Egyszerűség és gazdagság

A modern költészet egyik útja, a kalandé a dús és mindenüttvaló élet sűrűjébe vagy a képzelet, a képi látás birodalmába vezet, ahogy Apollinaire, illetve Dylan Thomas példája mutatja. A másik úton a költő önmagában eszmél egy világra, és a tudásvágy bonckésével szinte a nagy kutatók módjára vizsgálja az emberi sors feltételeit személyes sorsában: e századi klasszikusaink közül így fogta föl a költészetet Szabó Lőrinc is.

Csorba Győző egész pályáján ezt az utóbbi típust testesítette meg egyre elmélyültebben, egyre letisztultabban és fokozódó bölcseleti tűnődéssel. Fiatalkori, érett lírájától kezdve tárgya a költői én vagy az enyém-mel átlelkesített világ. Amikor irodalmi ízlés és divat egyaránt képekben tobzódó vizionálásra csábított, stílusát már akkor a puritán lényeglátás jellemezte. Az életrajzi és személyes környezet sohasem hiányzott lírájából, de a természeti naturalizmus gyönyörködő festőisége mindig távol állt tőle, jóllehet versesköteteiben újra meg újra megjelenítette mindennapi életének színhelyét, ahogy erre több kritikusa utalt, a kertet. Ám a tenyészetnek ez a teljes értékű kisvilága átitatódott a belső élet színeivel, és kitüntetett helynek bizonyult, ahol a vegetáció beszélgető társ, élete az emberi létviszonyok tüköre. A költő maga vallotta, hogy messze a hamis hangokkal csikorgó eseményektől, a csöndben, és van-e ösztönzőbb csönd a kezessé tett természetnél, a meztelen lélek könnyebben szembesül a végső kérdésekkel.^*

A Görbül az idő (1985) jelképes címe előre jelzi, hogy az alkotó az emberi lét törékenyebb szakaszába ért, és sorsának mélyebb tárnáiba szállt alá. A kötet vezérmotívuma csakugyan az öregedés. De ez nem puszta költői témát jelent Csorbának, hanem magatartásformáinak, beszédhelyzetének, dikciójának fanyarul bensőséges árnyalását, s mivel az élet, a saját élete komorabb jegyeit is a független lelkekre jellemző szabad, olykor ironikus kritikával tekinti, a költői kifejezés útján a sors számba alig vett esélyeiről hoz fölfedezéssel fölérő híreket.

A „határsávba ért” ember (Közhírré) magatartása elsősorban a számvetésé, minthogy azonban önmagát szólogatja, korholja, noszogatja, egyszerre kendőzetlenül lírai szív és a lelki élet meg a lét törvényeit fürkésző elme. Mind zavartabban kapkodok, / hogy több nyomom maradjon – írja kegyetlenül önelemző szenvedéllyel költői önmagáról, aki ebben az összefüggésben az emberiség java törekvéseinek kísérleti alanya, és a vers záróakkordja már a megragadott lírai szituáció célképzetét összegezi: S reggelre úgy indulhatok, / mint aki biztosabbra / rajzolt egy szétmázolt lapot, / hogy az időnek adja (Virrasztó). Milyen találó, Csorba ars poeticájára jellemző az emberi sors vagy még inkább: esély szinonimájául használt lap jelzője, a szétmázolt, ahogy a költő a tevékenység előtti tapasztalatot víziója föltáró fényével mérheti.

Az igazság pillanata, utalhatnánk a spanyolok ismert jeligéjére, amikor a legújabb Csorba-versek ihletére, eredetére gondolunk. Így világosodnak meg a lelki történések, így válik beszédessé például a gyermeki képzelgés édenének értelme (A gyermek álmai), a férfikor delelőjén túl a családias hangú istenkeresés, mely a határain kopogtató ember tudatában előbb-utóbb megjelenik, miként ezt a nagy elődök, Ady, József Attila rokon tárgyú és hasonló hangütésű költeményei is szemléltették volt: Hogyha ezerszer öregebb is, / én se vagyok gyerek, / tárgyalhatnánk egymással végre úgy, / mint felnőtt emberek – hirdeti Csorba Istenről, öregedőben, a végső gondok szomszédjaként meghitt, ősi közvetlenséggel.

