A modernség klasszicizálása^*

Lehet-e még az antilíra korszakában költői költészetet teremteni? Jogos-e még akármi verstani kötöttség vállalása, és a hagyományos versbeszédet bontva átváltoztató litániával versenyt énekelni? Szabad-e még a természettudományok ismeretközlő pontosságára, a próza természetességére, a logikai szerkezetekre irigy poétika virágkorában alanyi lírát művelni?

Rónay György művészi delelőjén Kakucsi rózsák (1977) című verseskötetének válasza töretlen értékű igen. Költői beszéde első látszatra mintha igazolná a kritikának azt a besorolását, mely költészettanát a klasszikus egyensúly esztétikai minőségével jellemzi, lírai harmóniája azonban ellentétek kiegyenlítődési pillanatának kifejezése, s olykor tengerszemtiszta expressziók keretében egy-egy távlatot nyitó, éles kép ragyogása, a megjelenítő leírást követő gnómák parázslása vagy belső beszédének villanó fényei mind valamely megszenvedett drámai szituáció nemegyszer elégiába békélő kifejletére világítanak. Egyetlen versből a drámai egyensúly valamennyi kifejezésmódjára idézhetünk példát. Hányszor vetődtem […] a feketés homokra, melyen túl a Ligúri-tenger mozdulatlan / páncélja domborult […] Se ház, se kert, se kripta; / mindent elfújt a szél. De a gyökerek élnek s visszakötnek / a születetlen születés tápláló mélyföldjébe…; De hány bölcsőhelyünk van, / míg a végsőben megnyugodni térünk? Önéletrajzi számadását így szemlélteti, így mutat mágnespontjára, s ad személyes hitelt a tanúságtételnek a kötet címadó költeménye. Az egész könyvre jellemző a visszanézés prosperói diadala: a lecsillapított tenger, a megszelídített, emberentúli erők lírai bősége. Amíg ülünk, mondom, egyben megyünk is, ha a csöndet / halljuk, s látni tudunk, ott, ahol semmi sincs / mások szerint, világokat… (Megállás soha nincs?) Ez a költői programnak is beillő, monologizáló futam a megismerő Én éhségének ad hangot, s költői világképének egyik építőelvét a látomásban nevezi meg.

A Kakucsi rózsák ciklusokba komponált kötetrendje maga is kerek költői világkép bemutatásával egyenértékű. De Rónaynak nemcsak a sorskérdésekre adott lírai felelete ellenpontozottan összetett, ahogy a fönti idézet a paradoxon hatásával jeligeszerűen bizonyítja, hanem a ciklusok egymásnak válaszoló, egymást kiegészítő széles színképe is az: az Önéletrajzi töredék kinagyítva szóra bírt, legalanyibb érzésekre valló emlékek faggatása, míg a Mohács a nemzeti múlt s az általános haladás konfliktushelyzeteinek fölfedése. Rónay vallomásos magatartásának költészettörténeti családfája a Kapcsos könyv Arany Jánosáig vezethető vissza: a megalkuvástalan önelemzés útján a lelkiéletet és az emberi sors feltételeit föltárva jut el lényegkifejező, noha bensőséges és lírai meglepetésekkel élénk remekeihez, szóljon akár a szóköltészetnek legföljebb az analógiás gondolatritmusokat kottázó mondatfragmentálásával (Mikor, Hatvan utánra), akár a belső monológ érzékletes rajzolatokkal megelevenítő előadásával (Varjak, „Aprèslude”). Mégis Rónaynak nagy elődénél különben vagy jelenetszerűen vagy éppen a dikció művészi el-elfojtásával drámaibb „őszikéinek” öntükrözése Az infarktus félálmai, a Haladék és a Bordák ciklusokban egy életszakasz belül átélt regényének folyamatát ragadja meg a testi életveszéllyel megszerzett bölcsesség látományától és számvetésétől az „intim szférában” föloldódó Én újrafölfedezett, nemegyszer idilli örömein át a szembenézések morális katarzisáig. Ugyanakkor a belső önéletrajz-szerű naplóversek füzéreinek kiteljesítő ellenpontja a Kettős arckép ciklusa, az emberi szövetség s kiváltképpen az életre szóló, egyetlen szövetség lírai fölmagasztosítása. Különösen ezekben a ciklusokban, de többé-kevésbé az egész kötetben Rónay mai költői tudásával olyan „régi költők” magatartását éli magáévá, akik még nem szégyellték a szívüket.

