Utószó

Ez a kötet a születő XX. századi magyar költészetnek ha nem is rendszeres, de módszeres története. Ismételten is szóba hozott költők önálló portréja hiányzik a könyvből: gondolok elsősorban a Nyugat nagy nemzedéke néhány irányt szabó, iskolát teremtő egyéniségére, Kosztolányira, Tóth Árpádra, Szép Ernőre, de nem kisebb hiány, ha a kiadványtól a modern magyar költészet szerves fejlődésrajzát kérjük számon, Illyés arcmása sem.

A módszeresség magva azonban minden írásban valami friss ismeret, újonnan föltárt összefüggés. Ha viszont a szerző nem eszmélt valamely alkotó ismeretlen művészi sajátságára, avagy ha talált is ilyet, mint történetesen Kosztolányi esetében, de nem jutott még átfogó következtetésre, fölöslegesnek ítélte, hogy megrostált képzeteket ismételjen.

A Nyugat harmadik nemzedékéről a szerző tág áttekintést szeretne írni. Ezért, bár a nemzedék főbb kiemelkedő lírikusának egyik vagy másik verseskötetéről közreadott már kritikát, a számadások közül csak a kötetbe foglaltak mennek portrészámba, a többit azért is árnyalni kell, mert nem egy modell a megjelent bírálat óta érdekes, meglepő színekkel gazdagította önnön vonásait.