A Nyugat új oltványai

A modernség klasszicizálása^*

Lehet-e még az antilíra korszakában költői költészetet teremteni? Jogos-e még akármi verstani kötöttség vállalása, és a hagyományos versbeszédet bontva átváltoztató litániával versenyt énekelni? Szabad-e még a természettudományok ismeretközlő pontosságára, a próza természetességére, a logikai szerkezetekre irigy poétika virágkorában alanyi lírát művelni?

Rónay György művészi delelőjén Kakucsi rózsák (1977) című verseskötetének válasza töretlen értékű igen. Költői beszéde első látszatra mintha igazolná a kritikának azt a besorolását, mely költészettanát a klasszikus egyensúly esztétikai minőségével jellemzi, lírai harmóniája azonban ellentétek kiegyenlítődési pillanatának kifejezése, s olykor tengerszemtiszta expressziók keretében egy-egy távlatot nyitó, éles kép ragyogása, a megjelenítő leírást követő gnómák parázslása vagy belső beszédének villanó fényei mind valamely megszenvedett drámai szituáció nemegyszer elégiába békélő kifejletére világítanak. Egyetlen versből a drámai egyensúly valamennyi kifejezésmódjára idézhetünk példát. Hányszor vetődtem […] a feketés homokra, melyen túl a Ligúri-tenger mozdulatlan / páncélja domborult […] Se ház, se kert, se kripta; / mindent elfújt a szél. De a gyökerek élnek s visszakötnek / a születetlen születés tápláló mélyföldjébe…; De hány bölcsőhelyünk van, / míg a végsőben megnyugodni térünk? Önéletrajzi számadását így szemlélteti, így mutat mágnespontjára, s ad személyes hitelt a tanúságtételnek a kötet címadó költeménye. Az egész könyvre jellemző a visszanézés prosperói diadala: a lecsillapított tenger, a megszelídített, emberentúli erők lírai bősége. Amíg ülünk, mondom, egyben megyünk is, ha a csöndet / halljuk, s látni tudunk, ott, ahol semmi sincs / mások szerint, világokat… (Megállás soha nincs?) Ez a költői programnak is beillő, monologizáló futam a megismerő Én éhségének ad hangot, s költői világképének egyik építőelvét a látomásban nevezi meg.

A Kakucsi rózsák ciklusokba komponált kötetrendje maga is kerek költői világkép bemutatásával egyenértékű. De Rónaynak nemcsak a sorskérdésekre adott lírai felelete ellenpontozottan összetett, ahogy a fönti idézet a paradoxon hatásával jeligeszerűen bizonyítja, hanem a ciklusok egymásnak válaszoló, egymást kiegészítő széles színképe is az: az Önéletrajzi töredék kinagyítva szóra bírt, legalanyibb érzésekre valló emlékek faggatása, míg a Mohács a nemzeti múlt s az általános haladás konfliktushelyzeteinek fölfedése. Rónay vallomásos magatartásának költészettörténeti családfája a Kapcsos könyv Arany Jánosáig vezethető vissza: a megalkuvástalan önelemzés útján a lelkiéletet és az emberi sors feltételeit föltárva jut el lényegkifejező, noha bensőséges és lírai meglepetésekkel élénk remekeihez, szóljon akár a szóköltészetnek legföljebb az analógiás gondolatritmusokat kottázó mondatfragmentálásával (Mikor, Hatvan utánra), akár a belső monológ érzékletes rajzolatokkal megelevenítő előadásával (Varjak, „Aprèslude”). Mégis Rónaynak nagy elődénél különben vagy jelenetszerűen vagy éppen a dikció művészi el-elfojtásával drámaibb „őszikéinek” öntükrözése Az infarktus félálmai, a Haladék és a Bordák ciklusokban egy életszakasz belül átélt regényének folyamatát ragadja meg a testi életveszéllyel megszerzett bölcsesség látományától és számvetésétől az „intim szférában” föloldódó Én újrafölfedezett, nemegyszer idilli örömein át a szembenézések morális katarzisáig. Ugyanakkor a belső önéletrajz-szerű naplóversek füzéreinek kiteljesítő ellenpontja a Kettős arckép ciklusa, az emberi szövetség s kiváltképpen az életre szóló, egyetlen szövetség lírai fölmagasztosítása. Különösen ezekben a ciklusokban, de többé-kevésbé az egész kötetben Rónay mai költői tudásával olyan „régi költők” magatartását éli magáévá, akik még nem szégyellték a szívüket.

Pedig a Kakucsi rózsák leghagyományosabbnak tűnő természetlírájának két különböző füzére is a modern ember lelkiéletére jellemző kétirányú élményforma szemléleti fáziskülönbségére vall. A Kikötő városi szerkezetek közt a zárt természet budai ihletésű képeinek jelbeszéde: magunkba szállásra késztető, nemegyszer szimbolikus jelentést sugalló versek intelme (Guggerhegy, Őszi zsörtölődés), a „szárszói dolgok” lírai epigrammái viszont a tenyészettel azonosuló ember keze alá juházó, ősi elemek hasonlatszerű látványát éneklik: négy kerek sorban elfért a Lét, ahogy a Rőzseláng kimondja. A természetbölcseletnek ez a lényeg megragadásáig letisztult lírája a japán haiku egyetlen pillanatra örökké tett végtelenképzetére emlékeztet: az egyik sorozat a költői Én megismerése a világban, a másik a világé a szemlélő Énben.

