Kunyhó és kastély

„Barátom volt, nem ismertem.” József Attila egyik legközvetlenebb híve, Ignotus Pál kezdi ezzel a jelképesnek tekinthető mondattal nekrológját a Szép Szóban^*. Komlós Aladár utóbb kifejtette, a költő életében még barátai sem eszméltek lángelméjére^*. Nemrég az utolsó évek versei mögött álló személyiségrajznak az életművet is érintő perújítását jelentette meg Stark András és Bókay Antal. „Köztetek lettem én bolond” című tanulmányuk két fő következtetése: 1. Bak Róbert patográfiájának (Szép Szó, 1938) diagnózisa erősen túlzott, ha nem éppen – az analitikus szemlélet merev alkalmazása miatt – hibás; 2. a helyteleníthető diagnózis és kezelés következménye az úgynevezett stigmatizáció, ami annyit jelent, a közösség azonosította a költőt a manifeszt elmebeteggel, ő maga pedig ezért érzett indíttatást, hogy személyiségét az őrülttel azonosítsa.

József Attila utolsó évei „egyik legkülönösebbnek” – egyébként joggal – minősített motívuma megfejtését kínálja Stark és Bókay, nevezetesen „az érthetetlen bűn, a bűntelen bűnösség fogalmát”, és hozzáfűzik: „Érthetetlen, mert belülről, az egyén öntudata, tudata szempontjából felfoghatatlan, elkülönítő minősítés, mely az egész embert sújtja, pedig ő nem érzi elkülönültnek magát a normálisoktól, a büntetlenektől. A bűn kívülről jött, szociális minősítés, stigmatizáció eredménye.”^* A motívum mint költői jelenség József Attila líráját 1935 második felétől, ha nem valamivel előbb is, csakugyan mélyen meghatározta, és a szerzőpáros híven írja le számos ekkori vers gondolatmenetét vagy lényegi megnyilatkozásait. De a bűn problémájának váratlan feltűnésére József Attila lírájában már mások (például Gyertyán, Németh G. Béla)^* korábban is utaltak, Levendel Júlia és Horgas Béla két művükben is jelezték, így Hiába voltam jó, hiába voltam rossz… című esszéjük meggondolkodtatóan mutatott a motívum lappangó jelenlétére a még 1934-es Számvetés-ben^*, végül a „bűn-büntetés-ártatlanság hármas kérdéskörének” a költő kései világképét befolyásoló jelentőségét domborította ki Beney Zsuzsa intuíciót megvilágító logikával egyesítő tanulmányában, melyet a legutolsó istenversekről írt, s ő már 1935-ös fordulatáról beszél^*.

Németh Andor emlékiratában olvashatjuk: egy könyvkereskedésben rábukkant Kafka posztumusz regényeire, és kiváltképpen A kastély elbűvölte. „Ugyanígy volt velük Attila is, akinek odaadtam a Schloss-t. Őrá is döntő módon hatott, amint az későbbi versein erősen érezhető… Na mármost, Attila jelentette nekem, hogy az Imago nevű pszichoanalitikus folyóiratban megjelent egy közlemény Kafkáról. Az orvosának megvan ez a szám, menjek fel hozzá, és kérjem el tőle.”^* Németh többes számban szól Kafka posztumusz regényeiről, márpedig A per 1925-ben, A kastély 1926-ban önállóan is megjelent, s ha az emlékirat jóvoltából tudjuk, hogy József Attila ezt a két kiadványt ismerte meg, bár Max Brod ötkötetes, gyűjteményes sorozata már a kiadás első évében, 1935-ben ismét tartalmazza a két „nagy” regényt. De a jelzett analitikus Rapaport dr., a költő 1930–31-ben járt hozzá; az Imago-beli tanulmány – Hellmuth Kaiser: Franz Kafkas Inferno. Eine psychoanalytische Deutung seiner Strafphantasie – a folyóirat 1931. 1. számában jelent meg (41–103.). Kaiser több Kafka-műre hivatkozik, és idézi is őket, s ami a legfontosabb, szakértelmezése három elbeszélés, a Jelentés egy akadémiának, Az átváltozás és legrészletesebben A fegyencgyarmaton tüzetes ismertetéséből indul ki, költőnk tehát legalább 1931-től e három Kafka-művet szintén megbízhatóan ismerte^*.

