A teremtés

Ki szólított Mikor szolgálatot unó minden csontom széthullni vágyik s egy bőrzsák tartja csak ki szólított az árban még kocódni koponyákkal pedig a boldog semmi várt itt Körülöttem döccenősen papírra gyerekkezek pingálta görbe fák a madarak a hegy kontyába szúrva s a szétnyíló esőben megkapom az első nevet mint rabcédulát S az ősi álom vajon lesz-e holnap Az ősi lengés éj s nap közt feszülve A paraszt dombok tovább gyalogolnak s évezredes ágálásokra szemközt ridegen néz Visegrád domborműve Harangvirág oktalan gólyahír lyuggatja buzgón a föld takaróját egy kéz a meszeletlen falra ír s már viszik foglyok véres tetemét mert útközben szökni próbált És elcsattogó vonatablakokban tág pupillák sorakozója lent a vállra vetett kapa fénye lobban Aztán álló nap rohan a barázda s egy rét kendőcske rét az utas álma S a szív csöndjébe zsinórt ki ereszt le Ráveti árnyát a bordák keresztje Ki szólított Érzem én a magasság mágnesét s mint a vásári shimmy-labda hol közelibb hol távolibb az ég Egymásba kapva szárnyak csapkodnak tollak hullanak és elmúlik a nap Gubbasztunk külön fázós madarak Ki szólított Mint patak-köveken a gyermekarc itt vérrel sulykolódik Mélyvízbe veled növekvő tetem Míg egy hosszú hajfürt napom felett úgy feszül ki mintha vitorla volna csírák csöndjébe merülök a hús időkelőtti álmaiba húz a magánosság háromfontos ólma