keretezték
tallózott zörgetett
elégedetlen nyomkereső
elkongtak az őrjáratok óraütései
nap töredéke
keresztutakon álldogál
Csak lassan tanuskodunk

 

 

 

A beszéd folytatása

Mi kell ide
Árnyékvesztést hitelesítő harangszó
villámfényre a megmondtam égzengése
legszebb a ráismerés ugye
a találkozás-önmagammal szigetén
A röpülő ménen tett utazásról
minek meséljek
a ló csak vízszintes törzs vágtatása
a ló csak kátyús úton döccenő szekér
csak szárny röpíti toll vagy könnyűfém
a mában is tegnapot keresőt
És az az út a csúcsokon
ajtónyitás a sose-látottra
bordáim közt verdeső fióka
hajam pernyeszagáról szót sem ejtek
hisz a tűrhetetlen tűz miatt esett
különc érkezésem hasmánt a nap alatt
S a csöndet megtörve hirtelen
ég és föld szárazfa sercenése
váratlanul egymásra lelt szavak
minek említsem
ki várt rám s mit suttogott az erdőszélen
krónikájából kihűlt a testi láz
lakatlan csigaház
a fűben
Kezem fején erek domborzata
nézd ez az én vidékem
feszült tekintet és szemhéj rebegése
az én történetem
s ameddig lábam ér
ott a világ vége
hallgatok a volt-egyszer igazáról
csak azt mondom neked amit látsz
külön-külön a szivárvány színeit

 

 

 

Kétszólamú ének

Nemrég ültettél árnyékhozónak
s arabeszknek lested már sebszájaim
cölöplábazatul szántál otthonodba
megmaradni a zsombékokon
De mért a dőzsölő gesztusok
váltságdíj az embert-ürítőnek
Nyurguló életem iskolázni
rámemelted ágfűrészedet
aztán láttál bennem oszlopot
tegnap élő ma útjelző pózna
évelő lépéseket igazgat
s fontad rám szárítóköteled
A tenyér is csésze összetörni
mire jó ezt a sors-cserepet
Majd fülelted a kéreg darócát
sudarukba veszve
szólalnak-e forgács-énekek
a sötétség olajsűrüjében
napszilánkok fölizzanak-e
ezer éjjel figyelhet így vajon
fagy-álmában nyujtózik a geszt
Új reggelek balta-éhe
kockán perdülő napok
Ó hogy érdemeljelek ki
rovástalan éjszakák
érlelő magánbeszéde

 

 

 

Gyümölcsszedés

A test madárpróbája odafenn
vendégünnepek kolonca levásott
a főt személytelen
tenyészet koronázza
s ahol a szív lehorgad
mint állkapcsa halottnak
ahol hajdan a tűzhelyre ütöttem
felejtett utakon
halkul a párkák dohogása
Tekintetek között
csetlő-botló szerkezet
rongyoskodtam valaha
fülemben most csak egy húr ciripel
futtában az év dala
száraz hő zuhog
a bőrön csergedező fényhavak
emberelőtti nyelven vallanak
Hiú az ezer pattogás
a földtől elszakadva
a lehetetlen gallyán fönnakadva
tépem rázom mit a holnap
markában összeroppant
gyepet hízlalnak a kopáncsok
hártyahéját majd megaszalja
ki húsát is fogára szabja
de költözőknek aki társa
órányi alakváltozásra
levéltelen napokban is
másik életét visszavárja

 

 

 

A forrás útja

Ki másban hallgatott
kőtorlaszán kitör
partot nem ismerő
meztelen tisztaság
Ki eddig bujdokolt
egyszerre a fénybe lő
kinek csak adatott
ezután egyre ad
Már egyszerre csobog
csillog tovaszökell
a tegnap léttelen
sereggé lényegül
Minden lépésre más
folyvást alakot ölt
a teste-árnya-sincs
határtalanba lép
Bölcsőjébe harap
zsombékká domborul
ki önnön gyermeke
saját dajkája lett
Fölbuzog lenge sás
gerincén káka zöld
kardján kalászol ős
sűrűként bólogat
A magába-vadult
gyümölcsfa rostjain
szivárog gömbölyű
piros száz nevetés
Látatlan ereken
zsendül Habjaiban
tocsog barom tipor
növendékei közt
Messze fut mit se tud
játékos tenyerén
színéhez hű parányi
sövény kút háztető
Szijáccsá tépdesi
cseréppé tördeli
a szemre jelenvaló
sorsát rezegteti
Távol harsog ezer
nevén új kórusa
s kiváncsian bugyog
iszamos méhen át