Németh Andor a Kafka-élmény szemléltetéséül mint a legerősebb hatásra valló versből, az 1935-ös A bűn-ből idéz: Zord bűnős vagyok, azt hiszem, / de jól érzem magam. / Csak az zavar e semmiben, / mért nincs bűnöm, ha van. Ezek a fogalmak pontosan egybevágnak az „érthetetlen bűn, bűntelen bűnösség” problematikájával, úgy, ahogy Stark és Bókay fölveti. „Mért nincs bűnöm, ha van”: a költői kérdés szerint a bűn fölfoghatatlan, s már itt az utalás arra, hogy „kívülről jött”, hiszen nem vitás, amint a második strófában olvasható, azaz közmegegyezés hitelesíti. Bernard Groethuysen írta Kafka-esszéjében: „A vádló tesz bűnössé. Senki sem választhatja meg saját bűneit.”^* József Attila mintegy másfél tucat nyilvánvaló Kafka-indíttatást tükröző verse közül több mint tízben a „bűntelen bűnösség” többé-kevésbé árnyalt központi motívumként szúr szemet, néhány másban okkal jelezhető. Talán épp abban a versben jelenik meg viszonylag szűkebben (az 1937-es Le vagyok győzve…), melynek egyik kitételét Stark és Bókay tanulmányuk címéül választotta; nincs, akinek megadjam magam – céloz közvetetten a motívumra József Attila, s mondja azt is: nélkületek, kik játszotok velem, tudniillik így volna „szégyentelen”, sőt „állat”, tehát bűntudattalan ösztönlény. Ezzel szemben több, ugyancsak 1935-ös vers a paradoxon erejével fogalmazza meg a fölfoghatatlan bűn érzetét. Én ugy hallgattam mindig, mint mesét, / a bűnről szóló tanitást. Utána / nevettem is: az Én nem tudtam-nak ez a kijelentése már a képzetnek egyéni fordulattal fölérő átértelmezése, melyet nyomban magára vállal: Most már tudom. A szonettbeli önfényképen a gazság mint ravatal feketül a szívben, és a csattanó kívánsága: bár lennétek ily bűnösök mindnyájan, / hogy ne maradjak egész egyedül. Még közvetlenebbül utal a bűn földerítetlen természetére az Óh boldog az… kezdetű vers: Óh boldog az, kinek van Istene, / bűne csupán a látható valóság. Tehát annyit azért fölfed „bűne” képzetéről: nem hiba vagy mulasztás. A Mint gyermek… viszont bűntudata képtelenségét, következményül pedig félelmét jajongja világgá: kuporogva csak várom a csodát, // hogy jöjjön el már az, ki megbocsát / és meg is mondja szépen, micsodát / bocsát meg nékem e farkasveremben. A földeríthetetlen bűn, melynek vádalapját nem is lehet megtudni, A per című Kafka-regény alapproblémája. „Még azt sem mondhatom Önnek, hogy bevádolták, vagy inkább: nem tudom, van-e Ön ellen vád?” – mondja már az expozícióban színre lépő felügyelő Josef K.-nak, ügyvédje pedig, aki az ügyet eddigi gyakorlata legnehezebb esetének minősíti, föltárja neki: „az eljárás nem nyilvános… a vádlott és védője számára a bírósági iratok is hozzáférhetetlenek, főleg a vádirat (!), így hát általában nem tudjuk… mi ellen kell irányulnia az első beadványnak”, majd közli: az eljárás „titkos, nemcsak a nyilvánosság; de a vádlott számára is”^*. A bűn című vers, Németh Andor szemében József Attila Kafka-élményének fő dokumentuma, azzal a kompozíciós elvvel épül föl, hogy a lírai én földeríteni próbálja bűnét, de ugyanakkor bíróságát is, ám ahogy a felismerés jelenetét „eljátssza”, mégpedig a kifejtés közben egyre módosítva vallomását, magára vett bűnét már csak azért sem tudatosítja, mert nem is tudja, miféle törvénnyel ütközött össze. A bűn-nel nagyjából egyidejű költői töredék, Egy büntetőtörvényszéki eljárás irataiból tapasztalati alapjáért József Attilának nem kellett a szomszédba, Kafkához mennie. Mégis már Balogh Lászlóban „Dosztojevszkij- és Kafka-élmények” benyomását keltette^*, azután Levendel és Horgas A bűn-nel együtt, bár a pszichoanalitika hatásával egyenértékűnek tekintve, az „olvasmányélmények” finom körülírásávál szintén Kafkára célzott^*. Első meggondolásra mintha József Attila verses vázlata a bűnösség képzetét A bűn című versétől némiképp eltérően adná elő: a „vádlott” éppen bírájától akarná megtudni bűne természetét, sőt a fölmentés lehetőségét is szájába adja, amikor szavaival a bizonyítás hiányára utaltat. A jelenet harmadik szereplője, a „vádló” a bűnt ugyan nem tudja pontosan, de elkövetőjére ráismer, tehát vétkessége nem vitás, ahogy A bűn fogalmazott, s a vádlottnak épp vele folytatott szócsatájából derül ki, bűne állandó vagy kikerülhetetlen – ismételt megvalósulása maga az élet. Akárha ezt a posztumusz kiadású verses jelenetet magyarázná, írja Groethuysen Kafkáról: „Senki sem élhet ítélet nélkül. Belenyugodna, ha már elítélték volna.”^* Végső soron nincs ellentét a töredékben maradt jelenet és A bűn közt: közreadott versében József Attila vagy magasabb művészettel sűrítette a dramatizált bűnkeresést, amikor lírai énjével, bűnét földerítendő, szinte ankétot rendez (e bűnt keresem én… s hogy gyónjak, kávézni hivom / meg ismerőseim stb.), vagy a verset dramatizálta utóbb, és gyöngébbnek ítélvén nem adta ki, a publikáció elmaradásának oka azonban lehet a központi szereplőre sarkított szemléletforma föltalálása is. De mindkét József Attila-költeményre áll, hogy alapproblémájuk a bűn tételes megfogalmazatlansága. Wilhelm Emrich így határozza meg Kafka Josef K.-jának esetét: „Bűnének a regényben sehol sincs pontos kifejezése, mivel Josef K. egyedi, tényszerűen meghatározható vétkességéről nincs szó. De a bűn közvetve meghatároztatik. Már Josef K. őrizetbevételekor azt mondja Franz, az őr: Látod, Willem, bevallja, hogy nem ismeri a törvényt, s ugyanakkor ártatlanságát hangoztatja. A törvény nem ismerése Josef K. bűne” – hangsúlyozza Emrich^*. De mennyiben vonatkozik ez József Attilára? Bűnképzetének mindenesetre velejáró feltétele, hogy „nem tud a törvényről”. Balogh László bizonyítottnak tekinti: a költő Németh Andor útján ismerte A per-t^*. De ha pusztán abból indulunk ki: Németh Andor cím szerint csak A kastély-t említi mint barátja kedvencét, mely egyébként egy láthatatlan hatalom, valamint letéteményesei ellen vívott küzdelem krónikája, akkor is elmondhatjuk: ebben a műben szintén akad az ártatlan vádlottság esetéről szóló epizód. Ez Amália története. A „kastély” egyik befolyásos hivatalnoka szemet vet rá, és megalázó levélben tesz neki nyers ajánlatot. A lány fölháborodásában összetépi a levelet, és a küldönc arcába vágja. Ezzel azonban „bűnt” követ el, mert megsérti a kialakult szokásrendet, melynek jelképe a kastély, képviselői a hivatalnokok. Tette miatt egész családját kiközösíti a falu, apja elveszti állását, anyja belerokkan a történtekbe, s valamennyien elszegényednek. A történet egyik alfejezete „Amália büntetése”, és a konfliktus meg kifejlete egybevág a józan ésszel követhetetlen vétek és az indokolatlan bűnhődés, valamint az elkülönítő minősítés fogalmával. De ha ez sem volna elegendő bizonyíték József Attila „bűntelen bűnösség”-tudatát Kafkából eredeztetnünk, véleményünket öregbítheti A fegyencgyarmaton, melyet már Kaiser tanulmányából cáfolhatatlanul ismert, s amelyet Emrich A per kicsinyített modelljének fog föl, mert „benne a bűn hasonlóképpen eleve fennáll”^*. Költőnknek idézetként szóról szóra olvasnia kellett A fegyencgyarmaton-ból vett kijelentést Kaiser írásában, azt, amelyet Kafka a büntetés-végrehajtó szájába ad: „Alapelvem, mely szerint döntök: a bűn mindig kétségtelen.”^* Mire József Attila: Hogy bűnös vagyok, nem vitás, majd így folytatja: De bármit gondolok, / az én bűnöm valami más. / Tán együgyű dolog. Ahogy ezután bűnének lényegét próbálja megismerni, s ennek a megértési kísérletnek folyamata az egész vers, tagadhatatlanul szembenéz az Ödipusz-komplexus magyarázati lehetőségével (Öltem. Nem tudom / kit, talán az apám), miként a három Kafka-elbeszélés elemzésében Kaiser vezérszólama is ez a pszichoanalitikus motiváció, ami egyébként a korabeli freudista irodalom-lélektan sémája. De A fegyencgyarmaton-nak azt a jelenetét részletesen idézi, mely a „régi, szép időt” eleveníti föl, amikor a büntetés-végrehajtás alkalmából nagy tömeg jelent meg („egyetlenegy magasrangú hivatalnok sem hiányozhatott”), és ezt az elrendezést úgy nevezi: „kibővítése a lelki térnek, ahol a büntetést végrehajtják, – olyan kibővítés, mely az egyes ember élményét társas közösség szertartásával veszi körül”^*. József Attila is A bűn című versét a „társas közösség” színe előtti vallomás fikciójával építi tovább, amikor különben magánéletére is jellemző, szeretetre éhes gesztusokra vadászó Énjének önfényképezésével, valamint regényíróhoz méltó, bár villanásnyi alakrajzokkal kelti élethű történés művészi illúzióját. Németh Andor három évvel barátja halála után megkezdett, francia nyelvű Kafka-könyvében így jellemzi A per hősének alaphelyzetét: „A jog mértékével K. múltja makulátlan, mégis súlyos bűnösség terhe nyomasztja”, és A bűn első strófáját prózában tolmácsolva azt vallja: Kafka hőse „ugyanabban a helyzetben van, mint amelyet József Attila, egy nagy magyar költő leír”^*. Ez a közlés nem más, mint A bűn forrásának azonosítása A per-rel. De az 1937-es Jön a vihar fenyegetettségérzete szintén A per képzettársításával nyilvánul meg. Haragos bírák feketében, ez a kép még A per őreinek, majd végül hóhérainak külső megjelenését is eszünkbe juttatja, s ugyanakkor a versben a füvek borzongása a nem remélt vád, amit Josef K: is; a költő is végső megnyugvásul tudomásul venni akar. Kafka-könyvében Németh Andor A per-t „kitűnő detektívregénynek” minősíti, de amely épp a műfaj lényegi sajátságától tér el. Itt kezdetben ismert a bűnös, és a bűntényt kell kideríteni^*. Ám A bűn című vers szerkezetéről is elmondhatjuk: a detektívregény fordított kompozíciós elve jellemzi, amit a költői én szemszögéből ankétnak láttunk, mindamellett a lelki tér kibővítésének éppoly jogosan fölfogható. Már A per szerkesztőelvének és A fegyencgyarmaton régi büntetés-végrehajtási szertartásának azonos, egyszersmind döntő világképi mozzanata a közösség előtt vezeklendő, mert a közösség ellen elkövetett bűn, és József Attila elsősorban nem is a józan ésszel érthetetlen bűn motívumát veszi át A per-ből vagy A fegyencgyarmaton-ból, hanem a mindkettőt nemző, alakító világkép csírázik ki benne. A bűn költői tárgyát már címe előre jelzi, de a fölfoghatatlan vétségnek és tudatának, valamint a büntetésképzetnek a problémája József Attila utolsó két éve több versét is áthatja, és sokszor szövegszerűen kimutatható. Kegyelemért könyörög az 1936-os Irgalom-ban, s amikor ugyanitt azt olvassuk: nem voltam én sem az, / akit a családfők kegyelnek, nem hessenthetjük el a gyanút, Az átváltozás-nak családja ellen vétkes, mert féreggé vált hősének szituációja aktualizálta költőnk saját, személyes összeütközéseinek emlékét, mint ahogy Gregor Samsa is elsősorban a családfő ellenséges indulatával találja magát szemben. A Ki-be ugrál… teljesen A per Josef K.-jának szerepével analóg módon teszi föl szónoki kérdését (Mit vétettem én, / hogy nem felelnek, akárhogyan intek…), és értetlen bűnei-hez hív tanúkat. Kosztolányit búcsúztatva meg úgy intonál, mintha A fegyencgyarmaton „régi parancsnokának” mentegetődznék – valamelyik elítélt nevében: A kínba még csak most fogunk mi restek… A kínhoz című töredék ezt az összefüggést részletezi: A kínhoz kötnek kemény kötelek, / be vagyok fonva minden oldalon, s a folytatás az érthetetlen szituáció kifejezése: és nem lelem a csomót, amelyet / egy rántással meg kéne oldanom. Mitikus elítéltként áll elénk a Már régesrég… expozíciójában, s még a kései Szürkület-ben is úgy bukkan föl a bűntelen bűnösség paradoxona, ahogy A per főhőse a váratlan csapást átéli: Csak egy bizonyos itt, a tévedés. 1937 áprilisán a költő egy prózai töredékben egész életét „örökös dologházi büntetéssel”, környezete magatartását „örökkévalóságig tartó” kínvallatásával szimbolizálja; a szöveg már Gyertyánt Kafkára emlékeztettet^*, és a frazeológia (például „hatósági közegek”) A per-re, illetve a „fegyintézet” A fegyencgyarmaton-ra filológiai fogódzóval utal. „Hiába voltam jó, hiába voltam rossz” – olvassuk a Szabad ötletek…-ben. „Te lehetsz jó, te lehetsz rossz” – írja Groethuysen Kafka-esszéjében, mert mint kifejti, minden hiábavaló, ha nincs bíró, se vádirat^*. A párhuzam ezúttal annyit jelent: egy különös probléma még különösebb fölvetése azonos végkövetkeztetések hasonló megfogalmazásához vezethet két embert egymástól függetlenül is. Ennyi érintkezés után azonban akkor is Kafkára kell gondolnunk, amikor a költői program az alkotó „pörös száját” emlegeti (Ars poetica).

