Az őselemek természetlírája

Minden író pályája eleven élet, melyen lakatként csörömpöl az irodalomtörténeti besorolás. Kiváltképpen áll ez a közöttünk élő alkotókra, akik alakulnak, fejlődnek, változnak, olykor azonban korai jellemzésük kalodába zárja őket. Pannon gondolkodás, bukolikus szemlélet, dunántúliság, latin lelkiség: Takáts Gyula lírája nem volt-e már vajon indulásakor más is, több is?

Legfőbb ihletője csakugyan a táj, sőt szűkebb természeti-emberi környezete az, amit nap nap után tapasztalt mind az öt érzékével Tabtól a Balatonig, a Nagyberektől a zselici dombokig: a halászó-vadászó, borozgató, kétkezi munkának feszülő emberek hol ódába illő, hol idilli cselekedetei. De a költő látományát tárgyánál is inkább elragadtatása határozta meg, és poézise a kettő színváltó bőségéből dúsult föl. Takáts ifjú költőként sem bizonyult csupán leírások békés rajzművészének. Figyeljük meg, hogyan érzékeltette már a harmincas években olyan, első meggondolásra köznapi eset látványát, mint amilyen egy cső kukorica perzselése:

Nincs olyan éles szem, mely „könnyezni” lásson, legalábbis látványa központi motívumául, egy fanyársat: ezt a megfigyelést belső tekintet rögzítette ennyire antropomorfnak – ezért is „keserűn”. Michel Butor írja Caravaggiónak szőlőfürtökkel, barackkal, fügével s indázó levelekkel rakott Gyümölcskosár című csendéletéről, hogy az egyik műtörténész szinte tökéletes élethűségéért, a másik a természetnek sokkal beszédesebben „átlényegített” valóságképéért méltatja^*. Takáts Gyula életképei, alakrajzai és megfigyelései szinte kezdettől fogva az érzékelt tárgy vagy esemény dologi létét olyan részleteket átható pillantással elevenítik meg, hogy többet mondanak önmaguknál: egy új dimenziónak a leírásnál ékesszólóbb jelentését sugallják. Már fiatalkori verseinek költői észrevételeit párját ritkító vizualitása ihleti:

A természet legvalósághűbb kivágásán sem vehető ki egy nyúl „eres füle”: az érzékelés öröme nagyítja ki itt, és ez a gesztus himnikus boldogságot sejtet. Első kötetéről (Kút, 1935) írva Radnóti ráeszmélt: „a folyton jelenlevő és figyelő költői intellektus legtöbbször pompásan keveredik az elsődleges élménnyel”^*. Csakugyan nemcsak a Kút, hanem a Kakukk a dombon (1937), a Május (1939), a Családfa helyett (1940), sőt a Hold és hárs (1945) költője is olyan érzékeny szenzualista, akinek érzékletes természetfestése szakadatlan áramlás a világon, amelyre időnként rá is kérdez, márpedig a görögök óta tudjuk, a csodálkozás és kérdés minden bölcselkedés kezdete.

Eleinte még verscímei is hagyományos műfajt jelölnek: zsánerrajzot (Zselici kanász, Finn tanyán), életképet (Disznóölés, Két cigány halászról), idilli beszélyt(A hajnal és a bivalyos) vagy éppen ódai szituációt (Egy völgyhöz), és ahogy az átlelkesített természet s embereinek-állatainak fölvillanó sorsa rendre elvonul előttünk, mintha személyes arculatú világrendet bontakoztatna ki. – Nyúlj hozzánk, ember, régen itt vagyunk! / Csillámlik talpunk, hullámzik hajunk. / Odunk falából szöktessél elő, / ha titkunk égi pillanata jő! – / Súgott az udvar, kancsó és az ág, / sóhajtozott a formás kis világ – olvassuk a Rejtett ország-ban. De már Várkonyi Nándor óvott attól, hogy Takátsot panteistának tartsuk. Valóban, az igazi panteista olyan, mint Komjáthy Jenő; hangja modulálatlanul árad, és koloritja egynemű, változatlan – ezzel szemben Takáts lírája sokszínű, mozgalmas, világképében idill és rapszódia váltakozik, olykor egymásba olvad. Még inkább leszűkítené a puszta szenzualizmusba sorolása, mert ugyan igaz, nehezen találhatnánk ilyen, már-már természettudományos pontossággal láttató-tapintató s magát a természet árnyalatait is ennyire odaadóan átélni és kifejezni is tudó költőt, mint ő, de már háború előtti verseiben mind megjelenítő leírásaiból, mind a harmonikus ráfeledkezésből a világban megélt vagy oda kivetített dráma pattan ki, s a fölidézett jelenés „élethűségét” a jelentés látomásos kimondása váltja föl: Már értem lassacskán az éveket, / úgy vesznek körül, mint a gyászkeret, / és a lugasnak mélyén látom őt, / az évszakokat forgató időt (Néma délután). „A présház zsongó csendjébe beledobban a túlérett gyümölcs halott puffanása s a kaptár döngése, amelyben forradalom készül, a királynő násza és a herék lemészárolása” – így sorolja föl Várkonyi néhány versbeli jelenet erejéig Takáts verseinek mögöttes összefüggéseit, melyeket „halk drámának” meg „az élet törvényének” tekint^*.