 

 

 

Pásztorfej

Összeábdált épület
félrebillent cicomátlan
formának nyers
letarolt lét szalmaszála
nem utolsó
ezredekig is tanyáznak
viszontlátod ilyen házban
a természet puszta gyöke
letört gyürke egyenetlen
csak ahogy az évek vásták
makrapipa mezsgyétlen füst
tarjagos lágy derengését
lilás árnyat dob rá napnak
talapzata bütykös marok
tekert háncsa az időnek
összefűzi ne porladjon
szét névtelen meddő kőnek

 

 

 

Török temető

Az őr kövek
rég senkit se vigyáznak
kallódó horgonyai
tenger éveiben elkorhadt armadának
Rájuk lehelt
A tan vadűző szenvedélye
röptette őket messziről
lecsapni más fészekre bármiféle
Élve nyúzott történetek
ökörbőre rájuk zsugorodott
készületlenül éjszakákra
most rögök közt kavicsok
Napok éjek szemhéja alatt
ahogy görget az ár
emberöltőnyi kínok szemvizében
szilánknak alszanak
Gőzszín mezű vidéken
holdjuk is idegen
csak azt értik lent kuporogva
mit a roppanó föld üzen
Tollukban főtt sasok
Az összhang tűhegyére
élő kórus repes
hangtalan a torzó másbeszéde

 

 

 

Kakukkszó

Kelni és lefeküdni
kakukkolás konok
közben beszédes rengeteg
ingó talapzatok
Rügyek tátognak nyúl szökell
keresztül porcelán
pillanatain aljnövény
hangolatlan peng egy patán
Alakrejtve a láng zöld
házában rostokol
repeshet már zsarát-más
lét várja valahol
Egyetlen húrt rezegtet
cifrázhatatlanul
ingyen testhez ki másik
lelket már nem tanul
Nem pletyka sors csupán
mi lehet távoli
határait jelével
látatlan beszegi
Százhúsz száz évig egy nap
míg csak kakukkolok
visszhangzik az a sűrű
ami én is vagyok

 

 

 

Idén

Hajnalban látatlan víg szava szól
hol dalol bujdokol
tölgyön jegenyén
bükkön juharon
hol rejtheti fészke hol
megadja-e újra idén
megpillantanom
a szőkerigó
begyében a bujtogató
aki tudja mi a jó
a dal amit ma elveszítek
zsákmányleső fürge tekintet
legyek újra kiváncsi
lélek megint fölajzva várni

 

 

 

Néma dal

Csupált gallyon megül
a csőr a toll a csüd
gubbaszt a madár egyetlen tojás
benne alszanak
erdőnyi zenekarok
korlátlan lét szegélyén
néma dala mögül
ezer zöld torok
sárgára rőtre forrt harag
csitíthatatlan a rét
a fölhevült föld szózata
enyhülten permetezve szét
gyönyörű de nem maradt
szomorú s ez sem marad
kisértetjáró évszakok
mondd micsodák

 

 

 

Testben körutazó

Reggeltől alkonyig aki téved
testbe zárt konok körutazó
repedező deszkái közé
este is testben tér meg
de mikor éjszakánk födele
újra csak fölhasad
nappali alvók aludjanak
ám én lássak nyitott
szemmel szőtt álmokat
melyeknek nem támad mása sem
éhen aznapi átváltozásra
Énemnek lakatolt ajtaján át
szívugrató látványok elé
megyek aranylani boldog másul
vállamon utazó ablakom
tán lehet kéznyujtásnyi közelben
holdtöltéjén egy arc sorsát lelnem
míg laza erdeje píneáknak
könyököl be vándor keretembe
sötétlő függönyüket csikozzák
zápor-pászmák és a napsugarak
szünetjelek nincsen bizonyosság
csak egy pár imbolyog önfeledten
s míg zaklatom a jó irányt kérdve
szemerkélhet a lány válláról le se véve
kezét a fiu szól minek egy fa
még ha Tassonak volt is a tölgye
ezret találhat e rengetegben

 

 

 

