Búvár
[1947]
A tábornok bánata
Bakák és pákosztos menyecskék
inogtak csattogott a zászló
György-rendjeles marsall lehetnék
de hallgatott a kikiáltó
A körhintán faparipákon
forgott veszettül hadi népem
Ágnesemet sehol se látom
fonnyad két rőt kitüntetésem
Kintorna-hangra Oliphantnál
a gyertyánló messzebbre pattant
de Ágnes a sorból kiállt már
s én kutatom a mozdulatlant
Már áprilisi szél szavára
kering a nap a hegy az örvény
ő combjait vigyázzba zárja
kankalin hajt ki szeme gödrén
Mint az eső
Magános száraz éveimen át
zuhantam mint az eső olyan árván
hogy öled érjem Kinek derekát
kulcsolták lábaid azon az órán
hol voltál A táj kitágult fölöttem
s mint az eső a földön összetörtem
Sárból gyúrt két arc többi közé dobva
hajóhintán röpülünk a ligetben
a föld és az ég bátor fordulóján
szerettelek meg te elérhetetlen
pörög a föld és a mennybolt ma is ha
izzó szemedre emlékezem vissza
Kiszállni Már minden perc szédülés
ha fejem nincsen a kezedbe téve
de továbblódít ismét az idő
az embersors bamba hintáslegénye
mennyi szoknya pattog s jaj mennyi új arc
de minden szájból újra felém sóhajtsz
Kivel suhansz az elzúgó jövőben
Ősz közelít a nyurga póznafákra
pőre vállra nyitott ökölre dér hull
a mutatványos bódéit bezárja
kendő terült s indulnak haza reggel
deresedő szivek fagyott fülekkel
Háború után
A ház hamvába guggol régen kihűlt az ágyú
kiégett már a lélek a vad perzselni vágyó
a halál hidegen az arcunkba lehelt
tavasz jött nyár míg ajkunk körül a fagy letelt
A kormos fegyverekre a harci szekerekre
szemérmetlen vörösbegy pattan könnyelmü cinke
nyújtja gémberedett tagját s a közös tűztől
föláll kiben ma újra a napok gondja füstöl
s kinek szívét gorombán törte a háború
asztalra hajtja súlyos fejét az őszhajú
A csönd barátja mégsem vagyok elégedett
untan számlálom a jövendő éveket
mikor a kés alatt a testünk jajgatott
nem hallhattuk amit a lélek hallatott
csavargómódra élve majd elheverve resten
kongó téren deres mezőn engeszteletlen
Jóllakva kiben a mindenség titka fájt
nem nyughatik sehol
Naponta vétkezel világ
és lassan álmodol
Kórházi ágyon
Barátság szerelem messze barangol
milyen messze veszendő armadád
Míg a tavaszi éj a kert fölött forr
piluláktól alélok és poroktól
egy ujjal is kitapintja a doktor
a bordáim közt növekvő halált
Növények barmok a lét meredélyén
egyetlenegyek ti is valljatok
mit világít titkotokból a gyér fény
Falnak fordulok semmit sem remélvén
s halványulok sorsom kibomló éjén
mint hajnalban a késő csillagok
A kapurács kaptatóin a gyenge
múló levél is árnyékot nevel
Megszámozott vaságyamon heverve
röpít a láz a törékeny dereglye
szuroksötét és örvénylő vizekre
vadvíz vadvíz melyet a vágy kever
Álmomban mint a holdsarló dereng fel
az ápolónő pajzán és kokott
szemöldöke s míg kacarászva lebzsel
az alorvosnál érte dúlt szivem ver
Ó könyvek könyvek élő szerelemmel
nem tölthetitek meg a napokat
Homályos kertek csősze légy a gazdám
taníts meg élni halálfélelem
Könyörtelen csontujjaddal kopogj rám
béresedre a virág szirma fogytán
gyümölcs libeg tárva a csűr a magtár
az aratás készül a földeken
Szahara
Dans l’ Orient désert quel devint mont ennui!
