Új versek

 

 

 

 

Óraütés

Ahogy az inga
bennem nekilendül
mérni az emberiség
öreg idejét

 

 

 

Ariel hétköznap

Semmi rémület
mindez vetített kép
pergésük meg sosem szakad
látványukat nem én alakitom
nézői közt se fürkéssz
a látományban létezem
mindig a szemközti oldalon
alakváltó mégsem vagyok
csak legendát cserélek
ahogy az idő
az űr fuvallata
a színhelyen ide-odasöpör
hozzámos alakzataihoz
a mindenség napszámosa

 

 

 

Az évek vonítása

Az évek ezek
a szíjon vezetett
idomított vadászebek
farkasfogat neveltek
kopogtat kieresztett
karmuk a padlón
szűkölve horkanva morogva
lehet akármi vékony
kitörnek a nyiladékon
pofájukat harapni tátva
nekiesnek
a fényével emléke-vesztett
elpártolt ős csenderesnek
böngészhetetlen homálya
az ékesszóló vadváltókat
a nyomokat összeterelte
váll vállnak velük szemben ott áll
bűz-falkában a sötétség
az erős selejt csalafinta
s ők szem-guvasztva szőrt meresztve
míg csak hánytorog kutya-lelkük
vonítanak a névtelenre

 

 

 

Dombormű

Földből földre születtem
kifejtetlen a kőben
mértana tagjaimban
orcámra aggodalmat
története rovátkolt
batyuja meggyötörvén
őt hordozva maradtam
minden porcikámban
én is határtalannak
törvényeivel egy test
sorsnak kirajzolatlan
belemetszve a térbe
kezdek s részt venni hívok
látszom és folytatódom

 

 

 

Az ék

Mélyebbre szakadatlan
hasítva a föld sóiból
ridegedő tenyészet belébe
történik velem hogy szoríttatom
boldog új évgyűrűkön át
egy születés ős éjjelébe
déltől délig személytelen
arcok istenítéletében
félig pőrén elemmé
bontva az elemek közt
s ropogtatva a kérget
gyönge háncson keresztül
félig az ölsötétben
önidőm vesztve célban
előre hátra sincs már
más utam a világban
rostban rost mozdulatlan
kövülök végtelenné

 

 

 

Másíthatatlan

Vállamat rázza
föl nem ébredek
nem bűvöli kalifa rádzsa
más elembe némán
hajlani izületemet
körmöm keretébe rekesztve
utazom s nevelem
éhem és birodalmam
alakcserélő gyűrű
váltott út délibábja
se fog ki rajtam
kibetűzök nyomtalan éjjelt
tapogatom mi foghatatlan
nem eszmélek egy ébrenlétből
akaratos én akaratlan

 

 

 

Kóbor ujjhegyeim

Levél ez tulajdonképpen
sürgős üzenet
könyöklőm előtt félemberek
szelidített ünnepeken át
árnyékuk hagyva csörtettek tova
s uticéljukat se kérdve
patájukat senki nem vette észre
két nyugtalan kezem
utánuk eredt
elnémult nyomaikról lenne hírhozó
s amit írok neked
kóbor ujjaim tapasztalatáról
végeláthatatlan beszámoló

 

 

 

Felnőtteknek

Elveszett ismer csak elveszejtőt
mit lát az intett
hálót ódon vizet kimerni
keríthetetlen aranyerdőt
fohászkodhat
segedelme hol akadhat
ha csőr
a tengert majd fölissza
ha fejsze
gyalogösvényt tarolna síkra
s fordulna hátra
víz körülfolyta gally benőtte
maradt neki csak a végső
Szertehúzó csontjaim öntözd
bakhátra duggasd
Lesi hét éjjel lesi hét nap

 

 

 

Kavicsnyájak

Testem mellvédjén túl csavarogva
betömhetetlen széltorokban
kavicsnyájak ura
kiket is tereltem
az életre cibáltak
homlokcsontjukat összedugva
farukat vetették a viharnak
a többi mállik görög
csupán dobálni jó
mire is hajítsam
minden nappal engem is kipróbál
isteneink kicsorbult vitrinfigurák

 

 

 

Olló

Egy olló körbecsattogott
két fürge szára
nekem sebtében alakot
szűk résén kiszabott
mozognom csak előre-hátra
magamból új utat sosem találva
napjaimat csupán ahogy
a sík bezárta
minden fuvalatra
lengedezik históriája
noszogatások hajrák vonatok
tovasuhanása gyalog
osztályrészre kárhoztatott
földforgatónak panoráma
legalább annyit mondjatok
számomra valahol
árnyékot kínáltak

