Próbaidő

Új és válogatott versek

 

 

 

 

Új versek

 

 

 

 

Óraütés

Ahogy az inga
bennem nekilendül
mérni az emberiség
öreg idejét

 

 

 

Ariel hétköznap

Semmi rémület
mindez vetített kép
pergésük meg sosem szakad
látványukat nem én alakitom
nézői közt se fürkéssz
a látományban létezem
mindig a szemközti oldalon
alakváltó mégsem vagyok
csak legendát cserélek
ahogy az idő
az űr fuvallata
a színhelyen ide-odasöpör
hozzámos alakzataihoz
a mindenség napszámosa

 

 

 

Az évek vonítása

Az évek ezek
a szíjon vezetett
idomított vadászebek
farkasfogat neveltek
kopogtat kieresztett
karmuk a padlón
szűkölve horkanva morogva
lehet akármi vékony
kitörnek a nyiladékon
pofájukat harapni tátva
nekiesnek
a fényével emléke-vesztett
elpártolt ős csenderesnek
böngészhetetlen homálya
az ékesszóló vadváltókat
a nyomokat összeterelte
váll vállnak velük szemben ott áll
bűz-falkában a sötétség
az erős selejt csalafinta
s ők szem-guvasztva szőrt meresztve
míg csak hánytorog kutya-lelkük
vonítanak a névtelenre

 

 

 

Dombormű

Földből földre születtem
kifejtetlen a kőben
mértana tagjaimban
orcámra aggodalmat
története rovátkolt
batyuja meggyötörvén
őt hordozva maradtam
minden porcikámban
én is határtalannak
törvényeivel egy test
sorsnak kirajzolatlan
belemetszve a térbe
kezdek s részt venni hívok
látszom és folytatódom

 

 

 

Az ék

Mélyebbre szakadatlan
hasítva a föld sóiból
ridegedő tenyészet belébe
történik velem hogy szoríttatom
boldog új évgyűrűkön át
egy születés ős éjjelébe
déltől délig személytelen
arcok istenítéletében
félig pőrén elemmé
bontva az elemek közt
s ropogtatva a kérget
gyönge háncson keresztül
félig az ölsötétben
önidőm vesztve célban
előre hátra sincs már
más utam a világban
rostban rost mozdulatlan
kövülök végtelenné

 

 

 

Másíthatatlan

Vállamat rázza
föl nem ébredek
nem bűvöli kalifa rádzsa
más elembe némán
hajlani izületemet
körmöm keretébe rekesztve
utazom s nevelem
éhem és birodalmam
alakcserélő gyűrű
váltott út délibábja
se fog ki rajtam
kibetűzök nyomtalan éjjelt
tapogatom mi foghatatlan
nem eszmélek egy ébrenlétből
akaratos én akaratlan

 

 

 

Kóbor ujjhegyeim

Levél ez tulajdonképpen
sürgős üzenet
könyöklőm előtt félemberek
szelidített ünnepeken át
árnyékuk hagyva csörtettek tova
s uticéljukat se kérdve
patájukat senki nem vette észre
két nyugtalan kezem
utánuk eredt
elnémult nyomaikról lenne hírhozó
s amit írok neked
kóbor ujjaim tapasztalatáról
végeláthatatlan beszámoló

 

 

 

Felnőtteknek

Elveszett ismer csak elveszejtőt
mit lát az intett
hálót ódon vizet kimerni
keríthetetlen aranyerdőt
fohászkodhat
segedelme hol akadhat
ha csőr
a tengert majd fölissza
ha fejsze
gyalogösvényt tarolna síkra
s fordulna hátra
víz körülfolyta gally benőtte
maradt neki csak a végső
Szertehúzó csontjaim öntözd
bakhátra duggasd
Lesi hét éjjel lesi hét nap

 

 

 

Kavicsnyájak

Testem mellvédjén túl csavarogva
betömhetetlen széltorokban
kavicsnyájak ura
kiket is tereltem
az életre cibáltak
homlokcsontjukat összedugva
farukat vetették a viharnak
a többi mállik görög
csupán dobálni jó
mire is hajítsam
minden nappal engem is kipróbál
isteneink kicsorbult vitrinfigurák

 

 

 

Olló

Egy olló körbecsattogott
két fürge szára
nekem sebtében alakot
szűk résén kiszabott
mozognom csak előre-hátra
magamból új utat sosem találva
napjaimat csupán ahogy
a sík bezárta
minden fuvalatra
lengedezik históriája
noszogatások hajrák vonatok
tovasuhanása gyalog
osztályrészre kárhoztatott
földforgatónak panoráma
legalább annyit mondjatok
számomra valahol
árnyékot kínáltak

 

 

 

Tücsök télen

Elfalaztak
a réseken át cirregek
se ünnepi rigmust
se lagzi-éneket
elnémult kórus és a földgyalu közt
épp csak magamat
ropogtatható héjamba húzódva
egy hangba szorult évtizedeket
felhangul a tenyészet összkarába
ha valakinek szökőkút dala
permeteznék emlékezetében
füléből gyűrve tölcsért
zorduljon tanunak a diszharmóniára

 

 

 

Krónika

Mi volt ez itt
Pipiskedés túllátni egy falon
földvonzás örök lábujjhegyemen
köröttem gyülevész csapat
a föl-fölvillanó csoda
villámhárítói nézőnek élők
kezem ügyében haltestű fogás
s elhanyagolt hátam mögött
kimaradt busz minden más panoráma

 

 

 

Kristály

Föloldhatatlan voltam itt
a porló süppedő felszín alatt
mig ökölben gyűrték idomították
amiből kialakultam a gyúrmát
változások rengésfészkében élve
keményedtem a mélyben
sziklaburkok magházában időnkint
megjelentem azonosíthatatlan
a föld színén foglaltam észrevétlen
teret s ha meg is láttatok
átjárt a fény s ti napon vakok
most rajzolódom ki előttetek
ahogy telítődöm homállyal

 

 

 

Hullakamra

Nem szólnak többé nem intenek
viaszgyertya-merevek
de belekapnak zubbonyukba
élő lángnyelvek hajladozva
bakancsukba bekecsükbe
tarisznyájukból csajkát villát
szétkapkodja ki amit lát
hajcsároló széltámadatban
szerző-mozgók csitíthatatlan
ám akik a tülekedésre
nem néznek már s vakon lebegnek
kisimult bölcső tenyeren
bőrükig fosztva meztelen
csak figyelik a némaságból
ki hátán békén hordta őket
fülükbe súg most kulcsigéket
mert csak zsendült s nem harácsolt sosem

 

 

 

Az árnyék fohásza

Csupán egy vonalnyi kaput
sebkötésnyi ablakot adj nekem
csúcslevelek verdesését szemhatárul
egyetlen imádságom önmagamhoz
átrajzolni tegnapjaimat
hadd felejtem elhajított kövek
lételőtti híreit
vagy emeletek nagyra nőtt sírkövek
menekíthessem közületek
a hegesedő idejét
feltört tojásból kiolvasott
tájfunok útvonalára
ahol levetkezem nehézkedésem
s boldog túllétem zsolozsmája paskol

 

 

 

Calais-i polgárok

Ez itt ököllel döngetett
és mégsem szabadult
ez bedöntötte a kaput
s útja új kapukhoz viszi
ez pólyázza ujjporcait
ez meg acéllal vértezi
ez bálványnak áll egy küszöbnél
s mert tán különben elzuhannak
nyakukon mindnek a kötél
de mind hiszi hiszi

 

 

 

Ismeretlen életképe

Hogy keveredett ebbe
az egyre beszédesebb jelenetbe
a két ló a pej meg almásderes
bár a keretből főként tomporuk
tolul a néző látószögébe
Aki a középpontba áll
láthatatlan pontra mutat
vagy int mindenesetre
jelenlétéből tanítás sugárzik
jobbja felől úgy derékmagasságban
szúrófegyvereket mágnesez magához
lándzsát tőrt bicskát kordivat szerint
egy lépésnyire maga elé rácsokat
rettenthetetlen előre nyujtott
bal lábfejénél térdre csuklott
alakok (kiváltképpen asszonyok)
hónaljból az ő bokája felé
röpködő foghatatlan fohásza
így teljes ez a merész áldozat
fegyverek és könyörgések között
mozgástere itt megvalósul
csak a két ló jelenését nem zavarja
dárdák s imák szabálytalan alakzata
faruk egy másik létben mozdulatlan
csimbókos csánkjuk ideges
patája túr a földbe külön életet
S nem szökkenhetnek át
nem szökkenhetnek ők sem át
De ha mégis
többé nem ugyanazok

 

 

 

Lót történetéből

Mögöttem szülővárosom mint a kemence füstje
a gyermekkéz kinyúlik ott de nem hull bele gyürke
Fölöttünk vastraverzek csüggtek torz cseppkövek
barlangi éjszakánkban sem álmodtunk ilyet
E házban vígadt Sodoma itt hatszáz lánya táncolt
a fal szemérmes ujjain kandikál a sovány hold
Mint a marokkó-pálcikák gerendák könnyü csokra
elernyedt az a kéz mely sorsunk marokra fogta
Szálltak fekete madarak szárnyuk elfödte a napot
az egünk csupa csőr a csőrből kén zuhog
Úgy elnehezült a szivem mint akit hátizsák nyom
mikor elhagyva otthonát átsurran egy határon
A hegyre menekültem de nyugtom nem találtam
oldozzatok föl angyalok a hegyen is hazám van
És folyton hátrafordulok hőségtől áll a levegő
s a szemem csupa só s az arcom puszta kő

 

 

 

Kései Attila

A semmi ágán keresi
vétlen abban mi bűne
hona pucér az öl üres
vetemedett arcon a száj
mássalhangzani néma
Terem-e még a bevetetlen
ropog-e patyolat vasárnap
nem menekvést de szabadságot
hozzátévedt majmaival
áhítozó rabcsapatának
Sín elé áradj szappanosvíz
csaholjátok vert ebek vissza
eszméljen föl a keresése
fogódzni az igazi ág volt
hogy földlakónak itt marassza

 

 

 

Amalfi meséje

Az emlékezetesnek
egy kőnek is lehet telefonálni
továbbnyurgulnak bennünk
a megilletett hely csodái
Az emlékképek ablakkeretéből
mért épp Amalfi hívogat
abrosznyi kikötő
valaha hiú szerető
vitorlákat lobogtatott előre
most elunt fonnyatag
ökölkeskeny téren előtte
a maguk idejében
csatarászó férfiak
s egyetlen ucca csak a fő
onnan nehéz bűnű lépcsők imája
torokszikkasztó a dómhoz toronyhoz
tarka madár lehetőség eloldoz
s menedékes ösvény még penge éle
a hegy belébe
de emberentúli szirtek pofája
a rebbenőket satujába fogta
s a hegyoldalban megeredt kolostor
úgy tekint le rá ma
akárha Amalfi meséje
elég volna kinek-kinek egy miatyánkra

 

 

 

A csoda levetkőztetése

 
Ha úgy tetszik az isteneknek,
történjék úgy.
Epiktétosz
 
Miért nem az de éppen ez a kép
elevenedik meg ahogy föloldja
komisz bűbája alól a boszorka
emlék szintén levetve ál-mezét
A természet szótár így tékozolta
a céh-aranyul kapott jeligét
Delacroix ez aprópénzre szét
azóta is hajlongunk érte porba
Szótár a természet mégis kinek mit
ad tekintetéből ki sose tetszik
de vaspapucsban vakon is halad
az idő úgy s mint össze mégse zúzhat
anyád apád ember volt te is az vagy
ezt tudd s láthatsz te béklyóktól szabad

 

 

 

A várakozó

Órák napok-e vagy századok
amióta magamba burkolództam
akkor is ha föl-alá bóklásztam
deszkákon melyek mi célra is valók
hisz a lélegzet is vesztegzár
ha inamat hírlelés sarkantyúja
nem csöndesíti nem is szaporázza
s amit tapasztalok csak egy vendégfogadó
hörpintésre betódult hadinép ricsaja
lenge léptek kaparászó akadozása
tálak röpködnek előttem
s az érkezők papagáj-karavánja
ki-ki felhúzott rugójára járva
többet hord el mint amennyit hozott
rólam a számadó meg azt a hírt viszi
egy helyben növelt évgyűrűiben
apái vágtattak s nem jutottak rajta át
az üzenet jelét hordozni várta
s benne jegyek halványodtak egyre
címerviaszkja töretlen morzsolódott
valaki a semmi és az igazi közt

 

 

 

Vendég

Bezörgethetnél olykor-olykor
padlóm szeszélyes tücsökpattogását
az érkezés hirtelen kürtszava
porba fojtaná
s tengődő terítékektől kelhetek
mert reccsenő szék palackkotyogás
csörrenő pohár nélkül céltalan
ásít az asztal
ám egyetlen ajtódöndülésre
ablakom esőhályoga lehámlik
és rétre fröcskölt pipacsokra látok
egy színezésre váró fruska-arc
bukkan föl kiért megtanultam úszni
s kilincsrázásod talpig érett
gyümölcseit szemhatáromra faragja
De kopogtass csak kettőt legalább
válaszol a szívdobbanás nyitánya
s ha akarod máris továbbállhatsz
én egyhelyben is indulhatok
halálra vagy feltámadásra

 

 

 

Évforduló

Zúzmarafény Lép az élő tovább
örömét kergeti sintér kutyát
Húsz év A test nem jajdul föl veled
eshetsz kelhetsz nem is ismertelek

 

 

 

Kísérő zene

Maradt nekem
egy titkos otthonom
kibeszéletlen rejtekem
előrecsukló halántékodon
fegyelmezetlen göndörödő
fürtjeid szőkesége
amiről még nem hallott az idő
alattomban nem lepte meg a dér se
hová lehajthatom
homlokomat ahogy a téli
gerlék összebujnak a fagyos ágon
nyomunkban a földdöngető favágó
megtorpan s fűrészét elejti
a semmiben fészkünket el nem éri

 

 

 

Vödör a mélybe

Kútsötét
Ezek még évek
merülés
orcád fölöttem
himbálódzik
suta kézből
megszalad
te még vágyó remélő
tűzben edzett indulat
fénymágnesek visszaigéznek
de idelenn
a káprázatnál alantabb
kopogtathatok
földfalakon át
jégár előtt elrekedt szavak

 

 

 

„Ha majd öreg leszel”

Nem fogunk veszekedni boldogan
én görnyeteg hunyorgón
te rovátkolt szájzugból hófehéren
már csak a csönd papírlap zizegését
szeretem a tenyészet szótlansága felé
tapogató ujjaimat
a nem létező fűben hallgatódzom
halljam meg a hordalék alól önmagam
hadd ujságolhassam végre susogva
a már fél évszázada kutatottat
viszi feléd aki vagyok
s a ráeszmélés napvilágán
találkozunk többé nem te nem én
a belátatlan küszöbén

 

 

 

Hóförgeteg

Hóingovány
s már nem nevetnek
a buckákon toronyiránt
horhosaikban egyre lejjebb
Tompult ínyű nagybélű kenyeréül
sózza a vergődőket szakadatlan
és egyszer majd föl is emészti
de addig jobban marja őket
ütött sebük a tudhatatlan
Két fős vert had egymás nyomán
cafatokban az első házig
a célnál el is távolodnak
szárítkozik az egyik csontig ázik
újra ki már mindig a másik

 

 

 

Álomélet

Jegyet kér igazoltat
folyvást a vonaton
s alighogy odaérek
megint csak utazom
rázkódás ringatás
húsomba hasító
ritmusú változás
fénysorompók mögött
feltündöklenek mások
szendergő utazások
egy-egy állomáson
meghívnak otthonukba
tányérjaik csodáljam
falon szár- hagyma-minta
s eltűnik a gazda
továbbvihetem ezt a
fürkésző kézilámpást
rakományközi présbe
friss földirati vágyak
velem új útra zártak
ha keskeny pillanatra
megvilágosodik
némán és mozdulatlan
mellettem célra tárult
rabtartó uti álmuk
estétől hajnalig
most már én vizslatom
amíg a szerelvényt
vissza nem löki vasbak
megérkeztem vajon
vagy épp csak odaértem

 

 

 

Sötétedés

Kirabol s elviszi
rakott tárgyaim lámpásait
lesöpri morzsáimat is
nyersre a tér asztalát
az éhség a szomj apró ünnepeit
marad a teremtésre váró
töretlen föld lépésfogó história
ércbe öntött gyászparipáról
amire még csótár se kerülhet
tündérré se változhat
nincs rá szemlátomás
vértelen rúdlábára se állt
hiszen ellették-e már vajon
tanúság sincs róla
tenyérnek súlyt rés vagy él ad
ujjhoz gömbölyűnek tapintott szőlőszem szól
ám tömör a megnevezhetetlen
szigettelen fénytelenség köröttem
ülhetek állhatok kényemre
tanyátlan szolgátlan úr vagyok
ha nincs mihez s mi hozzáadjon
csak egy beszögezett kapu gombjai
villódznak olykor
csak ez a hátamra kötött
egy-húrú muzsika-láda
tücsökcirregés pókhálója ragasztja
szemhatáravesztett énemre a testtelenek
megikrásodott idejét
de ha lehet még hamuban sült esélyem
ha még egyszer földereng
a kifakult sors éji dalosait
a sóvárgás gyalogösvényein
nem találom-e a szúrós torsban
engeszteletlen leskelő homály
gonosz varázslatában csápoló
fekete pecséteinek

 

 

 

Álruhákban

Álló nap szüntelen susog
fülembe s rábeszél
regéiben akár a hópehely
vagyok le-föl bukdácsoló
ahogy reám fúj
a háborítatlan erő
minden leshelytől távoli
ez a hangtalan madárvonulás
Ó más irány megszűnt nehézkedés
letakart arcú hatalom
eztán kiböngészendő vonzalmai
ahogy kisimulnak hirtelen
évtizedes ráncok
vagy egy kézmozdulat lerántja
tartós napvilágom hártyáját
egy színben tartott új s új ábrázolatom
apákat sejtet számolatlanul
törvények redői mögött
aztán a másik fél nap csupán
ami letörölhető lényekkel megesik
köztük a rámhajított jelenés
gyanút se keltő álöltözetem
lefoszlik az unalmas rend
egyenruhája rólam amint
ismét megsúgja nekem
az átkelés valószínűtlen jelszavát

 

 

 

Faggatás

Isten ballag itt
próbáljuk becserkészni
elhűlve méregetjük nyomait
elejtett válaszokat keresgélünk
de csak árnyakat faggathatunk
két robaj közti némaságban
a kérő tenyérbe
madár prófétahangja koppan
lehet-e még lehet-e mását
oldalt a tört a tépett
sűrű kivallja irtó vonulását
s ahogy egymásra meredünk
fakóvá torzuló rajz
metszi arcunkra képét
ahogy teremtett
porondjára néz szét

 

 

 

Obsitos bűvészek

Fél óra vagy félszázad hiába
Isten udvarában
nem szétömlött napok vesztesége
számít csak a varázsszóra tompa
nagyság percről percre korhadozva
Hisz volt bűvészek a kérdezettek
mellkosarukból valahol egyszer
a szabadba nyulat eregettek
de lepattogzott kapufélfának
a térben némán süketen álltak
mikor rájuk leltem
Nem lehet
nem esznek már tüzet
ám törzsüket zsaráttá emészti
bármi szélből fúvó lehelet
s aki a szemhatár pitvarában
téblábol még eligazítatlan
megszomjazik
kortyokban az idő
tüskön-lejtőn csörtet odatartok
ahol engem a kezdettől várnak

 

 

 

Útjelzés

Szemhéjunkon ujjak éjszakája
nem vagy az igazi halál
zarándok lélek másik állomáson
s a végleges világtalanság
félreértett megváltás talán

 

 

 

A nyest

Mikorra a világot megfaragtam
eldobtam és magára hagytam
tenyérvonalaim rendelése szerint
az idő réseit betömni született
lábon járó törmelék közül
kiszöktem a madárhangok közé
A nem-enyém nem-tiéd
évgyűrűkkel igazmondó rézsűjén alászállva
a rét szélére nyomult tölgyek elé
leszúrtam vándorbotomat
falat húztam tetőt emeltem
szűkebb eget de akaratomét
s megpihentem az öreghegyen
Tornácról gyönyörködtem a nappal csínytevésein
sárgabarackkal illanó rigótolvajon
széllökések rejtélyes fejezetkezdetén
frissen kaszált sarjú illatán szürkületkor
jelenlétem a szárazföld tengere
ki találta ki az éjszakát
A világtalan órákban már csak jelek
apránként megfejtett egy-egy üzenet
a száraz fa tikk-takkolásán
ejtőztem hanyatt mikor koppant az eresz
és megtörve a szú regéjét
felhőtlen nyári éjjel végigkopogott
a bádogon futó eleven jégverés
már zörrent is kezem műve
a magam ege nádpalló mennyboltozatom
lépések nyikorgatták födelemet
izület csikorgott porcok törtek
csontok recsegése alatt dermedeztem
fölöttem láthatatlan két tüzelő csillag
őrlőfogak ropogtatása mérte éjszakámat
s csak hevertem a magam fölé emelt halál alatt
földszínű uram kihez tartozom a rémület
ráocsúdtam másik időben elkezdődött
egy megjegyzett test vázzá fehéredése
tudtam a ragadozó sorsról is tehetetlen
de ő meg azt amit csak ő tudott
s hiába hogy jelenét az enyémben tudom
mégis övé a nagyobb hatalom