Újkori mágusok vonulása

Folyvást léptek mint lóról szállitott
napkeleti királyok
kiket sors űz de csillag nem irányít
lépkedtek egyre lépkedtek ahogy
embernek valónál nagyobb
terhével végpercén anya döcög
elüldögélő korok távlatából
egykedvű tenyészet fölött
dolguk tevő seszínű rovarok
pedig lábuk vonszolva akaratlan
talpukon nyomról nyomra súlyosabb
a küszöb sara kert agyagja
zsigerükben a sértett föld mozog
gyerekszemnek nagy harmonika tátog
az övékben kicsinyített ablakok
s örökké folytak az utak
a hódara házsártos monológja
fülükbe jó tanácsot nem sugott
csupán egy hang lépj értem s még egy értem
s már évtizedek óta nincsenek
csak pillantások hangok menetelnek
és a felszínen helyük sebe mélyül
utánuk jelül beszakad

 

 

 

Viaskodás

Kerültem ama helyre
hol föld és ég közt közlekednek
egy velem maradt
áldj meg áldj meg
álmatlan éj pusztájában
tusakodtunk késlekedett az áldás
áldj meg harsogtam nyüszítettem
percegtem a fülébe
miféle nyelven érthetett
mi ült ki látatlan arcára
kérleltem áldj meg
kezem-szabta deszka kihajtson
hullott mag lombja
ablakom karistolja
a kőből is hangot sajtolhassak
várakozással elgyűrűzve
talapzatom sose forogjon
pórusom tágult izmom csomósodott
szorongató ez a hely az ég huzatában
váltig viaskodva félni is elfeledtem
tekintetem lándzsáját szögeztem a leírhatatlanra
s amikor az első derengésre eltűnt
csecsemő létükkel szóltak rám a dolgok
két ölre a présháztól három hant-szín őzgida
far-tükrük uti fényében szökellt tova
lándzsahegy tekintetemen csüggő sziklamászó
kicövekelt sorsomba huppanva
zárt szemhéjam alatt is enyém
a célra tartott látás fegyvere
s emlékeznem az én órámra
a függő időben biroktól kimarjult
lépteimben a fel-felötlő tengerjáró bicegés
járomcsontom fölött a fénytelenség rovásait
zsigereimben a tusa áldását hurcolom

 

 

 

A hírnök

In memoriam Rónay György

 
Szívtől szívig mint háztól házig
haladt s vonultak rajta át
s ez a menete volt a kongatás
tűzre zöldárra dáridóra
mindegy kongassatok
asztalfán falon csontokon
hangolni ünnepi dióra
verjetek az egy hangotok
vagytok csupán ezt az üzenetet
hordozta mind bukdácsolóbban
hisz föl-fölvetette a számüzöttet
szárnya s húzta az idegen súly
vendég nevén sok angyalgazda
a miértekért szólogatta
mert jó mulatság röpködőnek
békés makkolás elvarázsolt
szemnek mely nem jár sose máshol
csapongni túrni úgy ahogy
belenőttek rájuk szabott
szerep örök dél-idejébe
aludni nyitott szemhéjak alatt
ám akinek a föld kolonca
s nem juthat ó-honába vissza
feltört lábbal légszomjasan
köpködi a torkára alvadt
hír vércsomóit és virrasztva hunyt
szemmel tartja nagyobbnak egyre
a tudást amely botorkálni verte
Cikázva sorsunk szöcske magasában
ezért kellett szeretni bátran
vackunkon tipródva a porban
ezért kellett szeretni jobban

 

 

 

Hóember

Összekotornak majd utána
nehézkedő tárgyakat
horpadt keménykalap
egy-egy szénrög hullott répa
rúdon pár szál cirok
magvaszakadt világgá futása
kerítetlen televényén
nem fogant meg
helybenjárás aggságának foglya
Fintortalan üzenetét
kerülközött holmik
szertartása rég előrajzolta
A hóember sose mozdul
ha átélnéd milyen érzés
hómagányban megállni időket
a hóember sose strázsál
csapatostul
Ő az aki nem él sosem
mégis aggaszt és igéz
aki csak egyszer egész
roskasztja a teljesülés
Déli szélre töpped
átváltozik aki
mind kisebb létbe bujva
csergetegek regéit sűriti
míg tengerré nem teregeti
s felejti a szerepet
amit majd a nevetni tudó
arc új legendává szövöget

 

 

 

