Nyílttenger

[1961]

 

 

 

 

A fülemüléhez

Szegény vagy madár neked csak az éj az űr felel
de süket mind ki a végzettel más nyelven perel
mit tudhatod milyen hárfákon sír a kő a fa
ha elsuhogtál róla a lomb özvegy bánata
A hegy púpos gondjait zokogja a vízesés
szótlan a szerelem de csontot érve rí a kés
golyót fütyül a nemzet és álmában visszaszáll
paraszt köténybe a baka fürtjében szegfüszál
Dalolj dalom a dalról de sorsod csak akkor ért
ha négerek közt éveket hallgattál ó fehér
Megsejtheted mily dallamot kiált az áldozat
ha mint a hal úsztál a világ nyomora alatt
mint agyagbörtönben az őrült víz fedő alól
hangok forrnak a mélyből hol az ember bujdokol
s a szív döng rá ha Lót tűzlátó bálvány lányai
ajkán a pille némaság vergődik szállani
hajolj fölé a legszebb a csend is az én dalom
só lánglila színén dúdol benne a fájdalom

 

 

 

Vörösmarty

A boldogság és az öröm mint
agyonhajszolt vadászebek
karosszékednél elterültek
hallottad lihegésüket
soha többé a hályogos szem
nem hajthat föl neked vadat
öreg vadász zsákmánytalan jársz
a vénség erdei alatt
De koponyádat már kaparták
türelmetlen ragadozók
velőre vágytak vérre csontra
s magunk elől nem rejt bozót
Egy torok hördült mint a véreb
mely végre a koncára lelt
az lehetett talán Világos
ahol egy nemzet térdepelt
és nyüszítés követte félénk
egy árva gazdátlan agár
az volt már Laura vacogása
sírod porló hantjainál
S egy fogcsikorgás az Petőfi
„Magad tépted le a babért”
A kinyújtott kéz ing az űrben
s nem nyúl ki senki jobbodért
Ki volt aki a vihart hívta
Vagy ő az kit vihar hivott
Kikopott szolga Csongor újra
fölveheted vándorbotod
mert meghallottuk a kőműves
vágyak emelte falakat
ropogni a teremtést honnan
az Isten kitörni akart

 

 

 

A magány maszkjai

Nem voltak ők se rokonok
barlangvasútban egy menet
egymásra dőlve hánykódunk a
század akna-mélyeiben
Csupán egy mell csupán egy száj
csupán egy tenyér ujjai
ennyi ahogy a rabsötétben
a test a testet ismeri
Féreg falhatja hús a hús
szomj aszalhatja test a test
de a magány maszkjaiban
az emberarcot ne keresd
Árva voltam egyedül én
sem lehettem boldog egész
tükör az élő és enyém a
csonkaság amely visszanéz
Az ifjúság milyen homály volt
Huszonnégy év farkasverem
Mint gyertya gyulladtál az élet
fojtó pince-éveiben
Tőled tanultam látni össze-
álltak fényedben a tagok
Bár felnőttem már újra szültél
a világra mint magzatot
Férfikoromban mint a felhő
árnya alatt vándor napom
kilobbantál s én zúzott fejjel
megint csontokon alhatom
s ott nem jut többé nekem ember
csak egy mell egy száj egy tenyér
mert nélküled az öntudatlan
anyag álmába visszatér

 

 

 

Vénülő év

Hűvösödik Nem néznek vissza a tárgyak
kemény okos pillantásukkal feléd
tagjaidban barlangok fagya árad
s ujjaidon érzed a lélek tekintetét
Ez az óra mikor a másik
táborból előlép s testvéred lesz a halál
Döng a dió de a gomba mérge is érik
az élet magába száll
Csitul a mennydörgés hőség zokogása most hallod
a hű szív gondos anya zakatolt egész éven át
oszlik a homály a nyár fojtó gőzeivel s a tükörbe
meredő arc magára lát
Fölneszel az apró lét hajtja a kisebb
kakas is a tyúkot vágya előtt
kabátját ölti a felnőtt nem kacagja szemközt
a szerelem metszőbb szédületét
Termékenység szétcsukló térdek a föld
sejtjein át gazdátlan röpülés
A test forró sikolya beh szilaj szép
de szebb ha a romlás szemébe néz

