A magány maszkjai

Nem voltak ők se rokonok barlangvasútban egy menet egymásra dőlve hánykódunk a század akna-mélyeiben Csupán egy mell csupán egy száj csupán egy tenyér ujjai ennyi ahogy a rabsötétben a test a testet ismeri Féreg falhatja hús a hús szomj aszalhatja test a test de a magány maszkjaiban az emberarcot ne keresd Árva voltam egyedül én sem lehettem boldog egész tükör az élő és enyém a csonkaság amely visszanéz Az ifjúság milyen homály volt Huszonnégy év farkasverem Mint gyertya gyulladtál az élet fojtó pince-éveiben Tőled tanultam látni össze- álltak fényedben a tagok Bár felnőttem már újra szültél a világra mint magzatot Férfikoromban mint a felhő árnya alatt vándor napom kilobbantál s én zúzott fejjel megint csontokon alhatom s ott nem jut többé nekem ember csak egy mell egy száj egy tenyér mert nélküled az öntudatlan anyag álmába visszatér