Takáts Gyula háború előtti verseiről azt mondhatnánk, kétszólamúak: szól a táj, és felel rá a szemlélő, az ember. A láthatatlant is kinyilvánító expressziói, máskor megelevenítései eggyé olvasztják ezt a kétszólamúságot: A száraz fű tücskök tanyája régen. / Kicsiny vermekben bújnak el. / S a földet súrló esti szélben halkan / barlangjuk szája énekel (Erdőirtás után). De látvány és magyarázat kétszólamúsága gyakori még. Ám a biológiai éréssel s az elme mind erősebb eszméletével együtt, s ezt a fontos szempontot a kritika általában hajlamos elhanyagolni, Takáts elérkezik az önszemlélethez, majd költészettanának tudatos építéséhez: mintha felemásnak, manicheistának ítélné verskompozícióit, új utakat keres. Erről tanúskodik 1947-ben megjelent kötete, a Se ég, se föld, tehát a víz motívumának őselemi rangú fölmagasztalása – ahogy Laczkó András írja: „A vízen a határtalan titkok kapuja előtti remegés járta át.”^* A Vízen vagy Egy kikötésre használt fűzfánál a víz motívumát költészetén (és tudatán) belüli lappangó helyzetéből verse nyílt színén avatja tematikai hősévé. Ugyanakkor Takáts lírájában nemcsak a víz, hanem a másik „se ég se föld” őselem, a fény is szerephez jut (Ki rakja?, Hajnal felé), hogy egy nem sokkal későbbi kötete címadó mesterműve – más versbeli megjelenéseivel egy csapatban –, a festő ecsetére érdemes Mézöntő a varázslatos tapasztalástól a nyitott szemű álmodás fizikán túli képsorainak mámorába csapjon át: Az öblök férges, nagy sajtárjai / az égi musttól kezdtek forrani / s midőn csordult a sok edény, / hajót hozott egy csónakos legény. / A szőlős táj; mint tág, lépes keret / fölitta mind a mézöntő eget…

„Túlmutat önmagán, túl az időbeli-térbeli koordinátákon, tulajdonképpen egy ember és a természet közt játszódó misztérium beszédes színpadára” – írja találóan a költeményről Fodor András^*. De mind a víz, mind a fény végtelen: történéseik, így épp a Mézöntő-é, mint egymáson „átúsztatott” látományok jelennek meg, s föloldódik bennük, bármily remeklésig is jusson dalnokuk, az a kérdező elme, filozofikus nyugtalanság, aki lelke mélyén maga a költő. Nagy Péter is „józan részegséget” említ, mert révülete, úgymond, kérdések izgalmát rejti^*.

Ám a fény és a víz mágiájának hatásával egy időben kialakul Takáts boldog jelenés-e, hiszen a modern magyar líra hasonlíthatatlan szépségű, igazi költői meglepetésekkel gazdag darabjai közé tartozó Fakutyán, fényben, az Angyali követ, sőt Az Égi Tigris az érzékelő ember és a csillapíthatatlan rákérdezés addig még föloldatlan kettősségének magasabb szemléleti kísérlete. Ezekben az elragadtatást zengő jelenésversekben megelevenednek hangok és színek, a fizikai-vegyi folyamatok átemberiesednek, s az önmagukban is különös emberi alakok a tenyésző élet meg a természetes állati lét színesen derűs jegyeit hordozzák. A sejtelem testbe költözik, a jelenségen pedig átdereng másik tartománybeli jelentése: ez a boldog jelenés verskompozíciójának fő jellemzője.

Az ötvenes évek elején az ő irodalmi sorsa is megnehezül, és családi emlékképekben (Lénye sugárzott) meg a szerelemben (Halászgató Ámor) keres vigasztaló témát. De aki érett költő tekintetével látott már a moslékban is színeket, lángot, s a látvány-t a szivárvány-nyal rímeltette, ahogy 1948-as Ars poeticá-ja tanúsítja, nem érhette be sem anekdotikus történettel, sem ellentmondásmentes idillel. Az elemek honvágya egyelőre csak az egymáson áttűnő természeti képekben tör látványának felszínére és porzott lent az ázott páfrány / mint gyémántszárnyú ág, írja például a Tavaszi vihar-ban, nehogy a nyers való gledicsiájá-ba ütközzék, ahogy nem sokkal később a korlátozó szempontokra utal (Theoxenia).