 

 

 

Férfikor

Mint bombázót látom lecsapni
a nappalt s az éjszakát
s a szerelembe úgy bukom mint
futóárokba katonák
Mint temetőn a sírkövekben
testekben bukdácsolok
mert hús csak húsban lel vigaszra
már nem tanul más dallamot
Ha e világba mártja lábát
Isten félve menekül
a lélek csontig tisztitó
forró fürdővizeiből
Elszabadult ez a bolygó az űrből
külön naprendszert csinált
maga körül keringi útját
s magának nevel egy halált

 

 

 

A kamaszokhoz

A kisfiúk kik öcséim lehetnek
felnőttek már az éles csőr-csapásra
a kitáruló gyengéd ölbe vagy
kemény homlokát feszítő tudásba
A nyomainkat betűzgetik igy
s mi elöljárunk más nyomokba lépve
mintha tagolnánk egyetlen család
közös sorsát hagyaték bibliából
Az emberiség lázas olvasó
beteg-szobája a föld tömlöcében
egy könyvet forgat mámoros kezekkel
míg ráfú az éj ujja megmered
s a magánosság gyertya-sugarában
csak két arc marad kettős pihegés
a gyűrött ágyon kettős nevetés
egy ökölben véges a láthatár is
a szívnek még minden lehet vitorla
a szárazon hajósnak lenni jó
s parasztnak ha felhő is elsodorna
szerettem illó gyöngyház lobogását
humusz voltam ő édesvízi hal
és földemről az aszály nem vonult el
most siratom porló rög-könnyeimmel

 

 

 

A szobor tánca

Mint őszi lepkék nők zuhantak
mellettem szédülő csapatban
de ember nem gyorsabb a szélnél
s röpülésem szobra maradtam
Maszkokban mutatkozva váltig
illőt kerestem hű szememnek
s már nem tudom milyen lehet
az arc amelyik rád nevethet

 

 

 

A párduc

Elszunnyad a fák iszonyú
örök növényi hallgatása
Miért próbálsz hamis tanú
velük dőlni az éjszakába
Szivárog a csontok beszéde
a sejtjeiden át meg át
az egyedüllét dzsungelében
tedd mellettem a vallomást
A harapásra nőttem én
a szenvedély mint a gép munkál
éhezve tagjába tép
s te könnyelműn magamra hagynál
Ó annak aki mindig éhes
a világ konc és újra konc
s ha falatjától bajsza véres
lehet-e bűnben része mondd
Az álmodók ápolt kerek
udvarában akár a párduc
éhes szemmel lépegetek
s tudom hízik a lakomához
a csorda kövérül a vágya
s már nem övé ha álmodott
mert azt a párduc sose bánja
neki csak hús mit enni fog
Mint sűrü gallyat tördelem
előlem az emberiséget
így lesz másoknak förtelem
ami nekem lélegzet élet
ablakokból a vérszopóra
kiáltoznak s puska után
míg zsákmányért jár törve-zúzva
dúvad-talpain a magány
Hát tedd az egyetlent amit
tehetsz a tested odadobva
annak ki a hús jajait
döngő egekig harsogtatja
hisz csonttá emlékké soványodsz
ha nem gömbölyödöl velem
de él és növekszik a párduc
míg csak morzsa a szerelem

 

 

 