 

 

 

Mozgásgátoltak

A földjárdáról rovátkolt beton-lejtő vezet a kerthelyiségbe Kinek Balra lent több összetolt piroskockás abroszú asztal körül motoros ülőgépükben mozgásgátoltak Német mozgásgátoltak Az egyik hadonászik a másik föl-fölkurjant a legtávolabbi táskarádió hangjára fülelve iparkodik megtörni a nehézkedés törvényét Valamennyi előtt szemlére nyitott szesztelen italok palackjai glédában s valamennyi fölé egy-egy kibontott hajú barna szőke telt karcsú vagy éppen vaskos fűz borul csöppet sem szomorúan Asztaluk és a konyha közt tálakhoz kövülten pincérek anyagtalan zsinórra fűzve báburidegen jönnek-mennek Egyszer csak kifehérednek a tányérok fölzendül az útra kelők kórusa és akkor aki teljesen betöltötte görgő székét kifaroltatja az asztaltól s a karfát nyomogatva dudál szabad utat a csapatnak Az elnéptelenedett asztalra olykor falevél pottyan de a szíjra hurkolt fölszolgálók vékony mezsgyéjükön mozognak még sokáig fölhúzott gépezet Másnap a vendéglő leégett Két külön álló szárnyából a láng a lombokon átosonva alkotott diadalívet Aztán a gesztenyefák csontváza feketéllett augusztusban

 

 

 

Érdes dal

Dalt akarnak
de mit kell róla tudnom
zsebem titkolt lyukán át
az árkon-bokron úton
a nóta elveszett
helyette brummogok
kísérheted
rozsdás késen fémfésűn akár
a hangolás csak rajtad áll
kezedbe tévedt bármi hangszeren
érdes énekemet

 

 

 

A szétszóratás

Lehettem s voltam is
de tán köveknek szónokoltam
szavam virágporáról nem tudom
termékenyített vagy bőséget más fuvallt
ó te aki félig én voltál
s most mi vagyunk
nincs pártatlan ki részünket elosztaná
mert ő is én vagyok és te leszel
ha színre lépnek ők
a név küszöbe előtt szunnyadók

 

 

 

Azonosság

Kimondott szavak
toronyóra ütései
olvashatatlan híradás
postagalamb szárnyai alatt
Másnaposságról hózizegés
előbeszélő szélsüvítés
hallatja torzítatlan jeleit
Szétfoszlunk itt
hallgatni érlelődve súlyosodva
önmagával azonos beszéd
áttetsző derű tanúság
legyünk s vagyunk

 

 

 

Recept a versíráshoz

Kezdődhet akár kötő-
vagy határozószóval is
hisz minden kijelentés csak következik
folytat és árnyalva is tagad
az első szavak vérbuggyanása
sőt egy kezed ügyébe eső
tárgy eszméje is megkötheti
a képzetek fölhevült léghajóját
csupán azt vésd agyadba jól
bármilyen emlék képzelet
tolulása se sodorjon el
a hegytetőről ahol szembenézni
eszköztelen az elemekkel
a hely ellesett nevének dobszavára
kallódó szerencsepénz sem segíthetett
viszont egy óra múlva a tükörből
megjegyezd a bonyodalomban is
ugyanaz a szempár villog reád
nem emberen túl játszó színtársulat
porondod pörög alattad s körötted
noha más szemszögből esik oda
a szórt megvilágítás
és akkor bevonhatsz környezeti
vagy természeti kivágást
állatot növényt is a képbe
bemutatkozásába sző téged is
s te maradsz önmagad

 

 

 

Csupasz

Kongattak Nem hallottam
nem tudom hát mire
s mi törte meg a csöndet
tán egy szál jegenye
elhalkult s újra sík
sík a csupasz
földek története

 

 

 

Héja

Avarfüstnyi közelben
héja kövül a göcsös mandulafára
gyűrüs szempárja lángolását állva
nem léphetsz többé kitiport nyomokba
te kivérző konc
gondolsz-e még hasíttatásod előtt
fiókáira akkor
vagy a hathetes világatudatlan
lábodnál ficánkoló kölyökkutyára
markolva háncsa-fosztott cserfa-fütyköst
Nem tétovázik sárga villám
még egyszer a fejed fölött
néma mennydörgés ketrecébe zárva
s várhatsz súgásra most és mindörökké
senki sem szólít ki a jelenésből
Isten leginkább hallgat
de két rossz között letáborozva
helytállni születtél
magadnak döntöd el
ki vagy s amit cselekszel
annak neveztetel

 

 

 

Az úr vadászata

[1943]

 

 

 

 

Fakatona monológja

Roppant erdők vak mélyéből
 
vágott mesterem
keze el nem múló nyomát
 
hordom testemen
Színpadára aztán biztos
 
ujjal állitott
ott élek és merek félek
 
játszom harcolok
Fejem fölött elvonulnak
 
tarkán az egek
színes csodák miket uram
 
maga készített
Könnyű dróton kénye-kedve
 
forgat ügyesen
Tán ő az is ki meggyújtja
 
egyszer kóc-szivem
Néha fentről mennydörgés kél
 
zúg az égi had
s én kirántom a vész ellen
 
bükkfa-kardomat

 

 

 

Angyalok honfoglalása

Mint a halász a csengő-mellű harsány
 
dalokra gyújtó asszonyok között
érdes kezével elmotoz a varsán
 
kövérek-e már a háló-göbök
így pillantok mind mélyebbre magamban
 
– a számban a múlt füstöl csöndesen –
terülő hálóm fényes ifjuság
 
zengd el zengd el mit fogtál énnekem
Pontyot csukát-e nagy ollóju rákot
 
Csak várok a síró eresz alatt
ki meg akartam enni a világot
 
felröptetnek cikázó madarak
s lágy derűbe burkolódzó ajakkal
 
köszönöm ha az éjek hívesek
ki-bejárnak bennem az angyalok
 
mint málló házban a kőmívesek

 

 

 

Gyermeki tücsöksirató

Hálaadás mécsét gyújtom sírodra lobogni
 
át örök éjjeleden mennyei kis hegedűs
Pöndörödött levelek ál-országába leszálltál
 
durva sorompót vert már közibénk a halál
Könnyü nyarad tovatűnt mint pitypang pelyhe elillant
 
mord tél jött csikorog sírodon a havas ág
Jő még új tavasz is de neked nem nyitnak a rétek
 
nem süt a forró nap s ha dalod énekeled
erdő nem zúg rá nem csetteg a cinke
 
vad gyökerek rácsán nyíl a világ tefeléd
Gyászol a jó nagyapó a szakállán könnye lecsordul
 
csorba pipájában hamvad a sárga dohány
Gyászol a jó nagyanyó a mély bútól szeme felhős
 
gyönge kezéből hull messze gurul a kötés
Pajtásod sirat a sűrű vadon őze a fáknál
 
megtorpan s elhányt makkupakokba zokog
Gyászol a csöpp tündér derüs arcáról letörölte
 
a bánat viaszos ujja a hajnali pírt
törten a fűbe alél s reggelre ha ébred alatta
 
gyűrött fátyola és könnyes az erdei ágy

 

 

 

Hulló hasábok

Még ég a nyár de balta cseng
az udvarunkra dőlnek
hasábfák száraz kis kezek
a télre készülődnek
Már három napja szüntelen
hajlongnak a szegények
mint nagyhatalmú úr előtt
a tél bősz erejének
Sűrű zajjal bár bennem is
gallyak törnek le egyre
értük hátam nem görbitem
nem gondolok telemre
könnyelmű rossz szegény vagyok
mit bánt ha jő december
A fagyot el nem űzhetem
pislákoló tüzemmel
Nem gyűjtök rőzsét Kapumon
senki sem zörgetett be
a zúzos évek útjain
menedéket keresve
Ha majd az angyal száll felém
intőn kivonva kardját
meggyújtom elhullt ágaim
hogy útját beragyogják

 

 

 

A tihanyi révben

Nyugosznak a kóbor hajók a dokkban
gyors felhők vitorláznak a tavon
az út zöld őrei borzongnak halkan
bólintva bölcsen és hallgatagon
Lágy fürtű nyár ölelsz-e mondd
csak holnap is még könnyűvérü kedves
A pillangó már szédülten csapong
a kert alján a tátottorku fagy les
Alszik a vízbe merült sajka rőfnyi
hínárszőrén süllő fickándozik
Tanúja a domb látta még kikötni
a herceget s látta Csokonait
ki a túlpartról a nyárfák tövén
engedte vijjogó panaszát erre
hol az ember békéjét várom én
alvó füvek mókusok közt heverve
Két sovány karját kitárta a holdra
az angyalok nyelvén siránkozott
reggelre már a csízek dalát fujta
és égi kedvvel nyakalta a bort
Mint viharra a rezgő levelek
emlékszik rá a tó a ház a szikla
ha ébred a szél Badacsony felett
az ő hangja búg a ködöt hasítva
„Hová tűnt tünde tested Lilla drága
hová ragadtak táncos lábaid
a fellázadt regéknek mely honába
milyen vadonnak járod berkeit
Ugy szomjaztál mint friss esőt a rét
szemeden át mohó fények futottak
aztán lezártad pillád függönyét
az apró tüzek más felé lobogtak
Te virág voltál s őszöd is leélted
hajad havát nem mossa el eső
gabonát nevel kerek fehér térded
szavaid árját eltömi a kő
De én még itt vígan mulatozom
s ha ajtómra az éber csillagfény ver
jobbomban egy tölggyel a dombokon
világ strázsája állok minden éjjel”

 

 

 

Bál után

Számra venni neved félek miként a parázstól
oltsd el lángjaidat hallgass meg mennyei pásztor
Dúvadak bűze émelyít s mit rámlakatoltál
és hol szállást adtál porlik döng az akol már
Hajnalban remegőn ha kifakulnak a báli fények
kertek alatt futnak szét a lányok s a legények
s vár szülöttére tördelve kezét az apja az anyja
így térek hozzád mindnyájunk apja meg anyja
Szépszavu égi regős ki tudod ha bál van ha tor van
mondd nekem ó mi hamis mulatságokba forogtam
révültebben akár az a hajdani tiszta
Fülledt dáridóknak poshad rajtam a piszka
A hó is megeredt láz végét járja a farsang
Messze mögöttem hirtelen kürtök szava harsan
megtörten futnék haza én is ám hol az erdő
és hol a kert a patak bozótos partja a rejtő
Mint aki fuldoklik tépném le párja sincsen
ritka szalagjaim álarcom s más tarka göncöm
pőrén bár mint egyszer az első éjjelen álltam
úgy álljak bátran tisztulva az ég viharában
Ujjongón húzták de kidőltek már a cigányok
meggyúltak s ocsudó szélre kialudtak a lángok
nem rebbennek öröktől volt fáklyák csak égten égnek
jelzik a gyomvert keskeny utat amin hazatérjek

 

 

 

Búvár

[1947]

 

 

 

 

A tábornok bánata

Bakák és pákosztos menyecskék
inogtak csattogott a zászló
György-rendjeles marsall lehetnék
de hallgatott a kikiáltó
A körhintán faparipákon
forgott veszettül hadi népem
Ágnesemet sehol se látom
fonnyad két rőt kitüntetésem
Kintorna-hangra Oliphantnál
a gyertyánló messzebbre pattant
de Ágnes a sorból kiállt már
s én kutatom a mozdulatlant
Már áprilisi szél szavára
kering a nap a hegy az örvény
ő combjait vigyázzba zárja
kankalin hajt ki szeme gödrén

 

 

 

Mint az eső

Magános száraz éveimen át
zuhantam mint az eső olyan árván
hogy öled érjem Kinek derekát
kulcsolták lábaid azon az órán
hol voltál A táj kitágult fölöttem
s mint az eső a földön összetörtem
Sárból gyúrt két arc többi közé dobva
hajóhintán röpülünk a ligetben
a föld és az ég bátor fordulóján
szerettelek meg te elérhetetlen
pörög a föld és a mennybolt ma is ha
izzó szemedre emlékezem vissza
Kiszállni Már minden perc szédülés
ha fejem nincsen a kezedbe téve
de továbblódít ismét az idő
az embersors bamba hintáslegénye
mennyi szoknya pattog s jaj mennyi új arc
de minden szájból újra felém sóhajtsz
Kivel suhansz az elzúgó jövőben
Ősz közelít a nyurga póznafákra
pőre vállra nyitott ökölre dér hull
a mutatványos bódéit bezárja
kendő terült s indulnak haza reggel
deresedő szivek fagyott fülekkel

 

 

 

Háború után

A ház hamvába guggol régen kihűlt az ágyú
kiégett már a lélek a vad perzselni vágyó
a halál hidegen az arcunkba lehelt
tavasz jött nyár míg ajkunk körül a fagy letelt
A kormos fegyverekre a harci szekerekre
szemérmetlen vörösbegy pattan könnyelmü cinke
nyújtja gémberedett tagját s a közös tűztől
föláll kiben ma újra a napok gondja füstöl
s kinek szívét gorombán törte a háború
asztalra hajtja súlyos fejét az őszhajú
A csönd barátja mégsem vagyok elégedett
untan számlálom a jövendő éveket
mikor a kés alatt a testünk jajgatott
nem hallhattuk amit a lélek hallatott
csavargómódra élve majd elheverve resten
kongó téren deres mezőn engeszteletlen
Jóllakva kiben a mindenség titka fájt
 
nem nyughatik sehol
Naponta vétkezel világ
 
és lassan álmodol

 

 

 

Kórházi ágyon

Barátság szerelem messze barangol
milyen messze veszendő armadád
Míg a tavaszi éj a kert fölött forr
piluláktól alélok és poroktól
egy ujjal is kitapintja a doktor
a bordáim közt növekvő halált
Növények barmok a lét meredélyén
egyetlenegyek ti is valljatok
mit világít titkotokból a gyér fény
Falnak fordulok semmit sem remélvén
s halványulok sorsom kibomló éjén
mint hajnalban a késő csillagok
A kapurács kaptatóin a gyenge
múló levél is árnyékot nevel
Megszámozott vaságyamon heverve
röpít a láz a törékeny dereglye
szuroksötét és örvénylő vizekre
vadvíz vadvíz melyet a vágy kever
Álmomban mint a holdsarló dereng fel
az ápolónő pajzán és kokott
szemöldöke s míg kacarászva lebzsel
az alorvosnál érte dúlt szivem ver
Ó könyvek könyvek élő szerelemmel
nem tölthetitek meg a napokat
Homályos kertek csősze légy a gazdám
taníts meg élni halálfélelem
Könyörtelen csontujjaddal kopogj rám
béresedre a virág szirma fogytán
gyümölcs libeg tárva a csűr a magtár
az aratás készül a földeken

 

 

 

Szahara

Dans l’ Orient désert quel devint mont ennui!
Racine: Bérénice
 
Olyan száraz a pusztai homok
mint őszszakállú tengerészek bőre
Ha néha még utakra gondolok
hajad csapkod a szelekben Előre
Közönyösen izzik a lég belül
cipelem csak a gúlai sötétet
Mint árnyék futva a napok elől
a sivatagban bánatom mivé lett
Hová is vont könnyelmű utazót
a sors a keménykezű Teveháton
suhan keresztül egy-egy mosolyod
a feledésbe süllyedt láthatáron
A föld két kerek kúppá domborul
s ütemre ring hol fejemet lehajtom
Ha álmomban a homokba nyomul
fogaim éle vér színezi ajkam
Kútkávára dőlök könyörtelen
szomjtól űzve fuldokló félelemmel
s a mélységből táncolva a vizen
zöld szemed páros reménysége leng fel

 

 

 

Földi ballada

Későre járt éjfél után
 
elértem városod
mit féltő gondod rám apám
 
örökségül hagyott
A hegyek mögé bútt a hold
 
s az uccákon vadul
a férfikor dalolt dalolt
 
mint rab ha szabadul
Fegyvernököm a hű Tamás
 
a dalról faggatott
dallamához mint annyi más
 
fájdalmat nem adott
Szobát nyittattam út pora
 
harapta testemet
s bátran erkélyre léptem a
 
múló világ felett
Kiderült beborult fejem
 
fölött lustán az ég
Színt vallani könyörtelen
 
volt annyi éve még
Hajó tülkölt ló nyeritett
 
s pöttöm suszterinas
fütyült a balga éjbe mert
 
tudta mi az igaz
S a hajnal már kitűzte dúlt
 
táján réz szuronyát
egy lovassereg mint a múlt
 
áradt a hídon át
(Mind így repül el részegen
 
aki nyeregben ül
paripátlan az életem
 
e versben menekül)
De a békében pihenő
 
tetőkre csóva szállt
a macskakövön csecsemők
 
vének terhes anyák
s velük szabad férfi futott
 
élő fáklya magam
pőrén futottam én is ott
 
árván vigasztalan
Kísérőim a táj fölött
 
kik jöttetek velem
sikoltsátok fegyvernökök
 
kifosztva védtelen
míg hajatokban fog tüzet
 
a hő a futkosó
ki voltam égő föld felett
 
szikkadtan bujdosó

 

 

 

Sötét és fényes szerelem

A gondolkodó guggol forró üstök
lábánál és füst gomolyog korom
Hiába úsztunk átlátszó folyókban
feketék leszünk mind e hajnalon
a gyermek-száj hiába szól igazság
a lehelettől a száj feketébb
magunkban hordjuk s halljuk sustorogni
az éghető testek üdvözletét
Mint a megütött pohár éjszakáink
cseréppé törtek szét de mindegyik
hajós az idő kövér ár-apályán
kóstolgatja már a tűz ízeit
Ó nézz az órák cirkusz-szövetén át
villám harsog július délután
az alázatos széna is kigyullad
követ csihol ábécéjéül kisleány
s menny reped föl újra ha szerecsen
nappalaimban hasad kerek napja
s melled rézfényű csillaga dereng

 

 

 

Fürge ácsok

Ez a mester csak azt hajtja
legényeit noszogatva
Ragadjatok kalapácsot
Készüljetek fürge ácsok
Ünnep lesz a jövő héten
ha nem akkor másik évben
Új házatok kifaragva
nézzen a napsugarakba
Ahogyan a gyalu pattog
legyetek mind soványabbak
egetek meg jusson annyi
mennyit lécek közt láthatni
Nem nőttetek erdőháton
ropogtok lét csavarában
ha munkátok kész mint szálka
szúrtok bele a világba
Rajta kezdd el mint a mester
mester leszel te is egyszer
hol műved az eget éri
bokrétafád oda tűzd ki
Legyen kövér mint a gazda
három udvar a pocakja
tíz emelet a gerince
s mint az emlék mély a pince
Ha eljön a dőre gazda
minden ránca legyen rajta
pirítsa el a gyalázat
rontsa le a szörnyű házat

 

 

 

Koldusok

Üvölts ki nincsen semmi semmi semmi
Elfogyott az utolsó élelem
magunkat mérjük ki a mérlegen
s az Istenből alig jut egy csipetnyi
De napjainkért meg kell már fizetni
szárazon vizen nem rejtőzhetem
Az emberiség partján szertelen
fürkészem amit a sors árja vet ki
Ólban házban mit az Isten ad abban
rimánkodunk verébnél koldusabban
így kelesztjük a sorsunk kenyerét
Gyümölccsel megtetézzük némi borral
megtöltjük lassan emberi nyomorral
az Isten kérő roppant tenyerét

 

 

 

Nyílttenger

[1961]

 

 

 

 

A fülemüléhez

Szegény vagy madár neked csak az éj az űr felel
de süket mind ki a végzettel más nyelven perel
mit tudhatod milyen hárfákon sír a kő a fa
ha elsuhogtál róla a lomb özvegy bánata
A hegy púpos gondjait zokogja a vízesés
szótlan a szerelem de csontot érve rí a kés
golyót fütyül a nemzet és álmában visszaszáll
paraszt köténybe a baka fürtjében szegfüszál
Dalolj dalom a dalról de sorsod csak akkor ért
ha négerek közt éveket hallgattál ó fehér
Megsejtheted mily dallamot kiált az áldozat
ha mint a hal úsztál a világ nyomora alatt
mint agyagbörtönben az őrült víz fedő alól
hangok forrnak a mélyből hol az ember bujdokol
s a szív döng rá ha Lót tűzlátó bálvány lányai
ajkán a pille némaság vergődik szállani
hajolj fölé a legszebb a csend is az én dalom
só lánglila színén dúdol benne a fájdalom