 

 

 

Tücsök télen

Elfalaztak
a réseken át cirregek
se ünnepi rigmust
se lagzi-éneket
elnémult kórus és a földgyalu közt
épp csak magamat
ropogtatható héjamba húzódva
egy hangba szorult évtizedeket
felhangul a tenyészet összkarába
ha valakinek szökőkút dala
permeteznék emlékezetében
füléből gyűrve tölcsért
zorduljon tanunak a diszharmóniára

 

 

 

Krónika

Mi volt ez itt
Pipiskedés túllátni egy falon
földvonzás örök lábujjhegyemen
köröttem gyülevész csapat
a föl-fölvillanó csoda
villámhárítói nézőnek élők
kezem ügyében haltestű fogás
s elhanyagolt hátam mögött
kimaradt busz minden más panoráma

 

 

 

Kristály

Föloldhatatlan voltam itt
a porló süppedő felszín alatt
mig ökölben gyűrték idomították
amiből kialakultam a gyúrmát
változások rengésfészkében élve
keményedtem a mélyben
sziklaburkok magházában időnkint
megjelentem azonosíthatatlan
a föld színén foglaltam észrevétlen
teret s ha meg is láttatok
átjárt a fény s ti napon vakok
most rajzolódom ki előttetek
ahogy telítődöm homállyal

 

 

 

Hullakamra

Nem szólnak többé nem intenek
viaszgyertya-merevek
de belekapnak zubbonyukba
élő lángnyelvek hajladozva
bakancsukba bekecsükbe
tarisznyájukból csajkát villát
szétkapkodja ki amit lát
hajcsároló széltámadatban
szerző-mozgók csitíthatatlan
ám akik a tülekedésre
nem néznek már s vakon lebegnek
kisimult bölcső tenyeren
bőrükig fosztva meztelen
csak figyelik a némaságból
ki hátán békén hordta őket
fülükbe súg most kulcsigéket
mert csak zsendült s nem harácsolt sosem

 

 

 

Az árnyék fohásza

Csupán egy vonalnyi kaput
sebkötésnyi ablakot adj nekem
csúcslevelek verdesését szemhatárul
egyetlen imádságom önmagamhoz
átrajzolni tegnapjaimat
hadd felejtem elhajított kövek
lételőtti híreit
vagy emeletek nagyra nőtt sírkövek
menekíthessem közületek
a hegesedő idejét
feltört tojásból kiolvasott
tájfunok útvonalára
ahol levetkezem nehézkedésem
s boldog túllétem zsolozsmája paskol

 

 

 

Calais-i polgárok

Ez itt ököllel döngetett
és mégsem szabadult
ez bedöntötte a kaput
s útja új kapukhoz viszi
ez pólyázza ujjporcait
ez meg acéllal vértezi
ez bálványnak áll egy küszöbnél
s mert tán különben elzuhannak
nyakukon mindnek a kötél
de mind hiszi hiszi

 

 

 

Ismeretlen életképe

Hogy keveredett ebbe
az egyre beszédesebb jelenetbe
a két ló a pej meg almásderes
bár a keretből főként tomporuk
tolul a néző látószögébe
Aki a középpontba áll
láthatatlan pontra mutat
vagy int mindenesetre
jelenlétéből tanítás sugárzik
jobbja felől úgy derékmagasságban
szúrófegyvereket mágnesez magához
lándzsát tőrt bicskát kordivat szerint
egy lépésnyire maga elé rácsokat
rettenthetetlen előre nyujtott
bal lábfejénél térdre csuklott
alakok (kiváltképpen asszonyok)
hónaljból az ő bokája felé
röpködő foghatatlan fohásza
így teljes ez a merész áldozat
fegyverek és könyörgések között
mozgástere itt megvalósul
csak a két ló jelenését nem zavarja
dárdák s imák szabálytalan alakzata
faruk egy másik létben mozdulatlan
csimbókos csánkjuk ideges
patája túr a földbe külön életet
S nem szökkenhetnek át
nem szökkenhetnek ők sem át
De ha mégis
többé nem ugyanazok

 

 

 

