Lobbanások

[1973]

 

 

 

 

Bájoló

Csontjaimban barangoló
látásomban törvénykező
egem örök hóhatárán
szavaimnak faluvégén
el ne szállj
mondd ki
amitől
némán is bong még a száj
csontjaimban barangoló
mondd ki

 

 

 

A harmadik kívánság

Befelé figyelve
a szívdobbanást halljam kakukkszónak
teljes élet
oly egyszerűen szóljak
mint kardvágás elbeszélése a testen
másíthatatlan önmagam
mint kőszobor a szakadó esőben
a képet
lezárt pillámon át is lássam
Végül a kéz mozdulata
ahogy elejti

 

 

 

Visszanézve

Egy szűk mezsgyén haladtam az egyetlen
ige felé elnémulóban
Ha megláttad foltot a szemhatáron
süllyedni emelkedni testemet
az út írt engem nem mehettem
másfelé s most az a mezsgye vagyok
már soha semmi több
és soha kevesebb

 

 

 

Névadás

Azt az egyet
a kupacból fölveszi
tenyerében görgeti
cirógatja lapogatja
simogatja csiszolgatja
formát ad neki
formát metsz és formát hornyol
domborít
horpadások emelkedők
mondják el a jelenidőt
érdességek visszfények a
távolit
keresztbe húz egy-egy árkot
vésete könyvtárnyi
szaporodnak a rovátkák
sűrüsödik árnyuk
keze nyomán holtodiglan
nincs felület már iratlan
ha rákarcol rézsűt mélyít
romlik törik az anyag
markában csak torzó
csak dirib-darab
szemcséit pergeti
a marok kinyílik
azt az egyet
elveti

 

 

 

A hihetetlen

Mesélik nekem ezt a
rólam szóló hihetetlen történetet
Beállványozva csontjaim közé
éltem mozdulatlanul
s kezem részt vett törvénykezett
csapongott egeken
mutatják mutatják nekem
Megállj kiáltok rá megállj
mit teszel
ezt a jelenést másképp gondoltam el
de máris elinal
nevemben él és szerepel
Mondjátok legalább
feltarthatatlan rohamát
kik láttátok frissen kelt forró életem
honnan vettem
a semmiségen át
szirtről szirtre lépni
ezt a zerge-szivet

 

 

 

A sors fölött

Reggelente a sors
feltámad mint a szél
még fölöttem szitál
míg magamra veszem árnyékomat
és szembenézni indulok az úton
hogy kimerjem a folyóból a zúgást
a gesztusok tömbjeiből az arcot
megtudjam az álló kerék történetét
oh visszavont istenhozzádok álma
s változatlan minden fénynyugtakor
tűző tekintetedhez hazatérő
szöglet-profil erős alsó-ajak
de egy kocsirúd vágtatásra várva
kitárult ablak mord szemöldöke
a nappal feszülete lángol
a koponya varratai mögött
Hadd kiáltsak vészt itt csak itt
fatetőről milyen is macskaszemmel
a puha talpon somfordáló élet

 

 

 

Az ige

Amíg szavaim összekulcsolom
támadj fel szunnyadó
amíg szavaim botorkálnak
gondolj föléjük tetőt
mikor árnyuk legrövidebb
amíg szavaim szavak
fennsíkokon tűnődnek
kibukkannak meredély elé
hídnak néznek minden ragyogást
kelj roppantsd szét
amíg repesnek tovanyilallnak
szavak
te is te is

 

 

 

A töredék

Ez a dal
a kóda előtt foszlott szét
vagy szerelvényünk futott el mellette
vagy töredéknek született
minden ébredéskor felsajdul
sose-volt sose-lesz
létre

 

 

 

Jelek

és közöttük egy Föd nevezetű
Az évek gyufalobbanása
fűvel benőtt kiáltások felett
a nagyság ködkürtje néha
tarkónkon egy-egy forró fuvallat
hetekig égett
kváder-kövek
már csak a pernye névre hallgatók
pár suháng még dödög
megszakítja az idő futását
Aztán amit a hold lát
ha szolgálata már lejárt

 

 

 

