A „megszűnt én” költészetének húrjain

A felnőttkorában megismert barát vonásait buzgón keressük zsenge éveiről készült fényképein. Az érett költő korai versesköteteiben saját gyermeke. A Te meg a világ-ban (1932) hangjára lelt Szabó Lőrinc első négy könyvében gyér nyomok vezetnek az eredeti költőhöz, pedig ez a már maradandóan jellemző kötete két ellentétes pólust kigyújtva, az elemző értelem és az érzéki kíváncsiság szélső értékei közt jelöli ki tág költői birodalmát.

A Föld, erdő, isten (1922) világának is elsősorban hiányai előlegezik a későbbi, egyszerre racionális és szenvedélyes költőt. Egészen más hangfekvésben szól, mint a Nyugat nagy nemzedéke. Nyoma sincs benne világfájdalomnak, a kifinomultság szinte vallásos tömjénezésének, de az érzékek zabolátlan ébredésének vagy elvágyódásnak a művészet paradicsomába sem. Az erő és egészség húrjain fölhangolt természetlíra hangzatait halljuk, a sokalakú élet-et dicsőíti a költő. A beköszöntő sorok mintha Szabó Lőrinc személyiségének rétegfelvételéül készültek volna: Bottal s öreg kutyámmal indúltam hazulról, / Dalolva mentem és torkom nem únta még az / országút fáradságos énekét. – Tudod, hogy / a Nap barátja voltam? Ő itatta zengő / hajnali rétek illatát dalomba; aztán / kezét fejemre téve csordultig betöltött / a szeretet egyszerű mozdulataival… (I.)

Az egész köteten végighúzódik a vándorlás motívuma: csatangolás, hegymászás, erdei bóklászás, képzelgés a megtérő hajósról és a tárgytalan vágyakozó világjárásáról. Művelődéstörténeti párhuzama is Odüsszeuszt idézi. Szabó Lőrincet teljes életében a csavargás vágya fűtötte. Amennyire lehetőségei engedték, utazott Bécstől Genováig, a Dolomitoktól az egyiptomi sivatagig, a Tátrától az Adriáig, Németországtól Bulgáriáig. Mint mozdonyvezető fia, szabadjegyének birtokában fölült egy éppen induló vonatra, mely az ország olyan pontjára vitte, amelyre egy nappal korábban még nem is gondolt; estére már haza is tért. Idősebb korában, színes és szokatlan csábítások híján, dunai csónaktúrán vett részt, és vitorláson kószált a Balatonon, naponta más ismerősnél, barátnál tanyázva le. Minden ember egy ország.

Amikor a földgömböt már nem szeghette talpa alá, a kis haza egymástól távol eső tájain cikázott a Nyírségtől Somogyországig. Ez a nomád szenvedély ösztökéli a Föld, erdő, isten bukolikus világának bebarangolására. Tekintete megáll a homályban őrködő komondoron, az arany csigákon, a dombok éles és tiszta körvonalain, a szeretkező szentjánosbogárkákon, a nehéz, sötét heréit rázó bikán, kavicsokkal tarka patakban tükröződő, kék egen: a természet látványának fenséges és kicsiny szépségein. Örvend a víz morajának, a nap tüzének, és fenyőillatot érez kedvese ajkán. A természettel azonosulás érzéki örömét szólaltatja meg. Mi szeretne lenni, ha nem volna Szabó Lőrinc, kérdezték tőle később egy interjúban; és a válasz így hangzott: „Gyík a napsütötte kövön.”^*

A természettudós fölfedező szenvedélyével kalandozik részletekig ható elméje a mikrovilágban is: egy döglött egér csontváza, sűrű erdő gazdagságához illő aprólékossággal rajzolt bodzafa, gombatelep domborzati térképe s megint és megint a belső élet lassított filmre vett, természeti képként elénk vetülő jelenetei örökítik tovább ezt az indulatot. Mohó, telhetetlen világjárása űzte így nőtől nőig, amíg csak élt. Minden élő és létező ismeretlen vidék izgató csodáival vonzotta.

A Föld, erdő, isten érzékeny kritikusa, Babits felismerte a fiatal költő alkati kettősségét. Miután „a játékai számára ürügyet kívánó értelem” alkotó munkáját klasszicizálás és impresszionizmus közt kijelölte, kimondja a végső, a találó szót: „Másutt végre ezt a nagy tudatosságot elfogja a tudattalan nosztalgiája: erdő, rét, egyszerű érzések, vad természet nosztalgiája, melankólikus vággyal sóhajt ezek felé, s akkor adja legmélyebb hangjait.”^*.

Ezek a sorok 1923-ból valók, és a csaknem négy évtized további fejlődéstörténetének ismeretében jósigéiből legfeljebb egyik-másik nyomatékot halljuk beszédesebbnek. A „vad természet” Szabó Lőrinc lényege, ő maga szakadatlanul és szilajon tenyésző világ. Rónay György majd a költő szenzualista „világszerelmét” fogja emlegetni^*. De az elme örökmozgó munkája a „belső végtelenben” sem más, mint második természet, másik határtalanság.

Egy köldökzsinór mintha mégis fűzné a Föld, erdő, isten szerzőjét elődeihez, és ez szépségeszménye. Mennyire más azonban ez az érzés, mint a századvég szülötteinek szépségimádata! Ő már nem a tapasztalati világgal szemközti oldalon keresi a szépet, hanem az érzékelhető örömökben. Pontos megfigyelésének, klasszikusan tiszta leírásának valósághűsége révületben fényesül át: a gesztenyefák bóbitái egyre / sápadnak… szabálytalan vonalakban / hajlong az ernyős bodza és a hárs / sűrűsödő rétegekben lehelli / érzékeinkbe-ájúlt lelke mézét… (III).

Pedig a Föld, erdő, isten szemlélete mögött is kivehető világirodalmi eszménykép, Stefan Georgéé. „Ez a név a legfenségesebb az összesek közül. A görög kalokagathia megálmodója, a Szépség és a Tökéletésség költője” – írja ekkor egyik levelében.^* Elsősorban a „die bücher der hirten- und preisgedichte. Der sagen und sänge und der hängenden gärten” (1895) című kötete ragadtatta el a színre lépő Szabó Lőrincet. Életében harmincöt George-verset fordított magyarra, s már ez a szám is rajongásról árulkodik; de különösen a Mezőisten szomorusága, az Évforduló, A pásztor napja és A sziget ura fényben fürdő, bukolikus látomásában és átszellemült hangján ismerhetjük föl a Föld, erdő, isten lelki-költői előzményeit. Valami különbség mégis átüt: a magyar költő panteisztikusabb és izgatottabb, életöröme olykor expresszív fordulatokba csap át, de jogait követelik ösztönei is, kivált erotizmusa. Magát a kötetet elválasztja Georgétól az a maradék szociális elégedetlenség, ami a költőnek a forradalmak iránti rokonszenvéből időszerű társadalomkritika alakjában él tovább.

A Kalibán!-nak (1923) a társadalmi zendülés már vezérmotívuma. Hajlamai szerint azonban Szabó Lőrinc annyira individualista, hogy csak személyes alkalom indíttatásának erejéig ír társadalmi érdekű verseket. Városellenes kirohanásaiban a német expresszionizmus (Georg Heym) mintáját követi. A létezés kibékíthetetlen belső ellentéte, indulatainak ez a tágabb céltáblája már inkább rávall az érett Szabó Lőrincre. Szembefordul a falu nevében a várossal (Átkozd meg a várost és menekűlj!), az egyén képviseletében a közösséggel (Vas-korban élünk, nincs mit menteni!) csakúgy, mint a kozmikus elemekbe vágyakozva a személyes végtelennel (Nagy nyaramban tavaszi lepke), de a címadó vers tanúsága szerint a tiszta értelemmel is.

Ezek mellékutak, eltérítik az igazi céltól, önmagától. Ekkor művészetének valódi költői felhajtóereje egyedül az állandó elégedetlenség, bár az alkalmi panaszokban egyelőre elvesznek szenzuális és filozofikus perspektívái. Az élet gyönyörűségéből csak a napfény aranyos magvai jutnak (Verebek), küzdelmük céltalan, a sors magával sodor (Reménytelen ég alatt). Keserítő, de kisszerű fölismerések igazságnak kimondva lehorgasztják a lázadást, annál is inkább, mert a meggyőződésnek még nincs eredeti belső formája, és világképpé se mélyül. Itt-ott fölrémlő, időleges hatások, Adyé, Erdélyi József szegényember-verseié, sőt Verlaine impresszionizmusáé különneműségükkel is utat tévesztést jeleznek.

Költőnk 1921-től az Est-lapok munkatársa, utóbb Mikes Lajosnak, az irodalmi rovat vezetőjének veje. Újságírói tevékenysége a huszonnégy órás világizgalmak iránti érdeklődést, első nagy utazásai a Dolomitokban egész a hatalmas olasz tengeri kikötőkig az emberen túli nagyság lázát ojtják belé. A lelkem tízezer robbanás, / tízezer éhes nyíl vagyok – írja (Tízezer éhes nyíl vagyok), s ez a két sor a Fény, fény, fény (1925) jeligéje lehetne. A természet őserejű kavargás, az emberi lét rohanás önkívületben, a személyes élet határtalan és formátlan sóvárgás: ezt hirdeti a kötet lírája. Forrongása anarchisztikus, és láza a német expresszionizmusból ismert, féktelen, „motorikus ember” ösztönköltészetének mintájára szétzúzza a megformált gondolatot, a mondatot. A szenvedély az övé, a kifejezés eszményének elvetése idegen erő költői világában. Aki később pontos vonalai közé szorítja a szerves és szervetlen világ beláthatatlan létének működéséből mindazt, amit jellemzőnek ítél, most legfontosabb költői eszközének véli a fölkiáltó- és gondolatjelet. Szóköltészete, hiányos és csonka mondatainak fragmentált versbeszéde a káosz élményét kaotikusan jeleníti meg, bár képei alig-alig érzékeltetnek, jobbára áramütésként járják át az olvasót.

A költői kudarc ellenére vezet szál a Fény, fény, fény-től a végleges Szabó Lőrinchez. Teremtő művészetének meghatározó jegye marad a lényegkeresés csillapíthatatlan ösztöne, mely most még messze kalandozik az alkatának való zsákmánytól, az érzéki tapasztalatok élethű megelevenítésétől, valamint a logikai összefüggések testbe öltöztetésétől, legyen szó anekdotáról vagy példázatról.

Meglepő a Fény, fény, fény-nek az az ellentmondása is, hogy a formarombolás avantgárd vallását kötött formájú, sőt rímes sorokban gyakorolja. A betöretlen életet megzabolázni, ez már a kiteljesedett Szabó Lőrinc költői célja, Bálint György pedig az anarchisztikus zendülésben a kérdező ember magatartására eszmélt, s ez a boncoló elme költői esélyének előfeltétele.^* A hasogatott dikció is a későbbi szókincsre hangol rá, hiszen költőnk a kötőszavakat és főneveket kedvelve, dolgok és jelenségek csontozatát kívánja majd megvilágítani, miként a külön-külön nagyító alá vett szavak is teljes jelentés káprázatával hivalkodnak.

A Sátán műremekei (1926) már arról a Szabó Lőrincről ad képet, aki megcsömörlött az avantgárdtól. Kérészéletű folyóiratában, a Pandorában az új nemzedéket, az övét, úgy festi le, mint amelyik „látja a régiben az újat, az újban a régit, jót és rosszat mindkettőben, s lemond a testhez- és érdekhez szabott modernségről.”^* A „műremekek” korhű jelenetek, életképek, melyek a kapitalista társadalom gépezetét tárják föl. Szabó Lőrincben nem enyhült még a szociális lázadás dühe, és társadalomkritikai ítélőszékét Illyés a Vesztett illúziók Rubempréjának tapasztalatai mellé állítja^*.

De ahogy tűhegyre tűzi a társadalom fonákságait, a gazdagok önfeledt szórakozásának tükrében a nyomort (Operába indul az autó), a szellemi proletár öröméhét munkába menet (Negyedóra Isten és a hivatal közt), a nincstelenek nevében világgá harsogott sokféle nélkülözést (Mérget! Revolvert!), már előlegezi az egyetemes áttekintés szinte erotikus vágyát, mellyel majd a Tücsökzene a költő személyes életének külső és belső élményeit, s fényükben a természet meg az én lehetőségeit visszarévedve kinagyítja. Nemcsak a tárgy, hanem a birtokbavevés módja is hasonló: mohó, csupa érzék és érzékeltetés, a többdimenziós megjelenítés után is tüzes kielégületlenség. Hasonló az áttekintés igénye: vágya arra, hogy világtükör legyen, bár erre mestere, Babits költészete és alighanem élőszóbeli leckéje korábban is mintát adhatott, hiszen verseit a Levelek Iris koszorújából lírikusa is mikrokozmosznak szánta.

A Sátán műremekei-nek megjelenését két zaklatott év követi. Szabó Lőrinc 1927 októberétől visszakerül munkahelyére, csak épp nem Az Est, hanem a Pesti Napló szerkesztőségében dolgozik, segédszerkesztői munkakörben. A késő délutántól éjjel fél kettőig tartó beosztás életének hányatottságát csak fokozza, s amikor 1928 őszétől a Magyarországnál délelőtt fél tizenegytől negyed ötig tart elfoglaltsága, már valósággal föllélegzik. Többször is lakást változtat, adósságok nyomasztják, s amikor csak teheti, útra kerekedik. 1927-ben Erdélyben jár, s a következő évi német útjának nagyságát olyan, egymástól is távoli városok jelzik, mint Köln és Nürnberg. 1931-ben az egyiptomi Alexandriánál lép Afrika földjére és útja egészen a Líbiai-sivatag szegélyéig viszi. 1932-ben Baumgarten-jutalmat kap.

A huszonhatodik év múzsája iránti szerelem föllobbanása 1927–28-ban okozza magánéletének legerősebb válságát. Egy időre úgy érzi, házasságát is föl kell bontania miatta.

A Sátán műremekei megjelenése utáni két hajszás esztendőben költői válsága tovább tart. A Te meg a Világ-ba (1932) fölvett vagy csak egyedi közlésben maradt ekkori versei – ahogy ezt Kabdebó Lóránt feltárta^* – még előző modorát folytatják: szociális elégedetlenségét kiáltják világgá, vagy szerelmi vallomások (Körúti éjszaka, illetve Szeretlek). Mégis Szabó Lőrincnek ez a kötete, bár heterogén, nemcsak költői fejlődésének új szakaszát jelenti, hanem a magyar líra történetében is más ízlést jelöl.

A Te meg a Világ szenvedélyes dikciójában, a költő végletek közt vibráló, szinte filozófiai éberségében és az itt is, ott is felvillanó indulatokban még felismerjük A Sátán műremekei zendülését, de az élmény természete, a gondolatok és tanulságok s nem utolsósorban a magatartás alapvonása, mind gyökeresen ellentétesek vele. Társadalmi érdeklődését a metafizikus gondolkodó nyugtalansága, anarchista lázadását a racionalista elme megismerési vágya, szavaló pátoszát a gnomikus mondások szellemi feszültsége és a totális szemléletnek a mondatritmikában érvényesülő dialektikája váltotta föl. A művészi elvek ilyen hatalmas átalakulására szinte alig akad példa a magyar líra történetében. Rendkívüli hatásimpulzusok érhették Szabó Lőrincet, amelyek költészetét ennyire átformálták.