Egy táncosnőhöz

Kigyúlt a bölcső amelybe születtél
de a ligetben szívem tengerész
kintorna szólt s a társak vitorláztak
tűzből riadva tengerük felé
Ki ragadhatja most marokra csuklód
ki rántja ki megpörkölt testedet
a csontjaidért perlő elmulásból
menedéket ki adhat még neked
Csupán egyetlen egyszer még A kóló
mámorában májusi fák alatt
csapra verted a szíved szeretetlen
szeretni kínáltad a húsodat
az ajkaid cserepes árvaságát
a keserű fegyelmet combodét
bár nem lehettél vendég örömöm se
szolgáltad volna mindünk gyönyörét
A körmeink között lelj végre társra
pusztulj inkább csak ne légy egyedül
hátára vesz a test elszabadult ló
s romlás elől romlásba menekül
A színpadon forogva jobbra-balra
osztogattad magad szeretetért
a táncban lettél bárki szeretője
fölizzó kit a láng még sosem ért
Enyém voltál a szélé és a fáké
a tömegé s nem voltál senkié
kar nem fogott föl bár röpültél minden
porcikádban a boldogság felé
viaszkos arccal néztem tehetetlen
a hús-magányban hogy kell küzdened
s az elevenek panoptikumában
megértettem hogy nem segíthetek

 

 

 

Indián nyár

Vitorla-pötty bukdácsol a tavon
száll az ember kató-bogár reménye
hajós kedvünket fűti Badacsony
burgundija zátonytalan vidékre
A fű se töpreng itt hogy meddig él
az Isten kérdő magasába vetve
borával ez a táj mint szenvedély
dolgozik bennünk észnek jó kelepce
Európa csöpp zugodban éltem én
hol újra zuhog bár még föl se száradt
ahol a test lelket is úgy cserél
akár a gyalogos nedves ruhákat
Unva régen a lélek-öltöző
égaljakat vágy hajtott a magasban
mosolygásod örök napja felé
s „te indián nyár” mormoltam magamban
Az érzékszervek modern bábeli
zűrzavarában ugye meg nem érted
rézbőrű szíved föl nem érheti
ha hirtelen borzongnak a fehérek
nem is hiszed van-e valami túl
a ragyogások szemhatárain tán
Induljunk kedves még ártatlanul
a hús kétséges békéjében inkább
Nézzünk-e párbajban farkasszemet
szerelem bajtárs fegyverei ketten
A kanyarban idegen totemek
villantak föl már a tekintetünkben
Figyeljük az eső a ház falán
közérthető sorsot kopogtat ősz jön
Aztán a búcsú ég veled talán
találkozunk a nagy vadászmezőkön

 

 

 

Eurydiké

Eurydiké hazudj még egy kicsit
oly szép nézni ha kitárt égbe száll
a sárkány vágya papír indulatból
oly szép ha visszhangzik a száj
ha szüntelenül fodorul a szív
ha nem kopogtat örök éjszaka
és álmod napja süt süt zuhatag
ha karod nem ereszted le soha
de ha a kezek itt nem lelik egymást
az már az alvilág magány hasít
mint fagy s őrzi a rab mozdulatot
Eurydiké hazudj még egy kicsit

 

 

 

Angyalföld, 1930

A fröccsök népe nyári örömében
a kéményfüstöt mint sipkát dobálja
s a nyugtalan lélek földindulása
ünneppé gyűr föl minden szögletet
Ráncokba szaladt három emelet
szemközt rozsdás bádogviskó szabályos
körötte napraforgók alabárdja
aztán egy cirkuszkocsi mályva
kalandja két lépésre Kérges
tenyérbe hajtja orcáját a város
Mert ez is elvégeztetett
Vigyázz
Ne moccanj
te bugris ott a sorban
Csak nyakigláb távíróoszlopok
inalnak innen fejtetlen jövőbe
Patkócsattogás tépi föl
a vasalatlan hajnali csöndet
meleg kenyerek alatt
növendék ember C betűje görnyed
s a világosság fortissimójában
cipészkalapács porolófa
üllőcsengés és sziréna
egy zárt kapun dörömböl
hová jut itt az ember
Fazékban bólong a poros leander
Este
a konyhából kiömlő
fény a folyosó rácsára könyöklő
apák alakját bronzba önti
s az ívlámpák alatt vonulnak
elrévült jegyesek
az apátlan darukig
és kétségbeesett
árnyuk a falra úszik
Egy hanglemez szirmát az éjbe veszti
s a dalt nem tudják ők se befejezni
A gyógyszertár s a mészárszék között
éjente kilenc
mozdony dübörög
csillagközi teherrel a szerelvény
messzi rendeltetésű
szemaforként villanunk sínek mentén
s kordét gyalog sorsokat a sorompó
összefog mint a fésű
 

