A nyest

Mikorra a világot megfaragtam eldobtam és magára hagytam tenyérvonalaim rendelése szerint az idő réseit betömni született lábon járó törmelék közül kiszöktem a madárhangok közé A nem-enyém nem-tiéd évgyűrűkkel igazmondó rézsűjén alászállva a rét szélére nyomult tölgyek elé leszúrtam vándorbotomat falat húztam tetőt emeltem szűkebb eget de akaratomét s megpihentem az öreghegyen Tornácról gyönyörködtem a nappal csínytevésein sárgabarackkal illanó rigótolvajon széllökések rejtélyes fejezetkezdetén frissen kaszált sarjú illatán szürkületkor jelenlétem a szárazföld tengere ki találta ki az éjszakát A világtalan órákban már csak jelek apránként megfejtett egy-egy üzenet a száraz fa tikk-takkolásán ejtőztem hanyatt mikor koppant az eresz és megtörve a szú regéjét felhőtlen nyári éjjel végigkopogott a bádogon futó eleven jégverés már zörrent is kezem műve a magam ege nádpalló mennyboltozatom lépések nyikorgatták födelemet izület csikorgott porcok törtek csontok recsegése alatt dermedeztem fölöttem láthatatlan két tüzelő csillag őrlőfogak ropogtatása mérte éjszakámat s csak hevertem a magam fölé emelt halál alatt földszínű uram kihez tartozom a rémület ráocsúdtam másik időben elkezdődött egy megjegyzett test vázzá fehéredése tudtam a ragadozó sorsról is tehetetlen de ő meg azt amit csak ő tudott s hiába hogy jelenét az enyémben tudom mégis övé a nagyobb hatalom