 

 

 

Vörösmarty

A boldogság és az öröm mint
agyonhajszolt vadászebek
karosszékednél elterültek
hallottad lihegésüket
soha többé a hályogos szem
nem hajthat föl neked vadat
öreg vadász zsákmánytalan jársz
a vénség erdei alatt
De koponyádat már kaparták
türelmetlen ragadozók
velőre vágytak vérre csontra
s magunk elől nem rejt bozót
Egy torok hördült mint a véreb
mely végre a koncára lelt
az lehetett talán Világos
ahol egy nemzet térdepelt
és nyüszítés követte félénk
egy árva gazdátlan agár
az volt már Laura vacogása
sírod porló hantjainál
S egy fogcsikorgás az Petőfi
„Magad tépted le a babért”
A kinyújtott kéz ing az űrben
s nem nyúl ki senki jobbodért
Ki volt aki a vihart hívta
Vagy ő az kit vihar hivott
Kikopott szolga Csongor újra
fölveheted vándorbotod
mert meghallottuk a kőműves
vágyak emelte falakat
ropogni a teremtést honnan
az Isten kitörni akart

 

 

 

A magány maszkjai

Nem voltak ők se rokonok
barlangvasútban egy menet
egymásra dőlve hánykódunk a
század akna-mélyeiben
Csupán egy mell csupán egy száj
csupán egy tenyér ujjai
ennyi ahogy a rabsötétben
a test a testet ismeri
Féreg falhatja hús a hús
szomj aszalhatja test a test
de a magány maszkjaiban
az emberarcot ne keresd
Árva voltam egyedül én
sem lehettem boldog egész
tükör az élő és enyém a
csonkaság amely visszanéz
Az ifjúság milyen homály volt
Huszonnégy év farkasverem
Mint gyertya gyulladtál az élet
fojtó pince-éveiben
Tőled tanultam látni össze-
álltak fényedben a tagok
Bár felnőttem már újra szültél
a világra mint magzatot
Férfikoromban mint a felhő
árnya alatt vándor napom
kilobbantál s én zúzott fejjel
megint csontokon alhatom
s ott nem jut többé nekem ember
csak egy mell egy száj egy tenyér
mert nélküled az öntudatlan
anyag álmába visszatér

 

 

 

Vénülő év

Hűvösödik Nem néznek vissza a tárgyak
kemény okos pillantásukkal feléd
tagjaidban barlangok fagya árad
s ujjaidon érzed a lélek tekintetét
Ez az óra mikor a másik
táborból előlép s testvéred lesz a halál
Döng a dió de a gomba mérge is érik
az élet magába száll
Csitul a mennydörgés hőség zokogása most hallod
a hű szív gondos anya zakatolt egész éven át
oszlik a homály a nyár fojtó gőzeivel s a tükörbe
meredő arc magára lát
Fölneszel az apró lét hajtja a kisebb
kakas is a tyúkot vágya előtt
kabátját ölti a felnőtt nem kacagja szemközt
a szerelem metszőbb szédületét
Termékenység szétcsukló térdek a föld
sejtjein át gazdátlan röpülés
A test forró sikolya beh szilaj szép
de szebb ha a romlás szemébe néz

 

 

 

Férfikor

Mint bombázót látom lecsapni
a nappalt s az éjszakát
s a szerelembe úgy bukom mint
futóárokba katonák
Mint temetőn a sírkövekben
testekben bukdácsolok
mert hús csak húsban lel vigaszra
már nem tanul más dallamot
Ha e világba mártja lábát
Isten félve menekül
a lélek csontig tisztitó
forró fürdővizeiből
Elszabadult ez a bolygó az űrből
külön naprendszert csinált
maga körül keringi útját
s magának nevel egy halált

 

 

 

A kamaszokhoz

A kisfiúk kik öcséim lehetnek
felnőttek már az éles csőr-csapásra
a kitáruló gyengéd ölbe vagy
kemény homlokát feszítő tudásba
A nyomainkat betűzgetik igy
s mi elöljárunk más nyomokba lépve
mintha tagolnánk egyetlen család
közös sorsát hagyaték bibliából
Az emberiség lázas olvasó
beteg-szobája a föld tömlöcében
egy könyvet forgat mámoros kezekkel
míg ráfú az éj ujja megmered
s a magánosság gyertya-sugarában
csak két arc marad kettős pihegés
a gyűrött ágyon kettős nevetés
egy ökölben véges a láthatár is
a szívnek még minden lehet vitorla
a szárazon hajósnak lenni jó
s parasztnak ha felhő is elsodorna
szerettem illó gyöngyház lobogását
humusz voltam ő édesvízi hal
és földemről az aszály nem vonult el
most siratom porló rög-könnyeimmel

 

 

 

A szobor tánca

Mint őszi lepkék nők zuhantak
mellettem szédülő csapatban
de ember nem gyorsabb a szélnél
s röpülésem szobra maradtam
Maszkokban mutatkozva váltig
illőt kerestem hű szememnek
s már nem tudom milyen lehet
az arc amelyik rád nevethet

 

 

 

A párduc

Elszunnyad a fák iszonyú
örök növényi hallgatása
Miért próbálsz hamis tanú
velük dőlni az éjszakába
Szivárog a csontok beszéde
a sejtjeiden át meg át
az egyedüllét dzsungelében
tedd mellettem a vallomást
A harapásra nőttem én
a szenvedély mint a gép munkál
éhezve tagjába tép
s te könnyelműn magamra hagynál
Ó annak aki mindig éhes
a világ konc és újra konc
s ha falatjától bajsza véres
lehet-e bűnben része mondd
Az álmodók ápolt kerek
udvarában akár a párduc
éhes szemmel lépegetek
s tudom hízik a lakomához
a csorda kövérül a vágya
s már nem övé ha álmodott
mert azt a párduc sose bánja
neki csak hús mit enni fog
Mint sűrü gallyat tördelem
előlem az emberiséget
így lesz másoknak förtelem
ami nekem lélegzet élet
ablakokból a vérszopóra
kiáltoznak s puska után
míg zsákmányért jár törve-zúzva
dúvad-talpain a magány
Hát tedd az egyetlent amit
tehetsz a tested odadobva
annak ki a hús jajait
döngő egekig harsogtatja
hisz csonttá emlékké soványodsz
ha nem gömbölyödöl velem
de él és növekszik a párduc
míg csak morzsa a szerelem

 

 

 

Egy táncosnőhöz

Kigyúlt a bölcső amelybe születtél
de a ligetben szívem tengerész
kintorna szólt s a társak vitorláztak
tűzből riadva tengerük felé
Ki ragadhatja most marokra csuklód
ki rántja ki megpörkölt testedet
a csontjaidért perlő elmulásból
menedéket ki adhat még neked
Csupán egyetlen egyszer még A kóló
mámorában májusi fák alatt
csapra verted a szíved szeretetlen
szeretni kínáltad a húsodat
az ajkaid cserepes árvaságát
a keserű fegyelmet combodét
bár nem lehettél vendég örömöm se
szolgáltad volna mindünk gyönyörét
A körmeink között lelj végre társra
pusztulj inkább csak ne légy egyedül
hátára vesz a test elszabadult ló
s romlás elől romlásba menekül
A színpadon forogva jobbra-balra
osztogattad magad szeretetért
a táncban lettél bárki szeretője
fölizzó kit a láng még sosem ért
Enyém voltál a szélé és a fáké
a tömegé s nem voltál senkié
kar nem fogott föl bár röpültél minden
porcikádban a boldogság felé
viaszkos arccal néztem tehetetlen
a hús-magányban hogy kell küzdened
s az elevenek panoptikumában
megértettem hogy nem segíthetek

 

 

 

Indián nyár

Vitorla-pötty bukdácsol a tavon
száll az ember kató-bogár reménye
hajós kedvünket fűti Badacsony
burgundija zátonytalan vidékre
A fű se töpreng itt hogy meddig él
az Isten kérdő magasába vetve
borával ez a táj mint szenvedély
dolgozik bennünk észnek jó kelepce
Európa csöpp zugodban éltem én
hol újra zuhog bár még föl se száradt
ahol a test lelket is úgy cserél
akár a gyalogos nedves ruhákat
Unva régen a lélek-öltöző
égaljakat vágy hajtott a magasban
mosolygásod örök napja felé
s „te indián nyár” mormoltam magamban
Az érzékszervek modern bábeli
zűrzavarában ugye meg nem érted
rézbőrű szíved föl nem érheti
ha hirtelen borzongnak a fehérek
nem is hiszed van-e valami túl
a ragyogások szemhatárain tán
Induljunk kedves még ártatlanul
a hús kétséges békéjében inkább
Nézzünk-e párbajban farkasszemet
szerelem bajtárs fegyverei ketten
A kanyarban idegen totemek
villantak föl már a tekintetünkben
Figyeljük az eső a ház falán
közérthető sorsot kopogtat ősz jön
Aztán a búcsú ég veled talán
találkozunk a nagy vadászmezőkön

 

 

 

Eurydiké

Eurydiké hazudj még egy kicsit
oly szép nézni ha kitárt égbe száll
a sárkány vágya papír indulatból
oly szép ha visszhangzik a száj
ha szüntelenül fodorul a szív
ha nem kopogtat örök éjszaka
és álmod napja süt süt zuhatag
ha karod nem ereszted le soha
de ha a kezek itt nem lelik egymást
az már az alvilág magány hasít
mint fagy s őrzi a rab mozdulatot
Eurydiké hazudj még egy kicsit

 

 

 

Angyalföld, 1930

A fröccsök népe nyári örömében
a kéményfüstöt mint sipkát dobálja
s a nyugtalan lélek földindulása
ünneppé gyűr föl minden szögletet
Ráncokba szaladt három emelet
szemközt rozsdás bádogviskó szabályos
körötte napraforgók alabárdja
aztán egy cirkuszkocsi mályva
kalandja két lépésre Kérges
tenyérbe hajtja orcáját a város
Mert ez is elvégeztetett
Vigyázz
Ne moccanj
te bugris ott a sorban
Csak nyakigláb távíróoszlopok
inalnak innen fejtetlen jövőbe
Patkócsattogás tépi föl
a vasalatlan hajnali csöndet
meleg kenyerek alatt
növendék ember C betűje görnyed
s a világosság fortissimójában
cipészkalapács porolófa
üllőcsengés és sziréna
egy zárt kapun dörömböl
hová jut itt az ember
Fazékban bólong a poros leander
Este
a konyhából kiömlő
fény a folyosó rácsára könyöklő
apák alakját bronzba önti
s az ívlámpák alatt vonulnak
elrévült jegyesek
az apátlan darukig
és kétségbeesett
árnyuk a falra úszik
Egy hanglemez szirmát az éjbe veszti
s a dalt nem tudják ők se befejezni
A gyógyszertár s a mészárszék között
éjente kilenc
mozdony dübörög
csillagközi teherrel a szerelvény
messzi rendeltetésű
szemaforként villanunk sínek mentén
s kordét gyalog sorsokat a sorompó
összefog mint a fésű
 

Ajánlás

Öblögess
bőjti szél
szíjas akác
leheld belénk erőd
vágyainkból mint lécek közt kitörni
húsvét előtt karácsony előtt

 

 

 

A teremtés

Ki szólított
Mikor szolgálatot
unó minden csontom széthullni vágyik
s egy bőrzsák tartja csak ki szólított
az árban még kocódni koponyákkal
pedig a boldog semmi várt itt
Körülöttem döccenősen papírra
gyerekkezek pingálta görbe fák
a madarak a hegy kontyába szúrva
s a szétnyíló esőben megkapom
az első nevet mint rabcédulát
S az ősi álom vajon lesz-e holnap
Az ősi lengés éj s nap közt feszülve
A paraszt dombok tovább gyalogolnak
s évezredes ágálásokra szemközt
ridegen néz Visegrád domborműve
Harangvirág oktalan gólyahír
lyuggatja buzgón a föld takaróját
egy kéz a meszeletlen falra ír
s már viszik foglyok véres tetemét mert
útközben szökni próbált
És elcsattogó vonatablakokban
tág pupillák sorakozója lent
a vállra vetett kapa fénye lobban
Aztán álló nap rohan a barázda
s egy rét kendőcske rét az utas álma
S a szív csöndjébe zsinórt ki ereszt le
Ráveti árnyát a bordák keresztje
Ki szólított
Érzem én a magasság mágnesét
s mint a vásári shimmy-labda
hol közelibb hol távolibb az ég
Egymásba kapva
szárnyak csapkodnak tollak hullanak
és elmúlik a nap
Gubbasztunk külön fázós madarak
Ki szólított
Mint patak-köveken
a gyermekarc itt vérrel sulykolódik
Mélyvízbe veled növekvő tetem
Míg egy hosszú hajfürt napom felett
úgy feszül ki mintha vitorla volna
csírák csöndjébe merülök a hús
időkelőtti álmaiba húz
a magánosság háromfontos ólma

 

 

 

Tizenegyes

Hol a tépett jaj bíró bíró
s a reménységnek szobrot állva
százezer fő a gyilkos sípszó
s a győzelem robinzonáddal
Tribün ernyője hol maradt már
térdvédő stopli hova tűntek
Bakanccsal állja itt a szandál
mindennapi farkasszemünket
Négyből a léc alatt-e három
Keljfeljancsi hoz Jóska tűzbe
Lelkemben ha rezeg a hálóm
mintha Kohutnak lengne rüsztje
S új csapat ontja mintha vályú
várná sima puha pofáit
s én verdesek fekete varju
kapufától a kapufáig
Fényképem többé nem ajándék
Régi király az ócska pénzen
vagyok ma mar kültelki játék
snúrozó csibészek kezében
De minek is kapura tartó
labdára nyúlni bár egy ujjal
Várom hogy a dodgem utolsó
füttye a mérkőzést lefújja
Aztán egy pult egy hosszúlépés
Kifutnék de nincsen erőm se
még nő az óriáskerék és
a kastély meg a céllövölde
Döntött törzzsel futnak a házak
meccs utáni zuhanyozóba
a pálya látom már leszárad
s mindent elönt a grund homokja

 

 

 

Hadifogság

In memoriam Robert Desnos

 
Pállott göncök tampona a számban
alattam priccs szálkás tutaja
fogoly-nóták sodrának feszülve
éjszakánként indulok haza
Kérő kezek testvériségében
dermedeznék bár megint kopott
csajkát nyújtva órákon keresztül
mint aki csoportképre fagyott
Repülőgép árnya alatt hasmánt
az árvaság végre összefűz
számkivetett ujjak s ránk borul mint
sátorlap a fedélzeti tűz
Majd a menet tág harmonikája
nem is térd két merev gólyaláb
mozdul csak akiért vajon ért még
Győzhetetlen erő hajt tovább
Alkonyatkor vállat vállnak vetve
a menny alját beh jó kémleni
igazítják elveszett léptünket
torkolattűz pásztorfényei
A szögesdrót vékony jégvirága
befutotta égboltozatunk
csillagképek hullnak görögnek mi
mozdulatlan ábrában lakunk
Számláláskor mint várfokon zászló
megkövülünk lengnek rongyaink
körülöttünk mások boldogsága
mint virágok koponyája ing
Mint vándornak templom intő tornya
szemem elől nem tűnsz fa-köpeny
a világ ott ábrándját lerakja
minden álmom feléd terelem

 

 

 

Költő halálára

In memoriam Szabó Lőrinc

 
Szerszámodat te is sutba vetetted
csontkeretes szemüveged
Ezt nem hittük volna rólad
értelem cinkosa bátyánk
Késeiddel
héjakat hasogattál
s mutogatták szemérmetlen sárga belsejük
Irásaid kettészelt molekulák rajza
szörnyű rend
köszönti a várt végtelent
Ki ad nekünk majd a lábadozó
világról röntgenképeket
Hegyes orrod
leplek embertelen nyugalmát
menekülésed
tudásunk pályaudvari
mértanát bontotta meg
megíratlan műveidben
torkukban rekedt tanúvallomással
hallgatnak költők szerelem sáskái
és repülőgépek motortalan
Őrségen
behúzott nyakkal
a támadás jelszavát fülelve
lézengtél felelőtlen civilek között
S ágyuk össztüze dördült
Most
mikor fellebbezni mégy
a nagy egyetem szikár gyönyörébe
az értetlent sújtó itélet ellen
mi magunkra maradva
kucorgunk a sarokban
álló falak közt
de szabad ég alatt
mint akinek feje fölül
légnyomás sodorta le a tetőt
s védtelenekre
eső tör ránk és téli fagy

 

 

 

Kontinens

Emelt kézzel fény felé míg mindegyik
nap egy új test festékeit fölkeni
Mondjátok öklömnyi homlokdudorok
álcák meddig borzol tollat még a vágy
lándzsák rácsán át meddig kell kémlenünk
ágak között a szív mint a hinta száll
a tűz mellől csakhamar fölrebbenünk
hírünk mint kőzetben madárláb nyoma
göröngy dúlja szét ajándék profilunk
s csontunk egyre zokog mint a síp míg a
névtelenség otthonába érkezik
hol arc nélkül dúdolhat a félelem
Nem vesztem el nyomod
aranyos pillangó
ne veszítsd el nyomom
aranyos pillangó
Fölébredni harminc-negyven év után
köröttem zúg az oltványok erdeje
fejünk fölött az özönvíz elvonult
s a hang a hang népesítsd be az eget
Hozom neked a vőlegény táncait
ti ültök s én köztetek mint léghuzat
szakadatlan a kútra én elmegyek
a hazatért ráncokat ki ismeri
énekeim hálóját kifeszitem
ünneplők ne menjetek el szótlanul
történetem göncei a küszöbön
emeld fölém pillantásod ereszét
Éjjel a fa nagyon árnyéktalan marad
éjjel a hang nagyon gazdátlanul marad
éjjel a hús nagyon magánosan marad
Semmiségbe meredő tömör csecsek
vonulásunk éghatárán ős-szobor
szürke sólymok rajtad próbált férfiak
léket vernek okosságot morzsolók
Mikor egy szál gyékény-rongyom elvetem
s oly meztelen sorsom mint kérő tenyér
felszakítom mosolyodnak ajtaját
és a bálvány békességbe költözöm
bőrömön a kövek rideg lelke ül
útkeresők futnak hozzám én vagyok
mint vödör száll föl-le a vér én vagyok
a szomjúság útjelzője én vagyok

 

 

 

Egy nap

Ez itt özvegy kezek
halászata az űrben
és himbálózva zölden
szendereg a gyümölcs
Vihar ne látogass
nyúlánk eső szeress meg
leng a reggelek estek
serpenyőjén a szív
Rejtőzködik a lét
mint céllövölde bábja
ha jó lövész találja
a nézőkre rikolt
Modellül tenyeren
kínálom koponyámat
még ujjaimból árad
a hamu melege
Add egy vonásomat
egy színemet a képnek
de már zsúfolva késett
futókkal a keret
Tán ez volt az a nap
vak folyosón az ajkig
ige bolyong morajlik
lent az emberiség
A permeteg idő
pereg rólam az esti
fény ecsetét elejti
a torzó mosolyog

 

 

 

Egy katona története

A dobpergés útra kerekedett
az arcok úgy úsznak el mint a dokkon
az út mentén eperfák a szivek
és mint redőny zuhog le minden alkony
Új szemhatár megint plakát plakáton
és minden éjjel kéne melegedni
hali-hó hej hali-hó te rigó
a szeretetből hol füstöl levesnyi
A kockavetés fogkocogtató
véletlenében az állak a mellek
egy vászon nyűtt szeszélyére meredve
mint indigó alatt szépen fedeznek
s az elmaszatolt rajz az ifjúság
ól-biztonsága egy medál a nyakban
A kebelében őrzött madarát
dalolni húgom hadd vigyem magammal
Az esztendőknek kürtszó kukorékol
kemény kontúrokra ébreszt az óra
fürösszük füstben márciusi arcunk
legyünk szépek a legénybúcsúzóra
ez a pohár közöttünk bujdosik
a férfibánat Éljen a barátság
Felbődülnek ingerelt lövegek
és szidalmait cserfeli a gránát
törzsek lécein acélsisakok
száradnak sorban akár keritésen
piros nyomjelzők indulata ível
konyul le forró nyomjelzők az égen
s megindul a barázda a roham
mint a sírás úgy buggyan ki a síkra
az ember fehér tajtékot vető
haragját nincsen ami csillapítsa
tankok hernyói araszolnak a
becsapódás gombái duzzadoznak
egy éles kép por-ernyői alatt
felnőttnek lenni s magunkra hagyottnak
gépfegyver zörget be eszmélj beléphetsz
hozzám gyöngyfüggöny szálai a lélek
torkolatfény ennyi volt a remény
golyó hersenti mint selymet az éjet
világnyi gond aztán a tűzszünetben
az ághegyen egy levél mint az ujjad
megrezdül-e s a spanyollovasokra
tetemek kérdőjelei borulnak
Végül a csönd az embernélküli
az úton újra talpak csattogása
villák tolongó rácsain keresztül
serényen a fény késeit dobálja
Mikor végre az otthon fiúk én már
másik történetben megyek örökre
két sors között az idő lett a tér
még életünkben két öl föld közötte
Csüdömben marsok szenvedélye dróton
nevetséges nevetséges tiráda
mézeskalácsra mázolt végzetemnek
egy strófa boldogság az ára