Lót történetéből

Mögöttem szülővárosom mint a kemence füstje
a gyermekkéz kinyúlik ott de nem hull bele gyürke
Fölöttünk vastraverzek csüggtek torz cseppkövek
barlangi éjszakánkban sem álmodtunk ilyet
E házban vígadt Sodoma itt hatszáz lánya táncolt
a fal szemérmes ujjain kandikál a sovány hold
Mint a marokkó-pálcikák gerendák könnyü csokra
elernyedt az a kéz mely sorsunk marokra fogta
Szálltak fekete madarak szárnyuk elfödte a napot
az egünk csupa csőr a csőrből kén zuhog
Úgy elnehezült a szivem mint akit hátizsák nyom
mikor elhagyva otthonát átsurran egy határon
A hegyre menekültem de nyugtom nem találtam
oldozzatok föl angyalok a hegyen is hazám van
És folyton hátrafordulok hőségtől áll a levegő
s a szemem csupa só s az arcom puszta kő

 

 

 

Kései Attila

A semmi ágán keresi
vétlen abban mi bűne
hona pucér az öl üres
vetemedett arcon a száj
mássalhangzani néma
Terem-e még a bevetetlen
ropog-e patyolat vasárnap
nem menekvést de szabadságot
hozzátévedt majmaival
áhítozó rabcsapatának
Sín elé áradj szappanosvíz
csaholjátok vert ebek vissza
eszméljen föl a keresése
fogódzni az igazi ág volt
hogy földlakónak itt marassza

 

 

 

Amalfi meséje

Az emlékezetesnek
egy kőnek is lehet telefonálni
továbbnyurgulnak bennünk
a megilletett hely csodái
Az emlékképek ablakkeretéből
mért épp Amalfi hívogat
abrosznyi kikötő
valaha hiú szerető
vitorlákat lobogtatott előre
most elunt fonnyatag
ökölkeskeny téren előtte
a maguk idejében
csatarászó férfiak
s egyetlen ucca csak a fő
onnan nehéz bűnű lépcsők imája
torokszikkasztó a dómhoz toronyhoz
tarka madár lehetőség eloldoz
s menedékes ösvény még penge éle
a hegy belébe
de emberentúli szirtek pofája
a rebbenőket satujába fogta
s a hegyoldalban megeredt kolostor
úgy tekint le rá ma
akárha Amalfi meséje
elég volna kinek-kinek egy miatyánkra

 

 

 

A csoda levetkőztetése

 
Ha úgy tetszik az isteneknek,
történjék úgy.
Epiktétosz
 
Miért nem az de éppen ez a kép
elevenedik meg ahogy föloldja
komisz bűbája alól a boszorka
emlék szintén levetve ál-mezét
A természet szótár így tékozolta
a céh-aranyul kapott jeligét
Delacroix ez aprópénzre szét
azóta is hajlongunk érte porba
Szótár a természet mégis kinek mit
ad tekintetéből ki sose tetszik
de vaspapucsban vakon is halad
az idő úgy s mint össze mégse zúzhat
anyád apád ember volt te is az vagy
ezt tudd s láthatsz te béklyóktól szabad

 

 

 

A várakozó

Órák napok-e vagy századok
amióta magamba burkolództam
akkor is ha föl-alá bóklásztam
deszkákon melyek mi célra is valók
hisz a lélegzet is vesztegzár
ha inamat hírlelés sarkantyúja
nem csöndesíti nem is szaporázza
s amit tapasztalok csak egy vendégfogadó
hörpintésre betódult hadinép ricsaja
lenge léptek kaparászó akadozása
tálak röpködnek előttem
s az érkezők papagáj-karavánja
ki-ki felhúzott rugójára járva
többet hord el mint amennyit hozott
rólam a számadó meg azt a hírt viszi
egy helyben növelt évgyűrűiben
apái vágtattak s nem jutottak rajta át
az üzenet jelét hordozni várta
s benne jegyek halványodtak egyre
címerviaszkja töretlen morzsolódott
valaki a semmi és az igazi közt

 

 

 

Vendég

Bezörgethetnél olykor-olykor
padlóm szeszélyes tücsökpattogását
az érkezés hirtelen kürtszava
porba fojtaná
s tengődő terítékektől kelhetek
mert reccsenő szék palackkotyogás
csörrenő pohár nélkül céltalan
ásít az asztal
ám egyetlen ajtódöndülésre
ablakom esőhályoga lehámlik
és rétre fröcskölt pipacsokra látok
egy színezésre váró fruska-arc
bukkan föl kiért megtanultam úszni
s kilincsrázásod talpig érett
gyümölcseit szemhatáromra faragja
De kopogtass csak kettőt legalább
válaszol a szívdobbanás nyitánya
s ha akarod máris továbbállhatsz
én egyhelyben is indulhatok
halálra vagy feltámadásra

