Az avantgárd metamorfózisa

Kassák kései költészetét gyakran címkézik klasszikusnak. Költői világának a történelemmel és életrajzi-élettani sorsával összhangzó alakulásáról, a határpontokat kijelölve az Önarckép, háttérrel első fejezetében ő maga ismételten szót ejt. Kassák klasszicizmusáról beszélnünk azonban, jóllehet a húszas évek végéig írt, számozott verseit és A szegények rózsái-tól (1949) kezdve költészete újra meg újra ellentétesnek látszó stílusjegyeket villant föl, képtelenség. Az avantgárd betörhetetlen vezérparipájából nem válhatott az idill gyógynövényeit szállító, engedékeny kocsihúzó.

De mivel az ismétlődő alakulás egyik-másik, főként emberarcú vonását maga is megnevezi, azt kell feltételeznünk, hogy avantgárd stílusjegyei kevésbé szembeötlő stílusműveletekben cseréltek alakot. 1932. november 18-án a Nyugat-barátok köre irodalmi szalonjában Modern művészeti törekvések címen hirdetett s a folyóiratnak már december 1-i számában közreadott vitaindító előadáshoz, Péter András fejtegetéséhez Kassák – még a helyszínen – többek közt a következőket fűzte hozzá: „Általánosságban igaz, hogy az izmusok megbuktak és nem tudtak tovább fejlődni, de az izmusokból az új művészet sokat profitált […] az izmusok rögtön átváltoztak eszközzé, illetve a nagy egész részletévé.”^*

Kassák költészetének kései korszakát akkor értjük helyesen, ha elgondolkodunk, milyen alakmásokat öltött magára az ő avantgárd művészete. Fokozottan áll ez élete utolsó évtizedének költészetére, amikor szabadvers-típusa, versbeszéde is módosul. De ahogy maga utal rá, nem kevésbé igaz, hogy egy ötvenéves költő nem szólhat úgy, mint egy húszéves. Az évek további múlásával ez az igazság még érvényesebb.

Az Önarckép, háttérrel az idős kor költészetét „nyugodtabban szemlélődőnek” nevezi^*. Ha ez a jellemzés nem is általánosítható, önszemléletnek annál helytállóbb. Igaz, de még nem egyénítő. Nemcsak a képarchitektúra elvének és gyakorlatának születése befolyásolta egyidejű költészetét: a képzőművész később is együtt élt benne a költővel. Ezt a húszas években kezdődött művészetközi kölcsönhatást így jellemzi: „Ennek következtében költészetem formailag, festészetem lírailag gazdagabb lett.”^*

Kassák annyira következetesen emlegeti az alkotás architektonikus eszményét, hogy formán nyilvánvalóan szerkezetet ért. Tanulságos meggondolni, hogy a boldogult költői ifjúkorára korántsem kritikátlanul tekintő Kassák miben maradt hű korábbi énjéhez.

A fiatal Kassák nem választotta el egymástól valóságos és költői énjét. Ezt nem csupán költeményeinek „aktivista”, társadalombíráló, utópisztikus vagy háborúellenes törekvései szemléltetik. 1916-ban Babitscsal folytatott vitájában elvállalja a „kaotikus” jelzőt, mert, mint írja, „amennyire káosz […] egy pesti kávéház vagy egy alföldi vásár (milyen gyönyörű harmónia mind a kettő), annyira kaotikus a mai egész élet, és annyira kaotikusak vagyunk mi nagyon kevesek a TETT költői közül is.”^* Csakugyan a külső élet áradása szabja meg Kassák költeményeinek sodrát, de visszahatásul a háborgó belső élet is rányomja bélyegét poézisének formavilágára. A ló meghal a madarak kirepülnek pszichofizikai fogantatása és formai természete jól kivehető, s költője évtizedek múlva „az artikulálatlan indulatkitörésekről” elmondja, hogy „belső kényszerből” születtek mint „megfogalmazhatatlan feszültség jeladásai.”^*