Pedig a Kakucsi rózsák leghagyományosabbnak tűnő természetlírájának két különböző füzére is a modern ember lelkiéletére jellemző kétirányú élményforma szemléleti fáziskülönbségére vall. A Kikötő városi szerkezetek közt a zárt természet budai ihletésű képeinek jelbeszéde: magunkba szállásra késztető, nemegyszer szimbolikus jelentést sugalló versek intelme (Guggerhegy, Őszi zsörtölődés), a „szárszói dolgok” lírai epigrammái viszont a tenyészettel azonosuló ember keze alá juházó, ősi elemek hasonlatszerű látványát éneklik: négy kerek sorban elfért a Lét, ahogy a Rőzseláng kimondja. A természetbölcseletnek ez a lényeg megragadásáig letisztult lírája a japán haiku egyetlen pillanatra örökké tett végtelenképzetére emlékeztet: az egyik sorozat a költői Én megismerése a világban, a másik a világé a szemlélő Énben.

Az Ars poetica egyes versei, mindenekelőtt a két remekmű, Az öreg költő és a Chopin legalább annyira „ars vitaek”, mint apologetikus költemények. De az egész kötet kompozíciós elve a Szerápion legendák-ban nyeri el igazi értelmét. Nem tudjuk pontosan, Rónay Szerápionja valamelyik ismert egyházatya, vagy inkább E. T. A. Hoffmann Die Serapions-Brüder-ének leszármazottja, mégis leginkább akár az egyszer élt, akár a fiktív mintának a célzatos tükörkép művészi megvalósítását lehetővé tevő indítéka, mivel a Szerápion legendák olyan lírai töprengések, melyekben a költő beszélgetőtársa saját alakmása, kivetített másik Énje. Miről beszélget ez a két Én? Magáról a belső párbeszédről, tapasztalat és eszmélet, a szakadatlan önszemlélet megbékítő szintézisének bölcsességéről: Mindig a belső lépteket / figyeld, míg álltodban haladsz, s haladva állsz, Szerápion. A két Énnek egymással folytatott eszmecseréje, éppen mert nem a középkori „test és lélek vitájára” szabott, hanem magánbeszéd, a lélektani szituációtól meghatározottan immár nem prelogikus mondatszikrák rajzása, mint például A vénség panaszaiból dikciójában megfigyelhettük, hanem a megszenvedve elért fölismeréseknek paradoxonokkal és oximoronokkal összetett mondatokban egyensúlyozó, elégikus fejtegetése.