A költő 1945. májusi „védőbeszédében” így fogalmazza meg fiatalkori világnézeti kiábrándulását: „A saját tapasztalatok növekedésével és egyéniségem kialakulásával párhuzamosan azonban mindinkább elhajoltam a szociológiai állásfoglalásoktól, kb. 1926 óta türelmes és szkeptikus lettem, individualista, független szellem…”^* Személyes tapasztalatait részben a történelmi-politikai események alakítják ki. A húszas évek második felében Bethlen István kormányfő konszolidációs törekvései sok elégedetlenkedőt lefegyvereznek, többük figyelme más, elvontabb irányba fordul. Így lesz Szabó Lőrinc csalódása is – Komlós Aladár szavával kozmikus méretű^*. Hasonló jelenség játszódik le a német irodalomban. A „Neue Sachlickeit” (új tárgyiasság) az expresszionizmusban csalódott költők irányzata, melyet szkepticizmus és az élményanyag objektív elemzése jellemez. A Te meg a Világ közeli rokona annak a Gottfried Benn-nek pátosztalan, az éles rajzú látásmódot a szerves és szervetlen világra egyaránt kiterjesztő lírája, akit Szabó Lőrinc is fordított. Benn ugyancsak az expresszionizmusból érkezett előbb a fizikai lét naturalisztikus látleletéhez (Saal der kreissenden Frauen: Szülőszoba), majd a technikai világkép pillanatfelvételeinek kiábrándult értelmezéséhez (D-Zug: Gyorsvonat); költészetük a keleti bölcsesség rezignációjával is hasonlóképpen itatódott át (Statische Gedichte: Statikus költemények).

A Te meg a Világ költője szó szerint is megvallja elfordulását a szociológiai világnézetektől. Nem hisz a haladásban, mondván: a jövő / azé lesz, aki bestiább (Politika), és a társadalomformálást csak ostorral a kézben tudja elképzelni (A párt válaszol). Az új Szabó Lőrinc metafizikus, annak is pesszimista, individualista, és értékrendje relativista.

Kereken, programszerűen fejti ki összefüggő szemléletét Az Egy álmai-ban. A magános énekre bomló világban nincs többé megnyugtatóan egységes világkép: Fut az idő és ami él, / annak mind igaza van; a relativizmus és individualizmus sarkalatos törvényei egymást erősítik: ketten vagyunk, én és a világ, / ketrecben a rab, / mint neki ő, magamnak én / vagyok a fontosabb. Az atomizált külvilág helyett a költő önmagában találja meg az élet teljességét: Ott / még rémlik valami elhagyott / nagy és szabad álom, ahogy / anyánk, a végtelen / tenger, emlékként, könnyeink / s vérünk savában megjelen.

Íme, a Te meg a Világ életszemlélete, pesszimista összetevőinek szoros eszmei együttesében.

Szabó Lőrinc pesszimizmusának egyik sarktételét, individualizmusát természetesen személyes tapasztalatok is sugallták. Ki miért küzd és mit tanít, / engem többé nem érdekel / oly megkínzottan hagytam el / korom szemeit s füleit – vallja (Szigeten), de ezt a tapasztalatot az emberi sors lényegének fogadja el:

 

A mindenségből furcsa kivonat: millió véletlenből összegyűltem, de már megszületve elkülönűltem s most magány vagyok s új magányra mag. Magány

 

Még az ősi lírai tárgy, a szerelem is elveszti korábbi értékét Szabó Lőrinc individualizmusának fényében. Nő és férfi közt csak az érzékek kapcsolatát fogadja el őszintének; neki a nő pillanatnyi mámor, irgalmas kábítószer, a vágy két önzés titkos párbaja, és az évszázadok erkölcse szerint tisztelt gyengébb nemnek odavágja: törvényen kívül, mint az állat / olyan légy, hogy szeresselek (Semmiért Egészen).

A lét e megkülönböztető, egyénítő elvének azonban egyenes következménye a kétely és a hitetlenség. A természettörvénynek tartott magányt a költő csak mozgó búvárruhának tekintheti (Gyanakvás), és éppen az individuálisan megélhető élet tudatosításából következik, hogy érése után, szívnek-észnek / siratja a leleplezésnek / nem-sejtett bosszuját; így válik az élet örökös titokká, amelyben már az üdvözítő tévedés sem marad velünk (Tehetetlenűl). Kialakul az én örökös kívánkozásának és vágyakozása teljesülhetetlenségének libikókajátéka:

 

a titok egyre veti fátylát, a szem mégis mind több csodát lát, mert minden törvény elromolt: Csillagok közt

 

De a törvények egyetemes pusztulása maga is törvény: ez a relativizmus. Dezilluzionizmusából szertenézve ezért mondhatja a költő: az épülő ház a rom / egymáshoz mennyire hasonlít (Harminc év). Hiába pendíti meg, önmagát nevezve törvényszéknek, a büszke öntudat hangját, kérdése már újabb kérdést szül, s a kettő együtt a relativista látásmódot igazolja:

 

Csillagaim hová zuhantok? Hová zuhanok nektek én? Csillagok közt

 

A pohár alján ott a keserűség, kiábrándulás és szenvedés. Ezért kiált föl: Aki itt még örülni tud, / hazug, gonosz vagy ostoba (Bolondok). Az érzések körforgása reménytelen, mert a kín elülte után új vágy születik, ami ismét szenvedésre vezet (Egyszerre mindenféle). A jelenségvilág fontos törvénye az idő, ezért gyötrelmeink kialakulásában is része van: ezért nevezi Szabó Lőrinc a halál cinkosának: hosszú árnyékkezét kinyújtja cinkosod / utánam, az idő, s visszavisz börtönébe (Halálfélelem).

Egyik versében az igazságról szólva, az individualizmus törvényét így fogalmazza meg:

 

Igaza? biztos? – kérdik a Bölcs szörnyű szavai: Mindenkinek csak az igaz, ami hasznos neki! Fiatalokhoz, I.

 

Néven nevezhetjük-e ezt a Bölcset? Úgy látszik, igen. A Te meg a világ-nak a lét természetére vonatkozó gondolatai Schopenhauer metafizikájának hű tükre. Schopenhauer a lét egyik jellemző jelenségének minősíti az individuáció elvét, de értekezéseiben ez a jelenség mindig okaival és következményeivel együtt jelenik meg. Az egyes ember a szükségszerűségeknek van alávetve, ehhez a felismeréshez a predestináció tanának hitében felnőtt, kálvinista Szabó Lőrincnek sem volt nehéz eljutnia: máskép, mint sorsom szerint / még pusztulnom is lehetetlen (Börtönök). Az egyén, tanítja Schopenhauer, csak időben és térben valósulhat meg, ezek viszont igazi természetét is elfedik. A Te meg a Világ számos verse (Halálfélelem, Embertelen stb.) hirdeti a létformáknak ezt a kölcsönhatását, s a kötet záródarabja mintegy végső tanulságként, megtörten üzeni: Az igazi haza az Időé, nem a Földé (Kortársak). Az időnek mint szükségszerű létformának a felismerése fölöttébb hasonló metafora alakjában jelenik meg egyszer-egyszer mindkettejüknél. Schopenhauer: „Az élet végével úgy vagyunk, mint amikor vége az álarcosbálnak, s leszedik az álarcokat. Akkor látjuk csak igazán, kikkel érintkeztünk életünkben.”^* Szabó Lőrinc: mindenkiben fölkél a nap, / de mindent csak az alkonyat / mutat meg egy kicsit (Tehetetlenűl).

Az idő az individuáció egyik feltétele (létformája), következménye viszont az egyéni sorsok elszigeteltsége. Ezért vesz körül bennünket titok, ezért éltünk üdvözítő tévedés-ben, ahogy a frankfurti filozófus Mája fátylának tekinti a dolgok egységét elrejtő időt és teret^*. A Mintha mondja: mintha volnál / és mintha volna csakugyan / minden, aminek neve van… – írja Szabó Lőrinc (Boldogság), és ahogy Schopenhauer is a „törvényszék” metaforájával fejezte volt ki az értelem szerepét^*, költőnk az individualizmus és relativizmus kettős törvényét német mestere nyomán emlegeti a titok fátylaként, és így kesereg: Mennyi vágy volt, hit, cél, titok, / s mind sorban, hogy levetkezik! (Tehetetlenűl). Az irodalomtörténetben a filozófiai hatás perdöntő bizonyítéka, ha az átvett képzet az eredeti képszerűségben, kifejezésformájában jelenik meg: itt már ilyen jelenségről van szó.

Schopenhauernél is, Szabó Lőrincnél is a világ szenvedés, amelynek okozója a vágy formájában átélt akarat. A német filozófus eszmerendszerének ez az alaptétele egyszersmind kulcsszava, és ez a Fogalom a Te meg a Világ-ban is sokszor visszatér mint a pesszimizmus forrása. Költőnk még a cigarettázásra szánt pihenőt is két akarat, két tett közt éli át, s az életet valami vén, beteg akarat bábjai mozgásának fogja fel. (Halálfélelem; l. még az akaratról az Árnyék, Mint ti és a Fiatalokhoz című verseket.) Boldogtalanságunk oka azonban éppen a boldogságra törő akarat. „Boldogság és gyönyör a délibáb játéka csupán, amely távolról incselkedik velünk, de mindannyiszor semmivé foszlik, ahányszor meg akarjuk közelíteni. Belátjuk csakhamar, hogy a szenvedés és fájdalom közvetlen, igaz valóság és nem illúzió” – olvassuk Schopenhauernél^*. Szabó Lőrinc többször is hirdeti ugyanezt, a legékesszólóbban így:

 

…hideg tetszhalott marad csak az élő csodából s körötte vágyak s éh kinok úgy sírnak, mint tolongva döglött anyjuk kihült emlőinél a vinnyogó vak kutyakölykök. Vigaszok

 

Schopenhauer „vigasza” az öregedés, a vágyak megszűnése, ami az élet lényegének elvesztését is jelenti. „Az élet olyan színjátékra emlékeztet, melyet az emberek kezdtek el, aztán emberi ruhában automaták játszanak végig” – mondja^*. Szabó Lőrincnél ugyanez a gondolat hasonló költői képpel:

 

gépész vagyok, aki saját szerkezetének börtönében vakon tesz-vesz és a sötétben egyszer majd elrontja magát. Börtönök

 

Schopenhauernél a megoldás, a lecke vége a halál. Szabó Lőrincet is azért kísérti a halál gondolata, mert a végső békével kecsegteti (A semmittevő halál)

A Te meg a Világ életszemlélete tehát Schopenhauer filozófiájának alkotórészeiből épült. Ám mindez csak a költő új, metafizikus pesszimizmusát érteti meg, holott nemcsak világnézete változott, hanem ars poeticája is, ez pedig Schopenhauer tanaival már nem magyarázható.

De a Schopenhauer iskoláját kijárt Szabó Lőrinc nem nyugszik bele a lemondás vigaszába, és keserű kiábrándultságában is vallja:

 

„Nevesd ezt a boldogtalant, aki hitetlenűl is próbált tartani egy isteni és álmodott világot, amelyben minden pusztulásra vágyott.” Felirat

 

Ezt a „hitetlen hitet” a csillapíthatatlan megismerésvággyal azonosítjuk. Egy másik, a Felirat-tal egyidejű versében olvassuk: Kíváncsiság, éhség, kisérlet, / te vagy bennem az örök élet (Kíváncsiság). A Te meg a Világ legnagyobb líratörténeti újdonsága és jelentősége irodalmunkban, hogy a gondolkodás folyamatában találja meg ihlető témáit, és új költői világához illő stílust, sőt struktúrát alakít ki. A schopenhaueri, metafizikus élmény fogalmakat ajándékoz a költőnek, kifejezésük módszerét azonban más mestertől kellett elsajátítania.

Szabó Lőrinc 1929-ben Divatok az irodalom körül című, stílusparódiákkal tarkított tanulmányában nemcsak a formakereső irányokkal számol le, hanem általában minden irodalmi irány kényszerével, és eszményéről azt hirdeti: „Úgy néz el az irányok fölött, ahogyan az idő tekinthet a zsebórára és percekre. Nem igaz, hogy lényegbeli különbség volna megállapítható a magas irodalom különböző irányokban elkönyvelt nagy alkotásai között.”^* Ez a klasszikus ízlés, eszmélkedő magatartás Goethe példáját juttatja eszünkbe, hiszen ezekben az években kezdi fordítani. A Te meg a Világ-ból – a szerelmes versek kivételével – valóban hiányzik a romantikus énlírára jellemző vallomás, és akárcsak Goethét, Szabó Lőrincet sem a látvány, hanem annak jelentése érdekli.

Ám ami Goethénél ízlés és hajlam, az Szabó Lőrincnél a költői téma elvontabb, filozofikus megközelítésével jelenik meg. Kárpáti Aurél már 1926-ban ráeszmélt „filozofikus hajlandóságára”^*, és Kassáknak volt egy elgondolkodtató megjegyzése, amikor azt írta Szabó Lőrinc költői magatartásáról: „Vajon nem inkább tudós attitűdre vall-e? Ez a pesszimizmus és bizalmatlanság inkább a filozofikus, mint a lírai lélek sajátossága.”^*

A Te meg a Világ-nak, néhány verstől eltekintve, nem közvetlen tárgya a külső világ. Szabó Lőrinc nemrég a tőke sátáni erejét különböző képsorokban szemléltette és ostorozta: az Arany, a hatalom megjelenési formáit követve nyomon, mondja róla: lényegét még a csatorna mélyén sem fogja soha semmi rozsda. Sors, élet, idő: ez a képzettársulás merőben schopenhaueri, de Szabó Lőrinc előtt csak együttesük, egy bolond hatalom mutatkozik meg, mivel közvetlenül egyiket sem lehet megismerni: év évre lassan pusztulunk / gonosz ujjaik között, / nem tudva azt se: ki bolond / van e sok kéz mögött? (A bolond kezei közt). A Jégesőben hatvansoros meditáció arról, mennyire hiábavaló ész, lélek és szépség az erővel szemben, s mindössze a nyitány és a befejezés két-két sora utal az eredeti élményre, a jégesőre, mely a lét viszonylatainak megismerésére ürügyet szolgáltatott.

Egy elemző-racionális agy „élményei” szólalnak meg ezekben a versekben, pedig mestere, Schopenhauer szerint „Mája fátyla” fellebbenthetetlen, idő és tér kortárai közt ismeretünk – költő tanítványa metaforájával – mindig börtön. De a Börtönök már a megismerhetetlen megismerésének verse, hiszen egyetlen, nagy összefüggéssel világítja meg: az egyén számára éppen személyisége áthághatatlan. A nemlét első napját, a csak képzetesen létezőt a költő az összefüggések érvényességének jogán úgy festi, mintha valóságos tartalma volna (Büntetés), a csodálkozás pedig egyenesen egy másik világba lendíti (Csodálkozás). Íme, a „kérdező ember” magatartása!

A Te meg a Világ-nak van egy kulcsmetaforája, mely – néha szinonima alakjában – vissza-visszatér, ez a tükör. A kadáver szíve már talán egyetlen tükre (Húsz óra mulva), s épp a megszorító értelmű szókapcsolat (talán egyetlen… már) utal arra, hogy az élet maga számos tükör előtt zajlik. A Két sárga láng az érzékelést és tudatot nevezi tükörnek: Hol vagytok, fénylő vándorok, / tükrös mélyemben merre jártatok? Az álomból ébredést üvegtenger alóli kibukkanásnak érzi (Ébredés), s mi sem igazolja jobban, hogy a tükör metaforáját átgondoltan alkalmazza a tudatra, mint amikor – a létezést és jelenségeit ezáltal megragadhatatlannak minősítve – az időben kiteljesedő emberi sorsot, s ez már csak félig schopenhaueri gondolat, az elemző elme önmagáért való működésével azonosítja:

 

s számodra végül az egész világból semmi sem maradt, csak tükörszínjátéka agyadnak, mely hallgat és befele néz. Embertelen

 

Másutt a lelket és akaratot érzékeny lemez-nek, néma óralap-nak mondja, melyet a mérnök öntudat csupán szorongva tanulmányoz (A belső végtelen). A tükör metaforája a Tücsökzené-ben és A huszonhatodik év-ben többször visszatér.