Ajánlás

Öblögess
bőjti szél
szíjas akác
leheld belénk erőd
vágyainkból mint lécek közt kitörni
húsvét előtt karácsony előtt

 

 

 

A teremtés

Ki szólított
Mikor szolgálatot
unó minden csontom széthullni vágyik
s egy bőrzsák tartja csak ki szólított
az árban még kocódni koponyákkal
pedig a boldog semmi várt itt
Körülöttem döccenősen papírra
gyerekkezek pingálta görbe fák
a madarak a hegy kontyába szúrva
s a szétnyíló esőben megkapom
az első nevet mint rabcédulát
S az ősi álom vajon lesz-e holnap
Az ősi lengés éj s nap közt feszülve
A paraszt dombok tovább gyalogolnak
s évezredes ágálásokra szemközt
ridegen néz Visegrád domborműve
Harangvirág oktalan gólyahír
lyuggatja buzgón a föld takaróját
egy kéz a meszeletlen falra ír
s már viszik foglyok véres tetemét mert
útközben szökni próbált
És elcsattogó vonatablakokban
tág pupillák sorakozója lent
a vállra vetett kapa fénye lobban
Aztán álló nap rohan a barázda
s egy rét kendőcske rét az utas álma
S a szív csöndjébe zsinórt ki ereszt le
Ráveti árnyát a bordák keresztje
Ki szólított
Érzem én a magasság mágnesét
s mint a vásári shimmy-labda
hol közelibb hol távolibb az ég
Egymásba kapva
szárnyak csapkodnak tollak hullanak
és elmúlik a nap
Gubbasztunk külön fázós madarak
Ki szólított
Mint patak-köveken
a gyermekarc itt vérrel sulykolódik
Mélyvízbe veled növekvő tetem
Míg egy hosszú hajfürt napom felett
úgy feszül ki mintha vitorla volna
csírák csöndjébe merülök a hús
időkelőtti álmaiba húz
a magánosság háromfontos ólma

 

 

 

Tizenegyes

Hol a tépett jaj bíró bíró
s a reménységnek szobrot állva
százezer fő a gyilkos sípszó
s a győzelem robinzonáddal
Tribün ernyője hol maradt már
térdvédő stopli hova tűntek
Bakanccsal állja itt a szandál
mindennapi farkasszemünket
Négyből a léc alatt-e három
Keljfeljancsi hoz Jóska tűzbe
Lelkemben ha rezeg a hálóm
mintha Kohutnak lengne rüsztje
S új csapat ontja mintha vályú
várná sima puha pofáit
s én verdesek fekete varju
kapufától a kapufáig
Fényképem többé nem ajándék
Régi király az ócska pénzen
vagyok ma mar kültelki játék
snúrozó csibészek kezében
De minek is kapura tartó
labdára nyúlni bár egy ujjal
Várom hogy a dodgem utolsó
füttye a mérkőzést lefújja
Aztán egy pult egy hosszúlépés
Kifutnék de nincsen erőm se
még nő az óriáskerék és
a kastély meg a céllövölde
Döntött törzzsel futnak a házak
meccs utáni zuhanyozóba
a pálya látom már leszárad
s mindent elönt a grund homokja

 

 

 

Hadifogság

In memoriam Robert Desnos

 
Pállott göncök tampona a számban
alattam priccs szálkás tutaja
fogoly-nóták sodrának feszülve
éjszakánként indulok haza
Kérő kezek testvériségében
dermedeznék bár megint kopott
csajkát nyújtva órákon keresztül
mint aki csoportképre fagyott
Repülőgép árnya alatt hasmánt
az árvaság végre összefűz
számkivetett ujjak s ránk borul mint
sátorlap a fedélzeti tűz
Majd a menet tág harmonikája
nem is térd két merev gólyaláb
mozdul csak akiért vajon ért még
Győzhetetlen erő hajt tovább
Alkonyatkor vállat vállnak vetve
a menny alját beh jó kémleni
igazítják elveszett léptünket
torkolattűz pásztorfényei
A szögesdrót vékony jégvirága
befutotta égboltozatunk
csillagképek hullnak görögnek mi
mozdulatlan ábrában lakunk
Számláláskor mint várfokon zászló
megkövülünk lengnek rongyaink
körülöttünk mások boldogsága
mint virágok koponyája ing
Mint vándornak templom intő tornya
szemem elől nem tűnsz fa-köpeny
a világ ott ábrándját lerakja
minden álmom feléd terelem