Az Ars poetica egyes versei, mindenekelőtt a két remekmű, Az öreg költő és a Chopin legalább annyira „ars vitaek”, mint apologetikus költemények. De az egész kötet kompozíciós elve a Szerápion legendák-ban nyeri el igazi értelmét. Nem tudjuk pontosan, Rónay Szerápionja valamelyik ismert egyházatya, vagy inkább E. T. A. Hoffmann Die Serapions-Brüder-ének leszármazottja, mégis leginkább akár az egyszer élt, akár a fiktív mintának a célzatos tükörkép művészi megvalósítását lehetővé tevő indítéka, mivel a Szerápion legendák olyan lírai töprengések, melyekben a költő beszélgetőtársa saját alakmása, kivetített másik Énje. Miről beszélget ez a két Én? Magáról a belső párbeszédről, tapasztalat és eszmélet, a szakadatlan önszemlélet megbékítő szintézisének bölcsességéről: Mindig a belső lépteket / figyeld, míg álltodban haladsz, s haladva állsz, Szerápion. A két Énnek egymással folytatott eszmecseréje, éppen mert nem a középkori „test és lélek vitájára” szabott, hanem magánbeszéd, a lélektani szituációtól meghatározottan immár nem prelogikus mondatszikrák rajzása, mint például A vénség panaszaiból dikciójában megfigyelhettük, hanem a megszenvedve elért fölismeréseknek paradoxonokkal és oximoronokkal összetett mondatokban egyensúlyozó, elégikus fejtegetése.

De vajon mi ad egységet a lírai Én folyamatos önkifejezésének, mely – ahogy a kötet mottója hirdeti – egyszersmind igaz fákat ír, azaz nem mond le tapasztalatai világának birtokbavételéről? Ez az egység etikai nézőpontjának elsődlegességében keresendő, amit Sartre híres maximáját tagadva fogalmaz meg: a Pokol nem a mások, ha bennünk nincs pokol. Az együttérzés érosza hajlítja ihlető erőként lekerekedett sorsok fölé, hogy valamely fanyar igazság aranyát észrevegye bennük: Kurta fény / az életünk, Sarastro – kiált föl Toldalagiról írt siratójában, egy megteremtetlen shakespeare-i hős meditációjához hasonlóan. Az etikai felelősségtudat hangolja föl nemzetvizsgáló húrját, s váltja ki belőle szenvedélyes gondolatritmusait: Nyugaton a paloták szaporodtak, Keleten a holtak. // Porló csontokból, porló szívekből épült az ország (Discursus Zrínyi-sorokkal). Az erkölcsi, belső parancs programja s egyben költészettana a plasztikus képekkel feszült, mégis egyetlen ívű Tűzvész, de Rónay morális alapállásából következik, hogy minden önéletrajzi lelki fényképezése közben testvér sorsokra is kitekint, a magáét pedig a létföltételek megismeréséért aszkétikus szigorral fürkészi, mint többek közt a Térkép érzékletes kontúrú, valamint jelen, múlt és időtlenül igaz asszociációinak többszólamú strófáiban, melyek a súlyos betegség fölismeréseit a pontos önmegfigyeléssel elegy metaforikus öröklét fokára emelik. Még természetfestését is a tenyészet rezzenéseire visszhangzó érzékenység élteti: A parti fák felől surrogás hangja kél, / mint mikor fölriadt madárraj szárnya rebben, / majd hirtelen a fű is fodrot vet a kertben: / mindjárt itt lesz a szél (A szél érkezése).

A régebbi kritika szóhasználata szerint minden igazi költőnek megvan a maga „hangja”. Ezzel a műszóval élve, Rónay György „hangját” a csengő arioso ének jellemzi; Kosztolányi nyelvi modelljének örököseként minden stílromantikától tartózkodva néven nevez, s képzetei a gondolkodás ködét és az ösztönök homályát eloszlatni kívánó racionalistára vallanak. Ha lírájának – mondjuk ki végre kereken – mai költészetünk legfelső szintjét képviselő művészetét jámbor olvasó és gyanakvó kritikus eddig nem méltányolta valódi értéke szerint, ezért elsősorban az a közönség és irodalomtudomány felelős, mely manapság épp legfőbb erényeire kevéssé fogékony. Legújabb líránk két leginkább reflektorfénybe került poétikai szemléletformája a burjánzó, góngorai, képgazdag stílusirány és ellenhatásul, a költőiségben való kételkedést avatva ars poeticává, a nyelvkritikaként vagy épp a születőben levő vers állandó szövegrevíziójaként szerveződő különböző neoavantgárd törekvések formanyelve. A befogadó tudat, a lelkes olvasóé és a hivatásos műértőé egyaránt véges, ezért főként a fűszeres ingerekre érzékeny. Rónay költészete abban az értelemben hagyományőrző, hogy a lírai Én külső és belső élményeit tolmácsolja, s merészebb képzettársításai vagy vizionárius eljárásai is a gondolat célvilágítását erősítik. Költői képei a gondolattal együtt születnek és menetébe illeszkednek – még az a három, lázas kábulatban, gyógyszeres bódulatban kibontakozó káprázata is, mely a poézis fantasztikumára és meghökkentő képzetváltásaira sóvár ínyenceket is kielégítheti (közös címük Az infarktus félálmai), a tapasztalaton túli látományokat egy végső költői jelentés felé torlódva jeleníti meg. Aki pedig Rónay gnómákban kifejező fordulatait romantikus dezillúzióval a goethei szemlélet időszerűtlen folytatásának vélné, az olvasóként figyeljen arra a párját ritkító kompozíciós készségére, mellyel a mondásszerű kijelentéseket egy-egy hirtelen megvilágító szóképpel, hangulati rokonságot teremtő leírással, de még a belső rengéseket is jegyző beszédbeli töredékességgel magasabb összhangba hozza – a krónikás viszont gondoljon arra, hogy a költészet napjainkra szinte beláthatatlan gazdagodása idején, amikor szókapcsolás és eszmefűzés leplezetten vagy öntudatlanul gyakran az elődök és az irodalmi környezet nyomait keresztezi, éppen a nyílt költői kijelentések egyébként is puritán művészete a legkockázatosabb poétikai vállalkozás, és ezek a gnómák mégis mindig eredetiek, utánérzésnek nyoma sincs bennük, az úgynevezett „rájátszást” azonban tudatosan alkalmazza (l. A gyermek és a szivárvány).