A húszas évek végéig írt számozott költemények a maguk címtelen összetartozásában utalnak rá, hogy a folytonos életből kiszakított látományok, s így változatok az avantgárd „folyamatos énekének” alapdallamára. A 35 vers (1931) kötetben, mintegy lecsengésül, de prológusul is olvasható Osvát Ernő siratója, az Emlékezzetek rá! Nyitánya és végakkordja érdekes szerkezeti viszonyban áll egymással. Az ember jön és az ember elmegy – üti le a hangot Kassák, siratóját pedig így rekeszti be: én gyámoltalan ember vagyok / megrendülten állok / és emlékezem. Tandori Dezső fölfigyelt a vers kezdetének és végének kapcsolatára, és úgy ítélte meg, hogy Kassák az „elején csaknem hasonló formában exponálja” a befejezést^*. De talán ennél is különösebb szerkezeti megoldásról van szó: az Emlékezzetek rá! tulajdonképpen a befejezéssel kezdődik, és a nyitánnyal azonos költői szituáció önfényképével végződik. Ha fölcseréljük a két szerkezeti végpont szövegét, sokkal jobban megfelel az egyik a ráhangolás, illetve a másik a „tanulság” fogalmának. Ezért látszatra zárt, Kassák életművében igen ritka tematikus tárgya ellenére éppúgy az életből kihasított része a folyamatnak, mint a költő korábbi, szembetűnően avantgárd költészete, számozott versei. Fönnáll azonban egy elgondolkodtató analógia is az Osvát-sirató és a halotti beszéd mint a prédikáció válfaja közt. A vers kezdete fölfogható egy prédikáció, illetve halotti búcsúztató textusának, azaz előrebocsátott összefoglalásnak, s akkor a szöveg többi része számadás egy emberi sorsról. Ez a műfaji fölfogás azonban csak megerősíti azt az olvasói benyomást, hogy a vers egy életfolyamatra nyit ablakot – végtelen avantgárd költészet.

Kassák utolsó, immár posztumusz verseskötete (Üljük körül az asztalt, 1968) bővelkedik nyitott kompozíciójú versekben. A Forgócsiga összefoglaló utalással kezdődik, a hat egyenlőtlen részre (strófára) tagolt költemény utolsó előtti „szakasza” a nyitánynak beillő előrejelzés értelmét sugallja, és az igazi záróakkord szó szerinti, jellegzetes avantgárd újrakezdés, témaváltás – tárgyszerűen, stílusában is. Mindenesetre az első és az utolsó előtti „strófa” fölcserélhető, a befejezés viszont mintha más szöveghez tartoznék:

 

Megint olyasmihez nyúlok amiért megkalapálják a fejem. Isten veled szép városom meleg fészkem porhanyós földem amely gyökereimet táplálta. .............................. Más vagyok mint tegnap más elemben élek. Délről észak felé tartok s a mélyből szíved dobogását hallom. Később a parton néger divatfigurák tapssal köszöntik szokatlan formájú kalapom.

 

Érdekes a Forgócsigá-ban az identitásprobléma fölvetésének módja is, kivált Babitséval összevetve. Más vagyok, mint más – mondja az én filozófiai kalandjait fürkésző Babits (Medve-nóta), Kassák viszont az én időbeli módosulását hirdetve a valóságos személy sorsát, jelképes távlatot is nyitva, beszéli el, majd dadaisztikusan ironizálja az epikai mozzanatot.

Puritánabb, de kiélezettebb is a szerkezet jelentése, amikor Kassák variált gondolatritmussal öregbített refrénként adja elő, mint egyik legkésőbbi költeményében, a Sejtelem-ben; a nyitányt és a befejezést idézzük:

 

Hogy elérjelek elérjelek ez a vágy most mindenem. .................. Hogy elérjelek elérjelek elérjelek elérjelek ez a vágy most mindenem.

 

A lejárt lemez benyomását keltve, a dadaisztikus szóismétlés a vers üzenetének lényegét sulykolja belénk, nevezetesen a látszatra mind közelebbi, a természeti törvény szerint azonban egyre távolabbi hitvesi együttlét reménytelenségét. Az avantgárd formaidomítás jelen van, de már nem a világtorzulás „belső kényszer” szülte érzékeltetése, hanem az emberi mértéken túli valóság jelentését hivatott kifejezni.

Az Igen és nem tárgya lényegében azonos Rónay Györgynek Az öreg költő-jével: töprengés a művészi teremtés végén, s még inkább ennek a végnek a tagadása. Rónay analógiás látomással tagadja, miközben szó szerint állítja, hogy ez a vég elérkezett. Kassákból mintegy kiszakad az alkotás befejezésének szándéka (Eltöröm a tollam), majd ugyanezt a kijelentést feltételes módban ismétli meg, s végül a befejezés megtagadja a tagadást: Így biztatom magam / és nem töröm el a tollam. Rónay a Nyugatnak, közelebbről elsősorban Babitsnak poétikai fölfogása szellemében a kompozíció tagadásával úgy él, hogy a lelkiállapotot képzeletbeli szimbolika jelképébe nőtteti át: a vándor és a rokkant egymáson áttűnő képsorával „mondja el” a költő próbáját, s egy remeklés végén, „morálként” a kudarc kijelentése az alkotás ambivalenciájának elméleti értékű jele. Kassák, a külvilág felé fordított antennákkal élő költő, tevékeny biológiai énjét minősítve tollának, egy miniatűr életrajz jeleiből olvas ki az expozícióval ellentétes végkövetkeztetést. Ez a határtalanság avantgárd olvasati módja.