A párbeszéden innen

Elmúlnak itt
kiülnek az éghatárra
a fénytelenbe térnek
de átszól visszaszól
egy percre még
mondd édes egy
akár állsz akár nyugszol
beszéld el
Oh ha lehetnénk
egyszerre inneniek s odaátiak
nézhetnünk magunkat akik nézünk
de addig fal meg lombhomály meg
a sík is csupán vizszintes vadon
de addig a követségbe küldött
legszélesebb röpképet
a bika-nagy mozdulatot
érdes felhámra karcoljuk
Itt járt

 

 

 

A felszín alatt

Ahol egyszer kedvünkre lakoztunk
fönn a poharak körbejárnak
s évszakváltásra éhes arcaik
mint városkulcsot kínálják viszik
fanyűvők
s a kör boldogságára várnak
De idelenn
mezsgyétlen utakon
az évek ízessége odavan
záporok vallomása
zivatarok csont-kamaráiban
végleges kő sorsára válva
s bár a naponta tanult
s naponta feledett
hiábavaló szédület
hajtásaim még tépi rázza
szirmok dinomdánoma
s tekintetes madarak szárnytörése
bordáim karéjára vésve
A lenti léthez tartozom
a látvány-alji éjszakához
már tapintható vas-sötéthez
nem üti át
a pillantások sorozat-lövése
s a várva várt nap
a másnap
megismerése ingoványnak
cserép-edény dicsőségére jutva
határom a föld köldöke
mert lefelé növekszik lefelé
mi félig egy évszázadé
a felszín alatt repesnek lobognak
rostokra alvadt
parázslásaim tűzigéim
a legboldogabb robbanások
már láthatatlan
rengetnek egy világot
Amikor fejsze vettetik
a tenyészet lélegző tengerét
egy percre elfelejtve
fogj csákányt gyökeremre
és tönkömet kifordítva a fényre
ha bámész szemek szákjába veted
a mélyvilági zárt természetet
mi sorsnak is csak akkor lesz kerek
ismerd fel végre
göcsörtjeiben gyök-bogaiban
vággyá kövült
de ki sose hűlt
lángrajzaimat tűzvészeimet

 

 

 

Násznép

Ez az én utam
bogot köt a földre
Vígan vagyok
itt is ott is felvillannak húsom pecsétei
egy árnyéknyira
előttem násznagyom
kiáltásaimat négy égtáj felé dobálom
léc-mennyezetek alatt
égek lobogok
egy emlékezetnyire
különbözöm mindenkitől
Rokonaim ti jelenvalók
ti tudjátok születtem
a kikötött földet
a békén füvelőt
egy árnyéknyira megbokrosítottam
násznépem
együtt kurjantottunk váratlan szurdokokba
hallgatjuk a kívülállók ajtódöngetését
jutnának beljebb egy emlékezetnyire
bebocsáttatásuk szemhatárán éldegélnek
s fölöttünk a mi percünk toronykakasa
 
Hullass el egy tollat
 
talpalatnyi tér bírája
 
hadd tűzzem hajamba
 
méltóságom más röptének ára
Ünneprontó mindenki az ünnepélyen
gyalulatlan deszkalaphoz
másik világot mozdít érkezik
inga-lengése szüneteiben
mohón tallózik jövendő
próbáltatásom térkép-lapjain
betűzhetetlen csöndem alatti
mély-mámorokba bele-belehallgat
Te tudod násznagyom
lépteimnek paradicsomában
kimondatlan parancsszóra jártam
anyja temetésén a dér kopogását
sortűz elültével poszáta csettegését
sohase hallotta
ki nem lépett velem

 

 

 

A teremtés után

 

I. A hasonmás

A vizek közepén az otthon az áhított birodalom
tornyot tör szét emel újra egyetlen mozdulatom
Századokig tűnődnek gólyalábon sóder-falak
leomlanak s a habon már mutatják is orcájukat
Ahol végre megállhat utazó két sóvár szemem
Avagy láttál-e Láttam hal hömpölyög cserepeken
Hűsvérűek hártyáiból küldi ezüst kacs buborék
percenként mély ablakokon át mikulás-üzenetét
Parttól partig ki se feszült kötelén a hang boldogan
csak erősebb mint szerelmes vagy mint a fény míg átsuhan
Visszatekintve a mellvédről minduntalan következik
az arc is a folyvást múló s az ígéret az igazi
Forgószélben nyöszörög az úton nomád lombkorona
itt szótalan aszkézise hajladozik ide-oda
A víztükrön önfeledten szökdécselve tova a súly
törvényeit áthágja és szent életet kavics tanul
 