 

 

 

Utazás

Fut a vonat fut elveszetten
az ember tanyája lapul
a hegyek sorsa rendületlen
de nekünk élnünk kell alul
Mint kút fenekén horizontért
kapkodok volna bár tenyérnyi
bújócskázva hidak alatt
utunkat egy folyó kiséri
Karón a boglya és rikolt
a mécsvirág bíborhere
intelmét arcomba lehelli
a hegyi rétek hidege
utunkat egy folyó kiséri
horgász les sodra közepén
fut a vonat sosem tudom meg
fogott-e zsákmányt a legény
Mint vászonra festve a Tátra
sziklák kő-parlaga felett
a teremtés habját lerázva
egy kiterjesztett szárny lebeg
s juhait pásztorolva férfi
puhakalapban kis faház
sovány hant-nyájára vigyáz
s utunkat egy folyó kiséri
Gyerünk tovább a változásban
két lábra állott szenvedés
fenyvessel szirtet ostromolni
hol a levegő már kevés
törpül a fa vagy konokabban
gyökérnél is a szurdokokban
megmaradnunk a lecke élni
s utunkat egy folyó kiséri

 

 

 

Lőcse

Előbb sovány zabföldek menetelnek
aztán a bársony Korponainé
vérével jelölt kapun át a város
a várfalon házak mint fecskefészkek
de benn krajcárra váltott reneszánsz
lábasház késő gőgje PULCHRITUDO
CIVITAS CONCORDIA elégedett
tükörbe néző bőség kőbe rótt
álmain virraszt a fekete-könyv
ma élhetsz de idegén tartsd a vágyat
pincében kéztőn százados bilincs
s a hatalom kétélű pallosa
suhog suhog mint mogyorófavessző
A boldogság huszonnégy reteszű
pénzesládáján bóbiskol az elme
szűk körében szédül mint nyomtató ló
felleg-távolból még a Csákyak
török-feje arcukba vért esőzik
de áhitatuk huncut Magdalénán
s vonulnak borzongni a székesegyház
léleklódító kép-szörnyei közt
s ingatni szív lángját gót ablakok
imára kulcsolt ívei alatt hol
csorba emlékezet ANTON RHAËL
+ 1612
virtutis insignis büszkélkedik
Ha egy pásztor a hegyekből betéved
zsírosszélű malomkerék-kalap
s a dóm előtt riadt asszony-juhokra
vicsorgató szégyenkaloda mellett
a tömjén homályába lépve elmarad
mögötte az elefánt-temető
az oltáron ön-alakjára döbben
a jászol előtt gyalult karvaly-arca
századok óta térdel a csodáért

 

 

 

Prágai hétköznapok

A pályaudvar embersűrüje
mint pályán boldog százfejű kiáltás
egyedülléted elhoztad ide
humuszába a fázékony palántát
idegen aszfalt befogadja-e
Tornyok esküre emelt ujjai
feléjük nyújtott vaskönyvébe Károly
aki beírta az egyetemét
a történet akaratából
bejegyzi-e a zarándok nevét
A parkokban akár erkélyen otthon
itt három-négy vonalból áll a módi
a süldőlány karján a nagymamával
a Vltaván szerelmesek hajói
beh jó ár ellen belétek fogódzni
A parton hársak arcul csap a permet
öröm nyilaz az ég boltjára fecskék
barokk angyal a száradó ruhán
Rendes fiú vagy örülne anyám
ha tudná veled töltök minden estét
A villamos szállít gyerekkocsit
és arcod fájdalma nem panoráma
s ahogy a folyó zúgása elönti
az utakat már elcsöndesedik
a benső zúgás monotóniája
S az emlékezés apró koszorúja
a gyalog sors mindig elébe téved
Jiřy Cerny hős élt huszonhat évet
Miatta anyja esztendeit issza
a győzelem nem adja neki vissza

 

 

 

A vak szobrai

A viszontlátás reménye akár
az ég alatt hajófüst bikanyála
percről percre nő de vagyok ma már
külön kontinens negyven felé járva
s nyomban búcsúznom se vidít se fáj
a szerelem iskola a magányra
Ne kérkedj vágyam láva untalan
jóságom csak magáról szónokolna
s csalódásomhoz járok mint patakra
lehűteni átforrósult agyam
Formátlan lettél mint vak szobrai
fintor se nemhogy rokon a modellel
amit tapintok abban mind szivem ver
agyag vagy nevemet kimondani

 

 

 

Női képmás

Elfújható ceruzahegy-vonások
kicsit kócos haj ernyője alatt
(Két ölnyi némaságban sem lehetsz
menthetetlenül távolabb)
Enyhén ívelt orr
a látvány fölé könyökölve
arcán a homályból a fényre
röpköd a gúny hintája föl-le
és a test szelíden dunántúli
dombjai alatt gyors pulzus ver útra
Körülötte
feketéscsészék benzinkútjai
Üvegből fúvott végtagjain a
nyílttengeri remény örökös libegése
s leólmozza bokáját
a tachycardia
A kép helyén füstfogta árnyék
s egy cédula
FÉNYKÉPEZÉSRE LEAKASZTVA
S nem kerülhet többé helyébe más kép

 

 

 

Csend

A csend harangütése ébredéskor
egyedül újra Mint szűk folyosókon
a kivilágítatlan nappalokban
segítségért tapogatódzom
De aztán
Galatea kezemben kalapáccsal
formázgatva a derű szárnyait
ezredévnél jobban szétroncsolom
kő-könnyek arcodon
Ez a béke
feltámadatlan köveké
az utazó boldogság törmeléke
Nem fogod többé sorsomat
nyúlánk combjaid körzőjébe venni
a szemhatár margója alatt
nem lép nyomomba senki
Buborék öröm mi maradt belőle
Egy altató és hálóingeden
a csomagolópapír szemfedője

 

 

 

Pillantás az éjszakába

Köd köd Derékig fény a ház falán
ívlámpák közt kupacban a magány
Az ember annyit ér
fölveszik nem veszik
mint elejtett forint
Látja
ez a préri határa
Maga harminchat mindig öregek
de hát két éve vagyok monogám
A sínek mellett bandukolva
híd őrház lesz majd a hazám
kifut-e itt váltók közül az élet
Rákapcsoló tehervonat
az utolsó kisérlet
Megérkeztünk Az a zsalus
Nekem olyan kell aki
elhagy értem hivatást munkáját hanyagolja
aki elpusztul értem
De most menjen
mert megfázik
Sorsokba mártogatni arcomat
majd ráborítani a sebre
míg otthon alszol a szőrmekutyával
az én vagyok az majdnem ember
Csak a torony nyujtózik ég felé
s esendőségem föl-le mint az inga
a villamosra les
Ne ácsorogjon tovább Nem érdemes
negyven percig várni egy kocsira
inkább gyalog
négy rövid állomás
Biciklin marhaság
tizenkét évig rúgtam a bőrt a Fradiban
és tavaly is fölhoztuk a csapatot
a BLASZból
S én megyek mert megfázom

 

 

 

Altató

Hajnal hajnalocska
légy kedves anyánk
sugarasszép kendőd
ne dobd még reánk
vadon ez a táj s én
benne gyertyaszál
lángomba költöztem
ne maradj el tőlem
fénybe öltözötten
hogy hazatalálj

 

 

 

Tihany leánya

Prehisztórikus vegetáció
a sors helyett a nyárfák ősbeszéde
s a madárparadicsom hangjai
bár belőlünk is az egy ének élne
A ladikon elemek kotyogása
s a vágy felszökik pár nincstelen árboc
Szól-e ma is a muzsikus kabóca
Nem kötöz más gond az esti világhoz
Tussrajz remeg a nádas életéért
szél látogat az idő elveszett
de körülöttünk nagy próféciái
az örök hegyek szüntelen vizek

 

 

 

A történet vége

Ki vagy
Takard el jótékony kezeddel
szememet mindennapos fénytelenség
ma éjszaka még szívemben tanyázik
sárga puszták koros szomorúsága
de holnap már sorsomból kihajolva
törvény előtt pucér magányomat
a harc számuma fujja
Vagy elveszett falucskába kocogva
mappámat a porban görbe ábra
lezárja egy gyermekkéz szárnyalása
Addig szomjunkat kínálva az arc
cserélhetetlen cégére alatt
Lencsédbe nézve halálfélelem
kiütközik a sors aszimmetriája
s a képen mely körbejár kezetekben
a bordák bevetetlen
barázdái fölé emelkedem

 

 

 

Üzenet a gyermekkorba

Lobogjatok országutak padok
terek mint keszkenő lobogjatok
Széthulltam bütykös darabokra
meghalt az arc harmóniája
széttört mosolyom íve ám
torzóiban is él a szenvedés
egem szemek mordálycsövébe néz
Kérdezd zarándok tekintetemet
az ég alatt a fák alatt tetők alatt
mit lelhetett
Jelenésre kész díszletek között
a függőleges fájdalom kémlelve a napot
április színei igyekezve a nászra
a fény gyapjai lábamhoz juházva
a lombok mint tüdőlebenyek remegése
a lét örök légszomjára itélve
s ha testünk alól kiszalad a föld
mint sziklába fogódzni női névbe
Király korunkban Gólya vidd a fiadat
Most görnyedezni jégesőben
még lélegző megjelölt test alatt
Mint kanyarban úgy suhansz el pufók fej
kifogyhatatlan díszszemlén a fák
kezem nem tud kiinteni a képből
engedjetek az üvegfalon át

 

 

 

Férfihangra

[1969]

 

 

 

 

Kontrasztok

Vízre vetem a nevemet
érchajók szelíden libegnek
tűzbe vetem a nevemet
erdő füstje kendőt lebegtet
Üres kézzel az utakon
mérföldkövek mint kártyapakli
üres szívvel az utakon
nyerni veszteni újra rakni

 

 

 

Fatemplom

Ha az egyház törvénye jégeső
kivándorol a reggelek reménye
Földemül tudjak bár egy deszkaszálat
újból igék buborékára szállok
pedig a szív lebzselne csak mezőin
Lelkünk ebben a szálka-sivatagban
s lásd mind gyakrabban gránit-álmainkat
és idehordjuk talpaink alá
csontvázunkat is sziklakő-alapnak
A legendámat itt kell megtalálnom
Hol vagy te már tojásszedés a lombból
harsány gyümölcsrázás husánghasítás
Itt tűzre-vízre vigyázzatok éber
a felnőttek rezdületlen szemével
Csupán hamu lakik a száraz ágban
De a padokon Fabricius Anna
Cornides Katalin Nendtwich Helén
ki a falakon túl követve önként
gyönge szopránját a kórusnak adta
tanúságul az idők éjjelén
Száz év Ezer Túlnő rajtunk a város
mindegy lesz utazó odatalálnod
a piactérre bárhonnan is indulj
léceimtől vagy a lovagtoronytól
Ahol megálltam vár áll székesegyház

Késmárk, 1958–1962

 

 

 

Az ellenállók emlékművére

Fejetlen törzsek menete a völgyben
nem öröklik a földet ők sem
Ha egy homlok világba lesni
a görbe szirtek közt kinyúlik
száráról egy szablya lemetszi
Mint mellvéden tekintetünk
meddig könyököl a határokon
Lovak nyihognak és neked még
egy szó fohásszal tartozom
A szám ajtaja kicsapódik
s bár betűim mint hegyre rángatott
dülöngő pálcalábú állatok
tüdőmből dédapák hahóznak
Torkig vagyok a kövek távlatával
a holnap jobb lesz mint a ma
torkig vagyok a hajnalokkal
változik a szív ritmusa
torkig vagyok a játékokkal
fülem többé be nem fogom
Éjjel van őrségen maradj
Míg fölém hajol zokogásod
szemem világossága vagy
Ha ismeretlen a bakancsdobaj
hozom özvegy bánatomat
a hegyekből hogy gyönge indák
karó testemre fussanak
vén képek elé térdelek
Hitedet öreg megtagadd
Mit mér sovány rögeimen
mell és puska derékszöge
Gyökerem nőtt itt a kövön
szavamból ki nem költözöm

 

 

 

Úszok, 1944

Törleszkedő hegyek
még tenyerünkbe fértek
és napjaink mögött karók
élő termésre ajzva
A meglódult keréken
a földdel vízzel egyek
Belénk kövült üzenetük
egyetlen hangra válva
Történetünk nevünk
mint levetett ruhák
folyóparton kupacban
A kórusból kiléptünk
A szín a vízözön után
Csupasz mezőben állunk
s úgy füleljük a lépteket mint
hajnalban a tejeskocsit
Mi legyőztük a fizikát
a szökőár csúcsán lebegve
a ma és a holnap között
egy kavics teljessége
Aki jössz járni táncod első
érthetetlen regénk leszel
Itt mindenkiben a világ
teremtése indul elölről
De percről percre a torony
tovább nyurgul az épület
Ki elterül ciráda csak
a bazalt emlékezetében

 

 

 

Purgatórium

Kilépek a képből
hol árnyak mint fasor a szélben
kinyujtott csajkák fölött görnyedeznek
s mintha tábla jégbe fagyva
fejkendős asszonyok
mogorván merik a levest
kondérba koppan
a borsó mint fáradt golyó
Nem megyek vissza többé
otthontalan lelkek közé
bőrük pötyögős drapéria
nem megyek vissza
oda hol az orcán vésetek
mint ajtófélfán szaporodnak
saját koporsója sincs a testnek
s a reménykedés váltva hál
tépett fakérgen kádban háztetőn
Letelepedem újra
a szikár napsütésben
kövek baráti melegénél
a betapaszthatatlan ajkat hallgatom
a beszédes vizet
a homályban két összetett kéz
egymáshoz hajló párok fohászkodása
s reggeltől estig élvezem
végtelen a tér
egy kavicson
világ kezdődik véget ér
s a kijárási tilalom alatt
egy arcél ragyog és határt szab
az éj hatalmas évszakának

 

 

 

Ismeretlen férfi

A hosszú nyak kiles a sűrüből
reccsen-e gally élő fák vadonában
Az örök légvonattal szembeszegzett
fél-arcél meg a túllátó tekintet
elmaradt a halál zárainál
s a rézsút fejtartás restelli itt
a benne hasadt bábu panaszát
Ajtófélfa a bőr emlékezik
és a szem is belülről kezdi el
nézni a látvány peremét vivó
lovasok óramű hullámverését
s talán a száj fanyar görbülete
ez a félúton elakadt mosoly
ismeri az izmok mozdulatát
mely horizontra lendítette őket
és azt is tudja milyen jelenésbe
gördülnek alá s azt is ez a kép
másnak vall egyszer másban él tovább

 

 

 

Litánia

O saisons, ô châteaux!

Rimbaud

 
Utak és évszakok
tárulni boldogok
Sarjúk öreg fenyők
reménnyel repesők
Míg világ a világ
ti őrlő nyúlpofák
Labdánál nemzetek
tengerek rengenek
Ujjongva falovon
oldódó fájdalom
Este bölömbika
konok panaszszava
Fény hinta s fény Futunk
feléd sarkcsillagunk
Egy arc sátra föléd
Felsőbb osztályba lép
Két fej mint létra-szár
Őzlábon ez a nyár
s ki szagolsz térden egy
nyíló rózsatövet
s te párban szárnyaló
ki füttyben élsz rigó

 

 

 

Fénytelen

Tuskó hever órákon át
a lepedőn
a test vigyázzban
Ezen a vászon hómezőn
vízszintesen áll őrt a strázsa
Nyitott szemem az éjszakát
rászögezi volt napjaimra
Zsibonghat tovább sebzetlen az erdő
s beh szomorún dúdol a víz
ha túldalolni senki sincs

 

 

 

Anyámmal álmodtam

Isten veled már hozza pácolatlan
katonaládáját a nappal
Pár perc s a gyulladt pupilla elé
nem vihetlek magammal
De lerakva nevem egy fordulóban
a tagolatlan félhomályba
hajtom fejem megint barlangi rajz
sötét napod alatti utazásra

 

 

 

A fény elébe

Mutasd a fát mutasd
szétgurult aprópénz köröskörül
az éden árnyai
De mutasd meg a fát
a látszat otthonát
a teljes életet
parányi rostig minden véseted
az elragadtatást
röptükbe kérgesedett éveket

 

 

 

Gyermekrajz

Tányérfej óriási
hol a vállad nyakadból
két halszálka a lábad
ujjad bokád se Csórén
kell járnod a világban
bárhogy feszengj maradsz csak
a két dimenzióban
Fejjel lefele sétál
apró cinke a felhőn
s kezed nem nyúlhat érte
igaz helyére tenni
Hogy lehet megölelni
birokra hívni téged
Keshedt fakó alattad
poroszkál patkolatlan
pofa ez vagy zaboszsák
Mit gondolsz bele álmot
hét határ víg szökellést
vagy abrak kő-koloncát
Patkolatlan poroszkál
s te állsz a levegőben
a két dimenzióból
nem pattanhatsz nyeregbe
s bár farka sincs se háta
mind messzebb a lovacska
az álom víg szökellés
Tojás kormánykerék lóg
füledből nyílt vizekre
vezetni ismeretlen
forog forog az űrben
s nem lel nyomodra senki
Igy éltek a papíron
de a térben örökre
egymástól szálka-lábú
fejjel lefele cinke
tojás kormánykerék és
keshedt lovacska távol
Fölöttetek lapos nap
sugara nem világít
s nincs árnya fényre csalni
évszakotok egyetlen
Tótágast valahára
állj mozdulj meg fagyott kép
bár farka sincs se háta
kocogjon a lovacska
a cinke üljön ágra
tojás kormánykerékhez
hajó térdeljen autó
táj díszlet árvasághoz
A nap teremjen árnyat
álmot és víg szökellést
s tányérfejed tekerve
indulj el szálka-lábú
hol érte hol miatta
merev törzsed egyengesd
a két dimenzióból
szöglethez és göröngyhöz
tanulj meg dideregni

 

 

 

Hajó születik

Ez a kopogtatás
a héj falán
hajlongnak imbolyognak árnyak
a fényesség magházban él
kívül a tömör éj
Ez a kopácsolás
hegesztőpálca sistereg
egy hang ablaknak koccanó madár
Döngj döngj
minden új zaj történeted
minden ábra csírányi dráma
A gyantás dúcok – szétdől minden ami tart
és a nagy éjben leszel kicsi éj
a nagy hajnalban úszol kicsi hajnal
Gyűrött kendő a réten sólya-tér
Erdő szökik föl tapsoló kezek
öblök legendája a mi ládikónkról
de már a befejezetlen vizek
s tiporja csak vas-csánkod azt a nyomnyelőt
a békesség ez a gömbölyű szemhatár
lábadtól egy lépésnyire
mint bakról a trappoló kanca tompora

 

 

 

Éjszakai találkozás

Egy kéz
Valami fény felé
a test kocsánya
A hús
Barázdáin a nyár
mielőtt földdé válna
Akkor a hang
betemetett
utak felett céljához érve
a márciusi sárkányok reménye
aztán az ősi a határtalan
az emléktelen a gátakra sújtva
eszelős sík égbolttá tornyosulva
ami írás pusztasággá törölve
ami kő már szabad atom örökre
a semmi önkénye a rögre róva
édesvizek anekdotái sóvá
szilánkjaiban a hajdani flotta
arany idők névtelenné lugozva
erek rajza áradattá veszetten
egyetlen himnusz minden földek ellen
s csak fűrészfogak törvénye felette
A lét krónikái előtt hebegve
S újból a rév hullámok dünnyögése
csicsija csicsija
a bölcső minden percben partra térve

 

 

 

