Arcaim

Beláthatatlanul apálykor kavicsok hevertek arcaim Fölvettem egyet Zsírkréta-simasága naphosszat lebegett léggömb palánkok mutatványai előtt egy hasadás egy karc se rajta Ki mondhatja el ismeri a múló időt Egy másikat ahogy görgette álmát üres ivó biliárdasztalán nevét ködös szurdékban feledve s mert puskatus hornyolta felhámján törések alvadása Pedig a teljes szerkezet kell a világ egyeteme Aztán harmadikat negyediket kőzápor kőarcok melyik lesz az enyém A heves fényben duzzadozva felbukkannak a naptányér előtt egy pillanatra elhomályosítják két külön korszak két kövülete párban éghatárok benne mozdulatlanul legszebb napfogyatkozás Ki tudja már a rétegek panaszát Míg a nap süt emberek vagyunk