II. A történelem

Megszűnék a hetedik napon
Ez hát a nyolcadik nap
ujjad vonását hiába ismételgeted
kés-hideg vizek pusztájában
egy percig meg nem él
villanypóznáról a szél magánbeszéde
szétszóratott a gyülekezet
Nyolcadik nap
Első se Névtelen
az a földdarab névtelen ahová
szemelgetni madár lábát sem teszi
s az egykedvű gyűrűkről ki se tudja
a víz színére mi vetette
süllyedő házak orma
levegőre bukkanó esti hal
Ki élt itt
A körforgás tábláinál meg-megállt
kusza ágakra mintázta kérdéseit
jelzetlen úton maradt el szive
s minden percre ajándékba kapta
Krétával írta mégis életét
Ahol az anyag szólni szelidült
elmerült harangok burájában
a tenger közönye imádkozik
Szüntelen a mutatvány odafent
Változni születtünk
évről évre falevelek zendülése
gyors érverésben robogó messziség
hajnalonta az élveszülők pára-virágai
nem léccel ronggyal eggyé habart évelő emlékek
de egy folt zöld felburranó fácánná
egy szempárban felleg múltán a ragyogás
nem az áradat kardcsapása
hasonlatosság színhelye a tér
Az egéből letaszított
ember sár-eres orcáját fölveti
vonásain az eltiport
egy órába sajtolt történelem
tekintsen ránk ez deleljen fölöttünk
legszebb táj egy arcon a barázda
az időn szerzett bosszú egy rovása
Változni születtünk
Sár-eres arc emelkedj a föld fölé
iszap-emlékű hályogos nap
derengj ránk az éjszaka szünetében

 

 

 

Megáll az idő

Ez a ciripelés
elmetszi a nyarat
két félre szétesik
az élet bársony bolt alatt
az eddig minden zubogó
vénája szétreped
csak eztán jön a legkülönb
ízek igérete
egy percre a hang tűhegyén
a szívdobbanás fennakad

 

 

 

A kimondatlan élet

Nekiszilajodva bokáztunk
egy lángoló házban
A megtörténtek sodronyinge
s nem illik már egyik se rám
Lehunyt szemhéjam alatt
országolok aztán elalszom
A kifakult betűk
felsajognak bennem nappal is
A szabadulás
talált pénz csillogása a küszöbfán
A kimondatlan élet fölött
kiálts át mi kellene
Fölösleges rigófütty pirkadatkor
míg csak le nem hull arcom vázlata

 

 

 

Keretben

Egy percnyi föld
élükre állított percek
az ég magas
egyszeriek a csontok
Keretbe fog
egy idős fa szélzászlaja
egy fonott szék álma a rendről
Megváltásnak elég-e
Bár lehetne
egy tekintetbe
a nap teljes ívét
a fénykeltét a fénylementét
s a repesést a delelőt
Lehelet messziségben
aki voltam
amit kihasítok
az éjszakából

 

 

 

Látkép fokozatokban

 

A kép

Majd a boltozatok emlői
szívni a tenyérbe fogott
a megmarkolt vágyat
Harangtornyok döfése
nyílnak tárulnak
az idegen test kagyló-izmai
Homlokzatok
barangolás a vonzerő ellen
belső oázisok öröme
S a fény a fény
 

A váz

Föl csak föl
vas-madarak zörögnek
a feltalált természet csikorog
csak a rozsda szikrái
nappalok lobbanásai közt
álom a mágnességről
 

Az ikon

Valaki jött
egy húr megpendült
támadt kerekedett
hol is
merre is
 

A jel

A már és a még
az is ez is
csak a már a már a már
még
messze kívül
és egyszer egyszer

 

 

 

Kalitkák

Az ide-odaröpködő
bordái közé zárt szivet
csalogathatod kifelé
szorosabb börtön őrzi rég
kinyithatod a reteszét
röpte új kalitkát keres
a rásimuló ég-burát
szemhatárnak egy tenyeret
s akit emelnek szárnyai
nagy vonulások idején
hallatja repülés-jelét
széltámadattal nekivág
és összezúzva megleled
mert rács volt neki egy tenyér
zárka csupán a szemhatár
az ide-odaröpködő
lüktetésének foglya lett