Mégis József Attila bűnképzetét, sőt Kafkához fűződő szálait a Tudod, hogy nincs bocsánat… világítja meg legjobban – épp bonyolultsága útján. Nemcsak a fölmentés lehetetlenségét, hanem a beismerő vallomás szükségszerűségét is hirdeti, mert segíthet, noha nem enyhítő körülmény, a vádlotton: Hogy bizonyság vagy erre, / legalább azt köszönjed. Mi segít rajta, és mi nem? Azonosulnia kell az emberiséggel, és se hörgéssel, se esdekléssel nem szabad tiltakoznia a törvény ellen. Igazuk van azoknak, akik ezt a bűnképzetet az eredendő bűnnel azonosítják: ez az a vád, mely ellen nem lehet védekezni, s a vétek természete senkire sem egyéníthető. A költő 1936-os szerkesztői üzenetében, melyet Horgas és Levendel ugyanilyen következtetéssel már idézett, többek között így ír: „A bűn, melyet akaratlanul elkövet az ember, és akkor is megbán elkövetője, ha nem büntetik érte. Ez az eredendő bűn.”^* Nyilvánvaló, a költő itt nem a tételes vallások szerint értelmezi az eredendő bűnt, s verseiben még kevésbé. A Kafka-szakirodalom is az ő bűnképzetét az eredendő bűnnel azonosítja. A per dómjelenetében ezt kérdezi K. a „börtönkáplántól”: „Hogyan lehet egyáltalán bűnös az ember? Hisz mindnyájan emberek vagyunk, egyikünk is, másikunk is.” Mire a pap azt feleli: „Ez igaz, de hát így szoktak beszélni a bűnösök.”^* Magyarán: bűnösre vall úgy védekezni, hogy az emberiséget is bevádoljuk. Ám ez éppúgy nem a bűnbeesés eszméje, mint József Attiláé. Gustav Janouchhal folytatott egyik beszélgetésében Kafka a túlnövelt személyiség zendülésében nevezi meg az eredendő bűnt. „Rend- és békebontók vagyunk. Ez a mi eredendő bűnünk. A természet fölébe helyezzük magunkat. Nem elég nekünk, hogy emberi nemünkhöz tartozva halunk meg… Mi egyénekként szeretnénk, mindegyikünk külön-külön a lehető legtovább megtartani és békésen élvezni az életet. Ez azonban lázadás, mely által méltatlanná válunk az életre.”^* Fritz Billeter így magyarázza Kafka bűnképzetét: „Aki nem akarja bűnét belátni, nem vágyódhat megváltásra sem.”^* József Attila bűnképzete az indokolatlan vétkesség eszméjéből alakul az eredendő bűn képzetévé, és Kafkához hasonlóan, az ő kérdésfölvetése vállalásának puszta belső logikájából következően ugyanúgy eljut odáig, hogy nemcsak az emberektől különállást, ami még egyszerűen társadalmi tudatával is magyarázható volna, hanem a különbnek tudást vállalja bűnének, ez viszont Kafka-hatás, ha az előbbi gondolatmenet szerint másodlagos is. Nekem sikerült / (s ez is szégyenem, / hisz nem egyéb az ember-árulásnál) / hogy csupán száraz kenyeret egyem / az isten testén való osztozásnál: az első olvasásra homályos sorok ugyanazt jelentik, mint Kafka meggyőződése, azaz: csak az emberiség, az emberi természet bűneit magunkra véve szabadulhatunk a bűn súlyától – az ártatlanság maga is bűn (Egy költőre).

