Purgatórium

Kilépek a képből hol árnyak mint fasor a szélben kinyujtott csajkák fölött görnyedeznek s mintha tábla jégbe fagyva fejkendős asszonyok mogorván merik a levest kondérba koppan a borsó mint fáradt golyó Nem megyek vissza többé otthontalan lelkek közé bőrük pötyögős drapéria nem megyek vissza oda hol az orcán vésetek mint ajtófélfán szaporodnak saját koporsója sincs a testnek s a reménykedés váltva hál tépett fakérgen kádban háztetőn Letelepedem újra a szikár napsütésben kövek baráti melegénél a betapaszthatatlan ajkat hallgatom a beszédes vizet a homályban két összetett kéz egymáshoz hajló párok fohászkodása s reggeltől estig élvezem végtelen a tér egy kavicson világ kezdődik véget ér s a kijárási tilalom alatt egy arcél ragyog és határt szab az éj hatalmas évszakának