A Te meg a Világ ars poeticájának alapja tapasztalati megismerésre agnosztikus filozófiai módszer, de a költő közvetett élményei az összefüggések és vonatkozások rendszereként a megismerés sajátos modelljét alkotják: a részek utalnak az egészre, a dolgok és jelenségek jelentése így válik megragadhatóvá. Csakugyan tükörszínjáték ez az agyban, ami éppannyira kelti a határtalanság benyomását, mint az anyagi világ.

Ennek a költészettannak a kialakulására, a költői megismerésnek erre a módszerére Bertrand Russell fiatalkori ismeretelmélete, a The Problems of Philosophy hatott. Elméletének sarkpontja az úgynevezett „érzéki adatok” tana. Eszerint az anyagi világról nincsenek közvetlen ismereteink: az asztalról például van érzetünk – fából van, kemény, négy- vagy háromlábú –, de maga az „asztal” csak érzéki adat, az érzékelés hívószavára felelő konvenció. Megismerésünk tehát közvetett természetű, és ezer kétség közt történik.

Szabó Lőrinc hasonlóképpen többarcúnak tekinti a megismerést; szerinte például az érzékelés a tudatban mintegy idegen parancsokat közvetít (A belső végtelenben). Ez a szemlélet a filozófiai realizmusnak felel meg, mely a tudaton kívül szükségképpen létezőnek tart egy külső világot.

A Te meg a Világ ihlete intellektuális természetű: az emberi szellem „kíváncsisága”. De Szabó Lőrinc ismeretvágya elsősorban önmagára irányul, a lét kétségbeejtő törvényszerűségeit önelemzés útján közelíti meg. Ugy vénülök, mintha kis életemben / át kéne élnem az egész világot – mondja (Magány). Már Schopenhauer azt tanítja: „a valósághoz vezető egyetlen, szűk kiskapu” önmagunk megismerése^*. Russell az önmegfigyelés (introspection) híveként mondja: „Csak azt ismerhetjük meg közvetlenül, ami saját elménkben megy végbe.”^* Schopenhauer a maga vesszőparipájához, az akarathoz kanyarodva vissza, az önmegismerést is lényegében mozaikszerűnek, korlátozottnak találja, mint ahogy Russell szerint is ezen az úton sohasem az érző és gondolkodó énhez, hanem egyes gondolatokhoz vagy érzelmekhez jutunk. Ugyanez a következtetés a Te meg a Világban is jelentkezik. Mindenesetre a költőnek önmagáról önmagához szóló verseiben az ítéletek objektív igényűek^*. Halálvágyát szólítja meg így: Rombolsz, de nem fájsz, érdekelsz (Győztes vereség). Az Évek egy autóutat idéz fel; a végén már a tudat világít amint megyünk, mind nehezebben, / de gazdagabban s egyre szebben / az ismeretlen éjszakai útnak, / mert már csak mi világitunk magunknak. És megfogalmazza az önmegismerésre vonatkozó, mestereire rímelő kételyét is: Hibákat látni: eljuthat odáig, – / de hogy ellenőrzi saját hibáit? (Szentjánosbogár).

Az anyagi és szellemi világ mellett az „univerzáliák” világa is létezik, mégpedig Schopenhauer szerint az ideális és reális között. Voluntarizmusával vág egybe, hogy ezeket absztrakcióknak tekinti, ezzel szemben az angol filozófus a nemlétező képzetek másik oldalát, érvényességüket hangsúlyozza, majd az ismeretek olyan formáiról beszél, melyek „hipotetikus kapcsolatok” a dolgok között, noha nem igazi létről adnak számot. Ennek a gondolatnak russelli változata bátorította Szabó Lőrincet, aki nem a tapasztalati élményeket, hanem a róluk szerzett ismereteket, nem a közvetlen valóságot, hanem összefüggéseit tárja elénk. Ezeknek az összefüggéseknek az üzenete éppúgy érvényes, élő, mint a közvetlen benyomásoké. Így jelenik meg Szabó Lőrinc verseiben a halál – az élet jellemző jegyeivel megjelenítve:

 

Tűrnünk kell, táplálni s növelni, ellenségünket, a halált, ki húsunk vak terein át rejtelmes geometriák kezével építi magát, hogy egyszer meg tudjon születni. Gyermekünk, a halál

 

Ebben a hangban nincs semmi hagyományosan lírai elem, izgalmát-szépségét a szokatlan összefüggésben feltűnő és a paradoxon világosságával körüljárt gondolat teljessége, szellemi térhatása adja.

A költő önnön életét is úgy tekinti, mint ami megtörtént vele (Magány), tehát saját életét is viszonylatnak fogja fel. Az emberi szervezetet az egyéni lét véletlen formájának, teremtő edényének látja, vagyis csak azokat a vonatkozásokat veszi tudomásul, melyekben a testi lét bármi szerepet tölt be (Testem). Még az anyagot is összefüggéseiben érzékeli igazán:

 

simúl a gumi autóm kerekére, ércmadár libben, hogy hátára üljek, a benzin fölrobban, csakhogy repüljek és mind a többi… Materializmus

 

Bertrand Russell Szabó Lőrincre gyakorolt mély és tartós hatását bizonyítja egy 1948-ban írt vers. A bevezetés élménybeszámolója után – egy katáng fölsebezte – itt arról olvasunk, hogy a Válasz szerkesztőjének versek elvetéléséről ír verset: Néma vers komor / viszonyunk lett, nem ő; kapcsolatunk / fájdalma, nem én: így teremt a lét / kvalitásokat melyek nincsenek, / s tényeket, melyek egy vonatkozás / gyermekei csak s tündér rabjai (Vers versek helyett). Nos, Russell minden a priori ismeretről, tehát az elme szerkezetére, sőt a világban fennálló lelki vagy nem lelki igazságokra vonatkozó ismeretünkről azt vallja: „olyan lényegekre vonatkoznak, amelyek tulajdonképpen nem léteznek sem a lelki, sem a fizikai világban. Ezeket az entitásokat olyan beszédrészeknek nevezhetjük, melyek nem főnevek; ezek az entitások kvalitások és relációk”^* Szabó Lőrinc húsz évvel az először kimutatható Russell-hatás után is az angol filozófusnak az ismeret természetéről szóló tanait „verseli meg”, amikor kvalitásokat említ, melyek nincsenek, és tényeket, melyek csupán egy vonatkozás (reláció) gyermekei.

A kötet néhány verse, mint már jeleztük, a tárgyi világ reális képeire épül, de az ábrázolás gyorsan átcsap bennük a példázatba. Az árokpart árva éke (Szamártövis) a pontos rajz után a pusztulással mérkőző akarat nagyszerűségére int. A Hajnali rigók érzékletes megjelenítése végigvonul ugyan a költeményen, mégsem valami tavaszi mámorról váll, hanem az állati jókedv bölcsességét hirdeti (l. még Szentjánosbogár, Mosztári tücsök). Russell beszél a közvetlen „ismeretségen” (acquaintance) alapuló ismeretszerzésről, s így arra is gondolhatnánk, az ő tétele bátorította Szabó Lőrincet az érzéki megfigyelésből kibontott példázatversek írására, de erre már közvetlenebb irodalmi ösztönzést kapott.

A Te meg a Világ sajátos nyelvszemlélete azonban egybevág Russell stíluseszményével. Szabó Lőrinc szókincse puritán, legtöbbször mellőzi a költői képet, és fogalmi látással, a logika világosságával elemzi a szituációt:

 

Barátom, hitnek, akaratnak, szépségnek és ami vagyunk, munkálására csak agyunk és időnk roncsai maradnak. Célok és hasznok között

 

Ez a nyelv szikár, lényegretörő, nem teremnek benne stílusvirágok. Gyér jelzői nem színeznek, nem hangulatkeltők, és nem is sejtetik a lélek örvénylőbb rétegeit, mint ezt Halász Gábor vélte^*. Feladatuk a pontos fogalmi árnyalás vagy legfeljebb a megkülönböztetés. Sujtó kezek-ről (Útrakészen), éber én-ről (Cigarettafüst) olvasunk, a test rózsaszínü sár (Testünk titkaiból), s az ember önmagának koronás ura (Bolondok). Ez a nyelvszemlélet egybecseng a klasszicizmus néven nevező ízlésével, és a jelenségek jelentését fürkésző költő gondolkodásának egy másik vetülete.

De Bertrand Russell rendszerében is megtaláljuk a megismerési elveiből következő stíluseszmény megfogalmazását, melynek egyedül a klasszikus nyelvszemlélet felel meg. Russell a dolgoknak leírásból (description) származó ismeretéhez szükségesnek mondja, hogy szavainknak egy meghatározott értelmet tulajdonítsunk, azaz szemantikai felfogása az egyjelentésű klasszikus jelentésrendszerre épül.

A Te meg a Világ-nak más nyelvi, sőt grammatikai sajátságai is megfelelést mutatnak Russell gondolataival. Feltűnő és rendkívül jellemző ugyanis a kötő- és határozószavak versben eddig sosem tapasztalt bősége. Hogy rettenetes, elhiszem, / de így igaz – kezdődik a Semmiért Egészen, elképesztően szabálytalanul kötőszóval, s ezután csak úgy rajzanak a kötőszavak vagy más, vonatkozást jelölő beszédrészek: Ha szeretsz, életed legyen / öngyilkosság, vagy majdnem az. A Te meg a Világ-ban a kötő- és határozószók elburjánzása a természetesség hatását kelti, élőbeszédszerű, fogalmi szituáltságuk ugyanakkor szüntelenül viszonylatokra, kapcsolatokra, összefüggésekre irányítja a figyelmet, tehát a megismerés russelli modelljére.

Az élőbeszéd hatását erősítik a sűrű enjambement-ok. Éles változatuk főnevet szakít el névelőjétől, ezáltal a névelő nyomatéka feltűnő, s így megint csak az összefüggések költészetének egy láncszeme.

Az első igazi és kiemelkedő Szabó Lőrinc-kötet költészettanának születését és természetét tehát részben Bertrand Russell filozófiájának ösztönzésére vezettük vissza. A filológiai igazolás után meg kell kérdeznünk: vallott-e erről a hatásról a költő?

Az olvasmányélményeiről szóló, már idézett vallomásában egy második hatáshullámról beszél, mely ifjúsága múltán s az első ösztönzések után nagyjából egy évtizeddel érte, név szerint Goethét és Bertrand Russellt említi. Ha Goethe hatását is vállalta, ne keressük-e inkább az ő példáját a jellemzett Szabó Lőrinc-i versmodellben? Költőnk egy Erdélyi Józsefről írt kritikája a Pandorában ilyennek festi a goethei eszményt: „Magas nyugalom, lélek és erő.”^* Ezek a sajátságok a klasszicizmus általános jegyei, s bár a goethei eszménnyel egybevágnak a Te meg a Világ gnómái, ezek a mondásszerűen megfogalmazott igazságok, az egyes versek hőfokára, tónusára mégsem illik a „magas nyugalom” kitétel.

De Goethe minden növényegyed mögött az „ősnövény” formáját kereste, s ez a lényegvizsgáló szemlélet egész költői gondolkodását áthatotta. Az „ősnövény” kutatójának lényeglátása már rokon a Te meg a Világ művészi látásmódjával, ám ez még csak egy magatartásforma mintája, és nem módszer, amit egy másik alkotó eljárásaiban közvetlenül hasznosíthat. Mégis, aki a „korrespondenciák”, a lét jelenségei egybecsendülésének programszonettjét tolmácsolta, mintegy önmagára találhatott, saját alkatának előképére ismerhetett előbb Baudelaire, majd Goethe lényegszemléletében. Költői modellül alkalmazható módszert azonban Russellből merített.

Szabó Lőrinc szó szerint így nyilatkozik az átélt második hatáshullámról: „E hatás középpontjában Bertrand Russell és Goethe állt, és ez a konstelláció már harmonizálhatta mindazt, ami előzményként történt. Valószínűnek tartom, hogy a lényege megnyugtatás volt, mintha mindaz, amit Russellben és Goethében láttam, elsősorban emberi biztatást adott volna, azt mondván a káoszt elhagyó léleknek, hogy: Rendben vagy, te is egy lehetséges világ vagy, fiatalember!” (I. m. Uo. ) Bár a költő két külföldi példaképének itt mintegy a forgalomirányító szerepét tulajdonítja, ez a vallomás elénk tárja szellemi poggyászát. Azt a vállalkozást, amelyet alkotóként megélt személyes sorsa jelent, „egy lehetséges világnak” nevezi. Ezt a fogalmat Russell vezeti be és használja a The Problems of Philosophy-ban, mégpedig a tapasztalható világgal szembeállított, a tudatban és lélekben kialakult, a gondolkodás törvényei által rendezett, intellektuális természetű tapasztalást nevezi „egy lehetséges világnak”: „We feel that there might be a world…”^*, és Szabó Lőrinc pontosan ebben az értelemben alkalmazza ezt a metaforikus szókapcsolatot, tudniillik az egyszeri és egyéni tapasztalást abszolutizálja.

Szabó Lőrinc ma is érintetlen könyvtárában megtalálható a The Problems of Philosophy 1912-es angol kiadása, de ez a mű már 1919-ben megjelent Fogarasi Béla fordításában. Szabó Lőrinc, ez idő tájt a könyvtárügyi hivatal dolgozója, még akkor is könnyen férhetett hozzá e kiadványhoz, ha netalán alacsony példányszámban jelent volna meg. De saját angol példányában egy bejegyzés is áll. Eszerint a kötetet csere útján szerezte meg. Ez a bejegyzés nemcsak a könyv tulajdonosának kivételes ragaszkodását jelzi a műhöz, hanem mindenképpen korábbi ismereteket is tételez fel róla, melyek az eredeti szöveg állandó birtoklására sarkallták^*.

Legfőbb költői ambíciója, hogy ihletét olyan folytonossá tegye, mint az életét. Természetesen ez a folytonosság csak elvi érvényű lehet: az élet folytonosságával hiánytalanul fölérő alkotómunka az élet helyébe lépne. A romantika a természetben, illetve a személyiség történetében (Heine) találta meg ezt a folyamatosságot, s amikor Baudelaire úgy építi föl könyvét, hogy kezdete legyen, és vége, akkor egy kis világ teljességének látszatát kívánja kelteni; Ady „mitológiája” is ebben az értelemben mikrokozmosz. A babitsi belső forma geometriája hasonló elgondolás az egyéni ars poeticáról. A Te meg a Világ is egy filozófiai rendszerre épült „mikrokozmosz”, ezért állandó az ihletforrása is. A Sátán műremekei-nek a társadalmi gondolkodás szabta költői világképét váltotta föl a belső forma új variánsa; a költő nem hisz többé ember és társadalom formálhatóságában, ezért cseréli föl a szociális látást metafizikaival. De a kötetcím a russelli tételek pluralizmusának, a gondolkodó ember és a természeti út elválásának találó költői megfogalmazása. Ez a költői mikrokozmosz olyan világ, melynek istenét már előtörténete során Nietzsche megölte, s aki ezt a történést tudatosította magában, nemcsak magának kellett ege középpontjába állnia, de egy mindenséget is kellett teremtenie maga köré. A Te meg a Világ keletkezéstörténetének filozófiai előzménye nem rokontalan jelenség a 20. századi költészettanok között.

Ez a költészet lényege szerint gondolati, és száműzetett belőle szinte minden szubjektív élmény, mégis érezzük benne az élet hatalmas tenyészetét. Szabó Lőrinc verses analíziseit az ösztönélet dinamikája tölti meg vérkeringéssel, azok a valósággal testi ingerek, melyekkel észlel és tudomásul vesz. Gondolatai szinte materializálódnak. A kiábrándulásról ezt mondja: aludd ki ideáljaid (Belül a koponyádon), az egyedüllétről: Mint héjj az almát, borít a magány (Magány). A halált így érzékeli: minket összerágnak a Föld puha, fekete fogai (Kortársak). Mint ahogy Russell önmagát filozófiai realistának tekintette, Szabó Lőrinc materialistának vallja magát – nem indokolatlanul –, de több joggal beszélhetnénk biológiai gondolkodásmódjáról. Ez a hajlama viszont annyira erős, hogy Halász Gábor a Te meg a Világ „érzéki kíváncsiságát”, a költő hamar megpendülő idegzetét e líra egyik jellemző vonásának ítélte: „Talán az egy Donne-on, az angol barokk nagyszerű alakján kívül nem ismerek költőt, akiben ösztönélet és kutató értelem oly intenzív együttélésben volna meg, aki az érzékelés gyönyörét oly tudatosan tudná végignyomozni és a tudat titkaiba olyan testi borzongással merülne alá, akinek a test, a magáé és szerelméé, olyan érzékszerveibe és idegrendszerébe felszívódott valóságot jelentene, mint őneki.”^* Szentkuthy Miklós a költő „valóságkeresése” és „tudományos pontossága” közé egyenlőségjelet tesz^*.