 

 

 

Évforduló

Zúzmarafény Lép az élő tovább
örömét kergeti sintér kutyát
Húsz év A test nem jajdul föl veled
eshetsz kelhetsz nem is ismertelek

 

 

 

Kísérő zene

Maradt nekem
egy titkos otthonom
kibeszéletlen rejtekem
előrecsukló halántékodon
fegyelmezetlen göndörödő
fürtjeid szőkesége
amiről még nem hallott az idő
alattomban nem lepte meg a dér se
hová lehajthatom
homlokomat ahogy a téli
gerlék összebujnak a fagyos ágon
nyomunkban a földdöngető favágó
megtorpan s fűrészét elejti
a semmiben fészkünket el nem éri

 

 

 

Vödör a mélybe

Kútsötét
Ezek még évek
merülés
orcád fölöttem
himbálódzik
suta kézből
megszalad
te még vágyó remélő
tűzben edzett indulat
fénymágnesek visszaigéznek
de idelenn
a káprázatnál alantabb
kopogtathatok
földfalakon át
jégár előtt elrekedt szavak

 

 

 

„Ha majd öreg leszel”

Nem fogunk veszekedni boldogan
én görnyeteg hunyorgón
te rovátkolt szájzugból hófehéren
már csak a csönd papírlap zizegését
szeretem a tenyészet szótlansága felé
tapogató ujjaimat
a nem létező fűben hallgatódzom
halljam meg a hordalék alól önmagam
hadd ujságolhassam végre susogva
a már fél évszázada kutatottat
viszi feléd aki vagyok
s a ráeszmélés napvilágán
találkozunk többé nem te nem én
a belátatlan küszöbén

 

 

 

Hóförgeteg

Hóingovány
s már nem nevetnek
a buckákon toronyiránt
horhosaikban egyre lejjebb
Tompult ínyű nagybélű kenyeréül
sózza a vergődőket szakadatlan
és egyszer majd föl is emészti
de addig jobban marja őket
ütött sebük a tudhatatlan
Két fős vert had egymás nyomán
cafatokban az első házig
a célnál el is távolodnak
szárítkozik az egyik csontig ázik
újra ki már mindig a másik

 

 

 

Álomélet

Jegyet kér igazoltat
folyvást a vonaton
s alighogy odaérek
megint csak utazom
rázkódás ringatás
húsomba hasító
ritmusú változás
fénysorompók mögött
feltündöklenek mások
szendergő utazások
egy-egy állomáson
meghívnak otthonukba
tányérjaik csodáljam
falon szár- hagyma-minta
s eltűnik a gazda
továbbvihetem ezt a
fürkésző kézilámpást
rakományközi présbe
friss földirati vágyak
velem új útra zártak
ha keskeny pillanatra
megvilágosodik
némán és mozdulatlan
mellettem célra tárult
rabtartó uti álmuk
estétől hajnalig
most már én vizslatom
amíg a szerelvényt
vissza nem löki vasbak
megérkeztem vajon
vagy épp csak odaértem

 

 

 

Sötétedés

Kirabol s elviszi
rakott tárgyaim lámpásait
lesöpri morzsáimat is
nyersre a tér asztalát
az éhség a szomj apró ünnepeit
marad a teremtésre váró
töretlen föld lépésfogó história
ércbe öntött gyászparipáról
amire még csótár se kerülhet
tündérré se változhat
nincs rá szemlátomás
vértelen rúdlábára se állt
hiszen ellették-e már vajon
tanúság sincs róla
tenyérnek súlyt rés vagy él ad
ujjhoz gömbölyűnek tapintott szőlőszem szól
ám tömör a megnevezhetetlen
szigettelen fénytelenség köröttem
ülhetek állhatok kényemre
tanyátlan szolgátlan úr vagyok
ha nincs mihez s mi hozzáadjon
csak egy beszögezett kapu gombjai
villódznak olykor
csak ez a hátamra kötött
egy-húrú muzsika-láda
tücsökcirregés pókhálója ragasztja
szemhatáravesztett énemre a testtelenek
megikrásodott idejét
de ha lehet még hamuban sült esélyem
ha még egyszer földereng
a kifakult sors éji dalosait
a sóvárgás gyalogösvényein
nem találom-e a szúrós torsban
engeszteletlen leskelő homály
gonosz varázslatában csápoló
fekete pecséteinek