A fiatal Kassák társadalmi világrengések kozmikus képzetekkel labdázó bárdja volt, leghevesebb költői kijelentései jelenségek és fogalmak szélső értékeit kapcsolták össze. S ekkor egy tükörben mindenki meglátta a mását: így érezteti a minden emberre érvényes világváltozás óráját (Máglyák énekelnek). Akkor világfestését pszichofizikai indíttatású, személyes bőséggel kottázták le mellérendelései, fölsorolásai, melyek neve, bármennyire tagadta még Babitscsal folytatott vitájában, szimultanizmus^*: költeményei szerkezetének fontos alkotóelve. A végtelen világ lázas szimultanizmusának első, „eszközzé” finomított alakváltozata volt az Emlékezzetek rá! fölcserélhető kezdete és záróakkordja, s az idős Kassák lírájában a mellérendeléses eggyélátás szerkezeti átlényegítése a Sejtelem szóismétléses, gondolatritmusos refrénje meg az Igen és nem-ben a személyes történet dialektikája, tagadott érvényű, fordított előjelű kifejezése.

Utolsó évtizedében a korlátlan élet avantgárd képzetének végletes, kizáró gesztusa éppolyan átfogó és feltétlen, mint amikor a szimultanizmus monumentalitásával fejezte ki magát. Az érzelmi sarkításhoz tételesen hozzá is teszi az egyetemesség képzetét: A mérleg kiegyensúlyozottan játszik kezemben s mindenkit testvéremnek nevezek (Gazdag vagyok).

Amikor az aktivista Kassák azt vallotta, hogy a szavak nem „zsákhordók”, a szóhangulat és a szimbolista kettős jelentés stílushatását kárhoztatta. Ugyankkor ő maga egyéni szókapcsolásokkal, például ráértéses határozói vonzatok újonnan teremtett nyelvi alakzataival próbált túljutni vagy legalább túllátni a tények ismert és fölosztott világának Herkules-oszlopain. A tömegből ezren és tízezren napra nap nyujtózták a csápjaikat – idéz példát Török Gábor a Máglyák énekelnek-ből, továbbá – többek közt ezeket a fordulatokat: Világok fájták bennük aggastyánhalálukat és az idétlen megszületésüket^*.

Kassák aktivizmusát, a nyelvészeknél szakszerűtlenebb köznapisággal szólva, az igék: a cselekvés szokatlan, olykor erőszakosan egyéni érzékeltetése táplálta. Az idős költő életritmusának csillapultával, a kényszerű békásmegyeri számkivetés évei alatt a szemlélődés sáncai közé vonulva áthangszereli, noha nem fojtja el világéhségét.

Kassákot alighanem önéletrajzi ihlete választja el leggyökeresebben a Nyugat nagy nemzedékének költőitől, amennyiben költészete, ellentétben Adyval, Babitscsal, Kosztolányival, a fiatal Tóth Árpáddal, tapasztalati élményeinek metafizikai, egzisztenciális, etikai általánosítás nélküli költői lejegyzése. A ló meghal a madarak kirepülnek önéletrajzi motívumait emlékező énjének testi-idegrendszeri drámájaként adta elő, s így ihletének forrásától a formaadás végpontjáig megmaradt egy anyagelvű élménytudat keretei közt. Epikus vallomás a hatvanas évekből, alkalmasint 1963-ból való Rekviem egy asszonyért, Simon Jolán monumentuma, akárcsak az alkalmi költemények, a személyesek éppúgy (23. kórterem), mint a közügyiek, például a még háború előtti Bilbao–Southampton vagy későbbről Az aberfani tragédia: az utóbbiban ismét csak a napihírek emelkednek az egyetemes költői üzenet rangjára, s így a Máglyák énekelnek történelemkritikájának egy-egy eset kisebb körére szűkített poétikai alakváltozatai. Viszonyuk az életképé az eposzhoz.

Persze Ady is írt alkalmi költeményeket, mint amilyen Tisza Istvánnak a képviselőház elnökeként tett politikai gesztusára s az ezt követő „véres csütörtöki” tüntetésre visszhangzó Rengj csak, Föld. Babitsnak nemcsak háborúellenes, hanem a háború utáni lírájában is rendszeresen kivehető az irodalmi, sőt többé-kevésbé a társadalmi közélet kritikai krónikája (Petőfi koszorúi; Ne ily halált, ne ily harcot!). Kassák azonban szimbolika híján Adynál testközelibb, időskori költészete a képi áttételek nélkül Babitsnál földközelibb.

Művészi céljait és műhelyét egyaránt föltáró vallomása visszautasítja, hogy absztraktnak nevezzék: amit ír, az, úgymond „élményköltészet, vagyis a világélet törvényeit magába foglaló, primér alkotás”, és költeményeit a szürrealizmussal s kiváltképpen az automatikus írásmóddal szembeállítja^*. Nem véletlen, hogy Ady, de még Babits közéleti lírája is, ahogy a cím szerinti hivatkozások igazolják, történelmi fellebbezések, vitairatok versben, tehát mindkét költő egy mögöttes, igazabb igazságot fürkész, a Bilbao–Southampton viszont a spanyol polgárháború árváinak kivándorlóhajójáról készült „életkép”, Az aberfani tragédia pedig a szociális felelőtlenség miatt megroggyant salakhegy alá temetett, angliai bányászfaluról szól. Kassák mindkét költeménye – több mással együtt – a társadalmi lelkiismeret tetemre hívása, az ember közösségi tapasztalatának perújítása.