 

 

 

Az ajtó előtt

Bejutni
egy tenyértől körvonalat
becenévtől kapni multat
kérdésektől létemnek teret
egy kézmozdulatra
városok omlanak táj domborodik
lélegzet-vesztve
egy pillanat a szív vándorútja
egyetlen szenvedélybe burkolódzva
lobogni
az űr szelében ingó csupasz élet
a puszta életért
más árnyékok háttere előtt
Vásznon-túli szemmel
lásd aki nézel
szembeloccsant
orcáimon végigpatakzik
nemzedéknyi sors
lásd lábnyomaim története
befújja a homok
Egy perc még névtelenül
kattanj kilincs
itt kezdődj nagyvilág

 

 

 

Káromlás Scott kapitányért

Nekem nem diadal
kószálnom a megszelidített hómezőkön
sem a nap a hiábavaló
mindennapi szívdobbanása a tetszhalott világon
éjszakánként
színeket látok sárgás-viola lábszárcsontokat
testvérük kóstolta ami a földön egyetlen
de még inamhoz kötve szégyenemre
agyonhajszolt zúzott gebe
a lábszárcsont él legtovább a sírban
Apám vagy aki haladtál a zuhogásban
nevezzék a halál országlásának jégnek zimankónak
a véreső hónapjának
apám vagy akinek néma nyomaiba lépek
egy jégfűrész pár rovás mögöttem
nekem nem diadalom
átröppenni a kézműves remény emlékei fölött
nagyobbak ők a kidagadó ér hősei
apám
a Déli Sarkon csak második
a földön milliárdodik
te egyszeri aki voltál égbolt
két embernek oly mindegy vagy tíz milliónak
diadalív himnusz együttérzés
most csak sírásók köpése
nem több a másik ég üzenete
Egy perc alatt éveket élt
aki ennyit látott
A vakmerőt lehorgonyozták múzeumnak
a nagyváros édesvizén látogatják a madársorsúak
de nekem nem kiállítási tárgy
hányattatásaim tanúja
a holt bajtársak ravatala
Scott kapitányból csak lábszárcsontja maradt
de akivel a mínusz időkben
együtt futott kutyaszivem
nem fogadhatom el
konccá aszalt legendává párolt életét
nyelvet adok a zokogásnak
nyűszítek a fénytelenségbe
s két lépésre a mentőállomástól
lefekszem a hóba
természet végezd be művedet

 

 

 

Emlékezés egy birodalomra

Amikor hajdan emberbőrben éltem
s a nap napom megállt a delelőn
a szomjúság volt vezetőm
utak siettek előttem a térben
naiv követek s testközelben
lágyhúsok ringtak lantzenék
keltek bennem s hallgattam évszám
telhetetlenül lökdösött
egek és az átszitált föld között
önhalálomon szunnyadó
a megvakult nappalok énekét
éltem élettem egy sikolynyi évet
gyöngéd viaszból forró mályvaszín
bazalt-szirmokat gyúrtak ujjaim
egy belső nap perzselte dombokat
és túlduzzadva határaimon
sötét bozóttüzek közt csatakos
kürtőjébe a legfőbb földi jónak
leszálltam s folytattam a földet
egyszerre én ma holnap
jövendő földrengések vándoroltak
ott
varázsló voltam s elragadtatott
ma is amikor idelátszik
a part az a másik
ha újra rózsa-morzsolású
húst érint percegő izületem
eldobom sáska-álcám
és nem emlékezem
csak nevetlek titeket
egykönyvű istenek
nevetek rajtatok
kerékdobban forgó mókus-nagyok
ami volt az van
nincs nála erősebb
hatalom nincs nagyobb

 

 

 