Csakugyan, még a természettudományos fogalmak is maguktól értődően illeszkednek ebbe a költészetbe, és erősítik élethűségének, korszerűségének hatását. A találmányok, fölfedezések Szabó Lőrinc lírájának nem puszta díszletei: gondolkodását járta át a század tapasztalata. Nemcsak testét, hanem egész személyiségét is szerkezetnek tekinti (A bolond kezei közt), önvádja szörnyű gép (A test védekezik), a nő megnyugtatása vészfék (Melletted). Az egércsontvázat gerendáknak és traverzeknek látja (Egy egér halálára), szeretné a sok tévedést kitörölni, mint / aszpirinnal a tegnapi / főfájást (Tűzbe és fegyverbe), és az elmagánosodó lelket így jellemzi: mint a szám, hideg leszel, és mint / a fizika, embertelen (Embertelen). Ritka költői képei közt a költőnek egyik legkedvesebb a villanylámpa világossága.

A mozdonyokról ábrándozó és gyíktenyésztő gyerektől egyenes az út a bors keresztmetszetét mikroszkóp alatt tanulmányozó felnőttig (l. Tücsökzene). A természettudományos és műszaki szavakat alkati érdeklődése, „kíváncsisága” mágnesezi szókincsébe, hiszen éjt nappá téve tud fölhabzsolni egy klimatológiai szakkönyvet, s néha még egy statisztika vagy menetrend is csak úgy fürdeti a „fantasztikus realitásban”, mert, mint mondja, „vonz minden, amit nem ismerek s a valóság megközelítése”^*.

Szabó Lőrinc a belső monológban találja meg azt az eljárást, mellyel az értelem élményeit vajúdásuk forróságában képes visszaadni:

 

Nem! Semmiért! Az életet? Se aranyért, se ingyen? Nem! Senkise! Miért?! Nem akarhat ilyet igaz isten. Egyetlenegy vagy

 

Ezek a hiányos és csonka mondatok, felkiáltások mintha egy nagy dráma sűrűjéből szakadtak volna ki. A Te meg a Világ számos versmondata tudatosan pongyola, hogy a vívódás spontaneitását érzékeltesse. A költő a meditációnak még azt a sajátságát is felidézi, hogy megengedés formájában – mintegy próbáló zenekarként – újrajátssza a már előadott motívumot: Az a tiszta hit, az a régi gyerek / csupa mocsokba lát. / (Igaza lehet; de megéri, hogy / így marja miatta magát?) (Fiatalokhoz). Mondatfűzését Halász Gábor így jellemzi: „Az érlelődő gondolattal együtt fejlődik”, és „lökődő, egymásba kapcsolódó” mondattagjai valósággal zuhognak korábbi „nyugtalan, tornyosuló körmondatait a mellérendelés szárazsága váltotta föl…”^* Hozzátehetjük, a mondatszerkesztésnek ebben a módjában megvan a fejlődés folytonossága is: A Sátán műremekei zárt, antikizáló ritmusának kemény lüktetése él újszerűen tovább ebben a dikcióban. Az erőszakos enjambement-ok kiemelő szerepükön kívül ezt a sorról sorra hányódó szenvedélyt is érzékeltetik, és a disszonáns rímek, tompa asszonáncok fokozzák a költői előadás kötetlen hangulatát.

„Villontól a vitaformában írt sort tanulta” – mondja Illyés^*. Szabó Lőrinc épp ebben az időszakban, 1931-ben adott közre egy kis Villon-válogatást: tíz balladát és A szép fegyverkovácsné panaszá-t. A középkori francia költőnek egyetlen, vitaformában írt verse van, A szív és a test vitája: ennek fordítása csakugyan olvasható Szabó Lőrinc 1931-es kiadványában.

 

Mit remélsz? – Hogy derék ember leszek. – És harminc éved? – Csikó korhatár! – Gyerek vagy még? – Nem. – Akkor őrület szállt meg! – Engem? – Úgy van, a fejedet! Mit tudsz?! – Tudom, mi tejben a bogár. Különbség: csak, hogy ez fekete-fajta, az meg fehér. – Csak! – Mit vitázni rajta? Ha nem elég, előlről kezdhetem. – Elvesztél! – Még nem; aki bírja, marja. – Többet nem mondok. – S én nem sürgetem.

 

Ez a fordítás valóban példája, forrása annak a szaggatott, két vagy három kérdést felelettel vagy felkiáltással váltogató grammatikai mondatnak, melyek együttese egy sor; ezt láttuk a Fiatalokhoz és az Egyetlenegy vagy versmondatain is.

De Szabó Lőrinc Villon-fordításai az eredetinél általában zaklatottabbak, mondatai töredezettebbek, főként az indokolatlanul sok enjambement és részben a bokorrímes strófák tartalmi és formakényszere miatt. Ezt figyelhetjük meg A fellebbezés balladájá-ban:

 

– No, Garnier, mit szólsz a sikerhez? Jó ötlet volt? vagy őrület? Irhája hogyne volna kedves minden állatnak, – ha vered, rúgkapál, ahogy csak lehet; .............................. Ez még mind csak vicc teneked, – de mondd: mikor már a hurok is nyakamra tekeredett, jobb lett volna, ha hallgatok?!

 

Az ófrancia eredeti mondatfűzése retorikusabb és mondatokat csak itt-ott „hagy félbe”, ahogy ezt Szabó Lőrinc később találó vonásként említi^*.

Szabó Lőrincnek a műfordítás mindig egy kicsit a versírás iskolája volt. Ám ahogy Babits-nekrológjában jellemezte mesterét, ő maga is inkább „kipróbált”, mint utánzott^*. Így Villonon is kipróbált egy időnként belső monológba átcsapó dialógusformát, melyet a francia költő egy másodlagos vonásból nagyított kifejező eljárássá. De amint a Te meg a Világ szokatlanul ható szemléletét két filozófust egymással korrigálva érlelte szerves egésszé, belső monológjára vagy éppen burkolt dialógusaira Villonon kívül más, ösztönzőbb minta is hatott.

A Te meg a Világ-ban feltűnik egy érdekes, újszerű eljárás, mely nem puszta formaszervező elem, hanem a költő szemléletét is áthatja: ez az ellentétekben gondolkodás. A kétrészes Fiatalokhoz például ugyanazt a témát ellenkező előjellel dolgozza fel, rezignációra fellobbanás válaszol; két ellentétes részből áll a Nők is. Több; egymás mellett közölt vers hasonlóképpen felesel egymással, állítás és tagadás együttélésének törvényét bemutatva. A Meg fogok halni az öröklétnek csupán pillanatnyi értékét hirdeti, a Tengeren már az érzékiség óceánvégtelenségét hangsúlyozza. A Mosztári tücsök magát az ellentétek erejét tanítja, melyből a mindenüttvalóság élménye táplálkozik: itt hazámat juttatod eszembe, / otthon meg, a budai hegyek közt, / ezt a földet fogod énekelni. Nem a perc szeszélye sugallja ezeket az ellentéteket, egységük jellemző Szabó Lőrinc eszmefűzésére. Tisztán, tanítás formájában a kötet két verse foglalja össze: a Rigvéda (ind himnusz-fordítás) szerint élet és halál, a formák s az alattuk erjedő bölcsesség összefüggnek, a Tao Te King-ben pedig többek közt már ezt olvassuk: igaz egész csak ellentéteiddel / együtt lehetsz.

A Tao-tö-king az ókori kínai filozófiának valószínűleg az i. e. 4. századból való, legfontosabb gyűjteménye. Szerzőjét a mű első címe alapján Lao-cének nevezik és tekintik. A mű a tanköltemény műfajának korai változata, ideológiájának, a taoizmus-nak előfeltétele a közéleti tevékenység és gondolkodás elutasítása, tanításának a lényege „az örökké mozgó, változó világ végső egységének elve” szerzőjét az ösztönös materializmus és dialektika jellemzi^*. A tao (az út) igazságát a jelenségek felszíne alatti törvényeket megismerve, elmélkedéssel lehet elsajátítani. A Te meg a Világ-ot átható naiv dialektikára Lao-ce neveli Szabó Lőrincet, akinek aktív racionalizmusával zavartalan összhangban áll a Tao-tö-king törvénykereső szemlélete. Az ellentéteket szintézisbe foglaló ösztönös dialektika a költő relativizmusának fejlettebb változata.

De a Tao-tö-king formaszervezeti eljárásait is „kipróbálja” Szabó Lőrinc. A mű bölcs mondások gyűjteménye, és az aforisztikus kifejezésmód közvetlen (részben talán felmenő ági) rokona a Te meg a Világ gnómikus stílusának. Egyszeribb, sajátos vonása az egész ókori kínai filozófiának a didaktikus, nyílt dialógus ritmikus nyelven írt műformája: „E ritmus persze legtöbbször csak paralellizmus, gondolatritmus”, írja Tőkei^*, és kiváltképpen áll ez a Tao-tö-kingre, melynek gondolatritmusai burkolt dialógust alkotnak. Ez a stílus adott példát Szabó Lőrincnek – a Villonon „kipróbált” szaggatott mondatfűzés mellett – a belső monológ hatását keltő, lüktető költői előadásra. Ez a magas művészet az ő egyedülálló leleménye: egy didaktikus, régi műfaj formaszervezeti sajátságát merőben más funkcióban alkalmazza: a modern ember gyors gondolatváltásait érzékelteti. Ez már alkotó áthasonítás.

A Tao-tö-king példájának fényénél a Te meg a Világ példázatverseinek születése és természete is más megvilágításban tűnik föl. Amikor az összefüggések költészete mellett megjelennek az ábrázolásra épülő, anekdotaszerűen előadott versek, a Szentjánosbogár és társai „tanító meséjében” egy kétezer éves filozófiai műfaj felhasználásának első kísérletére ismerünk. De ahogy a régi kínai filozófia anekdotikus példázatának nem az elvont Tao-tö-king a tipikus megtestesítője, úgy Szabó Lőrinc dramatizált példázatai is csak következő éveiben, a taoizmus egy másik alapkönyvének hatására születnek meg, amikor az eredeti valódi dialógusaiból formál egy újabb modellváltozatot.

Szabó Lőrinc költői fejlődése során első ízben a Te meg a Világ egyesít törvényszerűt és egyénit, ahogy Julow Viktor látta^*. Schopenhauer, Bertrand Russell, ókori kínai filozófia: végső soron csakúgy segítik a költőt önkifejezéséhez, mint a beszélőt a nyelvi jelek. A kész tétel csupán személyisége megvalósulásának formai eleme. A kíváncsiság megszállottja próbál ezekkel a „jelekkel” is viselkedésünk, gondolkodásunk felhámja alá hatolni. Szenvedélye oly heves és alanyi, hogy nemcsak megismer, hanem közben önismeretre is jut.

A harmincas években Szabó Lőrinc személyes körülményei fokozatosan rendeződnek. Amikor Zilahy Lajos 1934-ben átveszi a Magyarország című napilap főszerkesztését, a lap segédszerkesztője a költő. Zilahy hiszékeny jóakarattal Gömbös Gyula miniszterelnök álradikális szólamokkal álcázott diktatorikus programjának támogatására az Új Szellemi Frontba próbálja tömöríteni a neves magyar írók egy részét. Ez a vállalkozás hamar kudarcot vall, mert a mind nyíltabban fasiszta Gömbös és a magyar progresszió útjai szétválnak. Szabó Lőrinc azonban nem számolja föl a hivatalos irányzathoz fűződő személyes kapcsolatait. Igaz, 1934-ben a 3–4. számtól ott látjuk nevét a Válasz címoldalán, a főmunkatársak közt. De azt is tudjuk, az 1935-ös választást megelőzően, amikor Gömbös megszegi Bajcsy-Zsilinszky Endre Nemzeti Radikális Pártjának legalább korlátozottan szabad működésére tett ígéretét, Szabó Lőrinc közvetíti a miniszterelnök személyes üzenetét, amely a kormánypártba való belépésre szólítja föl az ellenzéki politikust^*. Kodolányi emlékezése szerint magát a Magyarországot is gyakorlatilag Szabó Lőrinc irányította a csak saját alkotásaival törődő főszerkesztő helyett^*. Noha az 1932 és 1936 közt írt Szabó Lőrinc-verseket összefoglaló Különbéke (1936) témái közt is megleljük az utazás (Erdély, az Adria) ihletét, a társadalmi kapcsolatok növekedésével mintha ez az élményforrás kevésbé bőven buzogna.

Amíg Szabó Lőrinc még az újságírás alsóbb bugyraiban vergődik, költészetét is betöltik a társadalmi gyökerű reménytelenség elkeseredett indulatai: Csak egy isten van: én vagyok; / csak egy bűn: nekem ártani (Esteledik). Szinte külön versmodell vagy inkább modellvázlat változatait lehetne az 1932–33-as évekből összegyűjteni; ezek tulajdonképpen csak indulatkitörések, a keserűség túlhabzása, és a költőnek sem korábbi megfigyelő-érzékeltető, sem elemző-intellektuális képességei nem érvényesülnek bennük. Súlytalan frazeológiával, közhelyes bölcsességgel, vég nélkül panaszolja pesszimizmusát (Nyitott szemmel), de néha csak rossz idegállapotát (Megoldás).

A verses indulatkitörések mellett tovább él az összefüggések költészete. Az elemző elme „élményei” változatlanul kísértik a költőt, s a jelenségek jelentését nyomozva leplezi le, az élet komédiájában mennyire összeforrt szerepével: beállítottam a helyemre / kulinak az árnyékomat (Komédia); az önelemzés útján önmagában ismeri föl a gondolkodás és általában az emberi lét megdöbbentő szélsőségeit: piszkosságaimból tanultam / másoknak megbocsátani (Piszkosságok), és ismét az összefüggés megvilágító fényénél szólhat „beszélő” szívéről mint önálló lényről, mely a személyiség „vén birodalmát” egyedül ismeri (Nincs idő).

A viszonylatok költészete azonban a Különbéke lapjain sajátos színnel gazdagodik, s így persze értelme módosul. Szabó Lőrinc most mindenekelőtt a fiziológiái lét vonatkozásait ragadja meg. Lencsevégre kapja a törzsfejlődés során kifinomult agy munkáját mint a személyiség központját (Ősapám), vagy az emésztés folyamatát mint az egyetemes lét gépezetének láncszemét (Gyomrok), hiteles tanújának pedig csupán a tapintást tekinti (A tapintáshoz). Ez a korlátlan hit az empíriában, ez a belemerülés a fiziológiai lét folyamatába már nem a russelli logika világából való, noha a megközelítés módszereit még az ő nyomán alkalmazza.

A Különbéke újszerűségét két erős ihletésű témakör határozza meg: keleti tárgyú, illetve gyermekeiről írt, főként úgynevezett Lóci-versei.