A szobrász emlékezete

In memoriam Megyeri Barna

 
Soványnak jobban szeretted
az embereket
szögbe tört izületek
fodrozódó hullámvonalak
a belső élet fogolylázadása
a többi boldogtalan kapkodás
amit ráhazudott a háj
legendává regélt a hús
de tanú csontok mértana
előtte még az ismeretlen útnak
szabadon a térben
más létre alakulnak
sóvár akt
húsevő növénynek
kucorgó
élő fán buggyant gyantacsöppnek
bajvívó isten kardcsapása
félkört suhint fölszúr az égre
s a teli bögy a büszke nyak
már hajnalt szól két rebbenésre
egymásban a feltámadásra
várakozunk
vándor formák új sorsra árnyak
így utazunk

 

 

 

Eltévedt ballada

Szemközt jött a tilalmas
dugta a napot oldalzsákba
vizet szikkasszon kibocsátja
fát elemésszen kibocsátja
sáskát aszalt már az a parlag
redőnyfényben ott az utat
többé sose láttam
s mert az egy szót otthon feledtem
jártomban fölettem
vissza se térhetek
aki hallod
fél évszázadot adtam neked
s már csak tátogok
egyetlen eleven marok
ösvényemre világítani
dobj belé egy fillér varázslatot

 

 

 

Hol volt

hol nem volt lett
világosság felé tapogatódzva
rámaradt ez a halál
az elveszett kő-súlya nyomja
az önnön éjjelében araszolva
szólítatlan fohászkodót
ráspoly-hang a felelete
minden lépte ólomcsizmájú
másnak
hajlítatlan jegenyeként
menetelő utitársnak
ki ismeri
az arc titkosírását ki ismeri
szertehúzó csontokon
a látatlan tehert
a duplán cipelt porhüvelyt
útközben a világosság felé

 

 

 

Éberálom

Különös írás
ahol felütve áll
utalása épp rám talál
Tornyoztam fáztam fölhevültem
de élt már az az ige régen
rám mutatott leiratlan
megjelölte vitézkedésem
Elinalnék
lábam-kezem ólom
a rámolvasott szó sújt
rázzatok föl
rázzatok föl Kár könyörögnöm
keljek bár ítéletidőre
örök jelen a betű
senki sem ébresztheti föl belőle

 

 

 

Szép éjszaka

Szép éjszaka
üvegen át
hajdan bekukkant lány-alakok
asztalomhoz két oldalamra ültek
egymással koccintottak
a kiömlött sörfoltot letörölték
szembenézőim arca elhomályosult
kifakult mint fák havas szellemképe
s függtem madár-lebegéssel
öröm elé hallgató semmiben
s ki Keats-szel együtt nem tudtam soha
mért nevetett föl álmában éjjel
most kolonctalan elememben
értettem és lebegtem

 

 

 

Álom

Betértem ide
engedjenek föl csontjaim
Micsoda szállás
szoros falak közé vezettek
poggyászom más kezében
lódulnék máris
ki a szabadba
fűszerekért élünk
arcok lampionjai
köréjük gyülekeznék
de hol az ünneplőm
a vigadókkal együtt
pörögni röptető sarum
jeltelenségem befödni
hol van patyolat ingem
teremtett tárgy ott állok
jelöletlen éjszakában
Világtalan csigalépcsőn
futkározom le és föl
matatok a homályban
mikorra a sutból
rendre előkerülhet
sarum makulátlan
ünneplőm patyolat ingem
rakva kicsiny motyóba
elhatárol egy testet
és a test kirajzol
föléje hajló arcokat
fölfedi végre a tanú
gesztusok vallomását
a kioltott világít

 

 

 

Regény

Mintha kitárt ablakból figyelném
hámba roppant csődör indulattal
lefektetett pisztolyként utaztam
az út mentén a szerencsejáték
törökméze tüzi parádéja
kormos erdő hamujából ének
gyiloklesőn irtáson keresztül
szétterpesztett combbal föltoronyló
ismeretlen céltáblám felé
Ami marad végül azutánra
ujra naiv állványozás vásár
lőporfüstről öntudatlan képpel
fútt rikoltó papirtrombitái
tohonya lekonyuló fülekben
duhaj fütty csak a tovaszáguldás
a televényt tarack-konoksággal
ők verik föl önként gavallérok
unt mezejük élő pipacsául
agyán nyugvó pihentetett fegyver
csődöröm a fű közé kicsapva

 

 

 