Ahol létezhet bűn, ott kell törvénynek lennie, a törvény mögött pedig ott a törvényhozó. Mielőtt azonban a József Attila–Kafka-párhuzam vagy éppen -összefüggés ilyen messze ható fennállását mérlegelnénk, fogjuk vallatóra a költő életművét, vajon árulkodik-e a Kafka-élmény más, gyökeres és átfogó jegyeiről.

Több kései József Attila-versben váratlanul fölbukkannak majmok, és mindig a rabság, szabadság, sőt a büntetés képzetével összefüggő vívódás megtestesítői. A büntetés és menekülés már-már egzisztenciális, ha nem is egzisztencialista, választása előtt álló, szabadságvesztett majom ilyen antropomorf értelmű megjelenítésével él Kafka Jelentés egy akadémiának című művében, melyet költőnk Kaiser nyomán jól ismert. Bár munkát fogni, noha mit se tud már, / a szerencsétlen ember ugrabugrál, / mint ketrecében az ijedt majom – olvassuk a Leülepszik… kezdetű versben. A Légy ostoba! címűben ez áll: a szép szabadság / csak ostobaság. Eszméink között / rabon ugrálunk, mint az üldözött / majom, ki tépi ketrecének rácsát. A költő Kiáltozás-a pedig így harsan föl: Jaj, szeressetek szilajon, / hessentsétek el nagy bajom! / eszméim közt, mint a majom / a rácsok közt le és föl / vicsorgok és ugrándozom, / mert semmit sem hiszek s nagyon / félek a büntetéstől. A háromszor is fölhasznált motívum közös jegye, hogy rácsok közé zárt majomról van szó, s épp ez Kafka elfogott csimpánzának szituációja is, s mi több, az önmagát emberré nevelt csodaállat történetéből ez az egyetlen, de a létmódot érintő probléma ragadta meg a költőt. Kafka csimpánzát a Hagenbeck-cég expedíciósai megsebesítik, és a szállítóhajón ketrecben tartják. „A rács rúdjai hátul húsomba vágtak” – emlékszik már tudóskorában a majom, s aki addig a szabad falkával rohant a vízpartra, most emlékezését kénytelen így folytatni: „Megrekedtem. Ha odaszögeznek, szabad mozgásomat ezzel sem korlátozzák jobban… Nyomd magad hátul a rács rúdjához, úgy sem” jössz rá az okára, gondolja^*. A rabság emblémájául a rács persze más József Attila-versben is előfordul, például az Eszmélet-ben, de a fogságba vetett majom képzetétől csak e három versben elválaszthatatlan. Az élményforma bizonyítékául említjük, Levendel és Horgas a Kiáltozás majomjelenetét követő második strófában kasztrációs képzetet észlel^* – pontosan úgy, ahogy a költő Kaisernek a rabságba esett majom szituációja értelmezését megismerhette^*. A párhuzam fölismerése arra késztet, hogy József Attila olyan, verscímül is vállalt s önmagában képtelen kitételében, mint a Ki-be ugrál a két szemem, a fogoly majom helyzetének metonimikus átmintázására gondoljunk. De ennek a motívumnak önállóan továbbfejlesztett értelmezése már fényt vet költőnk szuverén személyiségkifejezésére. A Jelentés csimpánza kétszer is válaszút elé kerül: a hajón, amikor szabadságát keresve rácsait szaggathatná, s ő mégis a biztosabb menekvést, az emberré nevelődést választja, azután a szárazföldön, amikor az örökre kirekesztő állatkert helyett a varietében kíván az emberi társadalom tagjává válni, ami sikerül is neki. József Attila figyelmét már az első választás fölkeltette, de ő nem a menekvő idomulás, hanem mindegyik versében a bármi áron szabadulás helyzetébe vezeti ugyanazt az élőlényt, akit Kafka az alkalmazkodás csodájaként ábrázol. A költő ragaszkodása igazához, szabadulásához még ilyen átlényegített motívumokban is eltér A per és A kastély hősei küzdelmétől, hiszen emezek adott feltételeiket elfogadva (mintegy „éber álomban” cselekedve, ahogy Groethuysen mondja^*) küszködnek, tehát tudomásul veszik a rájuk nehezedő törvényt, bármi legyen is a következménye. Ezzel szemben az Ars poetica azt hirdeti: Nincs alku – én hadd legyek boldog!…