A Lóci-versekben egy megkövesedett társadalmi gondolkodással szembeforduló lélek keres igazolást. De amikor azt írja: egyre jobban kezdem szeretni / a gyerekeket (Különbéke), akkor törvényen kívüli pusztító boldogságukat, felelőtlenségüket szereti. A légy Lócija az apai engedély alapján boldogan öli meg a legyet, a Csirkék-ben rettegve-sírva rohan gyönyörködni a szárnyasmészárlásban, és az élet értelmetlenségét hirdeti:

 

„Az életet adja, adja, egyszerre csak abbahagyja” Én nagyot néztem: – Ki? Kiről szól a versed? Ennyi az egész? – Hát az istenről, az a címe! – magyarázta a gyerek; és: – Nem kéne még valami hozzá? kérdeztem én kíváncsian. – Nem hát; – felelt ő, – ez az élet, ebben már minden benne van. Lóci verset ír

 

Ennek a témavilágnak a lehetőségére is Schopenhauer ébresztette. Ő tartja a lángelme természetes életkorának az élet első éveit: „A gyermekkor az ártatlanság és boldogság ideje, az élet édene, az elvesztett paradicsom, amelyre egész hátralevő életünkben vágyakozva pillantunk vissza. De ennek a boldogságnak az az alapja, hogy a gyermekkorban egész létünk sokkal inkább megismerésből, mint akaratból áll, amely állapotot a külvilág minden tárgyának újszerűsége csak erősíti… A gyermek ártatlan és tiszta látása a részletekben olykor az emelkedett szemlélődés kifejezését éri el…”^*

A Lóci-versekben az a bizonyos „gyermekszáj” tehát ősi romlatlansággal a schonephaueri individualizmus és nihilizmus igéit hangoztatja. Az őszinte gyermeki gonoszságot még nem bélyegzi meg a morál: ebben a vonatkozásban a Lóci-versek mítoszok, a kiélésre vágyó lélek természetmagyarázatai.

Műfajuk viszont igazi példázat, drámai feszültségű, már nyíltan párbeszédes kis történet – ha úgy tetszik: modern tanító mese. Ennek a verstípusnak a kialakulása elválaszthatatlan Szabó Lőrinc kínai tárgyú olvasmányaitól.

Az 1931 és 1943 közt írta keleti témájú verseit, zömüket a Különbéke periódusában. Simon Zoltán három forrásukat tárta fel; ezek az ind eposzok, Buddha és elődei bölcselkedései, valamint az ókori kínai filozófia. A tizenhét vers közül hetet vezet vissza – főként a buddhista, illetve az ind tematikájúakat – szinte szóról szóra követett, s még legalább háromnak a cselekményét és gondolatmenetét meggyőzően rokonított szövegekre^*. Mivel az ő példáit három vers kínai forrásának szöveghű azonosításával tudjuk kiegészíteni, Szabó Lőrinc keleti tárgyú költeményeit bátran nevezzük átköltéseknek.

Mindamellett elhamarkodottan ítélnénk, ha nem látnánk a Különbéke izgalmas, szuverén költészetének valódi jelentőségét. Ezt a művészi teljesítményt akkor érzékeljük igazán, ha fölismerjük a korszak verseiben a korábbi fejlődés szerves folyamatosságát, másrészt fölmérjük az egész könyv egységes költői és eszmevilágát.

Szabó Lőrinc keleti verseinek központi motívumát a Nirvána, a léten és istenen túli béke vágya sugallja (A kurtizán prédikációja). Az örök semmi gyönyörének áhítása vívódások nyomán s fontos következtetésként születik meg benne; az idevezető úton szenvedélyesen hangoztatja relativizmusát és individualizmusát. A bolond igazsága nem egyéb, mint kialakult értékítéletünk fonákja: minden más, a jó rossz s így tovább. Ám amikor a költő álmában átéli, hogyan kel életre, igazolva önmagát, a tótágast álló világ, s utána felrázza az alvó bolondot, mert tán mégis… neki van igaza, ezt a választ kapja: – Hagyj békén, marha! – jelelt ő – köpök rád! – / és tovább horkolt… Aludt az igazság / s én virrasztottam egész éjszaka.

A szkepszis a Különbéké-nek kétségtelenül egyik lényeges világnézeti eleme. Történetfilozófiai szkepticizmust tanít A rabszolga álma, a föld szolgaságából a gépekébe süllyedő ember mítosza. Az Igazság? az egyén, A végső harc a történelem megértésének hiábavalóságát hirdeti. Mindenütt a létért vívott küzdelmet, az egyetemes háborút veszi észre: Szomorú, minden szomorú, / szomorú, iszonyú háború (Jang Dsu üzenete).

Ez a szkepticizmus Schopenhauer gondolatvilágában az individualizmus és relativizmus következménye. Az életet is ő jellemzi az egyetemes háború metaforájával. De a szkepticizmus zsákutcájából a keleti bölcsesség által kivezető utat is Schopenhauer villantja föl a költő előtt. Ő népszerűsítette Európában széles körben a buddhizmust és költészetét. Ahogy Schopenhauer szerint a gyerekek – akárcsak a lángelmék – a még zavartalan ismeret útján a szabadság birodalmában élnek, a mindenséggel azonosuló ember ind eredetű formulájában („Ez vagy Te”: tat tvam asi) találja meg az állandóság és változás rabságában élő felnőtt szabadító varázsigéjét^*.

Alkalmasint Schopenhauer nyomán figyelt föl az óind irodalom ihletforrására. Először 1931-ben, aztán néhány év kihagyás után 1934–35-ben merített belőle. Az időpontokat, valamint az egyes versek szövegét összevetve úgy látszik, első érzése a rácsodálkozás volt, és csak később ocsúdott rá, egyéniségének és meggyőződésének mennyire megfelelő tárgyra bukkant a védikus bölcseletben és irodalomban.

1931-ben a Rigvédá-t írta, ami nem más, mint az azonos című himnuszgyűjtemény tizedik teremtésénekének az eredetit híven követő szövegváltozata. Mint eredetköltészet, meghatározásánál fogva panteisztikus, és a Föld, erdő, isten költője otthon érezte magát ebben a világképben, csak ami a pálya kezdetén élet volt, most a lét értelmezése. Különben a Rigvéda monizmusa cseng össze Szabó Lőrinc mind sűrűbben hangoztatott relativizmusával.

A Tao Te King és a Rigvéda azonos esztendőben fogant. Mindkettő egy-egy keleti gondolatrendszer lényegének parafrázisa, ám a teremtés élő könyvében lapozó költőnek zsákutca, mert a világrend kinyilatkoztatott teljessége bezárja az ihlet elevenen buzgó forrását. De 1934-ben ráeszmél, főként a teozófikus Upanisadokban, világszemléletének epikus alakú ősképére. A Védantához csatlakozó Upanisadok tankölteményeiből ditirambikus hevületű sugallatot kapott. „Ez vagy Te”; a buddhista „hegyi beszéd” panteizmusát a Cshándogja-upanisádból meríti: verse igen szorosan, szinte szóról szóra az eredetihez tapadó, legfeljebb itt-ott párbeszédbe rendezett parafrázis: Vágd meg e fügét! Mi van benne? Csak mag? / Vágd szét a magvat! / Mit látsz? Semmit? – Ez a semmi a magban, / ez nő meg fává, ez a láthatatlan: / ez a lélek, a mindenség csirája, / ez a valóság, ez a könnyü pára, / tudod-e, Szvétakétu?

A kurtizán prédikációja és a Mara lányai egyaránt Buddha épületes életéből vett történet, csábító nőalakok szavaival és példázatával előadott tanítások a világ hiúságáról, hiábavalóságáról. A Therí-gátha című dalgyűjteményből ismert Vimála kurtizánnak költészetébe fogadását alighanem az ellentét indokolja. Egy költő agyán minden átfut, még csömöre is saját lételvétől, a világot fölgyújtó szenvedélytől, kiváltképpen ha a tanulság a szkepsziséhez illő Nirvána áhításába torkollik: és vár az örök semmi gyönyöre!

Mara, a sátán, miután többször kísértette meg hasztalanul Buddhát, három lányával próbálja elcsábítani, de ők is kudarcot vallanak. Ezt a történetet kitűnően szabhatta eszméihez Szabó Lőrinc. Mara lányai az ő megnevezése szerint a Szomj, a Vágy, a Nyugtalanság, azaz költőnk három jellemadó ösztönének megtestesülései. A vers eredeti leleménye, hogy Buddha helyzetében beszélő énje boldogan elcsábulna, ha kísértői nem volnának annyira felső fokúan igézők! Utánuk a tökéletesség áhítása ébred, és a végkicsengés: szembenézés a rezignációval. A pesszimista következtetésen jól kivehető Schopenhauer hatása.

Az Urvasi és Pururavasz anyaga valószínűleg az eredeti Rig-védából való, jóllehet költőnk találkozhatott vele Kálidásza drámájában is. Álarcos vers benyomását kelti: Szabó Lőrinc valamelyik heves föllobbanásának és csalódásának adja kölcsön cselekményét, sőt még egyes fordulatait is a védikus himnusz. Meglehet, legnagyobb szerelme történetében bekövetkezett cezúra drámáját örökíti meg. Maga Urvasi nimfa (apszarasz) mondja: mi, nők, hiénák szívei vagyunk mi, és ismét végképp elhagyja kedvesét. Szabó Lőrinc a „talált” szövegbe boldog gyűlölettel önthette keserűségét.

Az élet ellentmondásai okozta nyugtalanság ihleti a Különbéke nem egy versét, s a válasz megoldása gyakran szövegszerűen is közel áll Schopenhaueréhez, például amikor férgekkel, csillagokkal egy családnak érzi magát, és már az elmúlást sem tartja veszedelemnek:

 

Visz a halál, visz, hazafele. S a mindenség üzenete megcsap, mint egy nagy istálló melege. Az üdvözült lány

 

Az egyén puszta jelenés, megváltása: beolvadás a személytelenbe. Ezt a schopenhaueri – és buddhista – eszmét Az üdvözült lány-ban már panteizmus, a Különbéke több más versének (l. fent) érzékletes monizmusa színezi. „Ez vagy Te”: vers és jelmondat egyaránt a Te meg a Világ pluralizmusának szöges ellentéte. A felfogás legteljesebb és legérdekesebb megfogalmazását a Dsuang Dszi-versekben találjuk. Sorozatuk a következő kötetekben folytatódik.

Sándor Judit, a költőt apaszerepben megörökítő könyve idézi Szabó Lőrincnek a lányához írt levelét: „Vénséges kínai filozófusokkal foglalkozom, van köztük egy Dsuang Dszi, akinek a könyve címe biztosan fog tetszeni neked: A déli virágország igazi könyve… Persze ezek a könyvek németül vannak.”^* A személynév is a németes átírást őrzi. A mű tulajdonképpen az i. e. IV. század második fele taoista költő-filozófusának, Csuang Csounak könyve. Továbbfejleszti a Tao-tö-king tanait, s a dolgok azonosságának felismeréséből a teljes relativizmushoz érkezik^*. A virág a százlábút irigyli, ez a kígyót, emez a szelet, és a sorban a gondolat, a szív következik:

 

én felsírtam, hogy minden elégedetlen   és harc és kétségbeesés; – és szólt Dsuang Dszi: – Hiába, ez a törvény,   ez az irígység erdeje! Élj, küszködj s ne törődj vele, hogy élsz és   halj meg és ne törődj vele! Az irígység erdejében

 

Ez a vers a Csuang-ce XVII. könyve 7. példázatának egy-két szereplő kihagyásával tömörített s egy tanulsággal nyomatékosított változata. A látszat és valóság azonosságáról szóló Dsuang Dszi álma – Simon Zoltán elemzése szerint – még szorosabban követi az eredetit^*.

A Csuang-ce legfőbb eltérése Lao-cétől, és ebben különbözik a Különbéke eszmevilága a Te meg a Világ-étól is, az elmélkedés elégtelenségének felismerése után az abszolút nyugalomra törekvés: panteista „különbéke”. A mester haldoklásáról szóló párbeszéd a földi hiábavalóságból ezt az igaz úton történt megérkezést dicsőíti; a vers 1936-os, de már a következő kötetbe került.

 

– Az egész város lesz ravatalod! – Az erdő mindig jobb szállást adott. ............................................. – A nép búcsúztat, mint királyokat se! – Itt a királyibb mindenség fogad be. Dsuang Dszi halála

 

Ahogy ez a problémakör Szabó Lőrincnél megjelenik, materializmusától sem áll távol. Jang Csu, akinek „üzenetéből” idéztünk, a kínai filozófiatörténetben Csuang Csou „egoista” kortársa, materialista életbölcsességre oktat^*. Szabó Lőrinc verse egyébként az ő egyik példázatának tömörített átköltése. A semmivel kötött kiegyezés korántsem a nihilizmus vállalását jelenti, hanem a személytelen mindenségnek magát felajánló én hitvallása – a mindig két pólus között vibráló költő közeledése a russelli racionalizmustól korábbi, akkor Goethétől is ihletett panteizmusához, a nirvánatan európaibb változatához. A mérleg billenését érezhette Radnóti is a hang- és szemléletváltásban, amikor a Különbéké-ről azt jósolta, egyszer majd fegyverszünetet fog jelenteni^*.

A keleti bölcsesség, így a nirvánatan kifejtése a Különbéké-ben annyira korszerű gondolatsorokban jelenik meg, hogy a szakirodalom európai rokonának, a sztoicizmusnak a hatását ismerte föl a gyűjteményben. Tehette azt annál inkább, mert épp a címadó vers a sztoára emlékeztető derűs megbékélés programját tűzi ki életcélul^*. Sőt a gondolatmenet forrásánál, Schopenhauer írásaiban is találunk Seneca nézeteiből vett párhuzamokat. Távolabb állnak az igazságtól, akik a Különbéké-nek csak szkepticizmusát veszik észre, és Szabó Lőrinc világnézeti megalkuvására következtetnek belőle.

A fiziológiai lét iránti kíváncsiság, a pluralizmustól a monizmus felé fordulás, a logika élményeinek elhagyása az életfilozófiák kedvéért azt jelzi: Szabó Lőrinc közelebb került az emberélet gondjaihoz. A Te meg a Világ végső békéjében a „semmittevő halállal” azonosult, a Különbéké-ben az élettel békél meg a költő.

Egy nyugtalan elme fogalmi közlései nem a szentek egyértelmű megvilágosodottságát tükrözik, hanem töprengését, és ha nem is feltétlenül ellentmondók, de van sorrendi különbség súlyuk és fontosságuk között. A Különbéke panteizmusának összetettsége, forrásainak rétegződése jelzi Szabó Lőrinc szemléletének fejlődését.

A továbblépést dialektikájának elmélyülésén is megfigyelhetjük. Az egyetemes háborút tapasztalva (Monológ a sötétben) minden hitet annak ellentétével együtt hisz: minden dolog apja a háború. A Különbéké-ben már nemcsak a különböző versbokrok felelgetnek egymásnak: egy-egy vers üzenete is ellentmondásokon át bontakozik ki. Dsuang Dszi egyszerre az, aki álmodik és álmának tárgya, a mester és egy lepke egy személyben (Dsuang Dszi álma). Az ellentmondásos igazságot példázza egy jámbor rádió, melyet előbb Lóci ront el, aztán az apja (A rádió). Ezt szemlélteti a kérkedő, aki a végtelent akarja bebukfencezni, de nem jut ki Buddha tenyeréből (Szun Vu Kung lázadása).