A benyomásoknál érettebb, intellektuális és pszichés élmények megragadásának megvan az előzménye Csorba Győző lírájában (Jön az angyal, Változás, Testi háború stb.), mindamellett az új kötetben főként az ősköltői ráeszmélés, az a kristályos egyszerűség tűnik föl, mely a dolgok, jelenségek kimondásának élményében megjelenítő realizmussal társulva a költői szemlélet további érlelődéséről tanúskodik. A mai költészettudomány a lírai szituációnak ilyen hasonlóképpen egyetemes érvényű tanúságtételeit nevezi költői mítosznak. Csorba Győzőnek ebbe a verstípusba tartozó remekeit azonban most azért sem illetnénk ezzel a műszóval, mert a létnek e személyes megrendüléseit ismételten is groteszk vagy éppen önironikus felhangokkal kíséri, s ez a változó és változatos esztétikai moduláció hangját olyan tremoló-val hatja át, mely az alanyi jelenlét hitele a versben. A tremoló még a kötetkompozíció hangszerelésében is érvényesül. A drámai eszmélkedés belső beszédeit időnkint röpke verses közjáték oldja föl, s ezek a lírai sóhajok a lényeglátásnak gondolat és érzés aktjai ugyan, mégsem kevésbé megrázóak, mint a tágabb lélegzetű versszervezetek:

A tiszta rajzú, belső jelenések művészete a tárgyi világot is magához juháztatja – olykor az életrajzi visszarévedés egy-egy ékesszóló motívumául, mint amilyen a cégtáblák tragikomikus üzenetének visszhangja a gyermeki lélekben (Danse macabre), olykor az eredendő költői állapot, a kérdezés helyzetében, amikor az otthoni téka könyveit vallatva, maga a néma párbeszéd emelkedik a társas élet, a teljesebb sors rangjára, hogy aztán a reflexió ellentétébe csapjon át, s e halott könyv-sokadalom kontrasztjául a költő akár a legkicsinyebb organizmusban leljen értéket: ha lapoz benne s ha megáll / mert csöppke bogarat talál / – bár mákszemnél is kicsinyebb – / boldog borzongás lepi meg / s úgy nézi már a szöveget / mint elcsúfított terepet… (Könyveim). Ismét más esetben a latintudás viszontagságainak elégiája idézi meg „minden hús” útját (A latin nyelvtan).

Az emberarcú természet a beszédes tárgyakhoz hasonlóan idomul gazdájához. Abszolút monarchiám – nevezi meg a kert jelképébe keretezett egyszersmind oda kivetített emberi esélyeket a költő, akinek e mágikus helyhez kötött természetlírája láttatóbb számos részletezőn élethű leírásnál. Alkotói gesztusának önjellemzéséül írja: a kertből vers lett, s mig a vers él / e kert erősebb lesz a kertnél, és ez a jelige éppúgy szeráfi tündöklésű, himnikus panteizmus beharangozása (Vers lett), mint a törvény masinájá-nak logikai, noha végig érzékletes analízise (Megint tavasz). De a lélektani realizmus erejének bizonyságául, amióta tájfestés a természetlíra, a legnehezebb változat: a negatív életkép műfajában is kifejezi Csorba a belső élmény határozottan közvonalazott tárgyi mását (Tévedés, Kertem stb.).

Költészettanának egyik állandó jellemzője a folytatólagos önmegismerés. Ez a folyamatos alkotói gesztus nemcsak az én takartabb rétegeibe hatol mind mélyebben, hanem, bármennyire paradoxnak is tűnjék, az enyém-ek körét külterjesen is bővíti. A dologi tárgyak meg a jelképes természet antropomorfiájának tágabb atyafiságát keresve a szatíra műfajához is oda-odafordul (Portréfilm, Ars poeticák a XX. századból). De költői tiszteletadásaiban, „hommage”-aiban szívesen él a kettős arcképfestés művészi fortélyával is. Jónás-álcájú Babits-verse egyaránt idézi a prófétai lelkiismeret-vizsgálat ismert parafrázisát, és tesz személyes vallomást többek közt az eleve elrendelés-ről, melynek tana modelljétől távol áll, mint ahogy Csorba rokonszenvre hangoló jelszava, és nem másé az örülni az örülhetőnek hirdetése (Babits-apokrif a „Jónás könyve” utánról). Ugyanígy leljük föl más, különben jellemző erejű és igazmondó portrékban, Illyésében, Várkonyi Nándoréban, Weöresében és egyéb tiszteletadásokban Csorba Győző közvetett és közvetlen föltárulkozását. A Kereszturynak ajánlott sorok képi jelentése így mondja ki egyszerre Csorba egyéni természetközelségét, a tenyészet szókincsében az erkölcsi kötelesség textusát, mint ahogy az üdvözlő költemények ciklusának igen találó címe „Hűség”.

A költő családi lírája ugyancsak a kettős arcképek galériája. Ebben a témakörben Csorba a belső beszédnek új távlatokat nyit. Ahogy övéiről szól, s a szó ezúttal kettős értelemben is kifejező, saját életének derűs, elégikus vagy tragikus vetületeit is kinagyítja. Ezek a zsánerképek önarcképek is, a fiktív párbeszéd alatt nemegyszer önmegszólító számadás zajlik (A halott hozzátartozóihoz). Ez a szigorú önfelmérés szab határt érzelmeinek, és lesz gyermekeihez, unokáihoz intézett költői igéje az önelemzés tükrében énjének bensőséges, de éles kontúrú képe, az ellágyulás árnyalata nélkül (Ötösfogatom).