A Jelentés majmának József Attilánál meglepő, de vitathatatlan vendégszereplése után hasonló kafkai indítást kell tulajdonítanunk olyan verseknek, mint a Ne bántsd, Magány, a Már régesrég vagy a Négykézláb másztam. Közös sajátságuk, hogy az életet ember alatti létté átváltozás-ként jelenítik meg. A Ne bántsd átka az állattá válás folyamatát fokozatosan írja le: a háta legyen ujra görbe, / lába csámpás, bujjon az álla szőrbe! / Bibircsók nőjjön a hasán! A Magány a nem emberi életmódok szimultán átokkívánata, s itt már a gyűlölet képzeletben úgy azonosítja az embert a rovarral, ahogy Kafkának Az átváltozás-a fejezi ki: Bogár lépjen nyitott szemedre. Zöldes / bársony penész pihézze melledet… Aztán a száraz homokként peregjen szét arcod átka még úgy is állatok sorába rendeli szerelme tárgyát, hogy aligátorok közé utalja. Igaz, mindez inkább analógia, mint behelyettesítés, de mindkét versnek az ősköltészetre emlékeztető „ledalolását” büntetésképzet sugallja, s bár nem a költői énre vonatkozik, épp ezért erősíti meggyőződésünket, hogy a személyiségben a büntető vagy a bűnös szerepe ekkor még fölcserélhető. Gregor Samsa féreggé válása a családi közösség számára rejtegetni való bűn, hiába sóvárog ember alatti helyzetéből megértésért, segítségért. Kaiser magyarázatában azt olvashatta József Attila: ember alatti állapotról van szó, melyet a német lélekbúvár freudista műszóval „regressziónak” minősített^*. A korábbi Kafka-motívumok hatásának tudatában az ember alatti helyzet személyes átéléséből fölsíró jajkiáltásnak kell tartanunk e sorokat: Nem emel föl már senki sem, / belenehezültem a sárba. „A többiek nem vesznek észre, s te láthatod őket jártukban-keltükben anélkül, hogy ügyet vetnének rád. Senki sem hajol le egy rovarért” – mondja Groethuysen^*. Ha bárki az ösztönzés ismérvéül a tartalmi alakrokonságot, a költőnek a megjelenített rovarral azonosítását hiányolná, Kafkának kiadójához írt levelét idézhetjük, mely óva int Az átváltozás naturális illusztrálásától: „A messziségből egyszer sem szabad előmutatni” – tiltakozik a féreg ábrázolása ellen^*, vagyis ez a rovarrá csökött ember groteszk vagy pittoreszk esztétikumként elvesztené szimbolikus utalását torzult léthelyzetére. Akad más, elgondolkodtató képzetrokonság Kafka elbeszélése és a vers között. Tudjuk, József Attila öngyógyítási módja volt emberként a játékos kölyökkutya, költőként a kisgyerek helyzetébe élnie magát. Mindamellett tény, hogy a Nem emel föl istenszólongatásának amúgy is Az átváltozás-ra rímelő szituációjában önfényképe kisgyereket mutat (Tudod, szivem mily kisgyerek), ahogy Kaiser beállításában Gregor Samsa fantasztikus sorsa csak a gyermeki élmény magatartásformájával magyarázható. Különben Emrich is egyenértékűként kapcsolja össze a műben érzékeltetett ösztönéletnek az „állati” és „emberelőtti” jelzőit^*. Ráismerve az olvasmányélményre, hajlandók vagyunk még azon is elgondolkodni, ahogy József Attila a Nyugat számára küldött A bűn-höz mellékelt, Babitsnak írt levelében költői fordulatát bejelenti: „A saját szemem láttára átalakulok, s ennek az átalakulásnak a valódiságát még alig tudom megfogni. Így nem is igen írtam” – s a továbbiakban a gyermeki magatartáshoz hasonlítja a magáét^*. Ha a kifejezést legfeljebb erősen bevetített motívum öntudatlan asszociációjának tartjuk is csupán, a Már régesrég expozíciójának ugyancsak ember alatti szituációját végső soron Az átváltozás képzeletmozdító szimbolikájából kell származtatnunk, és bár a szerep alaki azonossága még kevésbé szemléltetett a Bukj fel az árból második versszakában (Én, akit feltaszít a ló / s a porból éppen hogy kilátszom,…), megint az emberi léthelyzettől élesen eltérő jelenetben festi önmagát, ahogy ezt az ember előtti, ember alatti átváltozottságot pszichikai-etikai vetületében szó szerint meg is ragadja. Nem ember szívébe való / nagy kínok késeivel játszom. De Az átváltozás alaphelyzetének legplasztikusabb áthasonítása a Négykézláb másztam költői szemléletteremtése.