A Különbéke formavilága összhangban áll az ellentétek drámaiságára épülő versszerkesztéssel. A rövidebb lírai darabokban tovább lüktet a gondolatritmusos belső monológ:

 

Ugy érzem, szörnyű vén vagyok, millió éves a szivem, ezért van oly nagyon tele, ezért ver olyan nehezen. Nincs idő

 

De igen gyakran, és nemcsak a Lóci-versekben vagy a keleti tárgyú költeményekben, anekdota és színszerű párbeszéd váltja föl a monológot. A párbeszédes példázat, Lao-ce didaktikus gondolatritmusaival összevetve, a Csuang-ce leleménye: Szabó Lőrinc mintegy önmagában átéli és lejátssza a régi kínai bölcsek művészi fejlődését. Egyre átfogóbb dialektikájára is a taoista természettörvény fejlettebb árnyalatai hatnak, s ez az ismerkedés formálja tovább strukturális eljárásait is. De a művészi áthasonítás magasrendű folyamata most sem marad el. Számos vers modern balladaként hat: modern, mert gondolati töltésű, kiélezett; balladai, mert Szabó Lőrinc a dialógusoknak nem kiegyenlítő oldalát, hanem a kettősség közti feszültséget közvetíti. Gyakori a csattanó, egy szigorú dramaturgiával felépített kompozíció kifejlete. A rakoncátlan Lócihoz leguggoló apa átéli a gyermeki sors kiszolgáltatottságát, s amikor kisfia újabb csínyt követ el, egy lobbanásnyi harag után így szól hozzá:

 

No, ne félj, – mondtam csöndesen, – s magasra emeltem szegénykét, hogy nagy; hogy óriás legyen. Lóci óriás lesz

 

Drámaiság és természetesség kölcsönhatására új eszközt alkalmaz: a köznapi szókincsből, sőt az argóból is merít. Így mondja, hogy humbug az egész urizálás (Nagyságos úr), démona bugyira vetkezik (Itt vagy itthon!), és kesereg, mert szörnyű ez az / egész izgága hecc (A vége). Ezúttal is különféle mintákból teremtett szintézist. Ahogy ókori kínaiak példájára közeledett a realitáshoz, most csakugyan Villonra tekint, amikor argóval is kívánja fokozni az élethűség látszatát. Nagy, áthasonító műhelye csorbíthatatlan egészség tanúbizonysága.

Korábban megszerzett vívmányairól sem mond le. A természettudományos látás a köznapi szókinccsel együtt a gondolkodás árnyéktalan megvilágításából időnkint most is plasztikus részleteket emel ki. Ugyanakkor az elemzéseit kísérő, mind több kedvel alkalmazott megjelenítő ereje az emberi psziché megnyilvánulási formáit tárja elénk:

 

Mintha süllyednék, vagy repülnék, oly könnyű vagyok, oly nehéz, minden érzékemet behúnyja a csodálkozó feledés. Itt vagy itthon!

 

Amennyivel összetettebb a harmincas évek emberének gondolkodása és lelkivilága, mint a századelőé volt, annyival korszerűbb Szabó Lőrinc intellektualizmusa, mely az érzelem kiéneklésében megnyilvánuló személyesség helyett a pszichikai-intellektuális élet rajzában teremt, az egyes szám első személyű előadás ellenére is, objektív költészetet. Amikor a filozofikus eszmélkedés tükrévé tette líráját, Babits hagyományát folytatta, de verséről teljesen lemállott a szépségkultusz. Drámaisága és a megelevenítő részletek viszont az ellenpont teljességével keltik az életszerűség hatását.

Mégis van Szabó Lőrinc líramodelljének olyan vonása, mely inkább a múlthoz kapcsolja, s amelynek alapján költészetét akár konzervatívnak is tekinthetjük. Mint a Nyugat első nemzedéke, ő is előadja, kifejti, amit személyisége tapasztalatként átél. A fiktív olvasó vagy hallgató feltételezése megfosztja versét a váratlan képzettársítások és analógiák gazdag külterjességétől. Az avantgárdot elutasítva, lemond a formakeresés azon eredményeiről is, melyek a mozgásában megragadott idegéletet a maga közvetlenségében mutatják meg. Mind párbeszédes anekdotáiból, mind kifejtő-magyarázó versépítéséből hiányzik a modern líra megszakítottsága, a XX. századi lélek és gondolkodás természetes állapota.

A háborút közvetlen megelőző és a háborús években Szabó Lőrinc költészete elszürkül. Önmagát ismételgeti, s közread nemcsak filozofikus emelkedettség nélküli, súlytalan-íztelen nyelvű költeményeket, hanem katonaélményeiből merített, kincstári hangú írásokat is. Hanyatlásában közrejátszik, hogy túl gyorsan kap a felé nyújtott kéz után. A polgári jólét érdekében nem hagyja futni a lehetőségeket. A Harc az ünnepért (1938) két, műfordítás-gyűjteménye és Összes Versei (1943) három-három kiadásban jelenik meg, 1939-ben újabb Válogatott versei látnak napvilágot. Mindez nemcsak népszerűségét jelzi, hanem olyan munkák teljesítését rója rá, amelyek nem szükségszerűen egyidejűek az ihlet percével. Elvállalja a már hadviselő német fővárosban kiadott Kazinczy-könyvtár szerkesztését, sőt egyes kötetek az ő fordításában jelennek meg.

Az sem használ írói magatartásának, hogy a hivatalos megbecsülés az írói önvizsgálattól a közszereplés felé fordítja. 1945. szeptember 12-én, illetve 20-án az újságírók igazoló bizottsága előtt elmondott „maga mentségében” így értékeli felszabadulás előtti szerepét: „Bizonyos dolgokban nem tudtam a végső igazat… Emberileg nem voltam csalhatatlan.”^* Ez az önítéletnek szánt pár szó inkább öntudatra vall, és a vádnak még az árnyékát is elutasítja. Holott 1942 kora tavaszán Zilahyval, Nyírő Józseffel és másokkal mint állami delegáció tagja jár a cári Bulgáriában, ahol – a többiekkel együtt – akadémiai és egyetemi felolvasásokon tevékenykedik^*. Ugyanennek az évnek októberében részt vesz a weimari költői napokon, az Európai Íróegyesülés rendezvényén; ez a szervezet a tengelyhatalmak hivatalos és a megszállt országok (Franciaország, Dánia, Norvégia) megtizedelt írótársadalmának tollforgatóit kívánta tömöríteni. A költő, „mentsége” szerint Ullein-Reviczky Antal külügyi sajtófőnök kérésére, magánemberként volt jelen, egyébként Nyírővel együtt; a találkozón, s hazatérve már a hivatal új vezetőjének, Zilahy-Sebess Jenőnek tett jelentést. Az „európai íróvilágot” Szabó Lőrinc által szívesen emlegetett kollégaként például olyan franciák képviselték, mint a kollaboráns írásai miatt a felszabadulás után szilenciumra ítélt Chardonne vagy a nyíltan nácivá lett Drieu La Rochelle, aki a francia demokrácia halálbüntetése elől az öngyilkosságba menekült^*.

Szabó Lőrinc világnézeti megítélésének két kulcskérdése van. Az egyik a Vezér című verse, a másik Hitlerről írt cikkei.

A Vezér 1928-ban jelent meg a Pesti Naplóban, de csak Harc az ünnepért (1938) című kötetébe vette föl. Védekezésében említi, hogy a kötet nyomán, engedélye nélkül közölte egy szélsőjobboldali lap (Virradat, 1938. május 2.). Ekkor az Est-lapok vezetői felelősségre vonták, de, mint mondja, az 1928-as vaspéldány alapján tisztázta magát. Illyés a Vezér-t Shakespeare mintájára készült drámai monológnak, tehát a szó legnemesebb értelmében vett stílusgyakorlatnak minősíti (I. m. 29.). De a vers alaphelyzete s a benne kifejtett eszmék a kései Georgéhoz állnak igen közel. Szabó Lőrinc Georgét már idézett nekrológjában mint az erő és antidemokratizmus szószólóját búcsúztatja, aki „a politikusoknál jobban tudta, mi a törzs, a faj, a nép”, s megemlíti, „Georgénak, a diktátornak és a Gundolf tanítvány Göbbelsnek a frazeológiája csakugyan mutat frappáns azonosságot”, bár hozzáteszi: mestere „nem fogadta el Hitlertől kinevezését az újjászervezett porosz költői akadémiába”^*. Kabdebó a Vezér pusztító individualizmusában Nietzsche hatalmi elméleteire ismer, és lát a versben társadalombíráló mozzanatokat is. Szigeti József Mussolinivel azonosítja a költemény „hősét”^*.

A Vezér-nek két változata van, és politikai célzatát a két szöveget összevetve kell megítélnünk. Az összehasonlításból egyértelműen kiderül, a költő egy korábbi, filozófiai igényű verséből, noha ezt védekezésében tagadja, sőt kendőzi: egy politikailag jellemezhető diktátortípushoz írt ódát. Az újonnan beiktatott szövegrészletek ezt igazolják. Én vagyok / a nép, az ország – olvassuk 1938-ban, és a „vezér” szétosztogatott gondolatai egy-egy katona / egy-egy élet lett mind: akaratom / vérben és húsban iker másai: ez a fajával azonos diktátor, sőt már-már a „vérrög” mítosza; egy másik, ugyancsak új részlet felerősíti ezt a gondolatot: Testem óriás / keretté tágult. Ellenfeleiről így szól a második variáns: szörnyetegnek lát az idegen önzés: / zümmög a vak ideológia! Ha e két sor üzenete mellé másik kettőét állítjuk, a vers antiszemita árnyalata erősödik: úgy eszközöm, ha kell, a terror is, / amelyet oly jól ismer Jehova. A fővárosba készülő menet képe, mely a „marcia su Romára” emlékezteti Szigetit, már 1928-ban megvan, de csak tíz évvel később olvasunk az új rend diadaláról: ez tudvalevően Gömbös programja főcéljának szó szerinti kifejezése,

Szabó Lőrinc az Új Szellemi Front vitájában merev álláspontot foglalt el. Amikor a tömörülés többsége óvakodott a nyílt jelszavaktól, és pártpolitika mellett határozottan nem kötelezte el magát, ő a csoport társadalmi helyét jobb- és baloldal között keresve így ír: „A vitában, úgy érzem, most a »jobboldal« az őszintébb. Követeléseiben és bizalmatlanságában több a jóhiszeműség. Nem beszél a téma mellé és mögé. Nem csoda, hiszen nyeregben van, a programja tisztább…” Két év múlva egy prágai magyar folyóirat kérdéseire adott válaszának frazeológiája diplomatikusabb, ám eszméi jobboldalibbak, és a szellemi függetlenség látszatára kényes, valóban káprázó tekintetű, kritikátlan emberre vallanak. Lándzsát tör több szociális reform mellett, de antikapitalizmusa jobboldali, így a parlament átalakítását „népérdekű kényszertörvényekkel”, azaz parancsuralmi diktatúrával kívánja összehangolni. A „zsidókérdésről” megállapítja, hogy „a legaktuálisabb kérdések egyike”, és „objektív megállapításokra és nagyobb távlatokban való gondolkodásra”, azaz a hivatalos korlátozás előtt önkorlátozásra inti a zsidókat. A német veszélyről szól a legkülönösebben: „A magyarság és németség »harcát« az életképesség és gazdasági szervezettség fogja eldönteni. Én e tekintetben nem látok oly sötéten, mint a barátaim: a Márciusi Front tagjai.” Kétségtelenül egy világnézet választja el a népi írók legjavától. 1939-ben, már a Vezér átfogalmazása után, az Egyedül Vagyunk mint a fajvédő optimizmus fasiszta szószólója Az új, aktívabb magyar lélek címen ankétot nyit hasábjain a pesszimizmus ellen. Imrédy Béla, majd közvetlen Jaross Andor után egy sokkal kulturáltabb, fejtegető, bár narcisztikus hang: Szabó Lőrinc idomulni vágyása bántó. Megtagadja ifjúságát, sőt filozófiai eszmékkel átitatott, nagyszerű líráját is: „Jobban örültem volna, ha nem »rágalmazom« oly kitartóan az életet. Legjobban azt sajnáltam, hogy ez a tulajdonságom bizonyos határig és bizonyos értelemben elzár a néptől és polgárivá, »kultúrköltővé« tesz. Pedig én is használni szerettem volna hazámnak és azt a szűkebb réteget, amelyre elsősorban számítottam, nem mindenben láttam a legjobbnak és a legmagyarabbnak.” Ezek már részben „fajvédő” gondolatok, noha korántsem olyanok, mint általában az Egyedül Vagyunké^*.

Ezután már csak egy fokozat 1939 áprilisában az Est-lapok tudósítójaként írt két élménybeszámolója (nem a tulajdonképpeni híranyag) Hitlernek a Kroll Operában elmondott beszédéről. A cikkek hangja rajongó, és egyik-másik megfogalmazása a Vezér második változatára emlékeztet. Például: „Mintha csakugyan a maga testében foglalná össze a birodalmat.” Az elhangzott beszédet a műalkotásoknak kijáró elmélyüléssel méltatja. Pedig Hitler ekkor mondta fel a német–lengyel megnemtámadási s a német–angol flottaegyezményt, és szónoklata már a világháborús agresszió alig leplezett előszava volt^*.

Nem egy verse a kormányzat agresszív szárnyának politikáját népszerűsíti. Ilyen költeményeinek prototípusa a Lecke. 1938: szeptember 25-én jelent meg a Pesti Naplóban, amikor Münchenben még folytak a Csehszlovákia fölosztására irányuló tárgyalások. A Lecke gyíkja fölfalja a hernyót, és – Kabdebó Lóránt szavaival – a háborút „természeti törvényként” fogadó^* vers végkicsengése: A harc végén már mindent helyeseltem. Négy nappal később a müncheni határozat 2. számú függeléke Lengyelország és Magyarország területi igényeinek rendezésére hív föl. A Lecke naprakész újságvers, jóllehet igen magas színvonalon, és semmiképp sem metafizikai vagy etikai allegória. A Pesti Naplónak ugyanez a száma kormányszintű nyilatkozatokról ad számot, melyek fenyegetik Csehszlovákiát, és éppúgy elnyeléssel félemlítik meg a szomszéd országot, mint ahogy a Lecke gyíkja bánik el a hernyóval. Ez bizony a hivatalos politika verses propagandája. Hasonló célzatú és aktualitású például a Nehéz napokban (Pesti Napló, 1938. október 2.), melynek eredeti címe Háború?, és közvetlen a Szudéta-vidék német megszállása után fogant.

Az erdélyi bevonuláskor Örkénytáborban, lőszerészeknél teljesít szolgálatot, majd 1944-ben a vezérkari főnökségen leveleket cenzúráz, október 15-ig egy katonai lap munkatársa is, és november 15-én szerel le. Az igazoló bizottság ülésére írt védekezésében kesereg, milyen későn került ebbe a viszonylag előnyös beosztásba. Ennek a kiművelt emberfőnek, mélyre pillantó gondolkodónak az ítéletalkotása naiv és elhamarkodott; részben ez magyarázza és menti is tévedéseit.

Költői hírneve ekkor már országos. 1937-ben másodszor Baumgarten-díjas, 1940-ben a főváros Arany János-érmével tüntetik ki, 1944 januárjában pedig szinte egyszerre kap Baumgarten-nagydíjat, és ugyancsak többedmagával a szélsőjobboldali Magyar Irodalompártoló Társaság díját is átveszi. A zavaros viszonyokra jellemző adat és a megvilágítás fényén is változtat, hogy ez utóbbi kitüntetettlistán a nagydíjas Szabó Dezső mellett Kodolányi, Németh László és Tamási Áron neve is olvasható.

Az 1937-es év vízválasztóján önálló, bibliofil kiállítású zsebkönyvként adja ki repülőútja élményének szentelt, kilencrészes ciklusát. A Reggeltől estig aztán a Harc az ünnepért kötetbe is belekerül. Ez a mű költészetének szinte valamennyi húrját fölhangolja, s az élmény különböző fázisait, a téma alakulását követve, más-más szemléleti, stiláris és formai elemekkel fejezi ki; eközben pedig a költő sokirányú ösztöneiből hol az egyik, hol a másik sugallatára hallgat. A sokféleség azonban nem széteső felépítésre, hanem a gazdagság fokozatos, polifon kibontására vezet.

Az indulás mozzanatáról rövid, meditatív, daljellegű strófa szól, melynek gondolatai a sors és végzet képzeteivel egyensúlyoznak; s a költő nyilván tudatosan is idézi Goethe Westöstlicher Diwan-ja gyakori versformájával az oldott, világfias bölcsesség hangulatát:

 

Félsz? Hiába. Vissza? Késő! Sorsod indul, rabja vagy. A jel intett: itt a végső, itt az első pillanat! Lesz, ami lesz, álld a vizsgát, tedd fel rá a lelkedet, csak ennyire tartozik rád, hogy mi történik veled.