Álombeli film

Rólam forgatták azt a történetet
álmomban egyszerre több teremben vetítettek
s valamelyikben az én filmemet
öt pénztár előtt
kígyóztam álldogáló sorok között
melyik a nekem szóló előadás
azt se tudtam melyik sor az igazi
telt az idő
a hősre (rám vagy másra) már fény derült
bukása vagy fölemeltetése pergett
kitűnt régen sorsfordulatom
csak én nem ismertem előjelét
követ bontó szél sodort
kétségbeesett iramodásom
elkaphatnám bár egy árva csücskét
megírt históriámnak
s most ébren is visszavágyom az álmot
csiszolt ércében hátha végre
fölismerhettem volna magamat
hátha

 

 

 

Az érc-vendég

Ki tudja mennyi éve
a téren ólmozott magányban
ült betöltetlen űrben
közszemlére téve
s én félrecsuklott tengelyen
menekülve összemarkoltam
szertepattant szózatokat
s képébe hajitottam
Tégy végre valamit te ólom-élet
Fölkelt s lelőtt egy hanyatló napot
Test nélkül az űr csak a semmi
s élni éveket
fénytelen nem lehet
aranyfüstöt a nap helyére tenni
látó-pontnak dermedtem a térre

 

 

 

Zörgetés Zuboly ablakán

Ébredj kelj
fodros világ szálkás talapzata
itt neked írtak
néhány hálás jelenetet
megpendülsz istenülsz
a nagyok borostyán történetének
zárványa vagy
elnézegetnek pihenésül
Mert nagyurak nyilamodnak vadászni
édes tévedésekre
elvesztik magukat
egy nyári éjszaka
fűszer-növényei átütnek bőrükön
befülledt évtizedes szenvedélyüket
rikoltozzák kos kandur pávián
hangján világgá
s mi ez a hallali
csak szó csak üreges szó
csontos erő terítéke
sötétben pitypang-pehely is lehet
s ki távlata-sincs homályban lakott
majd maga kászálódik latyakos
gereznából elő ha nő a fény
Gyűrű-fordításra tündérkedik
aki ujján tisztelendő követ hord
De te tudod
egér-rágcsálás porlaszt minden éjt
a surranások kifürkészhetetlenek
s titkolt vájatokból törnek elő
alvók pántolatlan nyögései
te dongafa
görgő hordóban egy a sok közül
a bütykös markúval maradj
a vérző ujjúval a heges kezűvel
óvd a csúful kapott szamárfejet
nem vagy csak egy név a komédiában
nincs élő ki elmondja más mi voltál
elzengett szöveget ki nem vakarhatsz
s ha érdesebb hangokon köszörülgetsz
rettenetükben a finom szivek
talpadat látómezejükbe húzzák
Ébredj serkenj
kell a kórusba dadogás is
a megborzongó szalonnasütőknek
amin fönnakad az emlékezet
a megtört szólamon elcsukló dallamon
ember füle ilyet
ember szeme ilyet
számon ki se ejthetem
amit ébren álmodol

 

 

 

Epilógus a Szentivánéji álomhoz

Időztem
időzni nem más mint játszani
játszani nem más mint tévedni
nem tulajdonságom ez feltételem
egy napra nyíló arcból
nem húztam falat ahol lakhatom
mi van mi nincs
egy kéz rója letörli
minden percben a táj felejt
nappali fénybe foszlott nászmenet
tudásom
már csípősek az augusztusi éjjelek
hallom ahogy a föld kopik

 

 

 

Álomlátásra

Fölfedett engem balra-jobbra
leomló társak kártya-szobra
elém tárul a tér ragyog
min úgyse változtathatok

 

 

 

Koccanások

Koccanásokat gyűjtögettem
valahol gyűltem valamihez
lehetővé a lehetetlen
helyettem is a volt neszez
álpadláson hol nem tiporhat
lábravalóhoz tartozó
test szépapák rézfuvójában
századokat alvó trombitaszó
miről nem tudni csatajelre
tűzmondásra lesz bufogása jó

 

 

 

Szemtanú

Falakat tapint
Én látom az egét
Tar fa nem sejti még
soros évszakát
Alvajáró mig él
Gyökér egyházait
térden kússza be és
hunyt pillája alatt
ébredezik
Üres kabát
Kitömni vatta mind
a test a mások képzete
s lógjon bár fogason
legyen szólítható
neve szűk alkalom

 

 

 