Racine: Bérénice
Olyan száraz a pusztai homok
mint őszszakállú tengerészek bőre
Ha néha még utakra gondolok
hajad csapkod a szelekben Előre
Közönyösen izzik a lég belül
cipelem csak a gúlai sötétet
Mint árnyék futva a napok elől
a sivatagban bánatom mivé lett
Hová is vont könnyelmű utazót
a sors a keménykezű Teveháton
suhan keresztül egy-egy mosolyod
a feledésbe süllyedt láthatáron
A föld két kerek kúppá domborul
s ütemre ring hol fejemet lehajtom
Ha álmomban a homokba nyomul
fogaim éle vér színezi ajkam
Kútkávára dőlök könyörtelen
szomjtól űzve fuldokló félelemmel
s a mélységből táncolva a vizen
zöld szemed páros reménysége leng fel
Földi ballada
Későre járt éjfél után
elértem városod
mit féltő gondod rám apám
örökségül hagyott
A hegyek mögé bútt a hold
s az uccákon vadul
a férfikor dalolt dalolt
mint rab ha szabadul
Fegyvernököm a hű Tamás
a dalról faggatott
dallamához mint annyi más
fájdalmat nem adott
Szobát nyittattam út pora
harapta testemet
s bátran erkélyre léptem a
múló világ felett
Kiderült beborult fejem
fölött lustán az ég
Színt vallani könyörtelen
volt annyi éve még
Hajó tülkölt ló nyeritett
s pöttöm suszterinas
fütyült a balga éjbe mert
tudta mi az igaz
S a hajnal már kitűzte dúlt
táján réz szuronyát
egy lovassereg mint a múlt
áradt a hídon át
(Mind így repül el részegen
aki nyeregben ül
paripátlan az életem
e versben menekül)
De a békében pihenő
tetőkre csóva szállt
a macskakövön csecsemők
vének terhes anyák
s velük szabad férfi futott
élő fáklya magam
pőrén futottam én is ott
árván vigasztalan
Kísérőim a táj fölött
kik jöttetek velem
sikoltsátok fegyvernökök
kifosztva védtelen
míg hajatokban fog tüzet
a hő a futkosó
ki voltam égő föld felett
szikkadtan bujdosó
Sötét és fényes szerelem
A gondolkodó guggol forró üstök
lábánál és füst gomolyog korom
Hiába úsztunk átlátszó folyókban
feketék leszünk mind e hajnalon
a gyermek-száj hiába szól igazság
a lehelettől a száj feketébb
magunkban hordjuk s halljuk sustorogni
az éghető testek üdvözletét
Mint a megütött pohár éjszakáink
cseréppé törtek szét de mindegyik
hajós az idő kövér ár-apályán
kóstolgatja már a tűz ízeit
Ó nézz az órák cirkusz-szövetén át
villám harsog július délután
az alázatos széna is kigyullad
követ csihol ábécéjéül kisleány
s menny reped föl újra ha szerecsen
nappalaimban hasad kerek napja
s melled rézfényű csillaga dereng
Fürge ácsok
Ez a mester csak azt hajtja
legényeit noszogatva
Ragadjatok kalapácsot
Készüljetek fürge ácsok
Ünnep lesz a jövő héten
ha nem akkor másik évben
Új házatok kifaragva
nézzen a napsugarakba
Ahogyan a gyalu pattog
legyetek mind soványabbak
egetek meg jusson annyi
mennyit lécek közt láthatni
Nem nőttetek erdőháton
ropogtok lét csavarában
ha munkátok kész mint szálka
szúrtok bele a világba
Rajta kezdd el mint a mester
mester leszel te is egyszer
hol műved az eget éri
bokrétafád oda tűzd ki
Legyen kövér mint a gazda
három udvar a pocakja
tíz emelet a gerince
s mint az emlék mély a pince
Ha eljön a dőre gazda
minden ránca legyen rajta
pirítsa el a gyalázat
rontsa le a szörnyű házat
Koldusok
Üvölts ki nincsen semmi semmi semmi
Elfogyott az utolsó élelem
magunkat mérjük ki a mérlegen
s az Istenből alig jut egy csipetnyi
De napjainkért meg kell már fizetni
szárazon vizen nem rejtőzhetem
Az emberiség partján szertelen
fürkészem amit a sors árja vet ki
Ólban házban mit az Isten ad abban
rimánkodunk verébnél koldusabban
így kelesztjük a sorsunk kenyerét
Gyümölccsel megtetézzük némi borral
megtöltjük lassan emberi nyomorral
az Isten kérő roppant tenyerét
[
Digitális Irodalmi Akadémia
]