Kontinens

Emelt kézzel fény felé míg mindegyik nap egy új test festékeit fölkeni Mondjátok öklömnyi homlokdudorok álcák meddig borzol tollat még a vágy lándzsák rácsán át meddig kell kémlenünk ágak között a szív mint a hinta száll a tűz mellől csakhamar fölrebbenünk hírünk mint kőzetben madárláb nyoma göröngy dúlja szét ajándék profilunk s csontunk egyre zokog mint a síp míg a névtelenség otthonába érkezik hol arc nélkül dúdolhat a félelem Nem vesztem el nyomod aranyos pillangó ne veszítsd el nyomom aranyos pillangó Fölébredni harminc-negyven év után köröttem zúg az oltványok erdeje fejünk fölött az özönvíz elvonult s a hang a hang népesítsd be az eget Hozom neked a vőlegény táncait ti ültök s én köztetek mint léghuzat szakadatlan a kútra én elmegyek a hazatért ráncokat ki ismeri énekeim hálóját kifeszitem ünneplők ne menjetek el szótlanul történetem göncei a küszöbön emeld fölém pillantásod ereszét Éjjel a fa nagyon árnyéktalan marad éjjel a hang nagyon gazdátlanul marad éjjel a hús nagyon magánosan marad Semmiségbe meredő tömör csecsek vonulásunk éghatárán ős-szobor szürke sólymok rajtad próbált férfiak léket vernek okosságot morzsolók Mikor egy szál gyékény-rongyom elvetem s oly meztelen sorsom mint kérő tenyér felszakítom mosolyodnak ajtaját és a bálvány békességbe költözöm bőrömön a kövek rideg lelke ül útkeresők futnak hozzám én vagyok mint vödör száll föl-le a vér én vagyok a szomjúság útjelzője én vagyok