 

 

 

Költő halálára

In memoriam Szabó Lőrinc

 
Szerszámodat te is sutba vetetted
csontkeretes szemüveged
Ezt nem hittük volna rólad
értelem cinkosa bátyánk
Késeiddel
héjakat hasogattál
s mutogatták szemérmetlen sárga belsejük
Irásaid kettészelt molekulák rajza
szörnyű rend
köszönti a várt végtelent
Ki ad nekünk majd a lábadozó
világról röntgenképeket
Hegyes orrod
leplek embertelen nyugalmát
menekülésed
tudásunk pályaudvari
mértanát bontotta meg
megíratlan műveidben
torkukban rekedt tanúvallomással
hallgatnak költők szerelem sáskái
és repülőgépek motortalan
Őrségen
behúzott nyakkal
a támadás jelszavát fülelve
lézengtél felelőtlen civilek között
S ágyuk össztüze dördült
Most
mikor fellebbezni mégy
a nagy egyetem szikár gyönyörébe
az értetlent sújtó itélet ellen
mi magunkra maradva
kucorgunk a sarokban
álló falak közt
de szabad ég alatt
mint akinek feje fölül
légnyomás sodorta le a tetőt
s védtelenekre
eső tör ránk és téli fagy

 

 

 

Kontinens

Emelt kézzel fény felé míg mindegyik
nap egy új test festékeit fölkeni
Mondjátok öklömnyi homlokdudorok
álcák meddig borzol tollat még a vágy
lándzsák rácsán át meddig kell kémlenünk
ágak között a szív mint a hinta száll
a tűz mellől csakhamar fölrebbenünk
hírünk mint kőzetben madárláb nyoma
göröngy dúlja szét ajándék profilunk
s csontunk egyre zokog mint a síp míg a
névtelenség otthonába érkezik
hol arc nélkül dúdolhat a félelem
Nem vesztem el nyomod
aranyos pillangó
ne veszítsd el nyomom
aranyos pillangó
Fölébredni harminc-negyven év után
köröttem zúg az oltványok erdeje
fejünk fölött az özönvíz elvonult
s a hang a hang népesítsd be az eget
Hozom neked a vőlegény táncait
ti ültök s én köztetek mint léghuzat
szakadatlan a kútra én elmegyek
a hazatért ráncokat ki ismeri
énekeim hálóját kifeszitem
ünneplők ne menjetek el szótlanul
történetem göncei a küszöbön
emeld fölém pillantásod ereszét
Éjjel a fa nagyon árnyéktalan marad
éjjel a hang nagyon gazdátlanul marad
éjjel a hús nagyon magánosan marad
Semmiségbe meredő tömör csecsek
vonulásunk éghatárán ős-szobor
szürke sólymok rajtad próbált férfiak
léket vernek okosságot morzsolók
Mikor egy szál gyékény-rongyom elvetem
s oly meztelen sorsom mint kérő tenyér
felszakítom mosolyodnak ajtaját
és a bálvány békességbe költözöm
bőrömön a kövek rideg lelke ül
útkeresők futnak hozzám én vagyok
mint vödör száll föl-le a vér én vagyok
a szomjúság útjelzője én vagyok

 

 

 

Egy nap

Ez itt özvegy kezek
halászata az űrben
és himbálózva zölden
szendereg a gyümölcs
Vihar ne látogass
nyúlánk eső szeress meg
leng a reggelek estek
serpenyőjén a szív
Rejtőzködik a lét
mint céllövölde bábja
ha jó lövész találja
a nézőkre rikolt
Modellül tenyeren
kínálom koponyámat
még ujjaimból árad
a hamu melege
Add egy vonásomat
egy színemet a képnek
de már zsúfolva késett
futókkal a keret
Tán ez volt az a nap
vak folyosón az ajkig
ige bolyong morajlik
lent az emberiség
A permeteg idő
pereg rólam az esti
fény ecsetét elejti
a torzó mosolyog