Ezzel a kör bezárult, megérkeztünk az utolsó év ellentmondásosnak látszó istenverseihez. A fegyencgyarmaton „régi parancsnoka” s az ő rendje az istenképzeten alapuló világképpel egyértelmű, s eljárása, úgymond Emrich, az, „amely minden emberre vár, aki jelenléte teljes értékű megismerését, belső szabadságát és megváltását el akarja érni”, és szembe is állítja vele az „új parancsnok” szemléletét, amit az „ipari társadalom törvényeinek” fog föl^*A bűn József Attilája váratlan istentagadással rekeszti be versét: Én istent nem hiszek s ha van, / ne fáradjon velem; / majd én föloldozom magam; / ki él, segít nekem. Ez a befejezés A fegyencgyarmaton európai utazójának (a jelző is mennyire József Attilá-s!) állásfoglalásával azonos: ő fordul szembe így a „régi parancsnok” törvényével. „Ellenzem ezt az eljárást” – hangoztatja^*, és magatartásának következményéül megsemmisül a „régi parancsnok” tervezte kínzógép, azaz bűn és bűnhődés komplexusa. Már Beney Zsuzsa a „bűn-büntetés-ártatlanság hármas kérdéskörének egyetlen közös vonatkozási pontjaként” a Bukj fel az árból és a Nem emel föl istenképét kialakító „morális igényt” fogja föl^*. Szobotka Tibor írt Kafka „kettős világáról”, melyet az egymással összefüggő „fent és lent” hierarchiája úgy jellemez, hogy „teljességgel áthatják egymást, a kettő egyszerre van jelen”^*. A per-ben a felfoghatatlan bűnnel szemben áll a törvény, A kastély-ban a földmérő jogkeresésével a befolyásolhatatlan hatalom, és a fegyenctelepen is megmarad a büntető felsőbbség, csak eljárása lesz majd „új”. Kafka kettős pólusú világát azonosították már az Osztrák–Magyar Monarchia bürokratikus gépezetével, egy tágabban ellentmondásos társadalomképpel, teológiai szemlélettel és freudista motivációval, s erre művészete, mint minden meggyőző és extenzív szimbolika, mind alapot is ad. Bennünket azonban az érdekel, milyen szemmel olvashatta műveit József Attila. Vallomás, levél, napló híján a versek beszédes élményéhez leginkább Németh Andor Kafka-képét hívhatjuk segítségül, hiszen Kafka műveit együtt ismerték meg, eszmecserét is folytattak róluk. Francia nyelvű Kafka-könyvében Németh Andor hivatkozik Max Brodra, aki szerint A per és A kastély az istenség közvetett megjelenítési módja, az egyikben a törvény, a másikban a kegyelem formájában. A magyarázatot nem fogadja el fenntartás nélkül, de annyit magáévá tesz belőle, hogy Kafka eszmerendszere olyan törekvést feltételez, „mely nem földi célra irányul”^*. Hasonlóképpen dogmatikai meggyőződéssel, noha gyökeresen eltérő hittani szemszögből Romano Guardini is egy mindenható transzcendenciát észlel az életműben, de a nézetet éles megfigyeléssel árnyalja: „Kafkánál Isten személyessége eltűnt.”^* Ahogy József Attila mélyen magába élte a sajátosan értelmezett eredendő bűn kafkai problematikáját, ilyen következetes és homogén eszmerendszert áthasonítva el kellett jutnia a felsőbb hatalom valamilyen tudatosításához, ennek pedig etikai (s etikán túli) összefüggésben legelterjedtebb megjelenési módja az istenképzet, de barátjának tanúsága szerint is a művekből a „nem földi célra irányuló” perspektívát olvasták ki. Filológiai tény, hogy a Nem emel föl Istennek szó szerint olyan szerepet tulajdonít, mint A per a törvény ismeretlen urának: Vizsgáld meg az én ügyemet… Ugyanitt Istent formáló alaknak nevezi, ami a Kafka-hősök sorsában a teljhatalmú, felsőbb erőnek sorsot osztó felfogásával cseng egybe. A Bukj föl az árból zárósorát pedig úgy kell értenünk, hogy Kafka világában is tapasztalt hiányával, „eltűnt személyességével” kíván szembenézni, hiszen alapjában véve emberarcú, csak rejtőzködik, akár A per-ben vagy A kastély-ban. A személyes részvételt megtagadó istennek a képzetét örökíti meg a Négykézláb másztam is. Mint rímhez a hívószót, idézhetjük A per dómjelenete „börtönkáplánjának” végszavait: „A bíróság semmit sem akar tőled. Befogad, ha jössz, elbocsát, ha távozol:”^*

Beney Zsuzsa a költő e kései istenverseinek „metafizikai borzongását”, valamint „az Isten helyére lépett ember istenhiányát” említi; de szerintünk indokoltabb a különállás vétségéről beszélni, a különállásról pedig naplójában Kafka azt írja: „eredménye a büntetés”. Beney, aki szintén hivatkozott e naplórészletre, ritka érzékenységével hozza szóba többször is és az odaillő helyen Kafkát, de mindig analógiául, a metafizikus bűn „Európa-szerte felbukkanó kérdéskörét” példázva mind vele, mind a költővel, s az istenversek bűnképzetét a görög tragédiák „hübrisze” ősbűnéhez ítéli hasonlónak, kialakulását meg a túl tudatosított freudista elfojtástannak tulajdonítja. A magunk részéről József Attila bűnképzetét a Kafka-élmény bevetítéséből eredő, immár bizonyított ténynek tekintjük. Ami a jelzett versek istenképzetét illeti, Beney Zsuzsa joggal mondja, „egyértelműen sem igennel, sem nemmel nem válaszolhatunk arra, hitt-e egyáltalán József Attila a megszólított Istenben?”^* Ha általában bármely költői megnyilatkozás már lelki jelenségként megnyugtatóan magyarázható (ami persze nem azonos a poétikai értékeléssel), akkor nem feltétlen szükséges más filozófiai szinten következtetéseinket újraértelmezni. József Attila Kafka-élményéből egyenesen következett szembenézése egy istenképzettel, de amíg a bűn magára vállalásához akár egyedülállásában, szerelmi csalódásában, irodalmi peremhelyzetében vagy mozgalmi kirekesztettségében is könnyen találhatott motivációt, az igazi hit értelmében vett istenképének se gondolkodásában, se lírájában nem volt szerves előzménye. Ennek megfelelően istenképe hol átfedi Kafkáét, hol eltér az övétől – ellentétben egybevágó bűnképzetükkel. Kafka istenfelfogását jól jellemzi Billeter: „Isten van, csak az emberek számára nincs jelen.”^* Lehetett láng, de nem lehetett hamva: költőnknek ez a megnyilatkozása rokonítható legszorosabban az előbbi istenképzettel, de elsősorban ugyancsak a Négykézláb másztam tanúsítja, szerzője szemében nincs egyensúlyban a van és a hiány, világa üres űrben tántorgó, Kafkának viszont a kettő egymást kiegészítő rendet jelent.