Sámán

Mit tudtok ti
Mit tudtok ti Egy lombfűrész világ
műhelyében oly nehéz-kezüek
mint ördöngösök róttok össze
törmelék-létre szerkezeteket
lapulevél bolyha alatt mutattok
prófétát kezdetét időknek
prófétát kezdetét időknek Én
országok omlását egy arcon
egy augusztusi éjszakát szorulni
a mind feszülőbb szívre érszorítót
hársfaillat kürtjét eszmélni szítót
szavamra megtorpan a fény
egy tágra nyílt pupilla peremén
holtomiglan a napgyűrű alatt
felhőkből vések szobrokat
könnyű suháng pallóként háncsa-fosztva
átfektetve a mélységek felett
üdve felé tör rajta férfi-sorsom
s rostjaiból felnyög a szabad erdő
emlékezete vadon évtized
Barkácsolók fölviszitek az égre
én a tákolt szárny árnyéka alatt
nyomom a sárba
a szálfa-ember arcát
s kérdezzetek hiába
bűvös füvemnek nincsen neve se
csontjaimba írva
varázsereje

 

 

 

A görögök megvakítják Polüphémoszt

Mert egyszemű
mert ebéde ínyencfalata más
mert gyalogútja nem ismeretes
mert pásztorkodik bár született kovács
mert nem hallott napszámra kárókatonát
mert a jelen énekét füleli
mert nem épít barlangjában tanyázik
mert barlangját építi babérfüggönnyel ékíti
fedeznek a lábszárak térdhajlatok
izzó rudat emelnek
mint hajóbordán a csapszeg lyukát
szúrják-fúrják ki egy szemét
mert odúja a halál otthona
De hírek élnek benne is
minden látó szem egyformán mint nap ragyog
s mindenkiben lakik egy halál
szirt-tépő izmát épp úgy feszíti
mint puszta kézzel evező
a jelen teste látható
s trillázhat bár édesen
zománc pihéket hullat a jövő
Még útra kel itt sok hajós
a hökkenet nem múlik el soha
a mert és a de párbeszédét
meddig hallgatod
örökös vizek ura

 

 

 

A szellem éneke

Határtalan
egy szomszéd fa s a csillagnép között
sóvárgások parázslásától szabadon
kódorgok amint felhigul
s míg megalvad a menny
lent két lábra állt hangyaboly
pipiskedik
kereplő föld fölött
szélörvénnyel imádkozom
tükröm a víz sivataga
arcom szirtekre fektetem
és ahol már dermedezik
a tenyészet párája
szemem barack-mag tágra tárom
csípős könnyekért
s fenti sólyom-pályámról
lepillantva boldogan
látom magamat
bukdácsolni kátyús mély-úton
csuklómra fűzve billeg
egy nyájas medvebocs
és puha orrát rejteni
háromfejű izmom növekszik
váz-létemre hús
teljes sorsért ér-lüktetés
kiváncsi szíve
ne görögjön szanaszét
mert ismeretlen
tőrrel várja a bozót
s fönt teremtés előtt az ősi arc
igaztalan szomorkodik
egy ágy lábánál holdas éjszaka
már heves árnyékát veti
levegő ég tanácstalan ura
zokogok hallgatag
és mindennapos tekintetemet
elfátyolozza megráz
a napraforgó nevetés
szőlőtőkék oltárához kuporodom
egy biling sorsán csüngve sárban
apróvadak sorsának részese
lakom
más koponyák között
kotlós sötétben hevülök
a porteke dagálya hajt
a félhomályban lágy tenyér
bordám tapintja hasfalam
konturt talál
mennyei magányomban zokogok
s verejtékemben nyugszom el
test a térben különbözöm

 

 

 

Az öreg kassák

Rendíthetetlen
mért nem lehettél örökéletű
Annyi isten pásztorolt bennünket
megelégelted a terelést
talpad alatt a rög hazád otthonod
kard voltál
a föld szívének szegzett villogás
a köznapiban ősi nagyságra leltél
a fenségessel cimboráltál
szerszámmal a kézben
munkaruhában ültél asztalodhoz
egyszerűség gesztusa
ez a szegények eledele
Egy kukkantás a kezek rácsán keresztül
birodalmadról pontos üzenet
Kölcsön formáktól szabad szenvedély
beszéde tagolja szét a teret
egy-egy kiáltás vonala keresztez
egy kérdés éles konturja megállít
a gazdátlan világ vejszéinek tuss-mezsgyéi közt
kedves halaid bukkannak ki levegőre
egyértelmű színek gyűrűi külön szólamok
Az élet mezeje fehér lap
nincs itt csalóka alakjátszó pára
se formatorzító árny-facsaró sugárzás
a látvány érzéseink tiszta fonadéka
tarka regéket nem gyűjthet errefelé a vándor
tájadról igazmondó harangszó kondul fülébe
rend és tisztaság