Köröttünk e világ elvékonyul / S átlátszik rajta mindinkább a túl – írja a költő a hétköznapokon átderengő irracionális borzongásokra utalva, de ez a túl gyakran az életrajzi, sőt a költői önszemlélet magaspontját is jelenti. Az eseteken, élményeken, összefüggéseken túli látás és láttatás a költői magatartás madártávlata, ahogyan nem egy tapasztalat látszatának, sok jelenség ellentétének képébe, sőt ellentéteinek kavalkádjába fordul. „Valami nem” – írhatja joggal e versek füzérének címéül Csorba, aki van annyira tudatos alkotó, mint amennyire a lírai vallomás hagyományának híve. „Sokszor a múlt és a jelen, a jelen és a jövő egymásra vetüléséből épül föl a versszerkezet” – így jellemezte e költeménytípus pár évvel korábbi előképét Tüskés Tibor.^* Idő- és térbeli lehetőségek ellentétbe átcsapásának immár éppúgy színhelye a tudat, mint a lírai énnek elérhető létezés, még ha a legenda fokán is, mint jelesül a feltámadás „élményét” az érzékelés szimfóniájaként lekottázó, elragadtatott Húsvét himnuszában. Ami ezekben a Csorba-versekben „valami nem”, az egyszersmind mélybe világító igen, netán többszólamú igenek. Mert az élők meg szorozva élnek (Talán talán), s a megsokszorozott életet csontjaiban hordó lírikus ezt a színét és fonákját tudatosító, szimultán élményt művészi teremtésmódjára is átvetíti. A laza asszociációk lüktető fogalmi ritmusával, a gazdag lét feleselő pólusait, fő- és mellékágakat egymáshoz rendelő, fölcserélő mondatáramlásával, kompozíciójával sugallja, ami szemléletének lényege: a naponta százszor és naponta százat nemző tapasztalat fölismerését (Naponta százat), a törvények működését személy fölötti képletük igazára vezérlő bölcsességgel együtt (Ok és okozat), vagy éppen, s ez a művészi fantázia röntgenező erejére vall, a láthatatlan, a mögöttes erő a pillanat „kísérteté”-nek megjelenítése (Kísértetté). Csorba Győző nyelve ezekben a versekben is „a hígságtól, a szöveg üresjárataitól, a pongyolaságtól” irtózó írástudóé, aki, mint összegyűjtött verseinek utószavában kijelentette, minden szavával „birtokba vesz”,^* mégis egymáson át villódzó képzetei a lét gazdagságát sugározzák.

Értelem és érzelem egyensúlyának keresése belső dráma jegyeivel teszi változatossá dikcióját. Csorbától korábban sem volt idegen a kihagyásos mondatfűzés, de a drámaiság jelei közül a paralelizmus, a nominális mondat, a szóismétlés éppúgy megfigyelhető versépítésében, mint a különböző íráskonvenciók sokféle expresszivitása, így a kérdő- és fölkiáltójelek, záró- és gondolatjelek, hármas pontok nemegyszer többszörösen visszhangzó dialógusa: bizonyosság? – bizonyosságok! / testemmel pusztuló világok: // a színek formák a szememmel / az ízek nyelvemmel inyemmel // a hangok… ám minek soroljam: (Szerepek). A „látható nyelv” e kifejezéseit az ellentét feszültségével telíti, hogy Csorba Győző versbeszéde egyébként általában központozatlan, folyamatos. Az íráskép folyamatossága az emlékezést, közlést, képzelgést, elmélkedést vegyítő modern tudat tükréül közvetíti a képzetrajzást, ami önmagában sincs drámaiság híján, ezért a váratlanul megjelölő írásjelek az expresszió villámfényeiként hatnak. Meglehet, Csorba verseit régebben is színezte, erősítette a „látható nyelv” egyik-másik eleme, de sosem ennyire bőségesen, ezért stílusa most a belső beszéd közvetlen pulzálását, érzelmi rezgéseket, gondolati felhangokat szintén visszaadja, így aztán olvasója a személyiség felhám alatti életéről is képet kap.

Mindez korántsem jelenti, hogy a Görbül az idő poéziséből számon kívül marad a képi vizualitás csillagszóró öröme. Ledőlők egy-egy terebélyes emlék-fa tövéhez – így eleveníti föl a múlt enyhet adó pillanatait (Weöres Sándorhoz), de a valóság gyönyörére, még ha zord és tragikus is, nem kevésbé fogékony: a tv-antennák keresztjei, / mint agyag-szobor-vázák, amiket / egy szobrász ott felejtett (Tél, ablakból). Csakhogy Csorba Győző a képhez nem erőművészként nyúl, hanem kilátónak tekinti, s ez végső soron klasszikus ízlés bizonysága. Eszménye a fölcserélhetetlen kifejezés és az összetettségébén is kristályos szerkezet. Egy igaz művészet csúcsán szélső értékeket kapcsol össze, amikor áttetszően tiszta nyelven, de a poétikai eszközöknek a színes világra valló, sokhúrú gazdagságával ad számot az emberi sorsról.