Legújabban Németh G. Béla gondolatébresztő tanulmánya mutatott rá: József Attila említett kései verseiben Isten és a semmi szinte mindig fogalompárt alkot, és Vágó Márta tanúságából kiindulva a semmi képzetének tudatosítását Heideggerre, előzményként pedig Nietzschére vezeti vissza^*. Vágó Márta csakugyan föltár egyet-mást József Attila huszadik századi filozófiai tájékozottságáról, így azt, hogy Husserlt s alkalmasint Bergsont olvasta, de Heideggerről közvetve, a Kecskeméti fivérek szóbeli eszmefuttatásából értesült, mint ahogy Jaspersről meg barátnőjét kérdezgette, aki Heidelbergben hallgatója volt. De megtudhatjuk azt is, költőnk Heidegger alapelveit határozottan elutasította^*, ezért amennyire megkerülhetetlennek tarthatjuk most már József Attila semmiképzetének mérlegelését, Nietzsche és Heidegger eszméinek hatására vonatkozóan Németh G. Bélának leginkább ahhoz a megállapításához csatlakozhatunk, a költő idevágó reagálása „homályban marad”^*.

Szerintünk a költő semmiképzetéhez s ezzel összefüggésben a szóba hozott kései versekhez egy másik filozófus neve kívánkozik, mégpedig Kierkegaard-é. Mindazok, akik József Attila verseinek egzisztencializmusát emlegették, alighanem Kierkegaard tanainak visszfényére figyeltek föl. Jelen ismereteink szerint éppoly kevéssé van filológiai fogódzónk arra, hogy a költő Kierkegaard-t olvasta volna, mint hogy Heidegger követését feltételezzük róla. A dán filozófust azonban Lukácstól Noszlopiig csaknem egy tucat tanulmány tette a harmincas évek derekára a magyar bölcseleti műveltség részévé, ám ennél is lényegesebb: olyan alapproblémái, mint a bűn és ártatlanság, a semmi, a szorongás és magány 1935-től József Attila ihletői, és ilyen ritka problémák egyidejű s nemegyszer csoportos jelentkezése akkor is elgondolkodtató, ha ma még közvetlen nyom nem vezet a forráshoz, ugyanakkor a reá ható Kafka szemléletét ez a filozófiai életmű annál is mélyebben átjárta, mint amennyire a szakirodalom erre Brodtól Billeterig ráeszmélt.

Igaza van Németh G. Bélának: a „semmi” grammatikai előfordulása József Attilánál korábban csak köznyelvi jelentésű^* – a semmi ágán kifejezés (lásd: Reménytelenül) meg éppen Csokonai-áthallás (Dr. Földiről egy töredék) (Vargha Balázs leleménye). Az említett kései versek viszont a semmit nemcsak az istenképzettel, hanem a bűn és ártatlanság meg a szorongás és szabadság problémájával kapcsolják össze – éppúgy, mint Kierkegaard teszi: a semmi fogalmát főként az eredendő bűnről írt tanulmánya több vetületben is megragadja. A Bibliára hivatkozva az édenkerti tudatlanságot az ártatlansággal azonosítja, ám ez egyrészt jót és rosszat nem ismerő, közömbös állapot, másrészt nem egyéb, mint a semmi^*. Ijessz meg engem, Istenem, / szükségem van a haragodra. / Bukj föl az árból hirtelen, / ne rántson el a semmi sodra: ez a megszabadító, jóllehet akár rémületes istenhez szóló intonáció maga az ártatlanság kierkegaard-ian élettelen, sőt tárgytalan szorongása, mely a semmit nyilvánítja ki. Ezzel összhangban a harmadik versszak jajongása (És verje bosszúd vagy kegyed / belém: a bűntelenség vétek!) az ártatlanságot az egyedülállás olyan szinonimájának fogja föl, mely sarkalatos ellentéte például Sartre pozitív szabadság-képzetének. Ugyanez a gondolat a vers egy másik képi megjelenítésében így tűnik elénk: Gyulékony vagyok, / s mint a nap, / oly lángot lobbantottam – / vedd el! Ugyanilyen teljesen énközpontú önzésnek világítja meg Kierkegaard szabadságképzetét Emmanuel Mounier^*. De az Egy költőre egy ízben már idézett zárószakasza az ártatlansággal azonos ember-árulás-ról, amelyhez tartozó sorok értelmét Beney „rejtélyesnek” mondja, mint ahogy csakugyan nem könnyen kihüvelyezhető, szintén nemcsak Kafka bűnképzetével rokon, hanem mint a cselekvés és felelősség hiánya átfedi a Félelem és rettegés Kierkegaard-jának nézetét is^*. Ugyanennek a műnek a bibliai Ábrahám gyermekáldozatához hasonló szituációja dereng a Nem emel föl egyes részeiben, így az amire kényszerítnek engem, / hogy valljalak, tagadjalak, / segits meg mindkét szükségemben dilemmájában, mely annál is inkább a fiát Istennek áldozatul vivő Ábrahám kierkegaard-i választását juttatja eszünkbe^*, mert a vers befejezéséül a költő önmagát nagyon hasonló szerepbe képzeli, Istent szólítva, mielőtt önmagát önfeláldozná. Hangsúlyozni kívánjuk, Kierkegaard Ábrahám szituációjában az abszurd hitet ismeri föl, s ahogy eldönthetetlennek látszott, a kései József Attila hite valós-e vagy sem, ez az eldönthetetlenség mind a dán, mind a magyar író esetében a tertullianusi abszurd bizodalom. Ami a semmi képzetét illeti, az istenversek járulékos fogalma, de az egyidejű Költőnk és korá-nak alapproblémája: ahogy legélesebben fölvetődik – nem való ez, nem is álom az az éber álom, más szóval az érzékelt semmi, miként Groethuysen is Kafka egész látásmódját éber álomnak nevezte, József Attila fogalmi értelmezése azonban (szublimálom ösztönöm) már freudista frazeológiájú. Mégis a vers záróstrófája a semmit nyilvánító állapotot a természetbeli alkony beletörődő képeivel sugallja, miképpen Camus is Kafka és Kierkegaard problémájának egybevágó megoldását az élethez szervesen tartozó, tudomásul vett s meg is szeretett betegségnek fogja föl, sőt – A kastély-ra szűkítve a feloldást – a főhőssel az életkedvet éppúgy az alkonyi égbolt jeleiből olvastatja ki^*, mint a Költőnk és kora végkicsengése. Minden következtetés nélkül említjük A Dunánál egyik ismételt, központi gondolatához (A világ vagyok – minden, ami volt, van: / a sok nemzetség, mely egymásra tör) szintén lelhetünk előzményt az etikainak kierkegaard-i értelmű, teleológiai felfüggesztésében, miszerint az egyesben ismétlődik az általános, az egyénben a történelem, sőt a bűnbánó Én az általánosban fel is oldódhat!^* Túl sok a párhuzam ahhoz, hogy a jövőben mellőzhessük egy József Attila–Kierkegaard összefüggés fogódzóinak kutatását, de mivel ma csak egyes eszméik tipológiai rokonsága észlelhető, beérhetjük Kafka ösztönzésének magyarázatával, hiszen például az idézett dómjelenetből, melyet költőnk bizonyosan ismert, a befogadó és elbocsátó isten, valamint a személyes választás szabadsága Kierkegaard Ábrahámjának szituációját tükrözi és tükrözte akár József Attilának is a dán filozófus közvetlen tanulmányozása nélkül. Billeter használja a kafkai–kierkegaard-i kettős modellre a „nullapont-létezés”^* kifejezést, mely a kései József Attila nem egy verse, például a Légy ostoba! alapján ugyancsak elmondható: vendég múlt s jövő asztalainál. De a Nem emel föl, a Bukj föl az árból s akár az Óh, boldog az… típusú versekben József Attila magatartása abban különbözik élesen Kafkáétól (s így közvetve Kierkegaardétól), hagy vagy „Istenhez hanyatló árnyék”, vagy maga teremtette istenképpel viaskodik, ezért e verseiben nem is érvényesül eleve fennálló világhierarchia-eszméje. Mindamellett elmondható rá is Nathalie Sarraute általános lélektani célzatú gondolata Kafkáról, miszerint a bűn érzetének magunkévá élése „szenvedélyes és szorongó vágyat kelt a kapcsolatteremtésre”^*. József Attila semmiképzetének tisztázásához egyébként még köze lehet egy Kosztolányi-párhuzam vizsgálatának is (l. Ének a semmiről).