De vajon mi ad egységet a lírai Én folyamatos önkifejezésének, mely – ahogy a kötet mottója hirdeti – egyszersmind igaz fákat ír, azaz nem mond le tapasztalatai világának birtokbavételéről? Ez az egység etikai nézőpontjának elsődlegességében keresendő, amit Sartre híres maximáját tagadva fogalmaz meg: a Pokol nem a mások, ha bennünk nincs pokol. Az együttérzés érosza hajlítja ihlető erőként lekerekedett sorsok fölé, hogy valamely fanyar igazság aranyát észrevegye bennük: Kurta fény / az életünk, Sarastro – kiált föl Toldalagiról írt siratójában, egy megteremtetlen shakespeare-i hős meditációjához hasonlóan. Az etikai felelősségtudat hangolja föl nemzetvizsgáló húrját, s váltja ki belőle szenvedélyes gondolatritmusait: Nyugaton a paloták szaporodtak, Keleten a holtak. // Porló csontokból, porló szívekből épült az ország (Discursus Zrínyi-sorokkal). Az erkölcsi, belső parancs programja s egyben költészettana a plasztikus képekkel feszült, mégis egyetlen ívű Tűzvész, de Rónay morális alapállásából következik, hogy minden önéletrajzi lelki fényképezése közben testvér sorsokra is kitekint, a magáét pedig a létföltételek megismeréséért aszkétikus szigorral fürkészi, mint többek közt a Térkép érzékletes kontúrú, valamint jelen, múlt és időtlenül igaz asszociációinak többszólamú strófáiban, melyek a súlyos betegség fölismeréseit a pontos önmegfigyeléssel elegy metaforikus öröklét fokára emelik. Még természetfestését is a tenyészet rezzenéseire visszhangzó érzékenység élteti: A parti fák felől surrogás hangja kél, / mint mikor fölriadt madárraj szárnya rebben, / majd hirtelen a fű is fodrot vet a kertben: / mindjárt itt lesz a szél (A szél érkezése).

A régebbi kritika szóhasználata szerint minden igazi költőnek megvan a maga „hangja”. Ezzel a műszóval élve, Rónay György „hangját” a csengő arioso ének jellemzi; Kosztolányi nyelvi modelljének örököseként minden stílromantikától tartózkodva néven nevez, s képzetei a gondolkodás ködét és az ösztönök homályát eloszlatni kívánó racionalistára vallanak. Ha lírájának – mondjuk ki végre kereken – mai költészetünk legfelső szintjét képviselő művészetét jámbor olvasó és gyanakvó kritikus eddig nem méltányolta valódi értéke szerint, ezért elsősorban az a közönség és irodalomtudomány felelős, mely manapság épp legfőbb erényeire kevéssé fogékony. Legújabb líránk két leginkább reflektorfénybe került poétikai szemléletformája a burjánzó, góngorai, képgazdag stílusirány és ellenhatásul, a költőiségben való kételkedést avatva ars poeticává, a nyelvkritikaként vagy épp a születőben levő vers állandó szövegrevíziójaként szerveződő különböző neoavantgárd törekvések formanyelve. A befogadó tudat, a lelkes olvasóé és a hivatásos műértőé egyaránt véges, ezért főként a fűszeres ingerekre érzékeny. Rónay költészete abban az értelemben hagyományőrző, hogy a lírai Én külső és belső élményeit tolmácsolja, s merészebb képzettársításai vagy vizionárius eljárásai is a gondolat célvilágítását erősítik. Költői képei a gondolattal együtt születnek és menetébe illeszkednek – még az a három, lázas kábulatban, gyógyszeres bódulatban kibontakozó káprázata is, mely a poézis fantasztikumára és meghökkentő képzetváltásaira sóvár ínyenceket is kielégítheti (közös címük Az infarktus félálmai), a tapasztalaton túli látományokat egy végső költői jelentés felé torlódva jeleníti meg. Aki pedig Rónay gnómákban kifejező fordulatait romantikus dezillúzióval a goethei szemlélet időszerűtlen folytatásának vélné, az olvasóként figyeljen arra a párját ritkító kompozíciós készségére, mellyel a mondásszerű kijelentéseket egy-egy hirtelen megvilágító szóképpel, hangulati rokonságot teremtő leírással, de még a belső rengéseket is jegyző beszédbeli töredékességgel magasabb összhangba hozza – a krónikás viszont gondoljon arra, hogy a költészet napjainkra szinte beláthatatlan gazdagodása idején, amikor szókapcsolás és eszmefűzés leplezetten vagy öntudatlanul gyakran az elődök és az irodalmi környezet nyomait keresztezi, éppen a nyílt költői kijelentések egyébként is puritán művészete a legkockázatosabb poétikai vállalkozás, és ezek a gnómák mégis mindig eredetiek, utánérzésnek nyoma sincs bennük, az úgynevezett „rájátszást” azonban tudatosan alkalmazza (l. A gyermek és a szivárvány).