Mindamellett Rónay verseiből nem hiányoznak a korszerű költőiség fortélyai, csakhogy, ellentétben a neoavantgárd törekvésekkel, az üzenettel azonos nyelvkritikájával a költeményt, miként erre elsőnek Babits adott példát, jelentésrendszernek tekinti, melyben a különféle finomszerkezetek és formaszervező eljárások tudatos összetevőül és állandó funkcióváltással szerepelnek. Művészi hitvallásnak is tarthatjuk ezt a gyakorlatát, hogy posztexpresszionista nyelvi redukció helyett az indulatot érzékeltetendő, azonos kifejező értékű, de kipróbált alakzatot használ. Szájadba víz csorog, szemedbe sár, Sarastro: itt a „közölés” a francia „nouveau romanból” is ismert belső zajlást, lételméleti relativitást egyaránt jelző nyelvi felülvizsgálat helyén áll.

Rónay költői műhelye hagyományújító modernségét önszemléleti remekművének, Az öreg költő-nek formaszervezete tanúsítja legváltozatosabban. Mondanivalója az „őszikék” magatartásformájából következő, borongó megbékélés a sorssal. Ez a békekötés a vers formanyelvének tanúsága szerint ezúttal is drámai föloldódás végkicsengése. Éreztet ebből nyomban valamit a kezdő sor (Minden reggel / tedd magad elé a papírt) nyitott szó- és mondatszerkezete, mely a köznapi cselekedetből ismert verstani eszközzel, az átvonással (enjambement) vezet a csönd hídján végtelen értelem felé. A következő szakasz a nominális mondatok (Milyen fehér, / Milyen határtalan.) fragmentálással fölérő elfojtásaiból a benyomásokat testvériesítő szimbolista fölsorolással és a szürrealista szabad asszociációk analógiáival egyaránt rokon látomásszilánkokba átcsapva, mintegy újjáénekléssel sugallja a fölbolydulás érzetét: Hogy tudtál vándorolni rajta, / aggálytalanul, vakmerően, / hajós a tengeren, / fölfedező a sivatagban, / elképzelt partok, ismeretlen / oázisok felé! Amikor aztán a csatlakozó strófa az elért érzelmi csúcsról a lelkendező emlékezés helyett véghelyzetek képzeteinek lejtőjén vezet lefelé, a megelőzően észlelt szemléleti síkváltást más tartalommal telíti, lelkiállapotok síkváltásává alakítja. Végül a költő mintegy tükörben szemlélve önmagát, aki történetesen ezt a verset írja, az emberi feltételek végességének tudatára utal, s ezzel egész jelen alkotásának létmódját emeli az ellentétek szintjére, hiszen fogalmai a kiszikkadás tényét közvetítik, de maga a közlés és nem utolsósorban a befejezés kompozíciós szerepe (Milyen fehér. / Milyen aprócska börtönablak. // Tedd vissza a fiókba. // Ma sem jutott eszedbe semmi.) a semminek a strófaközök emblematikus jelentésével nyomatékosított szótári értelmét tagadja.

Az öreg költő fogalmainak és formaszervezetének rendszertani oppozíciója, a kompozíción belüli szerkezetek ismételt kontrasztjai ennek a végsőkig egyszerűsített, bensőséges dikciójú versnek a többszólamú kifejezés bőségét kölcsönzik. A Kakucsi rózsák költeményeinek zömében hasonló alakváltozatokat ölt számos költői vívmány, de egyik sem önmagára mutat, hanem újabb és újabb fénytörésben kelti életre a változó jelentéseket. Ez igaz művészet, dobpergés nélkül a bontva is építő poétika nyaktörő mutatványait végigcsinálni.

Az őselemek természetlírája

Minden író pályája eleven élet, melyen lakatként csörömpöl az irodalomtörténeti besorolás. Kiváltképpen áll ez a közöttünk élő alkotókra, akik alakulnak, fejlődnek, változnak, olykor azonban korai jellemzésük kalodába zárja őket. Pannon gondolkodás, bukolikus szemlélet, dunántúliság, latin lelkiség: Takáts Gyula lírája nem volt-e már vajon indulásakor más is, több is?