 

A repülőutazás első perceinek hatását árnyalatokig éles lélekábrázoló készségével, hosszabb versszakok enjambement-jain át, még a lélegzet kihagyásait is visszaadva érzékelteti. A ciklus művészi csúcspontja a Felhők fölött nagy ívelésű himnusza: itt a távoli fizikai tünemények szem nem látta formáit a természettudományok izgalmas részletességével eleveníti meg, s a képsor barokk gazdagsága már-már ingerlő érzékletességgel, másutt meg éppen álombeli látomásosságával ragad meg:

 

Azok ott lent a felhők… ..............................   Óriás jéghegyek, északról jöttek, előbb csak vagy ötven, aztán ezer, húszezer s mind nagyobb, mint egy-egy város odalent… Összecsaptak, összetorlódtak, laza lavinák, egymásba forrtak és fölpúposodtak, meghengergőztek egymás hab-husában s most akármerre nézek lefelé, mindenütt dult gyémántmezőkre látok, gleccserekre, habzó sivatagokra, hóhegyláncokra, melyeket fehéren borít a fehér erdők s ligetek megőszült lombrengetege…

 

A következő részleteket már csak színezi, élénkíti a megfigyelés realizmusa, és szemléletüket elsősorban az elemző elme alakítja – a repülés fizikai és a látás madártávlati élményét az összefüggések költészettanának megteremtője a megismerés lehetőségeként mutatja be. Földet érve a teremtő erőhöz intézett, goethei hangú óda kemény metrumaival mintegy kilép az élményből, majd egy következő ciklusrészletben szinte darabonként veszi vissza, a pillanat zaklatottságát őrző drámaisággal és erős vizualitással, a földi valóságot. Végül már a címével is (Rabok) lényegre tapintó epilógus a földön vergődő ember naponta felröppentett gondolatait küldi az új ismerős, a menetrendszerűen szárnyaló gépmadár felé. Ezek a gondolatok a költő korábbi pesszimizmusát és szkepszisét visszhangozzák, és ez a költemény végkicsengése is:

 

Reggeltől estig menekültünk és nem jutottunk sehova… Eh, rágj meg rozsdás-férges száddal, rágj már szét, örök éjszaka!

 

A Reggeltől estig a költői világára talált Szabó Lőrinc eszmei-művészi szintézise – 1936-ban. A művészi összegezésnek magasabb értelmet ad a fejlődésszerűen átélt és különböző szemléleti-költői formákat egyesítő élmény: a költő a repülés más-más vetületét mint összetartozó s egymást megvilágító egészet éli át és tárja elénk. Mivel azonban az élmény különböző arcai egymástól eltérő eljárásokkal, más-más részletben rajzolódnak ki, a szintézis még mozaikszerű. Szabó Lőrinc a különféle szemléleti formák egységét, a költői mikrokozmosz megteremtését majd a Tücsökzené-ben valósítja meg hiánytalanul.

De a szintézis kialakítása egyébként is tiszavirág-életű kísérlet még. A Harc az ünnepért és Összes versei (1943) Régen és most című zárófejezetének költeményei variálják a keleti témákat és a gyermeklélek fölfedezését, s agyának kíváncsiságát szkepszisével, majd ösztöneinek fürkésző kalandozásával váltogatva éri el művészi eredményeit. Ibisz-ének mitikus alakja a háború jóslatát hajtogatja, a Petale hetéra levele Szimalionhoz vagy az Ének az orrszarvúról a szerelem és a közösség keresésének reménytelenségére int, és kedves kínai filozófus-alakját is újra fölfedezi: porló csontjait faggatva, az emberi sorstól megszabadult, de a természet létével azonossá vált békességben mutatja föl megint a taoista „örök út” értelmét.

Simon a vers forrását a Csuang-ce XVIII. könyve 4. fejezetében látja, bár, mint mondja, „az eredetiben maga Csuang-ce találja a koponyát, de a gondolatmenet ugyanaz”^*. Nem, a gondolatmenet sem ugyanaz, s a jelzett szövegnél a magyar vers motívumokban sokkal gazdagabb. A Dsuang Dszi csontjai a Han-kori költő, Csang Heng azonos című elégiájának átköltése. Az ő történetében találják meg Csuang-ce koponyáját, s nem ez utóbbi valaki másét, ugyanakkor Szabó Lőrinc szinte valamennyi motívuma megvan benne, és a két vers gondolatmenete ezúttal valóban azonos. Filológus lelkiismerettel Szabó Lőrinc hivatkozik az eredetire: Tegnap éjjel rénszarvas-szekéren / Csang Heng, a költő csavarogni vitt. Ez a nyitány a forrás költői körülírása, egyszersmind egyik önálló részlete, mert az eredetiben Csang Ping-cu utazik, s ő bukkan a csontokra.

Az eredetinek és átköltésének összevetése Szabó Lőrinc művészi erősségeit és egy-két viszonylagos gyöngéjét is megvilágítja. Csang Heng utasa nemcsak nyolc országon, hanem kilenc sivatagon halad keresztül, látja útközben a nap menetét, csillagok pályáját, eltikkad a dél vörös pusztaságában, téli városokon botorkál át, nyugaton a Sötétség Völgyében vándorol és így tovább, míg az ősz el nem érkezik. Szabó Lőrincnek nem kell ez a romantikus díszlet, sem a pikareszk elbeszélés, csak egy mesebeli szám, inkább a nyolc, mint a kilenc, mert kevésbé sztereotip, meg egy vizuális helykép: zúzos ősz, sivatag. (Milyen jó a ritka, érzékletes jelző!) A koponya az eredetiben is dérlepett, bár ott szószaporítóan fekete, és általánosságban csak csontokról olvasunk, az egyedi kép és a sűrítés a lényegeset emeli ki; a koponyának bemutatkozásul ugyanazokra a kérdésekre kell felelnie, mint Csang Hengnél, csak tömörebben, az ellenpárokat kihangsúlyozva: Bátyáddal menekültél az éhség elől és utolsó búzaszemeidet kártyáztad el? E föld volt sírgödröd vagy messziről sodort ide az ár? Hatalmas voltál vagy bölcs? Harcos vagy lány? Szabó Lőrinc:

 

Éhség vert ki hazádból? Kocka, bor, nő, tett tönkre? Itt haltál meg? Vagy az ár, az árvíz söpört ide valahonnan? Bölcs voltál? bolond? Koldus, vagy király? –

 

A magyar vers ezután csak ennyit mond: Halk visszhang zizzent. Kimarad a bőbeszédű magyarázkodás rejtélyes csodáról, testetlen Szellemről, a hang leírásáról: egy jelző kelt hangulatot, s egy hangfestő ige érzékeltet.

Dsuang Dszi így szól a maga haláláról: lelkem minden csúcsokon túlrepült, de / így se tudott megmenteni. Az eredeti még kesereg varázserején, melynek ellenére az Idő a Halál Fekete Dombjaira vitte; Szabó Lőrincnek ez a nagyotmondás fölösleges, marad az élet hiábavalóságának diadala az egyén erői fölött: dialektikus szembeállítás, epigrammatikus megfogalmazásban. Azonos mozzanat szerencsés átmotiválása, hogy nem a négy égtájtól könyörögné vissza a halott szerveit, hanem a költő „vezetője” adná át saját szemét, nyelvét, húsát és szívét: ez sokkal drámaibb. Magyarul a felelet közelebb áll a taoista gondolatokhoz, s így szabólőrincesebb; zavar és háború voltam, mondja a súlytalan „küszködtem és igyekeztem” helyett, és amit megtagad – vér, pénz, nő, tévelygés, szitok, gúny tűztánca – az vallomás, az Szabó Lőrinc ifjúkorának kiátkozása: nincs az eredetiben. Ezután a kínai elégia több mint fél tucat filozófus vetélytárs nevét és alapeszméjét idézi föl; helyettük egy merész, szkeptikus összefoglalás áll: Beszélgettem csontokkal egykor én is… Csang Heng misztikus utalásait az Eredendő Szellemről, Sötétség és Világosság Folyamáról Szabó Lőrinc mind cirádának tekinti, de majdnem szó szerint fordít, amikor szerinte a mondanivaló következik:

 

én a királyi mindenség vagyok már   s ékszerem a nap és a hold: szellem vagyok: moss, nem leszek fehérebb,   piszkolj és nem fog a piszok: nem sietek, és szállok, mint a villám,   nem jöttem, mégis itt vagyok. –

 

Ez a túlvilági szózat a panteizmusnak a léten túli békében meglelt igazát hirdeti. Olvasunk még, akárcsak az elégiában, kísérteties fényről, mert ezzel a valószerűtlen hangulattal éreztetheti, mesével és példázattal van dolgunk, végül ismételten az áthasonítás körülírása: Szabó Lőrinc felébred, kezében egy nyitott könyv^*.

A párhuzam fényesen szemlélteti költőnk művészetét. Eszménye a gondolat plaszticitása, melyet a vers épülete annál jobban hangsúlyoz, minél tisztább, élesebb rajzú a szerkezete. A nagyság vonzása az ellentétek feszültségében él: együttesük statikus harmóniát teremt, egymás nélkül semmit sem mondanának. Egy-egy különös részlet ellensúlyként a mű lényegre törő fenségét állítja központba, az anyagszerűen hagyott elemek a kiindulópontot: a hétköznapokat s az onnan megtett alkotói utat juttatják eszünkbe. A klasszikus tökéletesség e mintájából csak az hiányzik, amiről önként lemond: a perc váratlan öröme, a véletlen bujasága, itt-ott egy hibában, a rianáson át a beláthatatlan keltette szorongás, a kiszámíthatatlanság nagyon is emberi esendősége. De minden alkotó nagyság tagadásokból áll.

Az idegen világ, az egzotikus környezet áradóbb, önkéntelen ihletét közel-keleti élményeiből merített verseiben érezzük. 1931-ben, egyiptomi utazása során eljutott egészen a szakkarai királysírokig; ez az élmény később időről időre feltört benne: az alkotás lélektanát érintve, Babitsról írja, de általános igazságul, hogy érett költőben évekig alakul egy-egy vers. Már az 1934-es Sivatagban erős, tiszta hangon pendíti meg életfilozófiájának egyik alapgondolatát, de a téma csak a Ramzesz kolosszusán-ban teljesedik ki. Itt a gyökeres pesszimizmusát hordozó érzések születését testies szorongásokat felidézve, izgalmas drámaként adja elő. Ez a vers is bizonyítja: Szabó Lőrinc csak akkor tudja művészi újdonságát, a belső világ fölfedezését lenyűgöző hatással közvetíteni, ha elemző gondolatiságát ellentétes pólushoz, a szenvedélyhez kapcsolva idéz elő rendkívüli feszültséget.

Új versekben jelenik meg Lóci és Kisklára figurája is, de alakjuk csak fáradtabban ismétli meg a nagyvilággá táguló gyermekszoba tanulságait (A földgömb, Lóci meg a számok), sőt, ami ezeknek a verseknek a kifejezés és az igazság erejét adta: a költő könyörtelen, leleplező igazságkeresését is érzelmesség váltja föl (Bicikli, Káprázatok). Olykor „sztoicizmusáról” is megfeledkezik, és fölenged a kispolgári idillben (Kilátón Budapest fölött), pátosza szentimentalizmussá sekélyesedik (Operáció után, Egy orvos halálára). A lelki jelenségek megfigyelőjeként azonban még remekművet is alkot: Szólt a zene, s egyszerre csak, / mint aki meghal, zsugorodtam, / transzformátor agyam becsuktam / s végűl már csak egy pici mag // maradtam, csupasz öntudat: / a mester, akire figyeltünk, / a fény, a színpad, minden eltünt, / s én megláttam az Igazat. // Éj s csönd a tündöklő terem / csak a fül tarkázza s a szem / az egyforma feketeséget… // Éj s csönd a harsogó világ, / vak rezgések viszketik át / a végtelent… S ez volt az élet? ( Vízió).

Ez a szonett mesteri építmény. Az időben egymás utáni észleletek pszichológiai értékű mozzanatai a filozófia síkján érvényes általánosítássá halmozódnak, s a fokozatosságot a felsorolás mind nyomatékosabb képzetei és a terzináknak az ismétlődésben kifejezett kontrasztjai a képi-fogalmi szinten teszik plasztikussá.

Mindamellett problémalátása gyakran megreked a magánélet bajainál (Rossz férj panasza) és a csak személyes érdekű pörpatvaroknál (Fegyvertelen, Vádak). Még sokoldalú művészi szerkesztő erejét is nemegyszer csupasz anekdota vagy vallomás elbeszélésére pazarolja (Éjféli közjáték, Panasz és vigasz), és ha példázni akar, története olykor elvontan száraz (Az óriás intelme).

Pedig a tenyésző élet ezer aprólékosan gazdag megfigyelése dúsítja ennek a nyolc esztendőnek a költészetét is. A pálmák lyukas napernyői-ről olvasunk (Ramzesz kolosszusán), alagutak torka gargarizál az utassal (Éjszaka vonaton), és a hervadó nőket málló szobrok-hoz hasonlítja (Hervadó asszonyok). Hogy ismeri és hogyan tudja kottázni, akárcsak egy madarász, a szárnyasvilág különböző fajtáinak hangját!

 

Esett, az ég most is borús, de a madarak hangosak, pity-pitty zeng az eresz alatt és vi-vi és csirip-csarap s száz más, ugráló, csivogó, érthetetlen kínai szó, melyet ma mégis minden ért. Tavasz előtt

 

Tűz, víz, ég s föld igaz rokonom – mondhatja jogosan a természetnek az az avatott ismerője (Ima a gyermekekért), aki szinte bonctani hűséggel festi a leszúrt bárány végküzdelmét (Bajrám ünnepén) és a tavaszodó, madárlátogatta gesztenyefák látványát éppúgy az örömmel betelni nem tudó realizmussal idézi föl, mint a sárga lepkepár őrjöngő táncát. De ahogy mindkét leírásban sorjáznak az új meg új képzetek, az élmény bősége túlmutat az érzékelhető jelenségen (A földvári gesztenyefákhoz, Nyár). Ezt a megelevenítő művészetet nem magyarázhatjuk kielégítően a panteizmus fogalmával sem, mindamellett e néhány versében jelentkező művészi vonásának már csak élete alkonyán tud merőben új és egész ars poeticájára kiható értelmet adni. Pedig a magatartás legfontosabb mozzanatát ő maga éles szemmel veszi észre, és végső szavával rögzíti is:

 

De nőttem és tágúltam egyre és lettem mindig igazabb, kitoltam határaimat, kitoltam a személytelenbe: Személytelen

 

Mindkét gyűjteményben több vers alatt áll az 1927-es és 1928-as dátum. A költő ihlete gyérebben csörgedezik, és régebben félretett verseket frissít föl kötetei számára. A versekben ugyanis két különböző időszak költészettani törekvéseit békíti össze, s a kései közreadás ezúttal nem hosszú érlelésre vall. Nem egy versének alaphangja idézi a húszas évek sirámait, nincs filozofikus távlatuk, de már forradalmi töltésük sem, ugyanakkor – hála a kiforrott művész simításainak – tucatnyi gnómikusan tömör és élethű részlet állítja meg az olvasót. Szinte mind A huszonhatodik év hősnője iránt felizzó szerelem korai szakaszában fogantak, a test gyönyörének áldoznak, és néhány heves, csorbátlan szépségű darab is akad köztük, így a női és férfi ujjak szeretkezéséről szóló (Ujjaink), vagy az asszonyi test teljes megadására: már nem is a hús, hanem a csontok erotikus birtokbavételére sóvárgó éneke (Mint még sohasem).