Végkövetkeztetésünk az, hogy érvényes a felismerésünk, mely az erős Kafka-hatást az értetlen bűn bevetítésében rögzíti, de egyetértünk Beneyvel abban: e kései korszak istenképzete „egy sajátos bűn-büntetés komplexusból nőtt ki”^*. Akkor viszont e komplexus kialakítója Kafka, közvetve az istenverseket is az ő hatása ösztönözte, csak a jelzett okok miatt kevésbé szervessé. Az értetlen bűn motívuma ezek szerint nem a pszichoanalízis úgynevezett stigmatizációjaként fejlődött ki – sokkal inkább arra mutat, ha ennyire kényszeres képzettársítás útján jött létre, önmagában sajnálatosan József Attila kóros lelkiállapotának elhatalmasodását tanúsítja, hogy a felfoghatatlan bűnnek egy merőben más világkép alapját adó eszméjét ennyi önpusztító erővel magába élte. Az orvostudományra tartozik viszont, hogy mai hozzáértéssel megítélje, miért analizáltak egy ilyen súlyosan károsodott lelkiéletű embert, mint amilyen a költő volt 1935-ben.

Minden szuverén alkotó birodalma a hatás befogadásmódjánál kezdődik, és világa azon túl rajzolódik ki. József Attila stílusára mindmáig érvényes, amit komplex képeinek „anyagiasításáról” és az utolsó évek megkülönböztető jegyeként a „gondolat-, érzelem- és magatartássíkoknak” a képi kifejezés fölé kerekedéséről Hankiss Elemér kimondott^*. Témánk megszabott keretei közt József Attila poétikájáról annyit azért jelzünk, hogy Kafka megjelenítésmódjától szembeötlően különbözik monológba tömörítő, színszerű jelenetezésének készsége, mely már A bűn formaszervezetét jellemezte, de szenvedélyét drámai képpé vizionálja akkor is, ha szorongását, gyűlöletét furcsa vagy fantasztikus képzelgésben vezeti le, s az egyik változatra a Leülepszik…, a másikra a Magány lehet a példa. Kései verseinek, még ha nem is lekerekített jelenetről, monológról vagy éppen belső beszédről van szó, elhitető ereje úgy teljesedik ki, hogy József Attila a komor és bonyolult lelki-etikai kérdések költői terét életrajzi énjének mindennapi érzékleteivel bútorozza be. Leülepszik, nem illan el bajom: mint a háztartásban is előforduló kémiai jelenség, úgy figyelhető meg itt a belső élet. A közvetlen Kafka-hatáson kívüli Ha nem szorítsz…-ban a viszonzatlan szerelem „büntetéséül” a nő elmagányosodásának látományát torz viselkedésmód fölvillantásával érzékelteti: görnyedő árnyadnak fecseghetsz, / ha gyötör a magány s a félsz. A kallódó ember jellegzetes mozgásformáját kapcsolja össze a személyen túli rend fogalmával az Irgalom-ban: hűvös, örökkévaló / dolgok közt muszáj őgyelegnem, és ez a személyiségkifejező animizmus minden vonatkozásban messze esik a kafkai ösztönzéstől. Száradok, törődöm, / korán elöregszem – mondja, s az én mint romló növényi termés megjelenítése nemcsak a pusztuló személyiség élethű ábrázolása, hanem ember és természet létsíkjait egymásra vetítve a tenyészet egyetemes nagyságát tükröző kép. Az emberi és emberentúli kölcsönös áttűnése egymáson, ez József Attila költői expresszivitásának kivételes jele.