Legfőbb ihletője csakugyan a táj, sőt szűkebb természeti-emberi környezete az, amit nap nap után tapasztalt mind az öt érzékével Tabtól a Balatonig, a Nagyberektől a zselici dombokig: a halászó-vadászó, borozgató, kétkezi munkának feszülő emberek hol ódába illő, hol idilli cselekedetei. De a költő látományát tárgyánál is inkább elragadtatása határozta meg, és poézise a kettő színváltó bőségéből dúsult föl. Takáts ifjú költőként sem bizonyult csupán leírások békés rajzművészének. Figyeljük meg, hogyan érzékeltette már a harmincas években olyan, első meggondolásra köznapi eset látványát, mint amilyen egy cső kukorica perzselése:

Nincs olyan éles szem, mely „könnyezni” lásson, legalábbis látványa központi motívumául, egy fanyársat: ezt a megfigyelést belső tekintet rögzítette ennyire antropomorfnak – ezért is „keserűn”. Michel Butor írja Caravaggiónak szőlőfürtökkel, barackkal, fügével s indázó levelekkel rakott Gyümölcskosár című csendéletéről, hogy az egyik műtörténész szinte tökéletes élethűségéért, a másik a természetnek sokkal beszédesebben „átlényegített” valóságképéért méltatja^*. Takáts Gyula életképei, alakrajzai és megfigyelései szinte kezdettől fogva az érzékelt tárgy vagy esemény dologi létét olyan részleteket átható pillantással elevenítik meg, hogy többet mondanak önmaguknál: egy új dimenziónak a leírásnál ékesszólóbb jelentését sugallják. Már fiatalkori verseinek költői észrevételeit párját ritkító vizualitása ihleti:

A természet legvalósághűbb kivágásán sem vehető ki egy nyúl „eres füle”: az érzékelés öröme nagyítja ki itt, és ez a gesztus himnikus boldogságot sejtet. Első kötetéről (Kút, 1935) írva Radnóti ráeszmélt: „a folyton jelenlevő és figyelő költői intellektus legtöbbször pompásan keveredik az elsődleges élménnyel”^*. Csakugyan nemcsak a Kút, hanem a Kakukk a dombon (1937), a Május (1939), a Családfa helyett (1940), sőt a Hold és hárs (1945) költője is olyan érzékeny szenzualista, akinek érzékletes természetfestése szakadatlan áramlás a világon, amelyre időnként rá is kérdez, márpedig a görögök óta tudjuk, a csodálkozás és kérdés minden bölcselkedés kezdete.

Eleinte még verscímei is hagyományos műfajt jelölnek: zsánerrajzot (Zselici kanász, Finn tanyán), életképet (Disznóölés, Két cigány halászról), idilli beszélyt(A hajnal és a bivalyos) vagy éppen ódai szituációt (Egy völgyhöz), és ahogy az átlelkesített természet s embereinek-állatainak fölvillanó sorsa rendre elvonul előttünk, mintha személyes arculatú világrendet bontakoztatna ki. – Nyúlj hozzánk, ember, régen itt vagyunk! / Csillámlik talpunk, hullámzik hajunk. / Odunk falából szöktessél elő, / ha titkunk égi pillanata jő! – / Súgott az udvar, kancsó és az ág, / sóhajtozott a formás kis világ – olvassuk a Rejtett ország-ban. De már Várkonyi Nándor óvott attól, hogy Takátsot panteistának tartsuk. Valóban, az igazi panteista olyan, mint Komjáthy Jenő; hangja modulálatlanul árad, és koloritja egynemű, változatlan – ezzel szemben Takáts lírája sokszínű, mozgalmas, világképében idill és rapszódia váltakozik, olykor egymásba olvad. Még inkább leszűkítené a puszta szenzualizmusba sorolása, mert ugyan igaz, nehezen találhatnánk ilyen, már-már természettudományos pontossággal láttató-tapintató s magát a természet árnyalatait is ennyire odaadóan átélni és kifejezni is tudó költőt, mint ő, de már háború előtti verseiben mind megjelenítő leírásaiból, mind a harmonikus ráfeledkezésből a világban megélt vagy oda kivetített dráma pattan ki, s a fölidézett jelenés „élethűségét” a jelentés látomásos kimondása váltja föl: Már értem lassacskán az éveket, / úgy vesznek körül, mint a gyászkeret, / és a lugasnak mélyén látom őt, / az évszakokat forgató időt (Néma délután). „A présház zsongó csendjébe beledobban a túlérett gyümölcs halott puffanása s a kaptár döngése, amelyben forradalom készül, a királynő násza és a herék lemészárolása” – így sorolja föl Várkonyi néhány versbeli jelenet erejéig Takáts verseinek mögöttes összefüggéseit, melyeket „halk drámának” meg „az élet törvényének” tekint^*.

Takáts Gyula háború előtti verseiről azt mondhatnánk, kétszólamúak: szól a táj, és felel rá a szemlélő, az ember. A láthatatlant is kinyilvánító expressziói, máskor megelevenítései eggyé olvasztják ezt a kétszólamúságot: A száraz fű tücskök tanyája régen. / Kicsiny vermekben bújnak el. / S a földet súrló esti szélben halkan / barlangjuk szája énekel (Erdőirtás után). De látvány és magyarázat kétszólamúsága gyakori még. Ám a biológiai éréssel s az elme mind erősebb eszméletével együtt, s ezt a fontos szempontot a kritika általában hajlamos elhanyagolni, Takáts elérkezik az önszemlélethez, majd költészettanának tudatos építéséhez: mintha felemásnak, manicheistának ítélné verskompozícióit, új utakat keres. Erről tanúskodik 1947-ben megjelent kötete, a Se ég, se föld, tehát a víz motívumának őselemi rangú fölmagasztalása – ahogy Laczkó András írja: „A vízen a határtalan titkok kapuja előtti remegés járta át.”^* A Vízen vagy Egy kikötésre használt fűzfánál a víz motívumát költészetén (és tudatán) belüli lappangó helyzetéből verse nyílt színén avatja tematikai hősévé. Ugyanakkor Takáts lírájában nemcsak a víz, hanem a másik „se ég se föld” őselem, a fény is szerephez jut (Ki rakja?, Hajnal felé), hogy egy nem sokkal későbbi kötete címadó mesterműve – más versbeli megjelenéseivel egy csapatban –, a festő ecsetére érdemes Mézöntő a varázslatos tapasztalástól a nyitott szemű álmodás fizikán túli képsorainak mámorába csapjon át: Az öblök férges, nagy sajtárjai / az égi musttól kezdtek forrani / s midőn csordult a sok edény, / hajót hozott egy csónakos legény. / A szőlős táj; mint tág, lépes keret / fölitta mind a mézöntő eget…