 

 

 

Egy katona története

A dobpergés útra kerekedett
az arcok úgy úsznak el mint a dokkon
az út mentén eperfák a szivek
és mint redőny zuhog le minden alkony
Új szemhatár megint plakát plakáton
és minden éjjel kéne melegedni
hali-hó hej hali-hó te rigó
a szeretetből hol füstöl levesnyi
A kockavetés fogkocogtató
véletlenében az állak a mellek
egy vászon nyűtt szeszélyére meredve
mint indigó alatt szépen fedeznek
s az elmaszatolt rajz az ifjúság
ól-biztonsága egy medál a nyakban
A kebelében őrzött madarát
dalolni húgom hadd vigyem magammal
Az esztendőknek kürtszó kukorékol
kemény kontúrokra ébreszt az óra
fürösszük füstben márciusi arcunk
legyünk szépek a legénybúcsúzóra
ez a pohár közöttünk bujdosik
a férfibánat Éljen a barátság
Felbődülnek ingerelt lövegek
és szidalmait cserfeli a gránát
törzsek lécein acélsisakok
száradnak sorban akár keritésen
piros nyomjelzők indulata ível
konyul le forró nyomjelzők az égen
s megindul a barázda a roham
mint a sírás úgy buggyan ki a síkra
az ember fehér tajtékot vető
haragját nincsen ami csillapítsa
tankok hernyói araszolnak a
becsapódás gombái duzzadoznak
egy éles kép por-ernyői alatt
felnőttnek lenni s magunkra hagyottnak
gépfegyver zörget be eszmélj beléphetsz
hozzám gyöngyfüggöny szálai a lélek
torkolatfény ennyi volt a remény
golyó hersenti mint selymet az éjet
világnyi gond aztán a tűzszünetben
az ághegyen egy levél mint az ujjad
megrezdül-e s a spanyollovasokra
tetemek kérdőjelei borulnak
Végül a csönd az embernélküli
az úton újra talpak csattogása
villák tolongó rácsain keresztül
serényen a fény késeit dobálja
Mikor végre az otthon fiúk én már
másik történetben megyek örökre
két sors között az idő lett a tér
még életünkben két öl föld közötte
Csüdömben marsok szenvedélye dróton
nevetséges nevetséges tiráda
mézeskalácsra mázolt végzetemnek
egy strófa boldogság az ára

 

 

 

Utazás

Fut a vonat fut elveszetten
az ember tanyája lapul
a hegyek sorsa rendületlen
de nekünk élnünk kell alul
Mint kút fenekén horizontért
kapkodok volna bár tenyérnyi
bújócskázva hidak alatt
utunkat egy folyó kiséri
Karón a boglya és rikolt
a mécsvirág bíborhere
intelmét arcomba lehelli
a hegyi rétek hidege
utunkat egy folyó kiséri
horgász les sodra közepén
fut a vonat sosem tudom meg
fogott-e zsákmányt a legény
Mint vászonra festve a Tátra
sziklák kő-parlaga felett
a teremtés habját lerázva
egy kiterjesztett szárny lebeg
s juhait pásztorolva férfi
puhakalapban kis faház
sovány hant-nyájára vigyáz
s utunkat egy folyó kiséri
Gyerünk tovább a változásban
két lábra állott szenvedés
fenyvessel szirtet ostromolni
hol a levegő már kevés
törpül a fa vagy konokabban
gyökérnél is a szurdokokban
megmaradnunk a lecke élni
s utunkat egy folyó kiséri

 

 

 