 

 

 

Álruhákban

Álló nap szüntelen susog
fülembe s rábeszél
regéiben akár a hópehely
vagyok le-föl bukdácsoló
ahogy reám fúj
a háborítatlan erő
minden leshelytől távoli
ez a hangtalan madárvonulás
Ó más irány megszűnt nehézkedés
letakart arcú hatalom
eztán kiböngészendő vonzalmai
ahogy kisimulnak hirtelen
évtizedes ráncok
vagy egy kézmozdulat lerántja
tartós napvilágom hártyáját
egy színben tartott új s új ábrázolatom
apákat sejtet számolatlanul
törvények redői mögött
aztán a másik fél nap csupán
ami letörölhető lényekkel megesik
köztük a rámhajított jelenés
gyanút se keltő álöltözetem
lefoszlik az unalmas rend
egyenruhája rólam amint
ismét megsúgja nekem
az átkelés valószínűtlen jelszavát

 

 

 

Faggatás

Isten ballag itt
próbáljuk becserkészni
elhűlve méregetjük nyomait
elejtett válaszokat keresgélünk
de csak árnyakat faggathatunk
két robaj közti némaságban
a kérő tenyérbe
madár prófétahangja koppan
lehet-e még lehet-e mását
oldalt a tört a tépett
sűrű kivallja irtó vonulását
s ahogy egymásra meredünk
fakóvá torzuló rajz
metszi arcunkra képét
ahogy teremtett
porondjára néz szét

 

 

 

Obsitos bűvészek

Fél óra vagy félszázad hiába
Isten udvarában
nem szétömlött napok vesztesége
számít csak a varázsszóra tompa
nagyság percről percre korhadozva
Hisz volt bűvészek a kérdezettek
mellkosarukból valahol egyszer
a szabadba nyulat eregettek
de lepattogzott kapufélfának
a térben némán süketen álltak
mikor rájuk leltem
Nem lehet
nem esznek már tüzet
ám törzsüket zsaráttá emészti
bármi szélből fúvó lehelet
s aki a szemhatár pitvarában
téblábol még eligazítatlan
megszomjazik
kortyokban az idő
tüskön-lejtőn csörtet odatartok
ahol engem a kezdettől várnak

 

 

 

Útjelzés

Szemhéjunkon ujjak éjszakája
nem vagy az igazi halál
zarándok lélek másik állomáson
s a végleges világtalanság
félreértett megváltás talán

 

 

 

A nyest

Mikorra a világot megfaragtam
eldobtam és magára hagytam
tenyérvonalaim rendelése szerint
az idő réseit betömni született
lábon járó törmelék közül
kiszöktem a madárhangok közé
A nem-enyém nem-tiéd
évgyűrűkkel igazmondó rézsűjén alászállva
a rét szélére nyomult tölgyek elé
leszúrtam vándorbotomat
falat húztam tetőt emeltem
szűkebb eget de akaratomét
s megpihentem az öreghegyen
Tornácról gyönyörködtem a nappal csínytevésein
sárgabarackkal illanó rigótolvajon
széllökések rejtélyes fejezetkezdetén
frissen kaszált sarjú illatán szürkületkor
jelenlétem a szárazföld tengere
ki találta ki az éjszakát
A világtalan órákban már csak jelek
apránként megfejtett egy-egy üzenet
a száraz fa tikk-takkolásán
ejtőztem hanyatt mikor koppant az eresz
és megtörve a szú regéjét
felhőtlen nyári éjjel végigkopogott
a bádogon futó eleven jégverés
már zörrent is kezem műve
a magam ege nádpalló mennyboltozatom
lépések nyikorgatták födelemet
izület csikorgott porcok törtek
csontok recsegése alatt dermedeztem
fölöttem láthatatlan két tüzelő csillag
őrlőfogak ropogtatása mérte éjszakámat
s csak hevertem a magam fölé emelt halál alatt
földszínű uram kihez tartozom a rémület
ráocsúdtam másik időben elkezdődött
egy megjegyzett test vázzá fehéredése
tudtam a ragadozó sorsról is tehetetlen
de ő meg azt amit csak ő tudott
s hiába hogy jelenét az enyémben tudom
mégis övé a nagyobb hatalom

 

 

 