Kassák költői tematikájának természetéből megismert valóságélménye azonban könnyen ki- és leolvasható. Nem ennyire ékesszóló az a jelenség, mely avantgárd stílusának módosulását és megmaradását együtt jelenti, „eszközzé” válásával azonos.

Az ötvenes évek kényszerű, békásmegyeri visszavonultsága fölgyorsítja ezt a folyamatot. Valóságlátása önmagából kiinduló, versbeszéde lényegretörőbb és visszafogottabb lett. Naiv következtetéssel azt hihetné valaki, a „primér alkotás” hívét ekkor mindennapi foglalatossága ihleti, magyarán: talán a realizmushoz közeledik. Békásmegyeren Kassák galambot tenyészt, órákat tölt a víztükör fölött horgászbotjára hajolva, fölengedettebb pillanataiban pulikutyájával játszik és festeget, mégpedig természethű, bár nem realista csendéleteket, tájakat – korántsem érdekes festményeket. De hétköznapja csak motívumok erejéig szüremlik soraiba.

Rónay György a Földem virágom (1935) kötettől a Szegények rózsái-ig (1949) terjedő, immár harmadik periódust Kassák delelőjének nevezte el^*. A költő avantgárd stílusa bármennyire föltisztult, egyszerűsödött ebben az időszakban, versbeszéde tág lélegzetű recitálás, melyet Gyergyai Albert időtlennek érez^*, de talán inkább a költemények jelenén túli, Radnóti szavával csakugyan majdnem „bibliai népiesség lengi át”^*

Békásmegyer után azonban az egyszerűség más hangsúlyokkal és erővonalakkal szabja meg a költemények költői rendjét. Ahogy Kassák naplójának 1955-ös bejegyzésében elhatárolja magát „az avítt múzeumi tárgyak ellen lázadó futuristáktól”, valamint „a mindent meztelenre vetkőztetni, profanizálni akaró dadaistáktól”, és nem kevésbé az álmok és képzelgések művészetétől, a szürrealizmustól, a szintézis keresésének útján – A ló meghal a madarak kirepülnek nem volt-e már az? – harmóniát, „szerkezetes összehangolást” keres, ám ez, mint megfogalmazza, az ellentétek feloldása, nem pedig kiküszöbölése, az egyensúly arányainak megteremtése és semmiképp sem törekvés a szimmetriára.^*

Az avantgárd ilyen értelmű átlényegítése, ekkor negyedik költői periódusa kezdődik a Költemények rajzok-ban (1958). Utolsó köteteinek távlatából korántsem végső stílusváltozatáról van szó, mégis egy-két, már maradandónak bizonyuló poétikai eszményéről. A költő ma olyan egyszerűen beszél / amilyen egyszerű a nyár tüze és a tél hava – írja egyik jelentős, Békásmegyer utáni költeményében (Elkallódott magvak). Pusztán a közlésnek is költészettani értéke van, s még inkább egy még mulandó s egy már végleges formaszervezeti sajátságnak. Egyszerűséget hirdető mondata többé nem recitál, de verssora még tagolt, mert mondata a dialogizáló ember külső beszéde: az idézet közvetlen folytatása éppenséggel megszólítás. A Szerelem szerelem-től kezdve (1962) egyes költeményeinek mondatfűzése hasonlóképpen tagolt, másoké viszont fragmentált, hasogatott; legutolsó kötetének (Üljük körül az asztalt) szintaxisát már csakis a gondolatközlés utóbbi mondatalakja jellemzi.

Maradandó, végleges stílusjegye azonban metonimikus képalkotása. A metaforikus gondolkodás mindig két sínpáron halad, az érzéklet mögött egy másik, lelki, lételvi, etikai világot villant föl, vagy a valóság két különböző tartományát rendeli egymáshoz. A metonímia nem zökkent ki a társalgó köznyelv ritmusából, a közvetlen tapasztalat világából: „a nyár tüze” meg „a tél hava” mintegy a fogalomból következő kép. Kassák ezekben a sorokban a metonimikus egyszerűség programját hirdeti meg. De „a nyár tüze” és „a tél hava” két, homlokegyenest ellentétes értelmű, poláris kifejezés is. Amikor Kassák egymáshoz fűzte őket, a képalkotás síkjára ültette át a szimultanizmus eggyélátását, ahogy mellérendeléses, máskülönben puritánul közlő mondatszerkesztésében a teljes világérzékelés „eszközzé” finomult, nyelvi alakzatát nevezhettük meg.