Lőcse

Előbb sovány zabföldek menetelnek
aztán a bársony Korponainé
vérével jelölt kapun át a város
a várfalon házak mint fecskefészkek
de benn krajcárra váltott reneszánsz
lábasház késő gőgje PULCHRITUDO
CIVITAS CONCORDIA elégedett
tükörbe néző bőség kőbe rótt
álmain virraszt a fekete-könyv
ma élhetsz de idegén tartsd a vágyat
pincében kéztőn százados bilincs
s a hatalom kétélű pallosa
suhog suhog mint mogyorófavessző
A boldogság huszonnégy reteszű
pénzesládáján bóbiskol az elme
szűk körében szédül mint nyomtató ló
felleg-távolból még a Csákyak
török-feje arcukba vért esőzik
de áhitatuk huncut Magdalénán
s vonulnak borzongni a székesegyház
léleklódító kép-szörnyei közt
s ingatni szív lángját gót ablakok
imára kulcsolt ívei alatt hol
csorba emlékezet ANTON RHAËL
+ 1612
virtutis insignis büszkélkedik
Ha egy pásztor a hegyekből betéved
zsírosszélű malomkerék-kalap
s a dóm előtt riadt asszony-juhokra
vicsorgató szégyenkaloda mellett
a tömjén homályába lépve elmarad
mögötte az elefánt-temető
az oltáron ön-alakjára döbben
a jászol előtt gyalult karvaly-arca
századok óta térdel a csodáért

 

 

 

Prágai hétköznapok

A pályaudvar embersűrüje
mint pályán boldog százfejű kiáltás
egyedülléted elhoztad ide
humuszába a fázékony palántát
idegen aszfalt befogadja-e
Tornyok esküre emelt ujjai
feléjük nyújtott vaskönyvébe Károly
aki beírta az egyetemét
a történet akaratából
bejegyzi-e a zarándok nevét
A parkokban akár erkélyen otthon
itt három-négy vonalból áll a módi
a süldőlány karján a nagymamával
a Vltaván szerelmesek hajói
beh jó ár ellen belétek fogódzni
A parton hársak arcul csap a permet
öröm nyilaz az ég boltjára fecskék
barokk angyal a száradó ruhán
Rendes fiú vagy örülne anyám
ha tudná veled töltök minden estét
A villamos szállít gyerekkocsit
és arcod fájdalma nem panoráma
s ahogy a folyó zúgása elönti
az utakat már elcsöndesedik
a benső zúgás monotóniája
S az emlékezés apró koszorúja
a gyalog sors mindig elébe téved
Jiřy Cerny hős élt huszonhat évet
Miatta anyja esztendeit issza
a győzelem nem adja neki vissza

 

 

 

A vak szobrai

A viszontlátás reménye akár
az ég alatt hajófüst bikanyála
percről percre nő de vagyok ma már
külön kontinens negyven felé járva
s nyomban búcsúznom se vidít se fáj
a szerelem iskola a magányra
Ne kérkedj vágyam láva untalan
jóságom csak magáról szónokolna
s csalódásomhoz járok mint patakra
lehűteni átforrósult agyam
Formátlan lettél mint vak szobrai
fintor se nemhogy rokon a modellel
amit tapintok abban mind szivem ver
agyag vagy nevemet kimondani

 

 

 

Női képmás

Elfújható ceruzahegy-vonások
kicsit kócos haj ernyője alatt
(Két ölnyi némaságban sem lehetsz
menthetetlenül távolabb)
Enyhén ívelt orr
a látvány fölé könyökölve
arcán a homályból a fényre
röpköd a gúny hintája föl-le
és a test szelíden dunántúli
dombjai alatt gyors pulzus ver útra
Körülötte
feketéscsészék benzinkútjai
Üvegből fúvott végtagjain a
nyílttengeri remény örökös libegése
s leólmozza bokáját
a tachycardia
A kép helyén füstfogta árnyék
s egy cédula
FÉNYKÉPEZÉSRE LEAKASZTVA
S nem kerülhet többé helyébe más kép

 

 

 

Csend

A csend harangütése ébredéskor
egyedül újra Mint szűk folyosókon
a kivilágítatlan nappalokban
segítségért tapogatódzom
De aztán
Galatea kezemben kalapáccsal
formázgatva a derű szárnyait
ezredévnél jobban szétroncsolom
kő-könnyek arcodon
Ez a béke
feltámadatlan köveké
az utazó boldogság törmeléke
Nem fogod többé sorsomat
nyúlánk combjaid körzőjébe venni
a szemhatár margója alatt
nem lép nyomomba senki
Buborék öröm mi maradt belőle
Egy altató és hálóingeden
a csomagolópapír szemfedője