Mozgásgátoltak

A földjárdáról rovátkolt beton-lejtő vezet a kerthelyiségbe Kinek Balra lent több összetolt piroskockás abroszú asztal körül motoros ülőgépükben mozgásgátoltak Német mozgásgátoltak Az egyik hadonászik a másik föl-fölkurjant a legtávolabbi táskarádió hangjára fülelve iparkodik megtörni a nehézkedés törvényét Valamennyi előtt szemlére nyitott szesztelen italok palackjai glédában s valamennyi fölé egy-egy kibontott hajú barna szőke telt karcsú vagy éppen vaskos fűz borul csöppet sem szomorúan Asztaluk és a konyha közt tálakhoz kövülten pincérek anyagtalan zsinórra fűzve báburidegen jönnek-mennek Egyszer csak kifehérednek a tányérok fölzendül az útra kelők kórusa és akkor aki teljesen betöltötte görgő székét kifaroltatja az asztaltól s a karfát nyomogatva dudál szabad utat a csapatnak Az elnéptelenedett asztalra olykor falevél pottyan de a szíjra hurkolt fölszolgálók vékony mezsgyéjükön mozognak még sokáig fölhúzott gépezet Másnap a vendéglő leégett Két külön álló szárnyából a láng a lombokon átosonva alkotott diadalívet Aztán a gesztenyefák csontváza feketéllett augusztusban

 

 

 

Érdes dal

Dalt akarnak
de mit kell róla tudnom
zsebem titkolt lyukán át
az árkon-bokron úton
a nóta elveszett
helyette brummogok
kísérheted
rozsdás késen fémfésűn akár
a hangolás csak rajtad áll
kezedbe tévedt bármi hangszeren
érdes énekemet

 

 

 

A szétszóratás

Lehettem s voltam is
de tán köveknek szónokoltam
szavam virágporáról nem tudom
termékenyített vagy bőséget más fuvallt
ó te aki félig én voltál
s most mi vagyunk
nincs pártatlan ki részünket elosztaná
mert ő is én vagyok és te leszel
ha színre lépnek ők
a név küszöbe előtt szunnyadók

 

 

 

Azonosság

Kimondott szavak
toronyóra ütései
olvashatatlan híradás
postagalamb szárnyai alatt
Másnaposságról hózizegés
előbeszélő szélsüvítés
hallatja torzítatlan jeleit
Szétfoszlunk itt
hallgatni érlelődve súlyosodva
önmagával azonos beszéd
áttetsző derű tanúság
legyünk s vagyunk

 

 

 

Recept a versíráshoz

Kezdődhet akár kötő-
vagy határozószóval is
hisz minden kijelentés csak következik
folytat és árnyalva is tagad
az első szavak vérbuggyanása
sőt egy kezed ügyébe eső
tárgy eszméje is megkötheti
a képzetek fölhevült léghajóját
csupán azt vésd agyadba jól
bármilyen emlék képzelet
tolulása se sodorjon el
a hegytetőről ahol szembenézni
eszköztelen az elemekkel
a hely ellesett nevének dobszavára
kallódó szerencsepénz sem segíthetett
viszont egy óra múlva a tükörből
megjegyezd a bonyodalomban is
ugyanaz a szempár villog reád
nem emberen túl játszó színtársulat
porondod pörög alattad s körötted
noha más szemszögből esik oda
a szórt megvilágítás
és akkor bevonhatsz környezeti
vagy természeti kivágást
állatot növényt is a képbe
bemutatkozásába sző téged is
s te maradsz önmagad

 

 

 

Csupasz

Kongattak Nem hallottam
nem tudom hát mire
s mi törte meg a csöndet
tán egy szál jegenye
elhalkult s újra sík
sík a csupasz
földek története

 

 

 

Héja

Avarfüstnyi közelben
héja kövül a göcsös mandulafára
gyűrüs szempárja lángolását állva
nem léphetsz többé kitiport nyomokba
te kivérző konc
gondolsz-e még hasíttatásod előtt
fiókáira akkor
vagy a hathetes világatudatlan
lábodnál ficánkoló kölyökkutyára
markolva háncsa-fosztott cserfa-fütyköst
Nem tétovázik sárga villám
még egyszer a fejed fölött
néma mennydörgés ketrecébe zárva
s várhatsz súgásra most és mindörökké
senki sem szólít ki a jelenésből
Isten leginkább hallgat
de két rossz között letáborozva
helytállni születtél
magadnak döntöd el
ki vagy s amit cselekszel
annak neveztetel

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]