A tihanyi révben

Nyugosznak a kóbor hajók a dokkban gyors felhők vitorláznak a tavon az út zöld őrei borzongnak halkan bólintva bölcsen és hallgatagon Lágy fürtű nyár ölelsz-e mondd csak holnap is még könnyűvérü kedves A pillangó már szédülten csapong a kert alján a tátottorku fagy les Alszik a vízbe merült sajka rőfnyi hínárszőrén süllő fickándozik Tanúja a domb látta még kikötni a herceget s látta Csokonait ki a túlpartról a nyárfák tövén engedte vijjogó panaszát erre hol az ember békéjét várom én alvó füvek mókusok közt heverve Két sovány karját kitárta a holdra az angyalok nyelvén siránkozott reggelre már a csízek dalát fujta és égi kedvvel nyakalta a bort Mint viharra a rezgő levelek emlékszik rá a tó a ház a szikla ha ébred a szél Badacsony felett az ő hangja búg a ködöt hasítva „Hová tűnt tünde tested Lilla drága hová ragadtak táncos lábaid a fellázadt regéknek mely honába milyen vadonnak járod berkeit Ugy szomjaztál mint friss esőt a rét szemeden át mohó fények futottak aztán lezártad pillád függönyét az apró tüzek más felé lobogtak Te virág voltál s őszöd is leélted hajad havát nem mossa el eső gabonát nevel kerek fehér térded szavaid árját eltömi a kő De én még itt vígan mulatozom s ha ajtómra az éber csillagfény ver jobbomban egy tölggyel a dombokon világ strázsája állok minden éjjel”