„Túlmutat önmagán, túl az időbeli-térbeli koordinátákon, tulajdonképpen egy ember és a természet közt játszódó misztérium beszédes színpadára” – írja találóan a költeményről Fodor András^*. De mind a víz, mind a fény végtelen: történéseik, így épp a Mézöntő-é, mint egymáson „átúsztatott” látományok jelennek meg, s föloldódik bennük, bármily remeklésig is jusson dalnokuk, az a kérdező elme, filozofikus nyugtalanság, aki lelke mélyén maga a költő. Nagy Péter is „józan részegséget” említ, mert révülete, úgymond, kérdések izgalmát rejti^*.

Ám a fény és a víz mágiájának hatásával egy időben kialakul Takáts boldog jelenés-e, hiszen a modern magyar líra hasonlíthatatlan szépségű, igazi költői meglepetésekkel gazdag darabjai közé tartozó Fakutyán, fényben, az Angyali követ, sőt Az Égi Tigris az érzékelő ember és a csillapíthatatlan rákérdezés addig még föloldatlan kettősségének magasabb szemléleti kísérlete. Ezekben az elragadtatást zengő jelenésversekben megelevenednek hangok és színek, a fizikai-vegyi folyamatok átemberiesednek, s az önmagukban is különös emberi alakok a tenyésző élet meg a természetes állati lét színesen derűs jegyeit hordozzák. A sejtelem testbe költözik, a jelenségen pedig átdereng másik tartománybeli jelentése: ez a boldog jelenés verskompozíciójának fő jellemzője.

Az ötvenes évek elején az ő irodalmi sorsa is megnehezül, és családi emlékképekben (Lénye sugárzott) meg a szerelemben (Halászgató Ámor) keres vigasztaló témát. De aki érett költő tekintetével látott már a moslékban is színeket, lángot, s a látvány-t a szivárvány-nyal rímeltette, ahogy 1948-as Ars poeticá-ja tanúsítja, nem érhette be sem anekdotikus történettel, sem ellentmondásmentes idillel. Az elemek honvágya egyelőre csak az egymáson áttűnő természeti képekben tör látványának felszínére és porzott lent az ázott páfrány / mint gyémántszárnyú ág, írja például a Tavaszi vihar-ban, nehogy a nyers való gledicsiájá-ba ütközzék, ahogy nem sokkal később a korlátozó szempontokra utal (Theoxenia).

Költői énjét igazi boldog jelenés szabadítja ki. Mert a dolgok és a tárgyak szinte megnyilatkozásnak festi ezt az alapjában természeti élményt. Mikor a némaságba zártak – indítja életrajzi utalással a verset, s egy napkeltét idéz föl, melynek nádor vesszős ligetében / hosszúlábú, fényes madarak […] taposták az éjszínű sarat. Ahogy elbeszéli (zokogva, / nyolc évet oldva föl a lantba, / dalolni kezdtem…), ihletének forrása ekkor megvilágosodott, mert a dolgok és a tárgyak / átadnak mindent a világnak – fogalmazza meg filozofikus meggyőződését. Így egyszerre mutat a létet a természet életével azonosító világképére s orphikus színezetű megjelenésmódjára.

Művészete csakugyan a hatvanas évektől tágul ki megejtő, összevéthetetlen hangú költészettanná. A boldog jelenés bármennyire is megragadó látomásában a tündériesült alakok és regébe hajló események a köznapi érzékletek átsugárzott, mégis egyrészt a tárgyi világból, másrészt az ihletett szemléletből származó kettős eredetére rávallottak. Olyan versekben, mint a Tömött, vad rend, Merítőháló, Válasz egy diófának a még teljesnek és zavartalannak ébren álmodott természetet mint egyetlen, fenséges személyiség más-más megnyilatkozását kottázza le. Állatok, növények, elemi erők testvériesülnek, egymás szerepét mint lappangó életlehetőséget átveszik. Egyezményes fogalmaink szerint e versek „talányosak”, de ahogy a költővel élménye eggyé válik, a teljes része már: A látványon túl szivünkkel / indul a mindenségbe. Ez a „mindenségbe induló sziv” a tenyészet összkarában mint fölhangolt hangszer van jelen; a dikció egyszerre merész képzetfűzésű és szabadon ömlő, sőt – zenei műszóval – „fölgerjedt” ének, és a költő korábban kettétagolt tudatának igazi jellegét ditirambikus versmagatartása nyilvánítja ki:

Ám a tenyészet himnuszra méltó megéledésének feltétele az ember, a mi költőnk. Mert fészkük én vagyok – mondja is a természet boldog körforgását jelképező madarak szárnyas életének körkörös rendjéről (Altatva és ámítva). Legtöbbször nem is „reszket”, hanem ujjong. Takáts költői lényének igazi otthona a nyár, a prométheuszi tűz ideje, amikor a lángoló elem szózatának már minden csak Izzó kalitkák. Megvallja: Ha jön a hó, nyugodt leszek – és hozzáfűzi: Állok, mint pont, e szép lesen, / vonalzó szélin, boldogan (Ezért kedvelem). De ez a megszűnt lét öröme, melyből hiányzik a ditirambus kánikulájának önmegvalósító kifejezése, a természet valódi lényegére sugárzó animizmus heve. Ebben a mindennapok ünnepébe emelt világban, ahol a ludak – csőrük égbe mártva – / álltak, mint behavazott hárfa, fönn sem akadunk, ha kristálytiszta madarak csodálják, hogy szállt és szállt a szilvafa… (És ledobta horgonyát). Az alakváltoztató hatalmú természet jelképét vagy önszemléletét képviselik balladái, melyek hajdan volt valóságos lényeket az örök tenyészet erejévé avatnak (Spanyolozott tükrös balladája, Hegyi legenda).

