Indián nyár

Vitorla-pötty bukdácsol a tavon száll az ember kató-bogár reménye hajós kedvünket fűti Badacsony burgundija zátonytalan vidékre A fű se töpreng itt hogy meddig él az Isten kérdő magasába vetve borával ez a táj mint szenvedély dolgozik bennünk észnek jó kelepce Európa csöpp zugodban éltem én hol újra zuhog bár még föl se száradt ahol a test lelket is úgy cserél akár a gyalogos nedves ruhákat Unva régen a lélek-öltöző égaljakat vágy hajtott a magasban mosolygásod örök napja felé s „te indián nyár” mormoltam magamban Az érzékszervek modern bábeli zűrzavarában ugye meg nem érted rézbőrű szíved föl nem érheti ha hirtelen borzongnak a fehérek nem is hiszed van-e valami túl a ragyogások szemhatárain tán Induljunk kedves még ártatlanul a hús kétséges békéjében inkább Nézzünk-e párbajban farkasszemet szerelem bajtárs fegyverei ketten A kanyarban idegen totemek villantak föl már a tekintetünkben Figyeljük az eső a ház falán közérthető sorsot kopogtat ősz jön Aztán a búcsú ég veled talán találkozunk a nagy vadászmezőkön