Sötétedés

Kirabol s elviszi rakott tárgyaim lámpásait lesöpri morzsáimat is nyersre a tér asztalát az éhség a szomj apró ünnepeit marad a teremtésre váró töretlen föld lépésfogó história ércbe öntött gyászparipáról amire még csótár se kerülhet tündérré se változhat nincs rá szemlátomás vértelen rúdlábára se állt hiszen ellették-e már vajon tanúság sincs róla tenyérnek súlyt rés vagy él ad ujjhoz gömbölyűnek tapintott szőlőszem szól ám tömör a megnevezhetetlen szigettelen fénytelenség köröttem ülhetek állhatok kényemre tanyátlan szolgátlan úr vagyok ha nincs mihez s mi hozzáadjon csak egy beszögezett kapu gombjai villódznak olykor csak ez a hátamra kötött egy-húrú muzsika-láda tücsökcirregés pókhálója ragasztja szemhatáravesztett énemre a testtelenek megikrásodott idejét de ha lehet még hamuban sült esélyem ha még egyszer földereng a kifakult sors éji dalosait a sóvárgás gyalogösvényein nem találom-e a szúrós torsban engeszteletlen leskelő homály gonosz varázslatában csápoló fekete pecséteinek