Görögországi utazása a tűz otthonába vezeti Takátsot, költészetét a hazatalálásnak s önmagával azonosításnak élménye továbbárnyalja és elmélyíti. Ez az élményforma a ditirambikus elragadtatásból a rapszódia zaklatottabb egébe vonja. Egyik kritikusa „belső vitát” észlelt háború előtti lírájában is^*, de nem önmagával pörlekedés volt az sem, hanem a drámai alkat már említett „kétszólamúsága”. Görög tárgyú verseiben, de azóta is általában a parázson hánykolódó vallomásának ez a mondatértékű szavakkal, a befejezetlen kijelentés szenvedélyesen csonkolt kiáltásaival zsivajgó belső beszéde a prométheuszi világ hű átvetítése a rapszódia lélekzajlásába. A part… De mielőtt a lábod… / Előbb a valóság… Circe nincs!… / S csak Neki adott tanácsot… / Neki, ha volt!… Nekünk?… (Knósszosz romjain). Ez a versbeszéd Takáts Gyula lírájának filozofikus üzenete. Mert szemében a költészet vagy a lehetőségeit valóra váltott természeti világunk kijelentéseinek örök áradata, vagy erre a kimeríthetetlen szerepre ocsúdó ember híradása róla, a lángban álló lélek rapszódiája.

Egyszerűség és gazdagság

A modern költészet egyik útja, a kalandé a dús és mindenüttvaló élet sűrűjébe vagy a képzelet, a képi látás birodalmába vezet, ahogy Apollinaire, illetve Dylan Thomas példája mutatja. A másik úton a költő önmagában eszmél egy világra, és a tudásvágy bonckésével szinte a nagy kutatók módjára vizsgálja az emberi sors feltételeit személyes sorsában: e századi klasszikusaink közül így fogta föl a költészetet Szabó Lőrinc is.

Csorba Győző egész pályáján ezt az utóbbi típust testesítette meg egyre elmélyültebben, egyre letisztultabban és fokozódó bölcseleti tűnődéssel. Fiatalkori, érett lírájától kezdve tárgya a költői én vagy az enyém-mel átlelkesített világ. Amikor irodalmi ízlés és divat egyaránt képekben tobzódó vizionálásra csábított, stílusát már akkor a puritán lényeglátás jellemezte. Az életrajzi és személyes környezet sohasem hiányzott lírájából, de a természeti naturalizmus gyönyörködő festőisége mindig távol állt tőle, jóllehet versesköteteiben újra meg újra megjelenítette mindennapi életének színhelyét, ahogy erre több kritikusa utalt, a kertet. Ám a tenyészetnek ez a teljes értékű kisvilága átitatódott a belső élet színeivel, és kitüntetett helynek bizonyult, ahol a vegetáció beszélgető társ, élete az emberi létviszonyok tüköre. A költő maga vallotta, hogy messze a hamis hangokkal csikorgó eseményektől, a csöndben, és van-e ösztönzőbb csönd a kezessé tett természetnél, a meztelen lélek könnyebben szembesül a végső kérdésekkel.^*

A Görbül az idő (1985) jelképes címe előre jelzi, hogy az alkotó az emberi lét törékenyebb szakaszába ért, és sorsának mélyebb tárnáiba szállt alá. A kötet vezérmotívuma csakugyan az öregedés. De ez nem puszta költői témát jelent Csorbának, hanem magatartásformáinak, beszédhelyzetének, dikciójának fanyarul bensőséges árnyalását, s mivel az élet, a saját élete komorabb jegyeit is a független lelkekre jellemző szabad, olykor ironikus kritikával tekinti, a költői kifejezés útján a sors számba alig vett esélyeiről hoz fölfedezéssel fölérő híreket.

A „határsávba ért” ember (Közhírré) magatartása elsősorban a számvetésé, minthogy azonban önmagát szólogatja, korholja, noszogatja, egyszerre kendőzetlenül lírai szív és a lelki élet meg a lét törvényeit fürkésző elme. Mind zavartabban kapkodok, / hogy több nyomom maradjon – írja kegyetlenül önelemző szenvedéllyel költői önmagáról, aki ebben az összefüggésben az emberiség java törekvéseinek kísérleti alanya, és a vers záróakkordja már a megragadott lírai szituáció célképzetét összegezi: S reggelre úgy indulhatok, / mint aki biztosabbra / rajzolt egy szétmázolt lapot, / hogy az időnek adja (Virrasztó). Milyen találó, Csorba ars poeticájára jellemző az emberi sors vagy még inkább: esély szinonimájául használt lap jelzője, a szétmázolt, ahogy a költő a tevékenység előtti tapasztalatot víziója föltáró fényével mérheti.