Lehetne Paestum

Félszázados rommező
egyre ásom
folyvást romot tenyésztek
cserépnek ébredő
hol vagy jelen
te kettőslátás dupla élet
előbukkannak hornyolt oszlopok
réghomályból kezek
az érdesek az édesek
esküre pörkölődött ujjai
mezsgyétlen vizek mezeje előtt
ahol a megtartó oltalmazó
part kavicsokká rongyolódik
elnémul a föld beszéde
hajdan állva csapongni
ültetett kőliget
ma valódi csontváz
igazmondás színtere
hol szótlan jelentés kiáltoz
a mirtusz-ékes töredék
emlékezésre várva
elérkezett-e önmagához
piacnyi áhitatról hű jel-e
vagy emlékezet-szitálta
képek testbe költözésekor
fürkész tudat rom-ideje

 

 

 

Élővilág

A dombtetőn az őzek szobrot álltak
kihívásul
a szétterített sakktábla világnak
Jó lett volna pedig
a játszmában iratlan új szabály
huszár nem üt
helyette marján megcsapkodott
őz riadtan iramodva
zilálja az állást össze-vissza
Látványon innen rejtett őz lakik
álltában nyargalja csüdjét habossá
túlról futton fut szimatolva
irhájában a rőtvadat
a testi végtelen hámjába fogta
Ezek beállítások
terepszínben találkozunk
gereznájukban alvók
iramlók lesben állók
erdőszélén a hökkenetnek
ideát én
töprengve sorompóimon
odaát ők
fülelve az ösztön végszavára
ideát én
az élővilág csillagásza
odaát ők
a természet boldog kristályába zárva
Jelenlét tartós napfogyatkozás

 

 

 

Szitakötő édene

Húszéves koromban születtem
puskagolyó hangú világra
női mellek forró napja alatt
szitakötő repesésem
édene dereng ma is rám
volt szerelmek vasrepeszek
sebszájuktól torkolat felé
húsom álmaiban vándorolnak
idegdúcokban fölsajdulnak
almába vert szög a vérszegény élethez
keseredett ízek fémjeiből erősödöm

 

 

 

Távol és közel

Áttetsző téglák között lakom
határtalan a kép ablakomon
érinthetetlen ház az otthonom
Hangok söprögetik bejáratát
Nyomtalanul zúdulnak rajta át
szemes rajok
és alig ül el mások áradása
fintoraimmal lüktetem tovább
áthághatatlan arc alatt
közszemlére rakott vásznakon
láthatatlan sorsvonalamat
Minden szándék husos
Nem nyugszik meg a test itt
menekül a kiéhezett
pókfonalán igyekszik
a képzelet
Énjeimmel átfödni Énemet
megmásít s egyre folytat
a voltamból a lehetek
áttetsző tenyéren alszom ébredek
érinthetetlen vigadok halok
s távolból a füvek szívverése

 

 

 

Hóvak

Volt egy Isten is
kártyán kivetettem
nem felelt bujdokolt
mást mit is tehettem
szólítandók rétjén aszalódva
árnyam-öltözetlen
Szétterítve farsangoltak
alakok és jelenések
formák jelek hómezeje
átlábolni egyre tágabb
s ők osztanak nekem látófa létet
Üres a tenyér
jegyekkel a föld teleírva
megsemmisülten
élőképükbe népesültem
s tán én voltam hányattatva egyetlen
törvénytevő osztatlan egemben

 

 

 

Árnyék Odüsszeüsz

Ez volt Odüsszeüsz akit magamban
elöltem zöld növényi váladékát
hősköltemény csilló hámrétegén át
ökrendezi világgá szakadatlan
csataképül egy hörgés tagolatlan
a lótusz-álmok arca egyre krétább
hegyemberek lázai percnyi réják
s letört nimfák emléke kurta jajban
buggyan belőle
buggyan belőle A voltak mivégre
makognak a lehetre végtelen
a bajkiáltó fegyverzörgetése
facsaró panasza szirén-regéi
furfangjának értelmezése éji
bogárfény ágnyikorgás réteken

 

 

 

Múlt mulatság

Nem lesz többé nyármeleg
ettünk ittunk háltunk
a gyász csak más mulatság
a mulatság előhang
véglegesen csengenek
a poharak mondatok
a színenvolt jós belek
történetté hírhedett
hangtalan kérdések
süketnéma válaszok
nem volt rossz az egyik
a másik se jobb
levelén lezörgő
többszólamú erdő

 

 

 