 

 

 

Pillantás az éjszakába

Köd köd Derékig fény a ház falán
ívlámpák közt kupacban a magány
Az ember annyit ér
fölveszik nem veszik
mint elejtett forint
Látja
ez a préri határa
Maga harminchat mindig öregek
de hát két éve vagyok monogám
A sínek mellett bandukolva
híd őrház lesz majd a hazám
kifut-e itt váltók közül az élet
Rákapcsoló tehervonat
az utolsó kisérlet
Megérkeztünk Az a zsalus
Nekem olyan kell aki
elhagy értem hivatást munkáját hanyagolja
aki elpusztul értem
De most menjen
mert megfázik
Sorsokba mártogatni arcomat
majd ráborítani a sebre
míg otthon alszol a szőrmekutyával
az én vagyok az majdnem ember
Csak a torony nyujtózik ég felé
s esendőségem föl-le mint az inga
a villamosra les
Ne ácsorogjon tovább Nem érdemes
negyven percig várni egy kocsira
inkább gyalog
négy rövid állomás
Biciklin marhaság
tizenkét évig rúgtam a bőrt a Fradiban
és tavaly is fölhoztuk a csapatot
a BLASZból
S én megyek mert megfázom

 

 

 

Altató

Hajnal hajnalocska
légy kedves anyánk
sugarasszép kendőd
ne dobd még reánk
vadon ez a táj s én
benne gyertyaszál
lángomba költöztem
ne maradj el tőlem
fénybe öltözötten
hogy hazatalálj

 

 

 

Tihany leánya

Prehisztórikus vegetáció
a sors helyett a nyárfák ősbeszéde
s a madárparadicsom hangjai
bár belőlünk is az egy ének élne
A ladikon elemek kotyogása
s a vágy felszökik pár nincstelen árboc
Szól-e ma is a muzsikus kabóca
Nem kötöz más gond az esti világhoz
Tussrajz remeg a nádas életéért
szél látogat az idő elveszett
de körülöttünk nagy próféciái
az örök hegyek szüntelen vizek

 

 

 

A történet vége

Ki vagy
Takard el jótékony kezeddel
szememet mindennapos fénytelenség
ma éjszaka még szívemben tanyázik
sárga puszták koros szomorúsága
de holnap már sorsomból kihajolva
törvény előtt pucér magányomat
a harc számuma fujja
Vagy elveszett falucskába kocogva
mappámat a porban görbe ábra
lezárja egy gyermekkéz szárnyalása
Addig szomjunkat kínálva az arc
cserélhetetlen cégére alatt
Lencsédbe nézve halálfélelem
kiütközik a sors aszimmetriája
s a képen mely körbejár kezetekben
a bordák bevetetlen
barázdái fölé emelkedem

 

 

 

Üzenet a gyermekkorba

Lobogjatok országutak padok
terek mint keszkenő lobogjatok
Széthulltam bütykös darabokra
meghalt az arc harmóniája
széttört mosolyom íve ám
torzóiban is él a szenvedés
egem szemek mordálycsövébe néz
Kérdezd zarándok tekintetemet
az ég alatt a fák alatt tetők alatt
mit lelhetett
Jelenésre kész díszletek között
a függőleges fájdalom kémlelve a napot
április színei igyekezve a nászra
a fény gyapjai lábamhoz juházva
a lombok mint tüdőlebenyek remegése
a lét örök légszomjára itélve
s ha testünk alól kiszalad a föld
mint sziklába fogódzni női névbe
Király korunkban Gólya vidd a fiadat
Most görnyedezni jégesőben
még lélegző megjelölt test alatt
Mint kanyarban úgy suhansz el pufók fej
kifogyhatatlan díszszemlén a fák
kezem nem tud kiinteni a képből
engedjetek az üvegfalon át

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]