Az igazság pillanata, utalhatnánk a spanyolok ismert jeligéjére, amikor a legújabb Csorba-versek ihletére, eredetére gondolunk. Így világosodnak meg a lelki történések, így válik beszédessé például a gyermeki képzelgés édenének értelme (A gyermek álmai), a férfikor delelőjén túl a családias hangú istenkeresés, mely a határain kopogtató ember tudatában előbb-utóbb megjelenik, miként ezt a nagy elődök, Ady, József Attila rokon tárgyú és hasonló hangütésű költeményei is szemléltették volt: Hogyha ezerszer öregebb is, / én se vagyok gyerek, / tárgyalhatnánk egymással végre úgy, / mint felnőtt emberek – hirdeti Csorba Istenről, öregedőben, a végső gondok szomszédjaként meghitt, ősi közvetlenséggel.

A benyomásoknál érettebb, intellektuális és pszichés élmények megragadásának megvan az előzménye Csorba Győző lírájában (Jön az angyal, Változás, Testi háború stb.), mindamellett az új kötetben főként az ősköltői ráeszmélés, az a kristályos egyszerűség tűnik föl, mely a dolgok, jelenségek kimondásának élményében megjelenítő realizmussal társulva a költői szemlélet további érlelődéséről tanúskodik. A mai költészettudomány a lírai szituációnak ilyen hasonlóképpen egyetemes érvényű tanúságtételeit nevezi költői mítosznak. Csorba Győzőnek ebbe a verstípusba tartozó remekeit azonban most azért sem illetnénk ezzel a műszóval, mert a létnek e személyes megrendüléseit ismételten is groteszk vagy éppen önironikus felhangokkal kíséri, s ez a változó és változatos esztétikai moduláció hangját olyan tremoló-val hatja át, mely az alanyi jelenlét hitele a versben. A tremoló még a kötetkompozíció hangszerelésében is érvényesül. A drámai eszmélkedés belső beszédeit időnkint röpke verses közjáték oldja föl, s ezek a lírai sóhajok a lényeglátásnak gondolat és érzés aktjai ugyan, mégsem kevésbé megrázóak, mint a tágabb lélegzetű versszervezetek:

A tiszta rajzú, belső jelenések művészete a tárgyi világot is magához juháztatja – olykor az életrajzi visszarévedés egy-egy ékesszóló motívumául, mint amilyen a cégtáblák tragikomikus üzenetének visszhangja a gyermeki lélekben (Danse macabre), olykor az eredendő költői állapot, a kérdezés helyzetében, amikor az otthoni téka könyveit vallatva, maga a néma párbeszéd emelkedik a társas élet, a teljesebb sors rangjára, hogy aztán a reflexió ellentétébe csapjon át, s e halott könyv-sokadalom kontrasztjául a költő akár a legkicsinyebb organizmusban leljen értéket: ha lapoz benne s ha megáll / mert csöppke bogarat talál / – bár mákszemnél is kicsinyebb – / boldog borzongás lepi meg / s úgy nézi már a szöveget / mint elcsúfított terepet… (Könyveim). Ismét más esetben a latintudás viszontagságainak elégiája idézi meg „minden hús” útját (A latin nyelvtan).

Az emberarcú természet a beszédes tárgyakhoz hasonlóan idomul gazdájához. Abszolút monarchiám – nevezi meg a kert jelképébe keretezett egyszersmind oda kivetített emberi esélyeket a költő, akinek e mágikus helyhez kötött természetlírája láttatóbb számos részletezőn élethű leírásnál. Alkotói gesztusának önjellemzéséül írja: a kertből vers lett, s mig a vers él / e kert erősebb lesz a kertnél, és ez a jelige éppúgy szeráfi tündöklésű, himnikus panteizmus beharangozása (Vers lett), mint a törvény masinájá-nak logikai, noha végig érzékletes analízise (Megint tavasz). De a lélektani realizmus erejének bizonyságául, amióta tájfestés a természetlíra, a legnehezebb változat: a negatív életkép műfajában is kifejezi Csorba a belső élmény határozottan közvonalazott tárgyi mását (Tévedés, Kertem stb.).

Költészettanának egyik állandó jellemzője a folytatólagos önmegismerés. Ez a folyamatos alkotói gesztus nemcsak az én takartabb rétegeibe hatol mind mélyebben, hanem, bármennyire paradoxnak is tűnjék, az enyém-ek körét külterjesen is bővíti. A dologi tárgyak meg a jelképes természet antropomorfiájának tágabb atyafiságát keresve a szatíra műfajához is oda-odafordul (Portréfilm, Ars poeticák a XX. századból). De költői tiszteletadásaiban, „hommage”-aiban szívesen él a kettős arcképfestés művészi fortélyával is. Jónás-álcájú Babits-verse egyaránt idézi a prófétai lelkiismeret-vizsgálat ismert parafrázisát, és tesz személyes vallomást többek közt az eleve elrendelés-ről, melynek tana modelljétől távol áll, mint ahogy Csorba rokonszenvre hangoló jelszava, és nem másé az örülni az örülhetőnek hirdetése (Babits-apokrif a „Jónás könyve” utánról). Ugyanígy leljük föl más, különben jellemző erejű és igazmondó portrékban, Illyésében, Várkonyi Nándoréban, Weöresében és egyéb tiszteletadásokban Csorba Győző közvetett és közvetlen föltárulkozását. A Kereszturynak ajánlott sorok képi jelentése így mondja ki egyszerre Csorba egyéni természetközelségét, a tenyészet szókincsében az erkölcsi kötelesség textusát, mint ahogy az üdvözlő költemények ciklusának igen találó címe „Hűség”.