Olajfa

Csak ahogy az olajfa
kérgek közt kérgesedve
levele fuvallatra
fordul szürkébe zöldről
fényesség apadtán
szürkéből feketébe
a látatlan létből
széltámadatot vár
ha csak vakoldalára
pörgeti szürkületkor
szürkére feketéből
hívatlanul is tudja
a neve ez a pörgés
rostjaiban a sorsa

 

 

 

Próbaidő

Ami itt megesett
a mi az én
Azontúl zajok zörejek
Kövek és testedény
Próbaidőül rózsalángok
A sár rejtett mellékletül
Ahogy fújja a foghatatlan
láthatatlanná feszül

 

 

 

Belső hóesés

Felhőárnyékok a szél lapozgat
háromszázhatvanötből egy nyomát
mélyítve a cséplő nap körbejár
s mind töményebb szakadatlan
belső hóesés
gyolcs az eset véletlenére
színefutott leplek dudorai
vászonfehér emlékek redő-élete
ziháló jelbeszéd
köröttem már hófalak
végül jégcsákány lapátok
míg távol egyre távolabb
buzgó csivogás
ezután hókunyhómból hallgatom
minden szól szól
a hóhatár alól

 

 

 

Rovások

 

tűnt idillre

Egykori szerelem
kifordított tarisznya
varratai között
mézeskalács illat
 

rovás

A mennyedbe vivő
létrát
naponta használt
szerszámokból ácsolják
 

világjárás

Nem az indulás
megmintáz az érkezés
ó ti szentté erőlködő
torzult vonásaink
 

helybenjárás

Útra kelni
távol lenni
boldogan bokrosodva
kengyelfutó szívem otthona
gyökeresedni valahol
épp nincs soha
 

a túlság dicsérete

Semmi csak a
túlság szép
ahogy többé soha
még egyszer önmaga

 

 

 

Torzó

Jótetteim
Énjeim elgurultak
a voltak
mind egy tenyérbe hulltak
s ennek a bő maroknak
nincs testi folytatása

 

 

 

Seneca sírfelirata

Nem gondoltam ilyen keserünek
amikor először beleharaptam
ráeszmélni is késtem a fogak
parancsuralma milyen halhatatlan
nézőim szab a arcmások mögé
bujva nyeltem ha már vigasztalatlan
derülhetek talányfejtőimen
örökmozgó tenyészet maszkja rajtam

 

 

 

Ajánlás

Felleghajtót nyűtt éveimben
ha valaha még kocogtathatok
a fényben ami világba hivott
fölmutatom ezt a történetet
az indulatok gipszlenyomatából
a zörgő arcvonások vadonából
szabadító hiteles iratot

 

 

 

Előszó a halálhoz

 
Mennyire másként fogadta a halált Platón.
Magasztalta védőszellemét és jó sorsát,
mert embernek született, nem oktalan állatnak,
hellénnek és nem barbárnak, s hozzá még
Szókratésszel egyidőben élhetett.
Plutarkhosz
 
Hallottam egy indusról
még kétszer visszatért
a hajnal páráiból vetkező
dombjainak gömbölyűsége elé
seregélyként lékelte a mandula zöld gubáját
mely hajdan egy roppanással kezére adta magát
majd játékos ebként hempergett
farkcsóválással üvöltéssel mondhatott
a fekete-fehér világnak igent vagy nemet
Én boldogan halok egyetlen életemben
csillagomat magasztalom
mert szabad léleknek születtem nem barbárnak
szívemben hellén nap sütött felhőtlen igazság
nem oktalan állatként éltem hanem emberi bölcsességgel
tudtam a nyelven a só is megédesül
a keserű is enyhül a megszokásban
Szép volt a fiatalság kiterjesztett szárnyán lebegni
a feltörő lét menny-magasában
szép volt osztatlan tájon a nádas eredetét megtalálni
ingatag kövek között életadó víz hűségét
Mindegyik reggel kinyitotta nekem könyvét
füstifecske-pár űzte a rétihéját
magára hagyott almafa mámorosan termett tovább
szép volt minden nap egy-egy megvilágosodás
Aztán az évek irtásain
csontjaim tudásának tanúi elmaradoztak
csillagomat áldom
mert kortársa lehettem Szókratésznek
de a csúcs a név puszta nevem
odajutnom csak nekem adatott
senki másnak
s amit eddig szétfeszítve tartott életem
összecsapódik mögöttem a kezdet és a vég

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]