Az ötvenes évek végén közreadott Költemények rajzok azonban részben békásmegyeri fogantatású versekből áll, részben a vidékies ihlet emlékként buzog föl bennük. A meghirdetett „egyszerűség” elsősorban még maga a természeti motívumokban megnyilatkozó bukolika: tárgyuk a hóesés békéje (Havazott az éjszaka), mandulafák meghitt, animisztikus párbeszéde (Kertünk gyöngyei), és a számadás órájában is a novemberi elmúlás természeti díszletei beszélnek az ember helyett (Esős napok). A létbe olvadt személyiség szól hozzánk e költeményekből – az, amit Szabó Lőrinc „megszűnt énnek” mondott. Kassák költői fejlődésében közjátéknak tekinthetnénk, ha az eluralkodó metonimikus látás, továbbá a föloldott ellentétekben felszínre bukkanó szintézisvágy, mely A ló meghal a madarak kirepülnek költői világából vitathatatlanul kitetszett, avantgárd indulatainak alakváltozataiban erősbödő továbbéléséről nem tanúskodnék.

A hatvanas években teljesedik ki az avantgárdnak ez az átlényegült élettana, a költői építkezésnek Kassák egyidejű piktúrájával és grafikájával mindinkább összhangban, s ez az összhang naplójának tanúsága szerint hajdani új formateremtésének sűrített változata.

A szimultán látású Kassák avantgárd művészetéhez hozzátartozott a külterjes világ, a vérmes élet versbe áhítása. Az idős költőben ez a teljességvágy nem a minden tér és a legkülönbözőbb időbeliség összekötésében, hanem esztétikai kontrasztok átélésében mutatkozik meg, és igen ritkán. Olyan ártatlan vagyok mint a ma született csirke hátulján a fehér tojáshéjjal (Halotti beszéd). Itt nyers naturalizmus és tragikus pátosz ütközik egymásba. Árvagyermek lettem / éhező koldus / játékra született delfin / a szárazon (Megpróbáltatás). Itt viszont a képtelen látomány mérsékelt, mert passzív cselekményű groteszkje tompítja a panasz pátoszát.

Ha a szimultanista költő mindenségéhe nem is kísérti már, valóságérzéke mindvégig költőiségének magvát jelenti, jóllehet az esztétikai kontrasztok helyett sokkal inkább alkalmazza a lényegi élménykifejezés stilisztikumait. Művészi céljait és műhelyét egyaránt föltáró vallomása visszautasítja, hogy absztraktnak minősítsék: költészete „élményköltészet, vagyis a világélet törvényeit magába foglaló, primér alkotás”.^*

A korai és a kései Kassák-versek közt szembeötlő az alanyváltozás aránya: régebben a „mi” nevében szólt, utolsó köteteinek mind gyakoribb alanya a költői én. De fragmentált, karcsú sorokban lüktető gondolatritmusai balladás légkört sűrítenek költői énje köré: Többé nem énekelek / nem nézek be idegen ablakokon / nem csókolom meg a nőket / nem szól hozzám senki (Kettős könyvelés). A hasogatott, kiáltásszerű sorok csöndekkel illeszkednek egymáshoz, és a versbeszédnek ezek a kurta szünetei az egyénen túli esélyeket sejtetik. Közel az égi magassághoz / fiúi szeretettel vallok neki / álmaimról / vágyaimról (Reggeli séta).

Avantgárd remekének, A ló meghal a madarak kirepülnek dikciójában is észrevehettünk elharapott kijelentéseket, csonka versmondatokat. Ha versművészetének végpontjait állítjuk költői ifjúkora mellé, nemritkán találkozunk hasonló stílusjelenséggel, kivált olyan lóugrásos asszociációkkal, melyek közt nehezen teremthető kapcsolat, vagy egyáltalán nem alakul ki áramkör. Teljes ez a nap / lehűti az állatok nyelvét / felhasítja a virágbimbókat: az élővilágnak miért épp e két jelensége győzne meg bennünket a teljesség képzetéről Kassáknak ebben az egyik utolsó versében (Születésnapi ünnep)?

Pedig az idős Kassák versbeszéde célzatosan meg-megszakított, diszkontinuus – semmiképpen sem kifejtő, következtető vagy magyarázó. „Nem egy téma vagy motívum folyamatos lerögzítése, hanem az életből nyert ezer megfigyelés […] megkomponálására törekszem” – vallja, és költői módszeréről elmondja: „soraim között bizonyos szakadások látszatát kelti, holott ez azt jelenti, hogy […] negatív és pozitív formákkal dolgozom. A szakadásnak látszó helyek […] a kimondhatatlan negatív forma jelenléte.” Ugyanebben a műhelyvallomásában azt is hirdeti, hogy a költő „sosem beszélni akar valamiről, hanem […] testet ad az érzésnek és a gondolkodásnak.”^*