 

 

 

Vakulásig

Az első fény riad
törli szeméből a pára-szöszt
a föld
előszólítja fáit
derékig merednek ki az időből
szólítja vizeit
csigáktól tajtékos a tors
tar habokon
élveszülők boronája
szólít szólít és seregelnek
sudár-magányosak
tenyészni áhitók
egy lobbanásnyi létre óriások
viaszérett öröm aratói
aki most érkezik
nevéért fut könyörögni
próbál ő is fényesedni
meddig

 

 

 

A tér vádolása

Amikor a kezek
a verdesők a nyújtózók az érdesek
amikor a lábak
a roggyanók az útra váltak
az ég peremén keretet
s hol megülhet a fény
a lüktetés tarkasága
tetőn ablakon határra találtak
a vágynak lakható térre a földtekén
a lét már kristály-szerkezet
és minden lepattintott lemeze
másolat a szimetriáról
csak egy marad
váratlan szögben nyúlva égen-földön át
elrúgni szilárd támaszát
felolvadva a ragyogásban
lebegni felhő súlytalan
pikkely-villódzás szirom-remegés
a testen áttűnnek világok
s az a test dereng a tárgyakon által
elszabadult természet rögtönöz
új természet természetek sorában

 

 

 

A madarak

Hol halnak meg a madarak
Ha a föld már kezed ügyében
pörgetheted most rajta mindenütt
látod ezüstlő hajszálaidat
látod
a fatörzsben a tekebábot
ha markodban már csak efféle
felváltatlan kérdés marad
mire sem a gömbölyü égen
sem a szórakoztató föld szinén
körszivárvány avagy
porban patkó nem is emberi agy
feleletet nem ad
hol halnak meg a madarak
hajnalokon
ha elhallgat az összkar
és partot tapogatva
a szív ködkürtje tülköl
fülelsz a sarjerdő felé
meghaltak-e mind

 

 

 

Gyümölcsfák vadona

A víz az éltető
a föld kalandok anyja
kilépni innen szívfájdalom
Gyümölcsfák vadona
gazdátlan törzsek nedvek zamatok
a helyek ahol nem bujtottatok
névtelenek sötétek
ellenszegülő rögöt sarcoló
lassított gejzirek
magatokban garázdák
minden évben újra teljesedtek
teremtek jégrozsdásat férgeset
szédülve a szélben
megejtitek a szédítőt
elfelejtett szilvaág almaág
elvadultan is strázsák
rangtalan csoda
hangok otthona
új zöldjei közt átcikázik
a határtalan üvegen rovátka
boldogság lobbanása
csillanó öröm pókhálóiban
megkötözve áll
megáll
gyümölcsfák vadona
strázsa

 

 

 

Szomorúság órája

A csendet akarom
a robbanás előtti öntudatlan
anyagok boldog némaságát
a lüktető nem-lóduló szivet
Szavak előtti ősrengetegek
anyaölébe vágyom
a névtelenség krónikátlan
sztyeppéin maradjak el
A mindennapi a mesebeli
lapulevél alatt
akarom a test örök szunnyadását
holt nyelvnek az én üzenetemet
megfejtetlen kőtábla-dacnak

 

 

 

Felragyog

Ha mindennapi horizontja
az elé tett poharak üledéke
hunyt szeme azért felragyog
s rejtekéből kivetít
nem-alkonyuló margaréta napokat
ismeretlen arcról fennsíkok szele fúj
egy kerti lóca erezetén
világjárása célba fut
csillagait zsebében csörgeti
könyökkel sikált eget dob feje fölé
rávon némi borulatot
a föld megméretik

 

 

 