Beszélgetés

Kést ragadok erre a földdarabra
országában nem nyugszik le a nap
és neve sincs más lobogó alatt
s puszta kövén nincsen egy fészek-alja
Kést ragadok erre a földdarabra
ismert orcámmá hasadozzon arca
s egy perc máris elrúgva tetszhalálát
az évtizedes nyarak talaján át
hő-forrás szökik fel akár a jaj
meddő kőzetek labdáit dobálva
a végső rétegek savaival
Megszenesedett szárnycsapások árnya
húz át egünkön borul a határra
csörtet kiszabadult őskori lény
s nem szólíthatja senki sem nevén
s egy ablaktalan éghatár lakóit
elöntve
a tultelített monszun ránkcsapódik
Más földtani kor születik előttem
gyepűm az új látványtól visszadöbben
percenként évszakokat fagyva forrva
süppedezik világom horhosokra
s kik a ház előtt széken lovagoltok
szemtükrötök rettenve látja
ahogy a kert alatt tovagomolygok
mint a tér új galaktikája

 

 

 

Eposz

A történet a nappal vadonában
azt mondtam jöjjetek
vegyétek harminc létemet
A hajnal beiratlan
Kötésig vízben állva
cölöpöket imádtunk évekig
szúrjunk most mérföldeket
csizmaszárunkba mint kést
Utamon a kövek kövek alszanak
elszállni kész földünk nehezéke
kacsáznak szelidítetlen vizen
összebújnak mert egyre hidegebb lesz
Mállanak porlanak
s új arcokat farag a szél
Csak a halál mulatságos
az igazi
a bordák sótartója
S lábak indulni lendülők
bokák pörgő palacknyaka
csupasz talpak dobverői a jégen
felpikkelyezett sarkak alapköve
tengerjárók a sárban
beh szép a vágy szomorusága
Férfiak hallgatnak úgy női aktban
mint kikötött hajóban átkelések
És füttyszónál is sebesebben
alattam iramlik az út
fasoron át is mosolyog
karnyújtásra egy-egy simogatás
az ág-hegyen
csak el ne múlj élet tenyészete
Hazafelé ínyünkön a föld íze
s a transzparens
Minden nap szabad rablás
De késve jön csak este a parancs
a lámpás fejek mind kialszanak
kő-arcomon csak az eső
de már semmit sem ír rá

 

 

 

Brummogó

Népköltés nyomán
Köldöke-vágott emberek
két eget boritó irhám
házatokba se férhetett
rönk-hasitó két bocskorom
zsámolyotokra se léphetett
sűrü loboncos üstököm
lányok terein ingattam
rönk-hasitó két bocskorom
fiuk terein kapkodtam
Sípra forognom köztetek
nagyon mulatságos volt
szőrmém hűteni fedhetett
jégvért paplanu hosszú tél
szőrmém szítani jöhetett
forró vánkosu hosszú nyár
lányok terein ingatni
fiuk terein kapkodni
üstököm bő bozontját
nagyon mulatságos volt
Ám roppantani tuskómmal
holt vadon ez nem otthonom
bökdöshetem is orrommal
hétről hétre kiszikkadó
gégémbe nem pottyan gyümölcs
méz nem simogatja ínyem
deszkáknak rügye nem pattan
Hajdan áfonya étkemben
erdők lelke háborgott
cirbolya illatú kortyomban
vizek lelke futkosott
hogyha egyet nyújtóztam
elértem az alsó eget
hogyha egyet szökkentem
elértem a föld peremét
hangom sziklán pengettem
játszani szálfát görgettem
Bábu-merevvé töltözik
csontom dérizü csillagok
húsom füstszagu nappalok
s már horkannom ezen késő
csattogtatni fogam késő
lányok terein
fiuk terein
énekek nyársán pörög
két szemem ezüst éjjele
két szemem ezüst éjjele

 

 

 

Karácsonyfa

Száz közt százegyedik
ahonnan mérik az utat
hová csapás mutat
a karc a vésetek
nyers lemezen
beíratlan lapon
egy üzenet
világot félbevágva
előttre és utánra
az egy halálnyi áron
alkotva két világot
a még tegnapi semmi
sarjasztva mára ágat
a még tegnapi semmi
kalapácsszínű szerkezet
belakja a teret
egy madár-rebbenésnyi
játéka dáma-ugrás
marad a karc a véset
az elmúlt sose volt más
és egyszer ünnep ünnep
az utak összefutnak
az utak elvegyülnek
a volt kifestőkönyve
szögletek vonalak
mázolva rőtre zöldre
elnyerték sorsukat
nincs előttem utánam
a perc
a lobbanás a lángban
Aztán
kushadva padkán
ki forma volt ki szín
otthona pár rovátka
szerkezete keresztbe szántva
de aki bárcsak egyszer
volt maga összkar
ha nem loboghat már színpadain
ki szín volt és ki forma
ön-mértanára sose zsugorodna
inkább
mögötte csak maradjon
a lap fehér íratlan

 

 

 

Nádi hegedű

Síp dob nádi hegedű
Próbálom kiszűrni a hangot
de folyton belereccsen a targally
partra döngve túlharsogja a tenger
üvegét csörömpölő csajkák tördelik
paták szaggatják rojtokra
madárcsőr kopogja csipkévé leplét
hajókürt lyuggatja üzenetét
sziréna tépi ketté üdvözletét
beleolvad lelátók kórusába
Próbálom kiszűrni a hangot
Évtizedek múlnak
fülelő arcom
dombormű-kemény

 

 

 

Címer

Jobbról
a mezsgyétlen
balról
a palánktalan
Kihajítva a térbe
legbátrabb állat az ember
egy arcot
az űr fölé
kiszögez

 

 

 

Arcaim

Beláthatatlanul
apálykor kavicsok
hevertek arcaim
Fölvettem egyet
Zsírkréta-simasága
naphosszat lebegett
léggömb palánkok mutatványai előtt
egy hasadás egy karc se rajta
Ki mondhatja el
ismeri a múló időt
Egy másikat
ahogy görgette álmát
üres ivó biliárdasztalán
nevét ködös szurdékban feledve
s mert puskatus hornyolta
felhámján törések alvadása
Pedig a teljes szerkezet
kell a világ egyeteme
Aztán harmadikat negyediket
kőzápor kőarcok
melyik lesz az enyém
A heves fényben duzzadozva
felbukkannak a naptányér előtt
egy pillanatra elhomályosítják
két külön korszak
két kövülete párban
éghatárok benne mozdulatlanul
legszebb napfogyatkozás
Ki tudja már a rétegek panaszát
Míg a nap süt emberek vagyunk

 

 

 

Arcóriás

A ledöntött szilárd világ fölé
faragó kéz kőbe göngyölt álma
egy arc emelkedik
Maszkjából dió-roppanású végzetek
kiperegtek
ezer év rajta rebbenésnyi ránc
terméketlen vonásai
lebiggyesztett ajka titkát ki érti
szétszéledtek mellette az utak
szándéka-vesztve áll
E kő-arcmás tulajdonunk
fáradt anyag
tudni véljük más terveit
felujjongunk ha csíp az est dere
zubogó déli órán vacogunk
szemcséinek hálójában mozdulatlan
a szirt-ajkú nem tiltakozhat
törékenységünk hatalma felvidít
a kő-ábrázat szándéka-vesztve áll

 

 

 

Lárva

Ez maradt belőlem
ez a gipsz-öntvény kezedben
orcádra illeszted próbálgatod
törésvonalain kandikálsz ki
de én
tegnapom negatívja
más lángolások bolthajtása alatt
egyensúlyozok már
sírig tartó imbolygásommal
két új félre osztom
percenként a világot
Ha ismét elvetődöm
a lárva hajlékába
izgatottan tapinthatod aznapi vonásaim
s ezt a mintát is
félrelódíthatod
a gipsz igazát emelve az égre
„Hazudik ez a mai arc is
egy a valódi
melyben egyszer éltem”

 

 

 

Csoportkép

Rég átgázoltak itt a tengerek
Bolyongok errefelé
hepehupák lepusztult fennsíkok
aszú látópontjai
alvajárók terveztek télire
nem hallanak csodát
a lét emléke szép az is
belekondul a félelem
s vonó alatt
dercés hangok olykor

 

 

 

Üzenet

Kopogtass itt lakom
földnélküli ezaz
uralkodó
Zörgess dörömbölj
olajtűzön perzseld le krónikámat
betűzd ki üzenetem
itt lakom
könny-nehéz ég alatt
e nem-zenélő csontdobozban
mellettem elfut visszatér
a holnap nem hasonlít
de kibetűzheted
itt lakom
első első

 

 

 

Kiáltás

Csak azt ahogy a nevetés
tajtékja átcsap arcodon
csak ahogy ősvilági szél
cibálja szálakra hajad
csak ahogy szertefröccsen
torkodon az önkívület
ahogy karóba húz
a gyönyör

 

 

 

Az út felén

Lábam hetvenkedett
indultam jöttem
arcvonásokat átlapozva
tudásom én vagyok
tükrök és tükrök körülöttem
Terveztem csupa ránccal
bemérni egy teljes eget
mindenünnen magamra meredek
Kéthátú állat holdsütésbe fagyva
egy mély szívdobbanás
hóba gurult nyomok gazdátlan csizmaszára
csak egy szívdobbanás
egy pupillába öntött ólom-jóslat újévre
szívdobbanás
Sose látszó fák ropogása
kísér tovább

 

 

 

Az éjszaka zenéje

In memoriam Bartók Béla

 
Tág mellkas alatt
ősi történet dala zeng
csak a szív üllője
csak a szél hálója
hajókürt álmodik
egy almon még a lét testvérisége
ősi történet dala zeng
írott könyvünk arcát föl nem fedi
rőzselángnál rólunk öreg szó pereg
ősi történet dala zeng
s ha a fény abrosza kiterül
a balladába lépünk

 

 

 

Palackposta

Dörömbölés ledőlt ház kapuján
Az óceánban
eltévedt Golf-áram futkosása
a Sziriuszról elorzott szavak
bongása recsegő vadonban
még mi eshetett egy küszöb előtt
a történet humortalan
két jégkorszak között ez
voltam voltunk hajdan
Vigasz-e hogy mindezt nézte egy szem
vagy senki sem

 

 

 

Megkezdődött Nem hallani
a föld lépéseit
Követ dobtam kútba s figyeltem
amíg a fény el nem hanyatlott
Oszlopszál voltam már kidőltem
Engem ugyan hiába faggatsz
zuhan a kő azóta bennem
Elhordhatod innen regédet

 

 

 

Egy húr

Hópehelynyi a táj
ami a szememben megáll
Csak azt aki még névtelen
kő a szügy-csontomon
elállítja lélegzetem
azt ismerem azt ismerem

 

 

 

Árnyékomhoz

Talpamhoz kötve bolyongsz
lesiklasz a falon
te
szívem súlytalan állapota
A hídkorlátra pattansz
alámerülsz a vízben
mely felejti ráncait
s feltámaszt
Élj helyettem boldogul

 

 

 

Legenda

Pirkadat után
a gyöngyház országa előtt
ficánkoló lovak pattintatlan kőben
Gyűretlen csendből
égzengés felé
egyetlen nesz kalandja
Almák édessége
szélindulás meg a bibe között
Folyton egymás felé
s arcod soha se tükröm
kezem közül kiröppen
a hangod
A látóhatár s a föld össszezárt ajka
néma invokáció

 

 

 

Alakváltás

A fán
álmának tojásában egy madár
a fán
a lomb pihéi borzolódnak

 

 

 

Örökzöld

Agyagból vétetett
mondd ki a nevedet
mondd ki a nevedet
mondd holnap itt leszek
Holnap is itt leszek
holnap holnapután
évszakok körforgása
bőrömre tetoválva
Bőrömre tetoválva
holnap holnapután
tovább még azután
ragyogok rád noha
derékig földbe ásva

 

 

 

Tetőpont

Mielőtt lezuhanna
rendeltetett egén megáll
fölöttünk delel
fölhajított szivem
keresztülvilágít
csontjaink sekély tengerén
az oroszlán nyár szenvedélye
s eszmélkedem
lúdbőrözve a csurranó melegben
épp önmagam csak semmi más
s határainkig mind a négy elem

 

 

 

Ébredés

Elfelejtettem és már nem tudom
mit is közhírré tenni a falon
Parton a test homokzsák s a szereplők
végszavukkal ott úsznak el a tutajon

 

 

 

Képzés

fa
fatörzs
szálfa
fák
fasor
tilalomfa
lármafa
fagyöngy
fadöntés
fatönk
faeke
kopjafa
fás
fátlan

 

 

 

A végső

Csak ezt a hangot
csak ezt hadd halljam még
talán az igazi
Ha reszelős
ha csikorog
nem tagadom meg
édesnek mondom
még felesel
visszhangot ver
röpke összhang
az egyetlenegy

 

 

 

Téli ágon

Súlyos gyümölcs rézmetszet fák
kopasz ágain
Kinek nyitja kinek csukja
csőrét Némafilm
Zöldbúzában fürdött érben
s nem békél bele
hogy fölverni héthatárnál
kisebb tengere
És alatta és fölötte
felelt neki szárny
a fény hosszú évszakában
míg ünnep az árny
Az is aki madárszóra
ébredt a napot
s a dalt tartja öröknek hol
kedvére lakott
Fölrebben még s szárnyát tárja
újra a madár
Kék tollába rőt tollába
öltözik a táj

 

 

 

Férfihangra

Nyárfa nyárfa nyárfa
feledj el remegni
indulj el világgá
ne sirasson senki
*
Adj nekem adj nekem
borsónyi paripát
felhőkig vágtasson
utakon hallgasson
Adj nekem adj nekem
három meszely csöndet
soha el ne fogyjon
amerre csak járok
*
Szelidített szép dalom
megült itt a vállamon
megült itt a vállamon
s egyszerre csak szárnyra kelt
Elnyelte sötét vadon
szelídített szép dalom
szelídített szép dalom
s minden levél énekelt
*
Ki volt mi volt a madár
máshol más se tudja már
egyedül az ismeri
ki nevét se mondja ki
Mi volt fölöttünk az ég
Madár szárnya buborék
Hozzá kulcsot ki tudott
Alszunk tovább kavicsok
*
Mulatozók közt éveket álltam
sóhajtással is már muzsikáltam
Ha csak egyszer tőle kedved támadt
keszkenődet hajítsd a cigánynak
Kösd bele a napot és a holdat
fénynek lássam a világot holnap
Kösd bele a napot és az éjet
végére a dalnak sose érjek
*
Mi zúg ág vagy teljes erdő
Bekopog talán a felhő
Nem tudok más históriát
magam vagyok a nagyvilág
Karmaimat elfeledtem
kezed árnyán szenderedtem
Maradj még így sose tudjam
kifut-e a föld alólam
*
Hugocskám juhar
kinek mondod el
zsenge titkodon
már nagy nap delel
Hugocskám juhar
lengess száz kezet
holnap üresen
szárad leveled
*
Hadd lépjek be udvarodba
hadd lépjek be udvarodba
nap vagy hold vagy
szemed előtt élnem
hadd lépjek be udvarodba

 

 

 

Estefelé

Népköltés nyomán
Ez az este már
az igazi est
küszöböd előtt
az ösvény üres
Jön-e csónakos
ki vizek szavát
gázlók igazát
tudja s szárazon
más partra visz át
hogy el ne merülj
árban ki ne hűlj
s állják lobogó
szívedet körül
Jön érted a vad
sötét úton át
hallod dobaját
a hátára kap
úgy ragad tovább
s már nem névtelen
mi csak él terem
kezedből eszik
minden félelem

 

 

 

Mondóka

Valaha
embertermetű
emberformájú
világ támad
Anyádnak kicsinye
anyádnak édese
te egy szem
nevére hogyan is
csücsörítsd a szádat

 

 

 

Madártávlat

A köznapok képek üzenete
Fölé emeltél a magasba te
madártávlat Kölyökméretbe vész
melletted a tegnapi szenvedés
léggömbként könnyű a kolonc a test
s emberszabású a kép szólni kezd
A csupasz ágak könyörgése ráz
a tornyokban te vagy a szárnyalás
a végükhöz nem érkező szavak
a zokogás mely kötényhez szalad
öröm mely ragad kantártalanul
s legelső minden hajnal mely kigyúl
Mikor az arc harminchat évnyi rom
a fény békéje vagy a csonkokon
mikor se múlt se idő s vadgalamb
a szív tereit bezengő harang
s a vonatfütty sóvárgott útra kel
a világ lehull róla mint lepel

 

 

 

Átváltozás

Ezt szerettem benned a pillanat
termő hirtelen rügybe borulását
nem várt ajándékot egy nap alatt
a faágak csontvázából a hársfát
ezt szerettem benned az utazást
a tapasztaltnál igazabb világba
magamban az ismeretlent a mást
mely a megoldó fejezet nyitánya
mikor a képen az unt értelem
levetkezik mintha álöltözékből
a végtelenbe tágul a jelen
s a látvány is megismeréssel ér föl
Ezt szerettem a testből a tilos
határátlépést az önfeledésbe
mikor a tudat áthágja dohos
törvényét ahogy tegnap se remélte
szerettem hogy érzékeimen át
a „Legyen” szózatot hallom dörögni
mikor a veszendő molekulák
győzelmes kürtje a teret betölti

 

 

 

Téli esküvő

Negyven felé mint kagyló zúg az ember
és ablakából minden metafóra
Vízkereszt a párt hószoborba rótta
s pálma intett nekik egy havas ág
Míg szívük labda röppen csak de később
határtalan mi lesz velük a térben
A gesztusok megnőnek észrevétlen
s nincs otthon az időben hazatérni
Az öntudat folyton magaslaton
s másnak mást mond az élmény érverése
Kentaur öröm emlékezni a képre
Más-más az ámen fölfelé deréktól
Elunja az is aki távcsövénél
újhold küszöbén visszatérni várja
mert nem csitul a szív parabolája
s belül bógnizni zavartalan ünnep

 

 

 

Késdobáló

Késeivel mikor körüldobálja
kontúrodat szeretteid halála
s a penge és sebek fenyegetése
sorsod meg a világ között
mit adhatsz a mulatók szólamának
melyben névtelen boldog ritmus árad
s tódulni összebújni bennük
mint vér zsong a megállt idő
Te csak külön minden nap odatartod
önmagadra találni az egy arcot
a süvítésnek melyben mindegyik perc
a mutatvány is út is a halálhoz

 

 

 

Echó

Kereshetsz én megfoghatatlan
penge-kék levegő-falakban
üvegen át izzó szemekben
látóhatár a szürkületben
jéggel bekötött vizek ajkán
fa háncsa alatt rügynek alván
napos csikó vesszőnyi csüdjén
hajnal előtt tetőn a visszfény
hetedhét berken köröm égen
mindenütt mindig aki még nem
felszín alatt jövet menet
mikor mit hogy nincs rá ige
mert sose voltam sose lettem
csak éltem de meg sem születtem
arc a kőben ki se faragtak
szántatlanul hagytak agyagnak
szálfák kara míg szél nem indul
ciklon a föld oszlopain túl
mennydörgés ha céltalan ődöng
vermelésükben téli őnök
hózivatar az óceánra
szántalp első deret vigyázva
szerkezettelen óra lapja
hadd mutassak időt is újra
járjak csupán mint nyomtató ló
de indíthassak mást is utra
Kurjants hát kedved sokszorozva
mint tülökbe a völgyszorosba
egyetlenegy szárny rebbenőben
erdőt zúgass a levegőben
záporeső zöld dobverése
a kövek nyelvét bírd beszédre
bár szeszélyből vagy unalomból
szólíts töretlen vadonomból
az űrbe simogatni ajzott
kézzel rajzolj egy szelid arcot
mintázz akár a puszta légbe
szólíts engem egyszeri létre
a léleknek adj végre testet
gyönyörűséget sebeket
a testnek mi csak vele eshet
míg villám futja be a tájat
míg delelőn a nap megállhat
míg puskán a vad sorsa csattan
míg feldobott kő mozdulatlan
míg fényben a hal hasa csillan
csak egy pillanat holtomiglan
határt szabva a végtelennek
csak egy szempárban megjelenjek
csak egy kortyért a láz kirázzon
csak egy percre őrizzem árnyam
csak egy nyomot hagyjak az aljon
aztán többé senki se lásson
senki se halljon
eltelhetnek évezredek
a csend a csend feltámadásom

 

 

 

Vallomás a költészetről

A lírai én: az esetleges, az anekdota, az impresszió önmagában érdektelen, magánügy. A történések homokja alól ki kell bukkannia az igazság, a törvények kő-arcának. A költészet tanúságtétel az emberről és színpadáról, az életről.