Közvetlen állításaival fölér egyéni szóhasználata. A világból immár törvényeit akarja megragadni, a képzőművészet analógiájával érteti meg költői törekvéseit. A pozitív és negatív formák dialógusa nem tartozik a kolorit művészetéhez, legfeljebb a perspektíva illúzióját kelti; a metonímia színszegény és távlattalan költői kép, annál alkalmasabb a szerkezet kirajzolására, arra, hogy formák és – képzőművészeti értelemben vett tömegek törvényeit érzékeltesse. Mind a Vagyonom és fegyvertáram (1963), mind A tölgyfa levelei (1964) kötet előtt mottó áll, márpedig a mottó általában program, ezúttal önarckép is. Az első: Mindenki ismerőse vagyok / és mégis mindenkinek idegen. / Keresd meg gyökereimet / számláld meg ágaimat / és a testvérem leszel. Az ember gyökere és ága: az élőbeszédben sűrűn használatos, képes kifejezés határhelyzetünk és önmagunk meghaladása éreztetésére. A másik mottó kódája: Olykor átváltozom / virággá / vagy fegyverré. Az emberi jóakarat emblémája a virág, a harcos indulaté a fegyver. Önmagukkal mérve kopott képek, nem Kassák leleményei. Mégis erősen hatnak, mert ellentétes előjelük ellenére a teljesség törvényét jelezve rendeltettek egymáshoz, és nem utolsósorban a költői én alakváltó képességeként a költő „testet ad” a szociális azonosulás érzésének és gondolatának. A töredezett, egy vagy két szóból álló sorok egymás közti szakadásai, csöndjei a költői kijelentés részeit élesebb megvilágítással domborítják ki.

A Magatartás fiktív költői párbeszéde megismétli az évtizedekkel korábbi Emlékezzetek rá! megfordítható szerkezetét:

 

Semmiről sem akarlak meggyőzni élj szíved törvénye szerint szorongás és pátosz nélkül. Légy jóban önmagaddal ez a legfontosabb. Lásd én is egyedül élek csónakom farában ülve evezők nélkül csurgok lefelé a folyón mely zátonyok és szigetek között siet a tengerbe.

 

A „légy hű önmagadhoz” leckéjét jeligék társalgó közlése, majd a lelkiállapotot dísztelen életkép „testbe” öltöztetése közvetíti. A szerkezetesség hangsúlyozott, de ahogy az élete utolsó évtizedében a képzőművészként ismét képarchitektúrákat készítő Kassák a természeti tárgyak és a mértani formák határán álló alakzataiba árnyalatok és tónusok lírai expresszivitását lopja be, a belenyugvást sugalló, személytelenebb retorika és a megjelenítő, személyes befejezés elégiája lírai modulációval hatja át a költeményt.

A kompozíció konstruktivista, mérnöki fölfogásán belső parázslások derengenek át. Maguk az egyidejű képek és grafikák, például a Barna test (1961) egyeneseinek mértanát megbontó, amorf körvonalú alakzat s benne ismét egy geometriai forma, konstruktivizmus és líra egymásba játszó ritmusát közvetítik. Meglehet, a képzőművész Kassák „visszaálmodva” festi, rajzolja újra és újjá fiatalabb életének képarchitektúráit, mint Vadas József írja, de egyáltalán nem bizonyos, hogy ez önmaga utánérzését jelentené, vagy netán a hanyatlást. „Az objektivitásra törekvő, tárgyilagosan dolgozó Kassákból lírikus lett” – jelenti ki találóan, és Békásmegyer utáni piktúrájáról ugyancsak jogosan vallja: „Nem eszmét modellál, mint a húszas évek képarchitektúrái, hanem lelkiállapotot örökít meg – képszerkezetté transzformálva.”^*

A palinódia, az újjáéneklés korunk művészetében a változás, a fejlődés, egyszersmind a stílushűség formajegye. Nem tartjuk művészi gyöngeség megnyilvánulásának a képzőművész Kassák második konstruktivista korszakát pusztán azért, mert jelentéssugallatokkal telített. Még kevésbé áll mindez költészetére, amelyben a szó művészetének sikeres kombinációi, a képzetfűzés megmásult rendje se negatív, se pozitív értelemben nem önértékű. Mindenesetre még fokozottabban igaz Kassák utolsó versesköteteire, amit már 1955-ben kimondott: költeményei „szűkszavúbbak lettek”, és valóban már csak „a lényegeset” kívánja előadni^*.

A társművészet eltérő rendeltetése szerint azonban avantgárd költészetéből sem hiányzott a lelkiállapot kifejezése, és éppúgy hűséges rendalakító eszményéhez, amikor mint költő nemcsak az ötven-, hanem a hatvan- és a hetvenéves ember személyiségrajzával egybevágóan tesz tanúságot, és magát az avantgárd formavilágát „transzformálja”.

