A párduc

Elszunnyad a fák iszonyú örök növényi hallgatása Miért próbálsz hamis tanú velük dőlni az éjszakába Szivárog a csontok beszéde a sejtjeiden át meg át az egyedüllét dzsungelében tedd mellettem a vallomást A harapásra nőttem én a szenvedély mint a gép munkál éhezve tagjába tép s te könnyelműn magamra hagynál Ó annak aki mindig éhes a világ konc és újra konc s ha falatjától bajsza véres lehet-e bűnben része mondd Az álmodók ápolt kerek udvarában akár a párduc éhes szemmel lépegetek s tudom hízik a lakomához a csorda kövérül a vágya s már nem övé ha álmodott mert azt a párduc sose bánja neki csak hús mit enni fog Mint sűrü gallyat tördelem előlem az emberiséget így lesz másoknak förtelem ami nekem lélegzet élet ablakokból a vérszopóra kiáltoznak s puska után míg zsákmányért jár törve-zúzva dúvad-talpain a magány Hát tedd az egyetlent amit tehetsz a tested odadobva annak ki a hús jajait döngő egekig harsogtatja hisz csonttá emlékké soványodsz ha nem gömbölyödöl velem de él és növekszik a párduc míg csak morzsa a szerelem