De a lírai vers nem regény vagy színmű, hogy teljes életdarabot mutasson be. A költő néhány verssor erejéig megállítja a napot, hogy küzdelmét megvilágítsa. A verses beszéd ünnep, lényeglátás és a szavak ünnepe. Az élet analógiáit kell megragadnia, töménynek, kifejezőnek és asszociatívnak, a szokványostól különbözőnek kell lennie, hogy világokat állítson egymás mellé: a valódit és a képzeletét.

Mégis a líra azzal érdemli meg nevét, hogy indulatot közvetít: ezért egyszeri és drámai megnyilatkozás is.

A költészet mindig a személyes és az egyetemes kölcsönhatásából születik meg.

 

 

 

Lobbanások

[1973]

 

 

 

 

Bájoló

Csontjaimban barangoló
látásomban törvénykező
egem örök hóhatárán
szavaimnak faluvégén
el ne szállj
mondd ki
amitől
némán is bong még a száj
csontjaimban barangoló
mondd ki

 

 

 

A harmadik kívánság

Befelé figyelve
a szívdobbanást halljam kakukkszónak
teljes élet
oly egyszerűen szóljak
mint kardvágás elbeszélése a testen
másíthatatlan önmagam
mint kőszobor a szakadó esőben
a képet
lezárt pillámon át is lássam
Végül a kéz mozdulata
ahogy elejti

 

 

 

Visszanézve

Egy szűk mezsgyén haladtam az egyetlen
ige felé elnémulóban
Ha megláttad foltot a szemhatáron
süllyedni emelkedni testemet
az út írt engem nem mehettem
másfelé s most az a mezsgye vagyok
már soha semmi több
és soha kevesebb

 

 

 

Névadás

Azt az egyet
a kupacból fölveszi
tenyerében görgeti
cirógatja lapogatja
simogatja csiszolgatja
formát ad neki
formát metsz és formát hornyol
domborít
horpadások emelkedők
mondják el a jelenidőt
érdességek visszfények a
távolit
keresztbe húz egy-egy árkot
vésete könyvtárnyi
szaporodnak a rovátkák
sűrüsödik árnyuk
keze nyomán holtodiglan
nincs felület már iratlan
ha rákarcol rézsűt mélyít
romlik törik az anyag
markában csak torzó
csak dirib-darab
szemcséit pergeti
a marok kinyílik
azt az egyet
elveti

 

 

 

A hihetetlen

Mesélik nekem ezt a
rólam szóló hihetetlen történetet
Beállványozva csontjaim közé
éltem mozdulatlanul
s kezem részt vett törvénykezett
csapongott egeken
mutatják mutatják nekem
Megállj kiáltok rá megállj
mit teszel
ezt a jelenést másképp gondoltam el
de máris elinal
nevemben él és szerepel
Mondjátok legalább
feltarthatatlan rohamát
kik láttátok frissen kelt forró életem
honnan vettem
a semmiségen át
szirtről szirtre lépni
ezt a zerge-szivet

 

 

 

A sors fölött

Reggelente a sors
feltámad mint a szél
még fölöttem szitál
míg magamra veszem árnyékomat
és szembenézni indulok az úton
hogy kimerjem a folyóból a zúgást
a gesztusok tömbjeiből az arcot
megtudjam az álló kerék történetét
oh visszavont istenhozzádok álma
s változatlan minden fénynyugtakor
tűző tekintetedhez hazatérő
szöglet-profil erős alsó-ajak
de egy kocsirúd vágtatásra várva
kitárult ablak mord szemöldöke
a nappal feszülete lángol
a koponya varratai mögött
Hadd kiáltsak vészt itt csak itt
fatetőről milyen is macskaszemmel
a puha talpon somfordáló élet

 

 

 

Az ige

Amíg szavaim összekulcsolom
támadj fel szunnyadó
amíg szavaim botorkálnak
gondolj föléjük tetőt
mikor árnyuk legrövidebb
amíg szavaim szavak
fennsíkokon tűnődnek
kibukkannak meredély elé
hídnak néznek minden ragyogást
kelj roppantsd szét
amíg repesnek tovanyilallnak
szavak
te is te is

 

 

 

A töredék

Ez a dal
a kóda előtt foszlott szét
vagy szerelvényünk futott el mellette
vagy töredéknek született
minden ébredéskor felsajdul
sose-volt sose-lesz
létre

 

 

 

Jelek

és közöttük egy Föd nevezetű
Az évek gyufalobbanása
fűvel benőtt kiáltások felett
a nagyság ködkürtje néha
tarkónkon egy-egy forró fuvallat
hetekig égett
kváder-kövek
már csak a pernye névre hallgatók
pár suháng még dödög
megszakítja az idő futását
Aztán amit a hold lát
ha szolgálata már lejárt

 

 

 

A párbeszéden innen

Elmúlnak itt
kiülnek az éghatárra
a fénytelenbe térnek
de átszól visszaszól
egy percre még
mondd édes egy
akár állsz akár nyugszol
beszéld el
Oh ha lehetnénk
egyszerre inneniek s odaátiak
nézhetnünk magunkat akik nézünk
de addig fal meg lombhomály meg
a sík is csupán vizszintes vadon
de addig a követségbe küldött
legszélesebb röpképet
a bika-nagy mozdulatot
érdes felhámra karcoljuk
Itt járt

 

 

 

A felszín alatt

Ahol egyszer kedvünkre lakoztunk
fönn a poharak körbejárnak
s évszakváltásra éhes arcaik
mint városkulcsot kínálják viszik
fanyűvők
s a kör boldogságára várnak
De idelenn
mezsgyétlen utakon
az évek ízessége odavan
záporok vallomása
zivatarok csont-kamaráiban
végleges kő sorsára válva
s bár a naponta tanult
s naponta feledett
hiábavaló szédület
hajtásaim még tépi rázza
szirmok dinomdánoma
s tekintetes madarak szárnytörése
bordáim karéjára vésve
A lenti léthez tartozom
a látvány-alji éjszakához
már tapintható vas-sötéthez
nem üti át
a pillantások sorozat-lövése
s a várva várt nap
a másnap
megismerése ingoványnak
cserép-edény dicsőségére jutva
határom a föld köldöke
mert lefelé növekszik lefelé
mi félig egy évszázadé
a felszín alatt repesnek lobognak
rostokra alvadt
parázslásaim tűzigéim
a legboldogabb robbanások
már láthatatlan
rengetnek egy világot
Amikor fejsze vettetik
a tenyészet lélegző tengerét
egy percre elfelejtve
fogj csákányt gyökeremre
és tönkömet kifordítva a fényre
ha bámész szemek szákjába veted
a mélyvilági zárt természetet
mi sorsnak is csak akkor lesz kerek
ismerd fel végre
göcsörtjeiben gyök-bogaiban
vággyá kövült
de ki sose hűlt
lángrajzaimat tűzvészeimet

 

 

 

Násznép

Ez az én utam
bogot köt a földre
Vígan vagyok
itt is ott is felvillannak húsom pecsétei
egy árnyéknyira
előttem násznagyom
kiáltásaimat négy égtáj felé dobálom
léc-mennyezetek alatt
égek lobogok
egy emlékezetnyire
különbözöm mindenkitől
Rokonaim ti jelenvalók
ti tudjátok születtem
a kikötött földet
a békén füvelőt
egy árnyéknyira megbokrosítottam
násznépem
együtt kurjantottunk váratlan szurdokokba
hallgatjuk a kívülállók ajtódöngetését
jutnának beljebb egy emlékezetnyire
bebocsáttatásuk szemhatárán éldegélnek
s fölöttünk a mi percünk toronykakasa
 
Hullass el egy tollat
 
talpalatnyi tér bírája
 
hadd tűzzem hajamba
 
méltóságom más röptének ára
Ünneprontó mindenki az ünnepélyen
gyalulatlan deszkalaphoz
másik világot mozdít érkezik
inga-lengése szüneteiben
mohón tallózik jövendő
próbáltatásom térkép-lapjain
betűzhetetlen csöndem alatti
mély-mámorokba bele-belehallgat
Te tudod násznagyom
lépteimnek paradicsomában
kimondatlan parancsszóra jártam
anyja temetésén a dér kopogását
sortűz elültével poszáta csettegését
sohase hallotta
ki nem lépett velem

 

 

 

A teremtés után

 

I. A hasonmás

A vizek közepén az otthon az áhított birodalom
tornyot tör szét emel újra egyetlen mozdulatom
Századokig tűnődnek gólyalábon sóder-falak
leomlanak s a habon már mutatják is orcájukat
Ahol végre megállhat utazó két sóvár szemem
Avagy láttál-e Láttam hal hömpölyög cserepeken
Hűsvérűek hártyáiból küldi ezüst kacs buborék
percenként mély ablakokon át mikulás-üzenetét
Parttól partig ki se feszült kötelén a hang boldogan
csak erősebb mint szerelmes vagy mint a fény míg átsuhan
Visszatekintve a mellvédről minduntalan következik
az arc is a folyvást múló s az ígéret az igazi
Forgószélben nyöszörög az úton nomád lombkorona
itt szótalan aszkézise hajladozik ide-oda
A víztükrön önfeledten szökdécselve tova a súly
törvényeit áthágja és szent életet kavics tanul
 

II. A történelem

Megszűnék a hetedik napon
Ez hát a nyolcadik nap
ujjad vonását hiába ismételgeted
kés-hideg vizek pusztájában
egy percig meg nem él
villanypóznáról a szél magánbeszéde
szétszóratott a gyülekezet
Nyolcadik nap
Első se Névtelen
az a földdarab névtelen ahová
szemelgetni madár lábát sem teszi
s az egykedvű gyűrűkről ki se tudja
a víz színére mi vetette
süllyedő házak orma
levegőre bukkanó esti hal
Ki élt itt
A körforgás tábláinál meg-megállt
kusza ágakra mintázta kérdéseit
jelzetlen úton maradt el szive
s minden percre ajándékba kapta
Krétával írta mégis életét
Ahol az anyag szólni szelidült
elmerült harangok burájában
a tenger közönye imádkozik
Szüntelen a mutatvány odafent
Változni születtünk
évről évre falevelek zendülése
gyors érverésben robogó messziség
hajnalonta az élveszülők pára-virágai
nem léccel ronggyal eggyé habart évelő emlékek
de egy folt zöld felburranó fácánná
egy szempárban felleg múltán a ragyogás
nem az áradat kardcsapása
hasonlatosság színhelye a tér
Az egéből letaszított
ember sár-eres orcáját fölveti
vonásain az eltiport
egy órába sajtolt történelem
tekintsen ránk ez deleljen fölöttünk
legszebb táj egy arcon a barázda
az időn szerzett bosszú egy rovása
Változni születtünk
Sár-eres arc emelkedj a föld fölé
iszap-emlékű hályogos nap
derengj ránk az éjszaka szünetében

 

 

 

Megáll az idő

Ez a ciripelés
elmetszi a nyarat
két félre szétesik
az élet bársony bolt alatt
az eddig minden zubogó
vénája szétreped
csak eztán jön a legkülönb
ízek igérete
egy percre a hang tűhegyén
a szívdobbanás fennakad

 

 

 

A kimondatlan élet

Nekiszilajodva bokáztunk
egy lángoló házban
A megtörténtek sodronyinge
s nem illik már egyik se rám
Lehunyt szemhéjam alatt
országolok aztán elalszom
A kifakult betűk
felsajognak bennem nappal is
A szabadulás
talált pénz csillogása a küszöbfán
A kimondatlan élet fölött
kiálts át mi kellene
Fölösleges rigófütty pirkadatkor
míg csak le nem hull arcom vázlata

 

 

 

Keretben

Egy percnyi föld
élükre állított percek
az ég magas
egyszeriek a csontok
Keretbe fog
egy idős fa szélzászlaja
egy fonott szék álma a rendről
Megváltásnak elég-e
Bár lehetne
egy tekintetbe
a nap teljes ívét
a fénykeltét a fénylementét
s a repesést a delelőt
Lehelet messziségben
aki voltam
amit kihasítok
az éjszakából

 

 

 

Látkép fokozatokban

 

A kép

Majd a boltozatok emlői
szívni a tenyérbe fogott
a megmarkolt vágyat
Harangtornyok döfése
nyílnak tárulnak
az idegen test kagyló-izmai
Homlokzatok
barangolás a vonzerő ellen
belső oázisok öröme
S a fény a fény
 

A váz

Föl csak föl
vas-madarak zörögnek
a feltalált természet csikorog
csak a rozsda szikrái
nappalok lobbanásai közt
álom a mágnességről
 

Az ikon

Valaki jött
egy húr megpendült
támadt kerekedett
hol is
merre is
 

A jel

A már és a még
az is ez is
csak a már a már a már
még
messze kívül
és egyszer egyszer

 

 

 

Kalitkák

Az ide-odaröpködő
bordái közé zárt szivet
csalogathatod kifelé
szorosabb börtön őrzi rég
kinyithatod a reteszét
röpte új kalitkát keres
a rásimuló ég-burát
szemhatárnak egy tenyeret
s akit emelnek szárnyai
nagy vonulások idején
hallatja repülés-jelét
széltámadattal nekivág
és összezúzva megleled
mert rács volt neki egy tenyér
zárka csupán a szemhatár
az ide-odaröpködő
lüktetésének foglya lett

 

 

 

Az ajtó előtt

Bejutni
egy tenyértől körvonalat
becenévtől kapni multat
kérdésektől létemnek teret
egy kézmozdulatra
városok omlanak táj domborodik
lélegzet-vesztve
egy pillanat a szív vándorútja
egyetlen szenvedélybe burkolódzva
lobogni
az űr szelében ingó csupasz élet
a puszta életért
más árnyékok háttere előtt
Vásznon-túli szemmel
lásd aki nézel
szembeloccsant
orcáimon végigpatakzik
nemzedéknyi sors
lásd lábnyomaim története
befújja a homok
Egy perc még névtelenül
kattanj kilincs
itt kezdődj nagyvilág

 

 

 

Káromlás Scott kapitányért

Nekem nem diadal
kószálnom a megszelidített hómezőkön
sem a nap a hiábavaló
mindennapi szívdobbanása a tetszhalott világon
éjszakánként
színeket látok sárgás-viola lábszárcsontokat
testvérük kóstolta ami a földön egyetlen
de még inamhoz kötve szégyenemre
agyonhajszolt zúzott gebe
a lábszárcsont él legtovább a sírban
Apám vagy aki haladtál a zuhogásban
nevezzék a halál országlásának jégnek zimankónak
a véreső hónapjának
apám vagy akinek néma nyomaiba lépek
egy jégfűrész pár rovás mögöttem
nekem nem diadalom
átröppenni a kézműves remény emlékei fölött
nagyobbak ők a kidagadó ér hősei
apám
a Déli Sarkon csak második
a földön milliárdodik
te egyszeri aki voltál égbolt
két embernek oly mindegy vagy tíz milliónak
diadalív himnusz együttérzés
most csak sírásók köpése
nem több a másik ég üzenete
Egy perc alatt éveket élt
aki ennyit látott
A vakmerőt lehorgonyozták múzeumnak
a nagyváros édesvizén látogatják a madársorsúak
de nekem nem kiállítási tárgy
hányattatásaim tanúja
a holt bajtársak ravatala
Scott kapitányból csak lábszárcsontja maradt
de akivel a mínusz időkben
együtt futott kutyaszivem
nem fogadhatom el
konccá aszalt legendává párolt életét
nyelvet adok a zokogásnak
nyűszítek a fénytelenségbe
s két lépésre a mentőállomástól
lefekszem a hóba
természet végezd be művedet

 

 

 

Emlékezés egy birodalomra

Amikor hajdan emberbőrben éltem
s a nap napom megállt a delelőn
a szomjúság volt vezetőm
utak siettek előttem a térben
naiv követek s testközelben
lágyhúsok ringtak lantzenék
keltek bennem s hallgattam évszám
telhetetlenül lökdösött
egek és az átszitált föld között
önhalálomon szunnyadó
a megvakult nappalok énekét
éltem élettem egy sikolynyi évet
gyöngéd viaszból forró mályvaszín
bazalt-szirmokat gyúrtak ujjaim
egy belső nap perzselte dombokat
és túlduzzadva határaimon
sötét bozóttüzek közt csatakos
kürtőjébe a legfőbb földi jónak
leszálltam s folytattam a földet
egyszerre én ma holnap
jövendő földrengések vándoroltak
ott
varázsló voltam s elragadtatott
ma is amikor idelátszik
a part az a másik
ha újra rózsa-morzsolású
húst érint percegő izületem
eldobom sáska-álcám
és nem emlékezem
csak nevetlek titeket
egykönyvű istenek
nevetek rajtatok
kerékdobban forgó mókus-nagyok
ami volt az van
nincs nála erősebb
hatalom nincs nagyobb

 

 

 

Sámán

Mit tudtok ti
Mit tudtok ti Egy lombfűrész világ
műhelyében oly nehéz-kezüek
mint ördöngösök róttok össze
törmelék-létre szerkezeteket
lapulevél bolyha alatt mutattok
prófétát kezdetét időknek
prófétát kezdetét időknek Én
országok omlását egy arcon
egy augusztusi éjszakát szorulni
a mind feszülőbb szívre érszorítót
hársfaillat kürtjét eszmélni szítót
szavamra megtorpan a fény
egy tágra nyílt pupilla peremén
holtomiglan a napgyűrű alatt
felhőkből vések szobrokat
könnyű suháng pallóként háncsa-fosztva
átfektetve a mélységek felett
üdve felé tör rajta férfi-sorsom
s rostjaiból felnyög a szabad erdő
emlékezete vadon évtized
Barkácsolók fölviszitek az égre
én a tákolt szárny árnyéka alatt
nyomom a sárba
a szálfa-ember arcát
s kérdezzetek hiába
bűvös füvemnek nincsen neve se
csontjaimba írva
varázsereje

 

 

 

A görögök megvakítják Polüphémoszt

Mert egyszemű
mert ebéde ínyencfalata más
mert gyalogútja nem ismeretes
mert pásztorkodik bár született kovács
mert nem hallott napszámra kárókatonát
mert a jelen énekét füleli
mert nem épít barlangjában tanyázik
mert barlangját építi babérfüggönnyel ékíti
fedeznek a lábszárak térdhajlatok
izzó rudat emelnek
mint hajóbordán a csapszeg lyukát
szúrják-fúrják ki egy szemét
mert odúja a halál otthona
De hírek élnek benne is
minden látó szem egyformán mint nap ragyog
s mindenkiben lakik egy halál
szirt-tépő izmát épp úgy feszíti
mint puszta kézzel evező
a jelen teste látható
s trillázhat bár édesen
zománc pihéket hullat a jövő
Még útra kel itt sok hajós
a hökkenet nem múlik el soha
a mert és a de párbeszédét
meddig hallgatod
örökös vizek ura

 

 

 

A szellem éneke

Határtalan
egy szomszéd fa s a csillagnép között
sóvárgások parázslásától szabadon
kódorgok amint felhigul
s míg megalvad a menny
lent két lábra állt hangyaboly
pipiskedik
kereplő föld fölött
szélörvénnyel imádkozom
tükröm a víz sivataga
arcom szirtekre fektetem
és ahol már dermedezik
a tenyészet párája
szemem barack-mag tágra tárom
csípős könnyekért
s fenti sólyom-pályámról
lepillantva boldogan
látom magamat
bukdácsolni kátyús mély-úton
csuklómra fűzve billeg
egy nyájas medvebocs
és puha orrát rejteni
háromfejű izmom növekszik
váz-létemre hús
teljes sorsért ér-lüktetés
kiváncsi szíve
ne görögjön szanaszét
mert ismeretlen
tőrrel várja a bozót
s fönt teremtés előtt az ősi arc
igaztalan szomorkodik
egy ágy lábánál holdas éjszaka
már heves árnyékát veti
levegő ég tanácstalan ura
zokogok hallgatag
és mindennapos tekintetemet
elfátyolozza megráz
a napraforgó nevetés
szőlőtőkék oltárához kuporodom
egy biling sorsán csüngve sárban
apróvadak sorsának részese
lakom
más koponyák között
kotlós sötétben hevülök
a porteke dagálya hajt
a félhomályban lágy tenyér
bordám tapintja hasfalam
konturt talál
mennyei magányomban zokogok
s verejtékemben nyugszom el
test a térben különbözöm

 

 

 