Mind a nyitott, „megfordítható” verskompozíció, mind az esztétikai kontrasztok alkalmazása az avantgárd „folyamatos” énekének határtalanságvágyát fogalmazza „szűkszavúbbá”, mint ahogy gondolatritmusos, szaggatott költői beszéde a szimultán mindenségélményt „törvényeinek” lényegi jegyében ragadja meg „pozitív és negatív formákban”, cikornyátlan, metonimikus költői képei pedig az élet természetes folyását visszaadó élőbeszéd elevenebb változatának jellegzetes stíluseszközei. De ez a rámutatással azonos, egyszerű képiség az avantgárd „transzformált”, összefoglaló látásával jár együtt:

 

ez az ember olyan amilyen én vagyok egyazon ég alatt egyazon dalt daloljuk vetésről aratásról. Munkásportré

 

A költeményeknek ez a metonimikus képi ellentéttel kifejezett záróakkordja az élet kezdeti és végpontjait markolja össze, csupasz képiségében az ellentéteivel teljes létet.

A szeretett nőhöz intézett sorait ugyancsak abszolút ellentéttel indítja – Fehér-fekete / fekete fekete / s te szomorú vagy kicsikém – és beszédes allegóriával csendíti ki: ott állsz / a fehér és fekete közt / vörös rózsaszállal / a kezedben (Költemény).

Céljai és vágyai kései lírájában rendre párhuzamok és antitézisek összegező látományában jelennek meg: Meglátom-e még a napot / szomjazom fényét / éhezem melegét (Erdőben). Néhány önszemléleti helyzetverse szinte végig poláris kifejezések, gyökeres ellentétek föloldott összefoglaló látásával kerekedik ki: de végül is itt a leszámolás órája / élnem kell / vagy meghalnom. // Nemes urai / a hatalomnak és türelmetlenségnek / rajtatok múlik minden. / Tiétek / az éjszaka / a hajnal / a hóhér alázata / és az önkény kegyelme. // Ó ti szerencsések / akik a napos oldalon sütkéreztek / hirdessétek ki / az ítéletet / életem / halálom felett (Öreg csavargó).

Naplója minden őszike meghittségét és ökonómiáját hangsúlyozza; a műalkotást mégis korábbi nézettel összhangban „képzeletünkkel felidézett és logikai ellenőrzéssel szerkesztett, komponált új realitásnak” minősíti, és az alkotói folyamatról éppenséggel azt írja: „Emlékekből és óhajokból születik és a szabad képzelet fejezi be.” A poétika szavaival ez megszűrt benyomások, akarati, azaz voluntarista tényező, továbbá a teremtő képzettársítás együtthatója. Avantgárd örökség, és a Nyugat nagy nemzedékétől – Adyt kivéve – voluntarizmusa elválasztja – „a szabad képzelet” fogalma a szürrealizmust juttatná eszünkbe, ha egyébként Kassák nem berzenkedett volna tételesen az irányzat és jellemző eljárásai ellen.

Költészettani vallomásának legfontosabb vonása az „új realitás” értelmezése. „Nem a szimpla egyszerűséget, hanem a sokrétűen gazdag világ összelátott, összefogott megtestesítését jelenti.”^* Ami a világ „összelátott, összefogott” képét illeti, az bizony többé nem lehet „gazdag”: bőségét már csak törvényei jeleníthetik meg.

A lírai konstruktivizmus, a versarchitektúra tipikus megjelenése lehet így a költői önarckép, ahogy a kor számos avantgárd vagy az avantgárdon iskolázott művésze (Tihanyi, Kmetty, Berény, Derkovits) a test legkifejezőbb s egyénítő szerkezetében érvényesítette önszemléletét, legalanyibb hangoltságát. A tölgyfa levelei-nek idézett mottója tulajdonképpen részlete az Egység-nek, mely maga az önszemlélet költeménye. Valóságos önarcképből bontakozik ki a röpke Lemondás, a léthelyzet perspektívájába állított önportré a Láthatatlan valóság: jelentéssel telített képzelgés szaggatott dikciójú versszerkezetei az Üljük körül az asztalt lapjairól.

Egyik utolsó, hírlapi beszélgetésében költészete és a konkrét zene közt is párhuzamot vélt látni: „Talán akad majd kritikusom, aki észreveszi, hogy költészetemnek ezek a darabjai fölfogásban, törekvésben közel állnak az úgynevezett konkrét zenéhez, aminek jellegzetessége nem a folyamatosság, hanem a hangok térbeli elhelyezése… Ez a zene darabos, gyötrelmes, izgalmat keltő. Én ma a költészetben szintén erre a darabosságra, helyesebben szólva architektonikus építkezésre törekszem. A szavak nem zenei, hanem szinte tárgyi elemek, úgy képzelem el és használom őket, ahogy az építész használja az épület elemeit.”^*

