Az ék

Mélyebbre szakadatlan hasítva a föld sóiból ridegedő tenyészet belébe történik velem hogy szoríttatom boldog új évgyűrűkön át egy születés ős éjjelébe déltől délig személytelen arcok istenítéletében félig pőrén elemmé bontva az elemek közt s ropogtatva a kérget gyönge háncson keresztül félig az ölsötétben önidőm vesztve célban előre hátra sincs már más utam a világban rostban rost mozdulatlan kövülök végtelenné