Az öreg kassák

Rendíthetetlen
mért nem lehettél örökéletű
Annyi isten pásztorolt bennünket
megelégelted a terelést
talpad alatt a rög hazád otthonod
kard voltál
a föld szívének szegzett villogás
a köznapiban ősi nagyságra leltél
a fenségessel cimboráltál
szerszámmal a kézben
munkaruhában ültél asztalodhoz
egyszerűség gesztusa
ez a szegények eledele
Egy kukkantás a kezek rácsán keresztül
birodalmadról pontos üzenet
Kölcsön formáktól szabad szenvedély
beszéde tagolja szét a teret
egy-egy kiáltás vonala keresztez
egy kérdés éles konturja megállít
a gazdátlan világ vejszéinek tuss-mezsgyéi közt
kedves halaid bukkannak ki levegőre
egyértelmű színek gyűrűi külön szólamok
Az élet mezeje fehér lap
nincs itt csalóka alakjátszó pára
se formatorzító árny-facsaró sugárzás
a látvány érzéseink tiszta fonadéka
tarka regéket nem gyűjthet errefelé a vándor
tájadról igazmondó harangszó kondul fülébe
rend és tisztaság

 

 

 

Vakulásig

Az első fény riad
törli szeméből a pára-szöszt
a föld
előszólítja fáit
derékig merednek ki az időből
szólítja vizeit
csigáktól tajtékos a tors
tar habokon
élveszülők boronája
szólít szólít és seregelnek
sudár-magányosak
tenyészni áhitók
egy lobbanásnyi létre óriások
viaszérett öröm aratói
aki most érkezik
nevéért fut könyörögni
próbál ő is fényesedni
meddig

 

 

 

A tér vádolása

Amikor a kezek
a verdesők a nyújtózók az érdesek
amikor a lábak
a roggyanók az útra váltak
az ég peremén keretet
s hol megülhet a fény
a lüktetés tarkasága
tetőn ablakon határra találtak
a vágynak lakható térre a földtekén
a lét már kristály-szerkezet
és minden lepattintott lemeze
másolat a szimetriáról
csak egy marad
váratlan szögben nyúlva égen-földön át
elrúgni szilárd támaszát
felolvadva a ragyogásban
lebegni felhő súlytalan
pikkely-villódzás szirom-remegés
a testen áttűnnek világok
s az a test dereng a tárgyakon által
elszabadult természet rögtönöz
új természet természetek sorában

 

 

 

A madarak

Hol halnak meg a madarak
Ha a föld már kezed ügyében
pörgetheted most rajta mindenütt
látod ezüstlő hajszálaidat
látod
a fatörzsben a tekebábot
ha markodban már csak efféle
felváltatlan kérdés marad
mire sem a gömbölyü égen
sem a szórakoztató föld szinén
körszivárvány avagy
porban patkó nem is emberi agy
feleletet nem ad
hol halnak meg a madarak
hajnalokon
ha elhallgat az összkar
és partot tapogatva
a szív ködkürtje tülköl
fülelsz a sarjerdő felé
meghaltak-e mind

 

 

 

Gyümölcsfák vadona

A víz az éltető
a föld kalandok anyja
kilépni innen szívfájdalom
Gyümölcsfák vadona
gazdátlan törzsek nedvek zamatok
a helyek ahol nem bujtottatok
névtelenek sötétek
ellenszegülő rögöt sarcoló
lassított gejzirek
magatokban garázdák
minden évben újra teljesedtek
teremtek jégrozsdásat férgeset
szédülve a szélben
megejtitek a szédítőt
elfelejtett szilvaág almaág
elvadultan is strázsák
rangtalan csoda
hangok otthona
új zöldjei közt átcikázik
a határtalan üvegen rovátka
boldogság lobbanása
csillanó öröm pókhálóiban
megkötözve áll
megáll
gyümölcsfák vadona
strázsa

 

 

 

Szomorúság órája

A csendet akarom
a robbanás előtti öntudatlan
anyagok boldog némaságát
a lüktető nem-lóduló szivet
Szavak előtti ősrengetegek
anyaölébe vágyom
a névtelenség krónikátlan
sztyeppéin maradjak el
A mindennapi a mesebeli
lapulevél alatt
akarom a test örök szunnyadását
holt nyelvnek az én üzenetemet
megfejtetlen kőtábla-dacnak

 

 

 

Felragyog

Ha mindennapi horizontja
az elé tett poharak üledéke
hunyt szeme azért felragyog
s rejtekéből kivetít
nem-alkonyuló margaréta napokat
ismeretlen arcról fennsíkok szele fúj
egy kerti lóca erezetén
világjárása célba fut
csillagait zsebében csörgeti
könyökkel sikált eget dob feje fölé
rávon némi borulatot
a föld megméretik

 

 

 

A föld tánca

Esteledő őszi ég tövében
ülünk s morzsáljuk szét életünk
e-világi visszfényeket öltött
rajzolatok és deresedünk
Egy-egy kéz még a tér vadonában
megrebben s a homály felitat
a nappalból csordult minden nótát
szűkölést kurjongatásokat
Egy fürge nap színemult pecséte
fölöttünk s míg fájó nyugtalan
nagyvad sorsunk feltöri a zárát
olvad már új bélyege arany
Vettem én is tenyérre e földet
s töppedhet most sutban éjszakák
esztendein át orromban érzem
szédült tánca kakukkfű-szagát

 

 

 

A képzelet

Beszegni a véget nem-érőt
füstifecske
törvényeidbe öltözöm
bozótfutók
rémülete zökkenti röptömet
hasonlítok
s minden képből átváltozom

 

 

 

Aktok újvilága

Hallgatásomból érkezem
szemhéjam éjszakája
felszakadt
a némaságban Columbus Luther
ha nyomkereső szíve veri fel
hús a hús parazsán
földet kiáltok új világokat
a tájolót is olykor vízre vetve
te voltál földem nagy rázkódtató
parttalanság csak benned éltem otthon
s fűszeres ismeretlen hajlatok
most kölcsön sorsom a test végtelen
percenként futnom öblötökbe
s utakra éhen rajtatok bolyongnom

 

 

 

Álombeszéde

Ott szunnyadok
minden látvány alatt
nyújtsd felém kezedet
szánts végig ujjbegyeddel
máris eszmélek édes
maró történeteket élni

 

 

 

Nyári szállás

Csak addig szeress
míg a tenger a fövenyről visszatér
apálynyi haladék
még egyszer a menny keresése
Megkeményedik a szív
mint a tölgyfa ripacsai
Az évek
vércirmos szárnyú tetemmé lőve
sorba kiterítve hevernek
tőrbe csalt csatárlánc
Te is
mire felocsúdsz meglásd
az első hideg sókristályai
kiverik a látszat-világ felszinét
Csak addig szeress
míg a föld feltárja átizzott csontjait
Az én pacsirtám
nem a harmat-párás fűből ébreszt
bajkiáltó szava zegernye
szaggatja rázza
e nyári szállás eresztékeit

 

 

 

Az emlék anatómiája

Zúgtak a fák
mást mit is mondhatok
ég zengett borult kiderült
és ugyanaz vagyok
Fémszürkén párabolyhosan
palackzölden a Balaton
záporesők szünetjele
folytattam folytatom
Ott a szerelem zölddió
korát a váratlan izet
éreztem benne a roppanó
csonthéjas szerkezet
Szökkent cikázott tovahussant
a csivogó a cserregő
nevét cserélte színeit
az arc-nélküli nagy idő

 

 

 

Nélküled

Nélküled
minden pillanat
mint kárhozottnak lődörögni
üres űrben
parlag ég alatt
Hol a futónövény harsogása
hátam puszta kő
kőoszlop
hol az orom a tető
mezítláb futottál elém
a torson át
nélküled
az élet pusztává apad
rommező

 

 

 

Szólítás

Síremlékem előtt
mondtam mindezt neked
s nem láthatom azt a követ se
A deresedő
szögletet éleket tapint
tetőt húzni se tervez
kivájhatja már szemét
észrevétlen
tegnapjai épültek palotává
abban is más lakik
de fedél de erősség
voltam a sors szállása
egy napfogyatkozásra

 

 

 

Sóhaj

Vedd el tőlem
az első órák idejét
a halál felé utazó szivemnek
add a folytatás melegét
hadd donghassam még s ujra még
A nap süt
árnyékot ad a fa
de minden csak veled szép

 

 

 

Véset

Amit bezárt öt ujjam
amit ökölre fogtam
nevét sosem tudom majd
megmondja más
És reggel lesz meg este
és nappal lesz meg éjjel
de mindez már pazarlás
tücsök-siránkozás

 

 

 

Megérkezés

Vázam drámáját felmutatom
láttok egy-egy izületet
minden órát testemen konditok ki
galambrajként röpködtök körülötte
Az éjszakai arcom jön velem
s ez az útonlevés érkezés
Indiák híre mindig a kiáltás
a csend tengermorajlása utána

 

 

 

A dallam

Bordáim közti hangot hallgatok
naponta az egyszer-volt dallamot
zúgók kondulnak bele rokonok
útnak eredtem
megszűntem régen
világgá lettem
ez a hang vagyok

 

 

 

Rovások

[1980]

 

 

 

 

A színen áthalad

A portrék egyértelmüsége
nem istenem
megállított idő
egy harapás történelem
inkább ahogy a színen áthalad
cinke-fogással függve szétnéz
szemét villantva változik
és visszaint hogy majd lehet
csendíti a szív érceit
a csontokat megpenditi

 

 

 

Cserép

Hallgass bujtogató
tisztán hallassék a hang
éjjel-nappal faggatlak
anyám
útközben hol herdáltam el
a nevetést
arcom eredetét kő-lényegét
kivallják az idő só-nyomai
véletlen harmóniát
keresztülhúznak rovások
amit nem mondhatott
nem mond el már soha
a test leborítandó pohara
cserepek önáltatása

 

 

 

Hasonmás

Félálomban sosem vagyok
se túlélő se kisgyerek
minden élő percem saját
halálával teljesebb
s mivel egy élet halni sok
változni kevés
hasonmásomnak tettetem magam
arcom álarca alatt
mozdulatlan szirtjei között
hol a búvó élet halad
mélyre merülök
önmagamba

 

 

 

A tűz etetése

Más legendából tévedtek ide
lépegető fák
nem tanulták
a megváltó arcjáték beszédét
kioltott indulatok láva-útját
nem ismerik
a hely s a perc marasztalását
az alvó boldog önvesztéseit
nyalábba még nem szoritott
élőfa-álcájú botok
végszóra zúg föl életük
sose próbálták
a vallomások vérömléseit
az isten-józanok
mindig tavalyi sorsukat növényi
létük megszokott rohama beszéli
rostjaik naprendszere kiszabott
jég-korszakukat túl nem élik
szavukat szegi ha nem ózon
tanúságot mondani hóból
hogy olvashatták volna napszám
hanyatt fekve világnyi padkán
a penész-foltok képirását
kártyajóslatok szigetének
Etetem a tűz kutyáit
és ti faágakról beszéltek

 

 

 

Nyomolvasás

Lépések nyoma az időben
halálfutó test találkozik
gömbjében rezeg
a másik remegés
kallódik tovább
szavai levelenkint zúgnak
az időben nyomok
az örök fű már egyenesedik
morzsalék kor indiánjai
álmatlan a mindennapi ragyogásban
vonulunk kitalált hegyek alján

 

 

 

Visszfény

Ujjaim között átcsorog
a puszta kézzel meritett
évekkel tájolt tanuság
de ahol az idő nyomtalan
öt érzék csupasz jelene
benéztem a mennyországba
tekints rám
még ma is ma is
megcsillannak rajtam halpénzei
roppanó csont bátorsága
átutazó nap boldog léttelen
szürkületben fényeskedem

 

 

 

Láthatatlan

Lámpafényben ázó üres padok
virágfürt ősz-csupálta gesztenyén
elvesztett kés ritkuló pázsiton
ahogy éves rozsda cifrázza ki
A megragadhatatlan kéz ami
egy sírtól jövőt a homályban
egyik székről másikra ülteti

 

 

 

Az én kalandja

Eljárogatok önmagamhoz
táblák terelték
karok keretezték
tallózott zörgetett
elégedetlen nyomkereső
elkongtak az őrjáratok óraütései
nap töredéke
keresztutakon álldogál
Csak lassan tanuskodunk

 

 

 

A beszéd folytatása

Mi kell ide
Árnyékvesztést hitelesítő harangszó
villámfényre a megmondtam égzengése
legszebb a ráismerés ugye
a találkozás-önmagammal szigetén
A röpülő ménen tett utazásról
minek meséljek
a ló csak vízszintes törzs vágtatása
a ló csak kátyús úton döccenő szekér
csak szárny röpíti toll vagy könnyűfém
a mában is tegnapot keresőt
És az az út a csúcsokon
ajtónyitás a sose-látottra
bordáim közt verdeső fióka
hajam pernyeszagáról szót sem ejtek
hisz a tűrhetetlen tűz miatt esett
különc érkezésem hasmánt a nap alatt
S a csöndet megtörve hirtelen
ég és föld szárazfa sercenése
váratlanul egymásra lelt szavak
minek említsem
ki várt rám s mit suttogott az erdőszélen
krónikájából kihűlt a testi láz
lakatlan csigaház
a fűben
Kezem fején erek domborzata
nézd ez az én vidékem
feszült tekintet és szemhéj rebegése
az én történetem
s ameddig lábam ér
ott a világ vége
hallgatok a volt-egyszer igazáról
csak azt mondom neked amit látsz
külön-külön a szivárvány színeit

 

 

 

Kétszólamú ének

Nemrég ültettél árnyékhozónak
s arabeszknek lested már sebszájaim
cölöplábazatul szántál otthonodba
megmaradni a zsombékokon
De mért a dőzsölő gesztusok
váltságdíj az embert-ürítőnek
Nyurguló életem iskolázni
rámemelted ágfűrészedet
aztán láttál bennem oszlopot
tegnap élő ma útjelző pózna
évelő lépéseket igazgat
s fontad rám szárítóköteled
A tenyér is csésze összetörni
mire jó ezt a sors-cserepet
Majd fülelted a kéreg darócát
sudarukba veszve
szólalnak-e forgács-énekek
a sötétség olajsűrüjében
napszilánkok fölizzanak-e
ezer éjjel figyelhet így vajon
fagy-álmában nyujtózik a geszt
Új reggelek balta-éhe
kockán perdülő napok
Ó hogy érdemeljelek ki
rovástalan éjszakák
érlelő magánbeszéde

 

 

 

Gyümölcsszedés

A test madárpróbája odafenn
vendégünnepek kolonca levásott
a főt személytelen
tenyészet koronázza
s ahol a szív lehorgad
mint állkapcsa halottnak
ahol hajdan a tűzhelyre ütöttem
felejtett utakon
halkul a párkák dohogása
Tekintetek között
csetlő-botló szerkezet
rongyoskodtam valaha
fülemben most csak egy húr ciripel
futtában az év dala
száraz hő zuhog
a bőrön csergedező fényhavak
emberelőtti nyelven vallanak
Hiú az ezer pattogás
a földtől elszakadva
a lehetetlen gallyán fönnakadva
tépem rázom mit a holnap
markában összeroppant
gyepet hízlalnak a kopáncsok
hártyahéját majd megaszalja
ki húsát is fogára szabja
de költözőknek aki társa
órányi alakváltozásra
levéltelen napokban is
másik életét visszavárja

 

 

 

A forrás útja

Ki másban hallgatott
kőtorlaszán kitör
partot nem ismerő
meztelen tisztaság
Ki eddig bujdokolt
egyszerre a fénybe lő
kinek csak adatott
ezután egyre ad
Már egyszerre csobog
csillog tovaszökell
a tegnap léttelen
sereggé lényegül
Minden lépésre más
folyvást alakot ölt
a teste-árnya-sincs
határtalanba lép
Bölcsőjébe harap
zsombékká domborul
ki önnön gyermeke
saját dajkája lett
Fölbuzog lenge sás
gerincén káka zöld
kardján kalászol ős
sűrűként bólogat
A magába-vadult
gyümölcsfa rostjain
szivárog gömbölyű
piros száz nevetés
Látatlan ereken
zsendül Habjaiban
tocsog barom tipor
növendékei közt
Messze fut mit se tud
játékos tenyerén
színéhez hű parányi
sövény kút háztető
Szijáccsá tépdesi
cseréppé tördeli
a szemre jelenvaló
sorsát rezegteti
Távol harsog ezer
nevén új kórusa
s kiváncsian bugyog
iszamos méhen át

 

 

 

Pásztorfej

Összeábdált épület
félrebillent cicomátlan
formának nyers
letarolt lét szalmaszála
nem utolsó
ezredekig is tanyáznak
viszontlátod ilyen házban
a természet puszta gyöke
letört gyürke egyenetlen
csak ahogy az évek vásták
makrapipa mezsgyétlen füst
tarjagos lágy derengését
lilás árnyat dob rá napnak
talapzata bütykös marok
tekert háncsa az időnek
összefűzi ne porladjon
szét névtelen meddő kőnek

 

 

 

Török temető

Az őr kövek
rég senkit se vigyáznak
kallódó horgonyai
tenger éveiben elkorhadt armadának
Rájuk lehelt
A tan vadűző szenvedélye
röptette őket messziről
lecsapni más fészekre bármiféle
Élve nyúzott történetek
ökörbőre rájuk zsugorodott
készületlenül éjszakákra
most rögök közt kavicsok
Napok éjek szemhéja alatt
ahogy görget az ár
emberöltőnyi kínok szemvizében
szilánknak alszanak
Gőzszín mezű vidéken
holdjuk is idegen
csak azt értik lent kuporogva
mit a roppanó föld üzen
Tollukban főtt sasok
Az összhang tűhegyére
élő kórus repes
hangtalan a torzó másbeszéde

 

 

 

Kakukkszó

Kelni és lefeküdni
kakukkolás konok
közben beszédes rengeteg
ingó talapzatok
Rügyek tátognak nyúl szökell
keresztül porcelán
pillanatain aljnövény
hangolatlan peng egy patán
Alakrejtve a láng zöld
házában rostokol
repeshet már zsarát-más
lét várja valahol
Egyetlen húrt rezegtet
cifrázhatatlanul
ingyen testhez ki másik
lelket már nem tanul
Nem pletyka sors csupán
mi lehet távoli
határait jelével
látatlan beszegi
Százhúsz száz évig egy nap
míg csak kakukkolok
visszhangzik az a sűrű
ami én is vagyok

 

 

 

Idén

Hajnalban látatlan víg szava szól
hol dalol bujdokol
tölgyön jegenyén
bükkön juharon
hol rejtheti fészke hol
megadja-e újra idén
megpillantanom
a szőkerigó
begyében a bujtogató
aki tudja mi a jó
a dal amit ma elveszítek
zsákmányleső fürge tekintet
legyek újra kiváncsi
lélek megint fölajzva várni

 

 

 

Néma dal

Csupált gallyon megül
a csőr a toll a csüd
gubbaszt a madár egyetlen tojás
benne alszanak
erdőnyi zenekarok
korlátlan lét szegélyén
néma dala mögül
ezer zöld torok
sárgára rőtre forrt harag
csitíthatatlan a rét
a fölhevült föld szózata
enyhülten permetezve szét
gyönyörű de nem maradt
szomorú s ez sem marad
kisértetjáró évszakok
mondd micsodák

 

 

 

Testben körutazó

Reggeltől alkonyig aki téved
testbe zárt konok körutazó
repedező deszkái közé
este is testben tér meg
de mikor éjszakánk födele
újra csak fölhasad
nappali alvók aludjanak
ám én lássak nyitott
szemmel szőtt álmokat
melyeknek nem támad mása sem
éhen aznapi átváltozásra
Énemnek lakatolt ajtaján át
szívugrató látványok elé
megyek aranylani boldog másul
vállamon utazó ablakom
tán lehet kéznyujtásnyi közelben
holdtöltéjén egy arc sorsát lelnem
míg laza erdeje píneáknak
könyököl be vándor keretembe
sötétlő függönyüket csikozzák
zápor-pászmák és a napsugarak
szünetjelek nincsen bizonyosság
csak egy pár imbolyog önfeledten
s míg zaklatom a jó irányt kérdve
szemerkélhet a lány válláról le se véve
kezét a fiu szól minek egy fa
még ha Tassonak volt is a tölgye
ezret találhat e rengetegben

 

 

 

Újkori mágusok vonulása

Folyvást léptek mint lóról szállitott
napkeleti királyok
kiket sors űz de csillag nem irányít
lépkedtek egyre lépkedtek ahogy
embernek valónál nagyobb
terhével végpercén anya döcög
elüldögélő korok távlatából
egykedvű tenyészet fölött
dolguk tevő seszínű rovarok
pedig lábuk vonszolva akaratlan
talpukon nyomról nyomra súlyosabb
a küszöb sara kert agyagja
zsigerükben a sértett föld mozog
gyerekszemnek nagy harmonika tátog
az övékben kicsinyített ablakok
s örökké folytak az utak
a hódara házsártos monológja
fülükbe jó tanácsot nem sugott
csupán egy hang lépj értem s még egy értem
s már évtizedek óta nincsenek
csak pillantások hangok menetelnek
és a felszínen helyük sebe mélyül
utánuk jelül beszakad