Az ars poeticáját hirdető Kassák nyilatkozatának folyamatában mindinkább elkanyarodik a zenei párhuzamtól a képzőművészetihez, és ez a rokonítás az ő kettős alkotói tevékenysége miatt is indokoltabb, mint a másik. Mégis „a hangok térbeli elhelyezésének”, valamint az épületek különböző, de az architektonikában összhangzó „darabosságának” olyan költészettani megfelelői vannak, melyek az idős Kassák verseinek alakváltoztatott avantgárdját a Nyugat hagyományától ékesszólóan elkülönítik. A Kassák elutasította „folyamatosság” a magyar költészetben az életképi elbeszélésnek, egyvonalú, leíró környezetfestésnek és nem utolsósorban a hangnem egyszólamú pátoszának felel meg. Kassák versbeszéde szaggatott, mint általában a konkrét zene, motívumok és jelenségek messzi visszhangjai ellentétek egyensúlyát teremtik meg, mint ahogy a művészi épület térbeli távolságban álló alkotóelemei is kölcsönösen feltételezik egymást.

Testamentumerejű vallomás áll a posztumusz kiadványként megjelent Üljük körül az asztalt záróakkordjául. Talán a szellemi-lelki törekvések összefoglaló szándékából következik, hogy a Veled vagyok a „megszüntetve megőrzött” avantgárd teljes értékű és megejtő művészi tökélyű foglalata is.

 

Előtted megyek te én előttem a koranap aranylánca csilingel kezemen. Hová mégy – kérdezem feleled – nem tudom. Siettetném lépteim de te jobban sietsz. Előtted én te én előttem. Egy kapu előtt mégis megállunk. Megcsókollak te nekem adsz csókot aztán elindulsz szótlanul és magaddal viszed életem.

 

A legfontosabb emberi érzés: az összetartozás a halál árnyékában vizuális képsor formanyelvén, melyben a mozgókép vágás-áttűnése mögöttes jelentést sugárzó mozzanat, egyszerű, hétköznapi gesztus és egyenes közlés jelentésegyüttesévé teljesedik ki. Az áramkör teljes, és az önálló üzenet realitását sugározza. A Veled vagyok – sok, más korabeli verstársával együtt – a plakát harsogó kinagyításai és szikrát hányó ellentmondásai helyett a verstér távoli megfeleléseivel, a költői én különböző, de egymásra visszhangzó létsíkjain lényegre sűrítettebben örökítik tovább az avantgárd polivalenciáját.

A Veled vagyok a tapasztalati életben képtelen, a filmszerű látással sorsok szimultán egyetemességének az avantgárdból ismert, noha ott jobbára kollektív érzete: ami fogalmaink szerint belső ellentmondás, azt ellentétes gondolatritmus teszi valószerűen hitelesebbé, s kölcsönzi a látomány hiánytalan értelmének művészi illúzióját, s tudatja velünk mindezt „borzalmas egyszerűséggel”, ahogy Kassák stílusát Vadas a költő saját, Vallomáspár című verséből vett fordulattal egyéníti.

De szembetűnően, egyértelműen csak Kassák szókincse egyszerű. Vadas a verskörnyezettől függetlenebb értelmű szavak nyelvi jelenségében lát bizonyítékot arra, hogy költőnk eltávolodott az avantgárdtól^*. Kassák költészettana csakugyan módosult, de nem ennyire. Szókincse is legföljebb a szöveg-, de nem a verskörnyezettől függetlenebb: a gondolatritmus maga kölcsönös jelentésbeli függést, a párhuzamos vagy ellentétes közlések pedig harmadik jelentést föltételeznek. Töredékes, irányváltoztató beszédhelyzete az abszurd képekkel, majd dadaista kitörésekkel cserélgetett, valóságos és képletes síkjainak váltogatása útján a tér különböző pontjain fejlődik a teljes költeménnyé, s ez az eljárás a szimultán mozgásábrázolás (Boccioni) örököse, de hatása kevésbé programszerűen ingerlő, bár szenvtelen, sőt elégikus hangneme ellenére sincs szellemi izgalom híján. Versarchitektúra ez a javából, de a költői előadás alanya az egész lét nézőpontjából komoly felhangokkal kíséri a „tárgyi elemekké” idegenített, darabjaiban fölmutatott összefüggés élményét, s mindez a költemény légkörét balladássá sűríti.

Kassák kései költészete cicomátlan, bensőséges egység és tisztaság költeményei belső terének rendező elve. De lírai énje külső és benső kalandjaiban is „a szellem egyetemes megnyilatkozásainak” kíván alakot adni, avantgárd múltjából átmentette a világtükör poétikai eszményét. Az aktivista költő formanyelvének valóságos szótára mutatható ki utolsó évtizedének lírájából, s ennek a szótárnak a segítségével megfigyelhető a formateremtés eljárásainak átültetése, szinte valamennyi avantgárd stílusművelet lényegi változata. Az alkalmazott konstruktivizmus funkcionális fölhasználásáról szólva Kassák ezt „törvényszerű fejlődési folyamatnak”^* nevezi.