Mindamellett Rónay verseiből nem hiányoznak a korszerű költőiség fortélyai, csakhogy, ellentétben a neoavantgárd törekvésekkel, az üzenettel azonos nyelvkritikájával a költeményt, miként erre elsőnek Babits adott példát, jelentésrendszernek tekinti, melyben a különféle finomszerkezetek és formaszervező eljárások tudatos összetevőül és állandó funkcióváltással szerepelnek. Művészi hitvallásnak is tarthatjuk ezt a gyakorlatát, hogy posztexpresszionista nyelvi redukció helyett az indulatot érzékeltetendő, azonos kifejező értékű, de kipróbált alakzatot használ. Szájadba víz csorog, szemedbe sár, Sarastro: itt a „közölés” a francia „nouveau romanból” is ismert belső zajlást, lételméleti relativitást egyaránt jelző nyelvi felülvizsgálat helyén áll.

Rónay költői műhelye hagyományújító modernségét önszemléleti remekművének, Az öreg költő-nek formaszervezete tanúsítja legváltozatosabban. Mondanivalója az „őszikék” magatartásformájából következő, borongó megbékélés a sorssal. Ez a békekötés a vers formanyelvének tanúsága szerint ezúttal is drámai föloldódás végkicsengése. Éreztet ebből nyomban valamit a kezdő sor (Minden reggel / tedd magad elé a papírt) nyitott szó- és mondatszerkezete, mely a köznapi cselekedetből ismert verstani eszközzel, az átvonással (enjambement) vezet a csönd hídján végtelen értelem felé. A következő szakasz a nominális mondatok (Milyen fehér, / Milyen határtalan.) fragmentálással fölérő elfojtásaiból a benyomásokat testvériesítő szimbolista fölsorolással és a szürrealista szabad asszociációk analógiáival egyaránt rokon látomásszilánkokba átcsapva, mintegy újjáénekléssel sugallja a fölbolydulás érzetét: Hogy tudtál vándorolni rajta, / aggálytalanul, vakmerően, / hajós a tengeren, / fölfedező a sivatagban, / elképzelt partok, ismeretlen / oázisok felé! Amikor aztán a csatlakozó strófa az elért érzelmi csúcsról a lelkendező emlékezés helyett véghelyzetek képzeteinek lejtőjén vezet lefelé, a megelőzően észlelt szemléleti síkváltást más tartalommal telíti, lelkiállapotok síkváltásává alakítja. Végül a költő mintegy tükörben szemlélve önmagát, aki történetesen ezt a verset írja, az emberi feltételek végességének tudatára utal, s ezzel egész jelen alkotásának létmódját emeli az ellentétek szintjére, hiszen fogalmai a kiszikkadás tényét közvetítik, de maga a közlés és nem utolsósorban a befejezés kompozíciós szerepe (Milyen fehér. / Milyen aprócska börtönablak. // Tedd vissza a fiókba. // Ma sem jutott eszedbe semmi.) a semminek a strófaközök emblematikus jelentésével nyomatékosított szótári értelmét tagadja.

Az öreg költő fogalmainak és formaszervezetének rendszertani oppozíciója, a kompozíción belüli szerkezetek ismételt kontrasztjai ennek a végsőkig egyszerűsített, bensőséges dikciójú versnek a többszólamú kifejezés bőségét kölcsönzik. A Kakucsi rózsák költeményeinek zömében hasonló alakváltozatokat ölt számos költői vívmány, de egyik sem önmagára mutat, hanem újabb és újabb fénytörésben kelti életre a változó jelentéseket. Ez igaz művészet, dobpergés nélkül a bontva is építő poétika nyaktörő mutatványait végigcsinálni.