A költő családi lírája ugyancsak a kettős arcképek galériája. Ebben a témakörben Csorba a belső beszédnek új távlatokat nyit. Ahogy övéiről szól, s a szó ezúttal kettős értelemben is kifejező, saját életének derűs, elégikus vagy tragikus vetületeit is kinagyítja. Ezek a zsánerképek önarcképek is, a fiktív párbeszéd alatt nemegyszer önmegszólító számadás zajlik (A halott hozzátartozóihoz). Ez a szigorú önfelmérés szab határt érzelmeinek, és lesz gyermekeihez, unokáihoz intézett költői igéje az önelemzés tükrében énjének bensőséges, de éles kontúrú képe, az ellágyulás árnyalata nélkül (Ötösfogatom).

Köröttünk e világ elvékonyul / S átlátszik rajta mindinkább a túl – írja a költő a hétköznapokon átderengő irracionális borzongásokra utalva, de ez a túl gyakran az életrajzi, sőt a költői önszemlélet magaspontját is jelenti. Az eseteken, élményeken, összefüggéseken túli látás és láttatás a költői magatartás madártávlata, ahogyan nem egy tapasztalat látszatának, sok jelenség ellentétének képébe, sőt ellentéteinek kavalkádjába fordul. „Valami nem” – írhatja joggal e versek füzérének címéül Csorba, aki van annyira tudatos alkotó, mint amennyire a lírai vallomás hagyományának híve. „Sokszor a múlt és a jelen, a jelen és a jövő egymásra vetüléséből épül föl a versszerkezet” – így jellemezte e költeménytípus pár évvel korábbi előképét Tüskés Tibor.^* Idő- és térbeli lehetőségek ellentétbe átcsapásának immár éppúgy színhelye a tudat, mint a lírai énnek elérhető létezés, még ha a legenda fokán is, mint jelesül a feltámadás „élményét” az érzékelés szimfóniájaként lekottázó, elragadtatott Húsvét himnuszában. Ami ezekben a Csorba-versekben „valami nem”, az egyszersmind mélybe világító igen, netán többszólamú igenek. Mert az élők meg szorozva élnek (Talán talán), s a megsokszorozott életet csontjaiban hordó lírikus ezt a színét és fonákját tudatosító, szimultán élményt művészi teremtésmódjára is átvetíti. A laza asszociációk lüktető fogalmi ritmusával, a gazdag lét feleselő pólusait, fő- és mellékágakat egymáshoz rendelő, fölcserélő mondatáramlásával, kompozíciójával sugallja, ami szemléletének lényege: a naponta százszor és naponta százat nemző tapasztalat fölismerését (Naponta százat), a törvények működését személy fölötti képletük igazára vezérlő bölcsességgel együtt (Ok és okozat), vagy éppen, s ez a művészi fantázia röntgenező erejére vall, a láthatatlan, a mögöttes erő a pillanat „kísérteté”-nek megjelenítése (Kísértetté). Csorba Győző nyelve ezekben a versekben is „a hígságtól, a szöveg üresjárataitól, a pongyolaságtól” irtózó írástudóé, aki, mint összegyűjtött verseinek utószavában kijelentette, minden szavával „birtokba vesz”,^* mégis egymáson át villódzó képzetei a lét gazdagságát sugározzák.

Értelem és érzelem egyensúlyának keresése belső dráma jegyeivel teszi változatossá dikcióját. Csorbától korábban sem volt idegen a kihagyásos mondatfűzés, de a drámaiság jelei közül a paralelizmus, a nominális mondat, a szóismétlés éppúgy megfigyelhető versépítésében, mint a különböző íráskonvenciók sokféle expresszivitása, így a kérdő- és fölkiáltójelek, záró- és gondolatjelek, hármas pontok nemegyszer többszörösen visszhangzó dialógusa: bizonyosság? – bizonyosságok! / testemmel pusztuló világok: // a színek formák a szememmel / az ízek nyelvemmel inyemmel // a hangok… ám minek soroljam: (Szerepek). A „látható nyelv” e kifejezéseit az ellentét feszültségével telíti, hogy Csorba Győző versbeszéde egyébként általában központozatlan, folyamatos. Az íráskép folyamatossága az emlékezést, közlést, képzelgést, elmélkedést vegyítő modern tudat tükréül közvetíti a képzetrajzást, ami önmagában sincs drámaiság híján, ezért a váratlanul megjelölő írásjelek az expresszió villámfényeiként hatnak. Meglehet, Csorba verseit régebben is színezte, erősítette a „látható nyelv” egyik-másik eleme, de sosem ennyire bőségesen, ezért stílusa most a belső beszéd közvetlen pulzálását, érzelmi rezgéseket, gondolati felhangokat szintén visszaadja, így aztán olvasója a személyiség felhám alatti életéről is képet kap.

Mindez korántsem jelenti, hogy a Görbül az idő poéziséből számon kívül marad a képi vizualitás csillagszóró öröme. Ledőlők egy-egy terebélyes emlék-fa tövéhez – így eleveníti föl a múlt enyhet adó pillanatait (Weöres Sándorhoz), de a valóság gyönyörére, még ha zord és tragikus is, nem kevésbé fogékony: a tv-antennák keresztjei, / mint agyag-szobor-vázák, amiket / egy szobrász ott felejtett (Tél, ablakból). Csakhogy Csorba Győző a képhez nem erőművészként nyúl, hanem kilátónak tekinti, s ez végső soron klasszikus ízlés bizonysága. Eszménye a fölcserélhetetlen kifejezés és az összetettségébén is kristályos szerkezet. Egy igaz művészet csúcsán szélső értékeket kapcsol össze, amikor áttetszően tiszta nyelven, de a poétikai eszközöknek a színes világra valló, sokhúrú gazdagságával ad számot az emberi sorsról.