 

 

 

Viaskodás

Kerültem ama helyre
hol föld és ég közt közlekednek
egy velem maradt
áldj meg áldj meg
álmatlan éj pusztájában
tusakodtunk késlekedett az áldás
áldj meg harsogtam nyüszítettem
percegtem a fülébe
miféle nyelven érthetett
mi ült ki látatlan arcára
kérleltem áldj meg
kezem-szabta deszka kihajtson
hullott mag lombja
ablakom karistolja
a kőből is hangot sajtolhassak
várakozással elgyűrűzve
talapzatom sose forogjon
pórusom tágult izmom csomósodott
szorongató ez a hely az ég huzatában
váltig viaskodva félni is elfeledtem
tekintetem lándzsáját szögeztem a leírhatatlanra
s amikor az első derengésre eltűnt
csecsemő létükkel szóltak rám a dolgok
két ölre a présháztól három hant-szín őzgida
far-tükrük uti fényében szökellt tova
lándzsahegy tekintetemen csüggő sziklamászó
kicövekelt sorsomba huppanva
zárt szemhéjam alatt is enyém
a célra tartott látás fegyvere
s emlékeznem az én órámra
a függő időben biroktól kimarjult
lépteimben a fel-felötlő tengerjáró bicegés
járomcsontom fölött a fénytelenség rovásait
zsigereimben a tusa áldását hurcolom

 

 

 

A hírnök

In memoriam Rónay György

 
Szívtől szívig mint háztól házig
haladt s vonultak rajta át
s ez a menete volt a kongatás
tűzre zöldárra dáridóra
mindegy kongassatok
asztalfán falon csontokon
hangolni ünnepi dióra
verjetek az egy hangotok
vagytok csupán ezt az üzenetet
hordozta mind bukdácsolóbban
hisz föl-fölvetette a számüzöttet
szárnya s húzta az idegen súly
vendég nevén sok angyalgazda
a miértekért szólogatta
mert jó mulatság röpködőnek
békés makkolás elvarázsolt
szemnek mely nem jár sose máshol
csapongni túrni úgy ahogy
belenőttek rájuk szabott
szerep örök dél-idejébe
aludni nyitott szemhéjak alatt
ám akinek a föld kolonca
s nem juthat ó-honába vissza
feltört lábbal légszomjasan
köpködi a torkára alvadt
hír vércsomóit és virrasztva hunyt
szemmel tartja nagyobbnak egyre
a tudást amely botorkálni verte
Cikázva sorsunk szöcske magasában
ezért kellett szeretni bátran
vackunkon tipródva a porban
ezért kellett szeretni jobban

 

 

 

Hóember

Összekotornak majd utána
nehézkedő tárgyakat
horpadt keménykalap
egy-egy szénrög hullott répa
rúdon pár szál cirok
magvaszakadt világgá futása
kerítetlen televényén
nem fogant meg
helybenjárás aggságának foglya
Fintortalan üzenetét
kerülközött holmik
szertartása rég előrajzolta
A hóember sose mozdul
ha átélnéd milyen érzés
hómagányban megállni időket
a hóember sose strázsál
csapatostul
Ő az aki nem él sosem
mégis aggaszt és igéz
aki csak egyszer egész
roskasztja a teljesülés
Déli szélre töpped
átváltozik aki
mind kisebb létbe bujva
csergetegek regéit sűriti
míg tengerré nem teregeti
s felejti a szerepet
amit majd a nevetni tudó
arc új legendává szövöget

 

 

 

A szobrász emlékezete

In memoriam Megyeri Barna

 
Soványnak jobban szeretted
az embereket
szögbe tört izületek
fodrozódó hullámvonalak
a belső élet fogolylázadása
a többi boldogtalan kapkodás
amit ráhazudott a háj
legendává regélt a hús
de tanú csontok mértana
előtte még az ismeretlen útnak
szabadon a térben
más létre alakulnak
sóvár akt
húsevő növénynek
kucorgó
élő fán buggyant gyantacsöppnek
bajvívó isten kardcsapása
félkört suhint fölszúr az égre
s a teli bögy a büszke nyak
már hajnalt szól két rebbenésre
egymásban a feltámadásra
várakozunk
vándor formák új sorsra árnyak
így utazunk

 

 

 

Eltévedt ballada

Szemközt jött a tilalmas
dugta a napot oldalzsákba
vizet szikkasszon kibocsátja
fát elemésszen kibocsátja
sáskát aszalt már az a parlag
redőnyfényben ott az utat
többé sose láttam
s mert az egy szót otthon feledtem
jártomban fölettem
vissza se térhetek
aki hallod
fél évszázadot adtam neked
s már csak tátogok
egyetlen eleven marok
ösvényemre világítani
dobj belé egy fillér varázslatot

 

 

 

Hol volt

hol nem volt lett
világosság felé tapogatódzva
rámaradt ez a halál
az elveszett kő-súlya nyomja
az önnön éjjelében araszolva
szólítatlan fohászkodót
ráspoly-hang a felelete
minden lépte ólomcsizmájú
másnak
hajlítatlan jegenyeként
menetelő utitársnak
ki ismeri
az arc titkosírását ki ismeri
szertehúzó csontokon
a látatlan tehert
a duplán cipelt porhüvelyt
útközben a világosság felé

 

 

 

Éberálom

Különös írás
ahol felütve áll
utalása épp rám talál
Tornyoztam fáztam fölhevültem
de élt már az az ige régen
rám mutatott leiratlan
megjelölte vitézkedésem
Elinalnék
lábam-kezem ólom
a rámolvasott szó sújt
rázzatok föl
rázzatok föl Kár könyörögnöm
keljek bár ítéletidőre
örök jelen a betű
senki sem ébresztheti föl belőle

 

 

 

Szép éjszaka

Szép éjszaka
üvegen át
hajdan bekukkant lány-alakok
asztalomhoz két oldalamra ültek
egymással koccintottak
a kiömlött sörfoltot letörölték
szembenézőim arca elhomályosult
kifakult mint fák havas szellemképe
s függtem madár-lebegéssel
öröm elé hallgató semmiben
s ki Keats-szel együtt nem tudtam soha
mért nevetett föl álmában éjjel
most kolonctalan elememben
értettem és lebegtem

 

 

 

Álom

Betértem ide
engedjenek föl csontjaim
Micsoda szállás
szoros falak közé vezettek
poggyászom más kezében
lódulnék máris
ki a szabadba
fűszerekért élünk
arcok lampionjai
köréjük gyülekeznék
de hol az ünneplőm
a vigadókkal együtt
pörögni röptető sarum
jeltelenségem befödni
hol van patyolat ingem
teremtett tárgy ott állok
jelöletlen éjszakában
Világtalan csigalépcsőn
futkározom le és föl
matatok a homályban
mikorra a sutból
rendre előkerülhet
sarum makulátlan
ünneplőm patyolat ingem
rakva kicsiny motyóba
elhatárol egy testet
és a test kirajzol
föléje hajló arcokat
fölfedi végre a tanú
gesztusok vallomását
a kioltott világít

 

 

 

Regény

Mintha kitárt ablakból figyelném
hámba roppant csődör indulattal
lefektetett pisztolyként utaztam
az út mentén a szerencsejáték
törökméze tüzi parádéja
kormos erdő hamujából ének
gyiloklesőn irtáson keresztül
szétterpesztett combbal föltoronyló
ismeretlen céltáblám felé
Ami marad végül azutánra
ujra naiv állványozás vásár
lőporfüstről öntudatlan képpel
fútt rikoltó papirtrombitái
tohonya lekonyuló fülekben
duhaj fütty csak a tovaszáguldás
a televényt tarack-konoksággal
ők verik föl önként gavallérok
unt mezejük élő pipacsául
agyán nyugvó pihentetett fegyver
csődöröm a fű közé kicsapva

 

 

 

Álombeli film

Rólam forgatták azt a történetet
álmomban egyszerre több teremben vetítettek
s valamelyikben az én filmemet
öt pénztár előtt
kígyóztam álldogáló sorok között
melyik a nekem szóló előadás
azt se tudtam melyik sor az igazi
telt az idő
a hősre (rám vagy másra) már fény derült
bukása vagy fölemeltetése pergett
kitűnt régen sorsfordulatom
csak én nem ismertem előjelét
követ bontó szél sodort
kétségbeesett iramodásom
elkaphatnám bár egy árva csücskét
megírt históriámnak
s most ébren is visszavágyom az álmot
csiszolt ércében hátha végre
fölismerhettem volna magamat
hátha

 

 

 

Az érc-vendég

Ki tudja mennyi éve
a téren ólmozott magányban
ült betöltetlen űrben
közszemlére téve
s én félrecsuklott tengelyen
menekülve összemarkoltam
szertepattant szózatokat
s képébe hajitottam
Tégy végre valamit te ólom-élet
Fölkelt s lelőtt egy hanyatló napot
Test nélkül az űr csak a semmi
s élni éveket
fénytelen nem lehet
aranyfüstöt a nap helyére tenni
látó-pontnak dermedtem a térre

 

 

 

Zörgetés Zuboly ablakán

Ébredj kelj
fodros világ szálkás talapzata
itt neked írtak
néhány hálás jelenetet
megpendülsz istenülsz
a nagyok borostyán történetének
zárványa vagy
elnézegetnek pihenésül
Mert nagyurak nyilamodnak vadászni
édes tévedésekre
elvesztik magukat
egy nyári éjszaka
fűszer-növényei átütnek bőrükön
befülledt évtizedes szenvedélyüket
rikoltozzák kos kandur pávián
hangján világgá
s mi ez a hallali
csak szó csak üreges szó
csontos erő terítéke
sötétben pitypang-pehely is lehet
s ki távlata-sincs homályban lakott
majd maga kászálódik latyakos
gereznából elő ha nő a fény
Gyűrű-fordításra tündérkedik
aki ujján tisztelendő követ hord
De te tudod
egér-rágcsálás porlaszt minden éjt
a surranások kifürkészhetetlenek
s titkolt vájatokból törnek elő
alvók pántolatlan nyögései
te dongafa
görgő hordóban egy a sok közül
a bütykös markúval maradj
a vérző ujjúval a heges kezűvel
óvd a csúful kapott szamárfejet
nem vagy csak egy név a komédiában
nincs élő ki elmondja más mi voltál
elzengett szöveget ki nem vakarhatsz
s ha érdesebb hangokon köszörülgetsz
rettenetükben a finom szivek
talpadat látómezejükbe húzzák
Ébredj serkenj
kell a kórusba dadogás is
a megborzongó szalonnasütőknek
amin fönnakad az emlékezet
a megtört szólamon elcsukló dallamon
ember füle ilyet
ember szeme ilyet
számon ki se ejthetem
amit ébren álmodol

 

 

 

Epilógus a Szentivánéji álomhoz

Időztem
időzni nem más mint játszani
játszani nem más mint tévedni
nem tulajdonságom ez feltételem
egy napra nyíló arcból
nem húztam falat ahol lakhatom
mi van mi nincs
egy kéz rója letörli
minden percben a táj felejt
nappali fénybe foszlott nászmenet
tudásom
már csípősek az augusztusi éjjelek
hallom ahogy a föld kopik

 

 

 

Álomlátásra

Fölfedett engem balra-jobbra
leomló társak kártya-szobra
elém tárul a tér ragyog
min úgyse változtathatok

 

 

 

Koccanások

Koccanásokat gyűjtögettem
valahol gyűltem valamihez
lehetővé a lehetetlen
helyettem is a volt neszez
álpadláson hol nem tiporhat
lábravalóhoz tartozó
test szépapák rézfuvójában
századokat alvó trombitaszó
miről nem tudni csatajelre
tűzmondásra lesz bufogása jó

 

 

 

Szemtanú

Falakat tapint
Én látom az egét
Tar fa nem sejti még
soros évszakát
Alvajáró mig él
Gyökér egyházait
térden kússza be és
hunyt pillája alatt
ébredezik
Üres kabát
Kitömni vatta mind
a test a mások képzete
s lógjon bár fogason
legyen szólítható
neve szűk alkalom

 

 

 

Lehetne Paestum

Félszázados rommező
egyre ásom
folyvást romot tenyésztek
cserépnek ébredő
hol vagy jelen
te kettőslátás dupla élet
előbukkannak hornyolt oszlopok
réghomályból kezek
az érdesek az édesek
esküre pörkölődött ujjai
mezsgyétlen vizek mezeje előtt
ahol a megtartó oltalmazó
part kavicsokká rongyolódik
elnémul a föld beszéde
hajdan állva csapongni
ültetett kőliget
ma valódi csontváz
igazmondás színtere
hol szótlan jelentés kiáltoz
a mirtusz-ékes töredék
emlékezésre várva
elérkezett-e önmagához
piacnyi áhitatról hű jel-e
vagy emlékezet-szitálta
képek testbe költözésekor
fürkész tudat rom-ideje

 

 

 

Élővilág

A dombtetőn az őzek szobrot álltak
kihívásul
a szétterített sakktábla világnak
Jó lett volna pedig
a játszmában iratlan új szabály
huszár nem üt
helyette marján megcsapkodott
őz riadtan iramodva
zilálja az állást össze-vissza
Látványon innen rejtett őz lakik
álltában nyargalja csüdjét habossá
túlról futton fut szimatolva
irhájában a rőtvadat
a testi végtelen hámjába fogta
Ezek beállítások
terepszínben találkozunk
gereznájukban alvók
iramlók lesben állók
erdőszélén a hökkenetnek
ideát én
töprengve sorompóimon
odaát ők
fülelve az ösztön végszavára
ideát én
az élővilág csillagásza
odaát ők
a természet boldog kristályába zárva
Jelenlét tartós napfogyatkozás

 

 

 

Szitakötő édene

Húszéves koromban születtem
puskagolyó hangú világra
női mellek forró napja alatt
szitakötő repesésem
édene dereng ma is rám
volt szerelmek vasrepeszek
sebszájuktól torkolat felé
húsom álmaiban vándorolnak
idegdúcokban fölsajdulnak
almába vert szög a vérszegény élethez
keseredett ízek fémjeiből erősödöm

 

 

 

Távol és közel

Áttetsző téglák között lakom
határtalan a kép ablakomon
érinthetetlen ház az otthonom
Hangok söprögetik bejáratát
Nyomtalanul zúdulnak rajta át
szemes rajok
és alig ül el mások áradása
fintoraimmal lüktetem tovább
áthághatatlan arc alatt
közszemlére rakott vásznakon
láthatatlan sorsvonalamat
Minden szándék husos
Nem nyugszik meg a test itt
menekül a kiéhezett
pókfonalán igyekszik
a képzelet
Énjeimmel átfödni Énemet
megmásít s egyre folytat
a voltamból a lehetek
áttetsző tenyéren alszom ébredek
érinthetetlen vigadok halok
s távolból a füvek szívverése

 

 

 

Hóvak

Volt egy Isten is
kártyán kivetettem
nem felelt bujdokolt
mást mit is tehettem
szólítandók rétjén aszalódva
árnyam-öltözetlen
Szétterítve farsangoltak
alakok és jelenések
formák jelek hómezeje
átlábolni egyre tágabb
s ők osztanak nekem látófa létet
Üres a tenyér
jegyekkel a föld teleírva
megsemmisülten
élőképükbe népesültem
s tán én voltam hányattatva egyetlen
törvénytevő osztatlan egemben

 

 

 

Árnyék Odüsszeüsz

Ez volt Odüsszeüsz akit magamban
elöltem zöld növényi váladékát
hősköltemény csilló hámrétegén át
ökrendezi világgá szakadatlan
csataképül egy hörgés tagolatlan
a lótusz-álmok arca egyre krétább
hegyemberek lázai percnyi réják
s letört nimfák emléke kurta jajban
buggyan belőle
buggyan belőle A voltak mivégre
makognak a lehetre végtelen
a bajkiáltó fegyverzörgetése
facsaró panasza szirén-regéi
furfangjának értelmezése éji
bogárfény ágnyikorgás réteken

 

 

 

Múlt mulatság

Nem lesz többé nyármeleg
ettünk ittunk háltunk
a gyász csak más mulatság
a mulatság előhang
véglegesen csengenek
a poharak mondatok
a színenvolt jós belek
történetté hírhedett
hangtalan kérdések
süketnéma válaszok
nem volt rossz az egyik
a másik se jobb
levelén lezörgő
többszólamú erdő

 

 

 

Olajfa

Csak ahogy az olajfa
kérgek közt kérgesedve
levele fuvallatra
fordul szürkébe zöldről
fényesség apadtán
szürkéből feketébe
a látatlan létből
széltámadatot vár
ha csak vakoldalára
pörgeti szürkületkor
szürkére feketéből
hívatlanul is tudja
a neve ez a pörgés
rostjaiban a sorsa

 

 

 

Próbaidő

Ami itt megesett
a mi az én
Azontúl zajok zörejek
Kövek és testedény
Próbaidőül rózsalángok
A sár rejtett mellékletül
Ahogy fújja a foghatatlan
láthatatlanná feszül

 

 

 

Belső hóesés

Felhőárnyékok a szél lapozgat
háromszázhatvanötből egy nyomát
mélyítve a cséplő nap körbejár
s mind töményebb szakadatlan
belső hóesés
gyolcs az eset véletlenére
színefutott leplek dudorai
vászonfehér emlékek redő-élete
ziháló jelbeszéd
köröttem már hófalak
végül jégcsákány lapátok
míg távol egyre távolabb
buzgó csivogás
ezután hókunyhómból hallgatom
minden szól szól
a hóhatár alól

 

 

 

Rovások

 

tűnt idillre

Egykori szerelem
kifordított tarisznya
varratai között
mézeskalács illat
 

rovás

A mennyedbe vivő
létrát
naponta használt
szerszámokból ácsolják
 

világjárás

Nem az indulás
megmintáz az érkezés
ó ti szentté erőlködő
torzult vonásaink
 

helybenjárás

Útra kelni
távol lenni
boldogan bokrosodva
kengyelfutó szívem otthona
gyökeresedni valahol
épp nincs soha
 

a túlság dicsérete

Semmi csak a
túlság szép
ahogy többé soha
még egyszer önmaga

 

 

 

Torzó

Jótetteim
Énjeim elgurultak
a voltak
mind egy tenyérbe hulltak
s ennek a bő maroknak
nincs testi folytatása

 

 

 

Seneca sírfelirata

Nem gondoltam ilyen keserünek
amikor először beleharaptam
ráeszmélni is késtem a fogak
parancsuralma milyen halhatatlan
nézőim szab a arcmások mögé
bujva nyeltem ha már vigasztalatlan
derülhetek talányfejtőimen
örökmozgó tenyészet maszkja rajtam

 

 

 

Ajánlás

Felleghajtót nyűtt éveimben
ha valaha még kocogtathatok
a fényben ami világba hivott
fölmutatom ezt a történetet
az indulatok gipszlenyomatából
a zörgő arcvonások vadonából
szabadító hiteles iratot

 

 

 

Előszó a halálhoz

 
Mennyire másként fogadta a halált Platón.
Magasztalta védőszellemét és jó sorsát,
mert embernek született, nem oktalan állatnak,
hellénnek és nem barbárnak, s hozzá még
Szókratésszel egyidőben élhetett.
Plutarkhosz
 
Hallottam egy indusról
még kétszer visszatért
a hajnal páráiból vetkező
dombjainak gömbölyűsége elé
seregélyként lékelte a mandula zöld gubáját
mely hajdan egy roppanással kezére adta magát
majd játékos ebként hempergett
farkcsóválással üvöltéssel mondhatott
a fekete-fehér világnak igent vagy nemet
Én boldogan halok egyetlen életemben
csillagomat magasztalom
mert szabad léleknek születtem nem barbárnak
szívemben hellén nap sütött felhőtlen igazság
nem oktalan állatként éltem hanem emberi bölcsességgel
tudtam a nyelven a só is megédesül
a keserű is enyhül a megszokásban
Szép volt a fiatalság kiterjesztett szárnyán lebegni
a feltörő lét menny-magasában
szép volt osztatlan tájon a nádas eredetét megtalálni
ingatag kövek között életadó víz hűségét
Mindegyik reggel kinyitotta nekem könyvét
füstifecske-pár űzte a rétihéját
magára hagyott almafa mámorosan termett tovább
szép volt minden nap egy-egy megvilágosodás
Aztán az évek irtásain
csontjaim tudásának tanúi elmaradoztak
csillagomat áldom
mert kortársa lehettem Szókratésznek
de a csúcs a név puszta nevem
odajutnom csak nekem adatott
senki másnak
s amit eddig szétfeszítve tartott életem
összecsapódik mögöttem a kezdet és a vég

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]