A föld tánca

Esteledő őszi ég tövében
ülünk s morzsáljuk szét életünk
e-világi visszfényeket öltött
rajzolatok és deresedünk
Egy-egy kéz még a tér vadonában
megrebben s a homály felitat
a nappalból csordult minden nótát
szűkölést kurjongatásokat
Egy fürge nap színemult pecséte
fölöttünk s míg fájó nyugtalan
nagyvad sorsunk feltöri a zárát
olvad már új bélyege arany
Vettem én is tenyérre e földet
s töppedhet most sutban éjszakák
esztendein át orromban érzem
szédült tánca kakukkfű-szagát

 

 

 

A képzelet

Beszegni a véget nem-érőt
füstifecske
törvényeidbe öltözöm
bozótfutók
rémülete zökkenti röptömet
hasonlítok
s minden képből átváltozom

 

 

 

Aktok újvilága

Hallgatásomból érkezem
szemhéjam éjszakája
felszakadt
a némaságban Columbus Luther
ha nyomkereső szíve veri fel
hús a hús parazsán
földet kiáltok új világokat
a tájolót is olykor vízre vetve
te voltál földem nagy rázkódtató
parttalanság csak benned éltem otthon
s fűszeres ismeretlen hajlatok
most kölcsön sorsom a test végtelen
percenként futnom öblötökbe
s utakra éhen rajtatok bolyongnom

 

 

 

Álombeszéde

Ott szunnyadok
minden látvány alatt
nyújtsd felém kezedet
szánts végig ujjbegyeddel
máris eszmélek édes
maró történeteket élni

 

 

 

Nyári szállás

Csak addig szeress
míg a tenger a fövenyről visszatér
apálynyi haladék
még egyszer a menny keresése
Megkeményedik a szív
mint a tölgyfa ripacsai
Az évek
vércirmos szárnyú tetemmé lőve
sorba kiterítve hevernek
tőrbe csalt csatárlánc
Te is
mire felocsúdsz meglásd
az első hideg sókristályai
kiverik a látszat-világ felszinét
Csak addig szeress
míg a föld feltárja átizzott csontjait
Az én pacsirtám
nem a harmat-párás fűből ébreszt
bajkiáltó szava zegernye
szaggatja rázza
e nyári szállás eresztékeit

 

 

 

Az emlék anatómiája

Zúgtak a fák
mást mit is mondhatok
ég zengett borult kiderült
és ugyanaz vagyok
Fémszürkén párabolyhosan
palackzölden a Balaton
záporesők szünetjele
folytattam folytatom
Ott a szerelem zölddió
korát a váratlan izet
éreztem benne a roppanó
csonthéjas szerkezet
Szökkent cikázott tovahussant
a csivogó a cserregő
nevét cserélte színeit
az arc-nélküli nagy idő

 

 

 

Nélküled

Nélküled
minden pillanat
mint kárhozottnak lődörögni
üres űrben
parlag ég alatt
Hol a futónövény harsogása
hátam puszta kő
kőoszlop
hol az orom a tető
mezítláb futottál elém
a torson át
nélküled
az élet pusztává apad
rommező

 

 

 

Szólítás

Síremlékem előtt
mondtam mindezt neked
s nem láthatom azt a követ se
A deresedő
szögletet éleket tapint
tetőt húzni se tervez
kivájhatja már szemét
észrevétlen
tegnapjai épültek palotává
abban is más lakik
de fedél de erősség
voltam a sors szállása
egy napfogyatkozásra

 

 

 

Sóhaj

Vedd el tőlem
az első órák idejét
a halál felé utazó szivemnek
add a folytatás melegét
hadd donghassam még s ujra még
A nap süt
árnyékot ad a fa
de minden csak veled szép

 

 

 

Véset

Amit bezárt öt ujjam
amit ökölre fogtam
nevét sosem tudom majd
megmondja más
És reggel lesz meg este
és nappal lesz meg éjjel
de mindez már pazarlás
tücsök-siránkozás

 

 

 

Megérkezés

Vázam drámáját felmutatom
láttok egy-egy izületet
minden órát testemen konditok ki
galambrajként röpködtök körülötte
Az éjszakai arcom jön velem
s ez az útonlevés érkezés
Indiák híre mindig a kiáltás
a csend tengermorajlása utána

 

 

 

A dallam

Bordáim közti hangot hallgatok
naponta az egyszer-volt dallamot
zúgók kondulnak bele rokonok
útnak eredtem
megszűntem régen
világgá lettem
ez a hang vagyok

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]