Költői énjét igazi boldog jelenés szabadítja ki. Mert a dolgok és a tárgyak szinte megnyilatkozásnak festi ezt az alapjában természeti élményt. Mikor a némaságba zártak – indítja életrajzi utalással a verset, s egy napkeltét idéz föl, melynek nádor vesszős ligetében / hosszúlábú, fényes madarak […] taposták az éjszínű sarat. Ahogy elbeszéli (zokogva, / nyolc évet oldva föl a lantba, / dalolni kezdtem…), ihletének forrása ekkor megvilágosodott, mert a dolgok és a tárgyak / átadnak mindent a világnak – fogalmazza meg filozofikus meggyőződését. Így egyszerre mutat a létet a természet életével azonosító világképére s orphikus színezetű megjelenésmódjára.

Művészete csakugyan a hatvanas évektől tágul ki megejtő, összevéthetetlen hangú költészettanná. A boldog jelenés bármennyire is megragadó látomásában a tündériesült alakok és regébe hajló események a köznapi érzékletek átsugárzott, mégis egyrészt a tárgyi világból, másrészt az ihletett szemléletből származó kettős eredetére rávallottak. Olyan versekben, mint a Tömött, vad rend, Merítőháló, Válasz egy diófának a még teljesnek és zavartalannak ébren álmodott természetet mint egyetlen, fenséges személyiség más-más megnyilatkozását kottázza le. Állatok, növények, elemi erők testvériesülnek, egymás szerepét mint lappangó életlehetőséget átveszik. Egyezményes fogalmaink szerint e versek „talányosak”, de ahogy a költővel élménye eggyé válik, a teljes része már: A látványon túl szivünkkel / indul a mindenségbe. Ez a „mindenségbe induló sziv” a tenyészet összkarában mint fölhangolt hangszer van jelen; a dikció egyszerre merész képzetfűzésű és szabadon ömlő, sőt – zenei műszóval – „fölgerjedt” ének, és a költő korábban kettétagolt tudatának igazi jellegét ditirambikus versmagatartása nyilvánítja ki:

Ám a tenyészet himnuszra méltó megéledésének feltétele az ember, a mi költőnk. Mert fészkük én vagyok – mondja is a természet boldog körforgását jelképező madarak szárnyas életének körkörös rendjéről (Altatva és ámítva). Legtöbbször nem is „reszket”, hanem ujjong. Takáts költői lényének igazi otthona a nyár, a prométheuszi tűz ideje, amikor a lángoló elem szózatának már minden csak Izzó kalitkák. Megvallja: Ha jön a hó, nyugodt leszek – és hozzáfűzi: Állok, mint pont, e szép lesen, / vonalzó szélin, boldogan (Ezért kedvelem). De ez a megszűnt lét öröme, melyből hiányzik a ditirambus kánikulájának önmegvalósító kifejezése, a természet valódi lényegére sugárzó animizmus heve. Ebben a mindennapok ünnepébe emelt világban, ahol a ludak – csőrük égbe mártva – / álltak, mint behavazott hárfa, fönn sem akadunk, ha kristálytiszta madarak csodálják, hogy szállt és szállt a szilvafa… (És ledobta horgonyát). Az alakváltoztató hatalmú természet jelképét vagy önszemléletét képviselik balladái, melyek hajdan volt valóságos lényeket az örök tenyészet erejévé avatnak (Spanyolozott tükrös balladája, Hegyi legenda).

Görögországi utazása a tűz otthonába vezeti Takátsot, költészetét a hazatalálásnak s önmagával azonosításnak élménye továbbárnyalja és elmélyíti. Ez az élményforma a ditirambikus elragadtatásból a rapszódia zaklatottabb egébe vonja. Egyik kritikusa „belső vitát” észlelt háború előtti lírájában is^*, de nem önmagával pörlekedés volt az sem, hanem a drámai alkat már említett „kétszólamúsága”. Görög tárgyú verseiben, de azóta is általában a parázson hánykolódó vallomásának ez a mondatértékű szavakkal, a befejezetlen kijelentés szenvedélyesen csonkolt kiáltásaival zsivajgó belső beszéde a prométheuszi világ hű átvetítése a rapszódia lélekzajlásába. A part… De mielőtt a lábod… / Előbb a valóság… Circe nincs!… / S csak Neki adott tanácsot… / Neki, ha volt!… Nekünk?… (Knósszosz romjain). Ez a versbeszéd Takáts Gyula lírájának filozofikus üzenete. Mert szemében a költészet vagy a lehetőségeit valóra váltott természeti világunk kijelentéseinek örök áradata, vagy erre a kimeríthetetlen szerepre ocsúdó ember híradása róla, a lángban álló lélek rapszódiája.