Az érzéki tapasztalás felső fokát, a testi egyesülés önkívületét nagy költői erővel mint a lét egyik, csak így megismerhető összefüggését – a keresztrefeszítés aktusának képében ragadja meg:

 

S te fenn csüggtél a testemen és én is fenn a tieden, hová, latrokat, két keresztre fölfeszített a szerelem, kinyujtóztatva, felszögezve széttárt karomra tégedet, széttárt karodra, meztelen húsodra zárva engemet. Latrok

 

Ám ez az egy-két vers kivétel. Kimerített témák hol sikerült, hol kevésbé szerencsés csiholgatása, régi nagy élmények átköltése, egy érdekes és szokatlan költészettan alkalmazása kisszerű impulzusok kifejtésére, panteizmusból bontakozó s az élményközelség sodra ellenére még kontúrtalan természetszemlélet, ingadozás az érzékek monista és dualista felfogása között: csupa szimultán, de szintézissé nem szervülő költői törekvés. A költő válaszúton áll.

Művészi bizonytalanságáról tanúskodik csukaszürke katonalírája, melyet az öntudatot kikapcsoló, jellegtelen történetekbe feledkező jóérzés jellemez: beleilleszkedik a névtelen tömegbe, ami most a személytelen, irracionális erőkkel eggyéválást jelenti (Örkénytábor felé). Mindez éles ellentétben áll alkati sajátságaival, a megismerésre vágyó, csillapíthatatlan kíváncsisággal éppúgy, mint a tárgyi világ részleteit bolygató, örök „éhégével”. A katonaélet „szépségeinek” megéneklése (Dinnye az önkéntesek asztalán, Búcsú) lírájának művészi mélypontja, hiszen még a képes családi lapokra jellemző szabvány optimizmus hangját is pengeti:

 

nekem egyszerre eszembe jutott az indulás, Pest, a síró asszonyok és gyerekek, s a csók, a legutolsó… A szivem ujra elcsavarodott s mint szememből a titkos könny, kibuggyant pár szó a számon: „Nehéz volt az a tegnapi búcsú…” – és már elpirúlva s keményen néztem föl. És marcona szomszédom, a parázs- és üszök-arcú, hozzám hajolt s a hangja remegett: „Bizony”, nevetett, „önkéntes úr, én is ugy elsírtam magam, mint egy gyerek!” Kovács szakaszvezető

 

Aztán Goethe és Bertrand Russell tanítványa egyre jobban megszereti az egyenruháját (1940 szeptember 5-e Kisvárdán).

Az átdolgozás mintegy kétszáz verset érint, és a költőnek valósággal esztétikai önarcképe ebből az időszakból. Egyszerre világosodik meg előttünk fiatalkori ízlése és megállapodott ars poeticája. Néhol csak egy-egy jelzőt hagyott el vagy helyettesített, néhol kifejezéseket, egymást követő sorokat szabott át, három-négy versbe új tartalmat öntött. Szabó Lőrinc egységesnek érezte költészetét, s mint az Összes Versei-nek kísérővallomásában mondja, saját fejlődéstörténetét írja, kötetei többfelvonásos drámát alkotnak, amelynek – az ő véleménye szerint – homályos az expozíciója. A variánsok főként a hajdani, expresszionista szertelenséget módosítják, és ez a szembefordulás klasszikus ízlés megnyilvánulása.

Kigyomlálja verseiből – a Kalibán-on kezdve – az impresszionista stílusemlékeket is. A kontúrtalan érzésárnyalatok kifejezései nyomtalanul maradnak ki: fűtestek, gyepsimaság, mimózatest. „A hárs zsongó lelke” egyszerűbben, értelmezően: virágok szava (Elveszett vigasz). A szóhangulatot általában pontos leírás váltja fel: „a sok borzongó havas ág”-ból így lesz az eget szabdaló sok ág (uo.). A spontán lírai érzés a variánsban már gondolati tartalmat közvetít. Így alakul a Hagyj el, kis szitakötőm! csapongó élményszerűsége Nincs rád időm címen feltáró erkölcsrajzzá. A fiatal költő az élet bőségét élvezte, az érett művészt viszont az összefüggések megfejtése érdekli:

 

 

Az antitézis és a hangulatkeltő jelzők elmaradtak, helyettük a határozószók és vonatkozó névmások rendszere az élmény távolságtartó értelmezését rajzolja ki. Az átdolgozott Fény, fény, fény és A Sátán műremekei számos versének impresszionizmusa hasonlóképpen alakult át az önvizsgálat költészetévé egy szkeptikus moralista megfogalmazásában.

De a sugalló hangulatlíra összetevőit szívesen cseréli föl a realisztikusan ábrázolt látvány másával is:

 

 

Hasonlóképpen tagadja meg a racionalista gondolkodó szecessziós, adys megoldásait, és állítja helyükre a fogalmi elemzés élesen szép sorait:

 

 

A variánsok nyomán úgy találjuk, ellentétekben egyensúlyozó gondolkodása bölcselkedését gyökeresen jellemzi; korábban írta: s mindig elvisznek valakitől / a Marmoláták és Latemárok, az Összes-ben viszont ezt olvassuk: s nagyon hideg lesz a szivem / és nagyon szomorú (Embertelen szépség). Szellemi fejlődésére meglepő fényt vet egyik-másik változtatás. Az összevetés fényében derül ki, korábban még a századelő Doppelgänger-problematikája is megérintette, s lett azután a személyes és személytelen dialektikájának keleti bölcsességgel is áthatott kifejezése:

 

 

Az átalakítás az avantgárdra akár a leghalványabban emlékeztető részeket másítja meg. Gyökerestül tépi ki a stílus vadhajtásait: „A fény kicsattog örömeimből”, „a zivatar mennydörgő villámaival tisztelegve imádkozik értem” stb. Az intellektuális költő az elszabadult képzelet játékával, a tárgytalan ujjongás szómágiájával nem tud már mit kezdeni. A letisztulatlan szemléletet éppúgy elhárítja, mint a diszharmonikus nyelvi kifejezést, noha stílus és képzetek egymást formáló kölcsönhatásában – az új változatok szerint is – hisz. A formarombolást formaépítéssel helyettesíti:

 

 

Az új szövegben tovább él a költői dikciót meghatározó szenvedély, de elmarad külsőséges fitogtatása, és a szaggatott, felkiáltásszerű szómondatoktól a mellérendeléses logikához közeledik a költő. Amit a formaromboló kozmikussá tágult énjének érzett (Minden vagyok Én! Mennyei ütközetek, / hazugság, napfény, jéghegy, igazság), azt az intellektus működésének megfigyelése váltja föl: a képzeletem vagyok; égi csaták, / vágyam s ábrándom mind igazság (Képzelt utazások).

A harsogó, nagyotmondó verscímeket sem hagyja meg: a Ma minden léggömb égbe szökik-ből Csodálkozás, a Nap, idd ki a szemeimet-ből Kihívás lesz.

Bármennyire tanulságosak ezek az összehasonlítások, teljesen hiteles esztétikai mércének nem tekinthetők. Az átírás nemegyszer úgy hat, mint az eredeti értelmezése, másrészt néha az alkotás hímporát törli le az első megfogalmazásról. Szürke próza ez a második változat – még csak nem is / sejtve, hagy mily gyönyörű a világ (A halál csiráival…) – az ihlet ösztönös lírája mellett: csak sejtve és / nem tudva: a világban mennyi Szép / lakik… Elejt egy-egy merész képet, például ezt: „égigágyuzó zivatar”. Olykor meg anakronisztikusan vetíti vissza érett stílusát, így gnómáit művészi forrongásának időszakába.

„Hatvannégy napi bunker-élet” után Szabó Lőrinc életében és költészetében új szakasz kezdődik. Lakásán szovjet parancsnokságot rendeznek be, de Temirkul Umetoli kirgiz poéta és százados segítségével csakhamar visszakerül könyvei közé. Néhány napot politikai őrizetben tölt, majd a Magyar Írószövetség, utóbb a Magyar Újságírók Szövetségének igazoló bizottsága előtt politikai vádak ellen védekezik. Egy szakmai bizottság feddéssel igazolja mint újságírót, ezután pedig az írók igazolását elvi határozattal megszüntetik. Az Írószövetség 1947-ben veszi fel tagjai közé; felvétele tiltakozásokat is kivált^*.

1946 és 1948 között állandó munkáját a Válasz versrovatának szerkesztése jelenti, de a Rádió műsorán is szerepel. Talán még a bunkerben kezdi Puskint, Lermontovot, Tyutcsevet fordítani; éveken át fő kereseti forrása versek tolmácsolása. Így születnek sorra Poe-, Milton- és más fordításai, 1948-ban Shakespeare Troilus és Cressidá-ját, 1949-ben Racine Andromaque-ját ülteti át. Megélhetése nem könnyű, és még nehezebb büszkeségének a munkavállaló olykor megalázónak érzett szerepébe illeszkednie.

1947 könyvnapján jelenik meg a Tücsökzene. „Rajzok egy élet tájairól”, mondja az alcím, s a mű akkor még 352 verséből csakugyan kibontakozik életének és sorsa alakulásának sok érdekes, jellemző mozzanata. Keletkezésének történetét már elég jól ismerjük. 1945. augusztus 14-én találkozik az élménnyel, és másnap „kótázni” kezdi: a pasaréti tücskök ciripelése a rőtparázs telehold alatt magával ragadja, és emlékei fölelevenednek. Ilyen zenei és látomásos a mű fogantatása, szinte egyvégtében 36 „tücsök”, és egy november 14-i levele már 109 strófaversről számol be. A teljes kidolgozás másfél év munkájába telik, és színhelyeit a 346. versből tudhatjuk meg: Buda, Sóstóhegy, Békés, Pest, Tahi, Ózd, Igal, Patak. Az első kiadás után írt 18 „tücsök” között több igen szép is akad, a Szorongás (353.) idegkórtani élességű megfigyelése vagy a révület magas hangjait megbicsaklás nélkül kitartó Holdfogyatkozás (370.), a műnek mégsem szerves alkotórészei. Utóbb előkerültek még „tücskök”.

A Tücsökzene keletkezését mégsem az első sor leírásától kell követnünk. Szabó Lőrinc 1943-ban az Új Időkben közread visszaemlékezéseket, és a cikkek több részlete már a ciklus egyik-másik darabjának majdnem kiforrott változata prózában. Az Egy eltűnt városban kimondja: „Úgy látom, egész életrajzi regényre való emlékezés rajzik föl lassankint bennem. Meg fogom írni, csak ráérjek; már eddig is pedzettem az anyag részleteit, versben és prózában.” A Tücsökzene 46–48. verse egy kíváncsiság sugallta és betegségbe fordult korcsolyázásról az Ipoly jegén, a 62–63. egy egész elemi iskolai osztály helyett egymaga festette kiállítás történetéről, a 71. a pocsolyában lubickolásról és a kaland csattanós befejezéséről, a 73. az áradatból kifogott pajtafödelen, az elöntött rét fölötti tutajozás élményéről prózában és kevésbé összemarkoltan már megtalálható ebben az Új Idők-cikkben. Egy másik cikke ugyanott a lélektani következtetés igényével és megkapó öngúnnyal meséli el a városba szakadt kisdiák tévedését, aki „Óriásnak” olvassa az „Órás” cégtábláját: ezt az élményét kitűnően felépített anekdotaként látjuk viszont a Tücsökzene 75–79. darabjaiban^*.

Ugyanakkor a ciklus régi, a költő életéből merített versek témáját újra feldolgozza. Így a 86. vers (Nagymamánál) az értelmező önmegfigyelésével szövi át a korábbi Nagyanyám élményét. Mégis a cikkek és a régi versek, valamint a Tücsökzene filológiai összefüggésénél is fontosabb egy azonos magatartás kifejezése, a férfikor delelőjén álló költő visszapillantása: lírai állapot a számadás szándéka nélkül.

A Tücsökzene nem verses regény, és nem is önéletrajz. A szerző nem törekszik életének folyamatos elbeszélésére – a Tücsökzene egy személyiség születésének és kialakulásának krónikája, az epikus részletek is az önmegismerést mélyítik el: a mű egy lélek története, s így – műfaji szempontból – érthető, hogy az emlékképek az emlékező életútjához viszonyítva aránytalan csoportokat alkotnak.

Zúg, repes, árad a tücsökzene, / nem tűri, hogy gondolkozz: üteme / szent ragály, elkap: az emlékezés végérvényes műfaját akkor találja meg, amikor fél-évvel Buda ostroma után a tücsöknóta a jelenből a vigasztaló, megszépült múltba ragadja. A tücsökszó, az óriás szív ritmusának hatására a személyiség egy téren és időn kívüli emlékezés harmóniájában oldódik fel és folytatódik. A Tücsökzene az emlékezés költeménye, és érthető, hogy több kritikusát Az eltűnt idő nyomában vállalkozására emlékeztette^*. A hagyományos időszemlélet megváltoztatása Joyce Ulysses-étől Thomas Mann A varázshegy-én át Krúdy modern Szindbád-legendájáig a század megújuló irodalmának egyik központi problémája. Az említett nagyok azonban elsősorban ábrázolnak, jellemeznek és megelevenítenek, csak éppen felbontották az egysíkú időszemléletet, a Tücsökzene viszont azért rokona Proust főművének, mert mindkettő létmódja az idő, az ember időbelisége. Proustnak és a Tücsökzene Szabó Lőrincének közös eszménye a szabadulás az idő tömlöcéből, s erre mindketten ugyanazt az eszközt használják: az emlékezést. Az elenyészett múlt feltámadása, a rajzó emlékek érzéki erejű újraéledése a szuverén szabadság megvalósulása, a lét lényegének megragadása. Proust a hagyományos emlékezettel szembeállítja az önkéntelen emlékezést mint a megismerés két különböző formáját^*. A Tücsökzene emlékezésmódja nyilvánvalóan nem azonos a tudat hagyományos emlékezetével, de hiánytalanul nem egyezik Proustéval sem. A francia szellemidézés kulcsát egy megízlelt sütemény hirtelen íze, egy galagonyabokor váratlan látványa vagy egy asztalkendő érzékelése rejti, a Tücsökzene viszont felold a tér kötelékeiből, a jelent időtlenné másítja, melyben az emlékező vonásainak áramlása mögött személyiségének magját és életének értelmét fürkészheti.

De Szabó Lőrincet már rég nyugtalanította, költészetét a Te meg a Világ óta áthatotta az idő problémája. Schopenhauer nyomán talált már formulát az élet e korlátjártak kifejezésére, és keleti tárgyú verseinek tanúsága szerint a nirvánatanba békélve, az idő szolgaságát a léten túli béke időtlenségével váltotta fel. Ez a gondolatmenet mélyül el panteizmusának újabb változatában, amikor az időtlen békét a mindenségben fedezi föl.

A Tücsökzene az időtlenség élményének továbbárnyalt szemlélete és kifejezése. Ahogy az emlékezőben együtt él a régmúlt és a tegnap, a jelen és az időtől független gondolat, maga a költő a kép s a keret: korlátlanul áramlik benne a világegyetem, és ugyanakkor ő maga vált mindenséggé. Ezúttal is az alkat ismeri föl a rászabott szemléletet, a „megszűnt Én” létformáját: üres testemen / hogy zúg át oly istenek gyönyöre, / akiknek a Megszűnt Én a neve. Igazi mikrokozmosz a Tücsökzene, s így Babits leckéjének teljes értékű megoldása, hiszen a világteremtés ugyancsak a belső forma valami tudatos geometriája. Ez a világ annyira enciklopédikusan gazdag, hogy rétegeit csak külön-külön ismerhetjük meg alaposan.

Az emlékezetben újraélt esemény élménytudattá válik, a tudattartalom pedig felszáll az elmélkedés személytelen övezetébe. Rónay György a Tücsökzené-nek a modern íróra oly jellemző, „többszólamú emlékezéséről” beszél, mely „mintha a lelki életnek valamiféle prelogikus állapotát vagy inkább tevékenységét ragadná meg: azt, amelyikben az asszociációk spontán játékában még nem érvényesül az értelem kiválasztó és rendszerező munkája”^*.

De a Tücsökzene polifóniája a költő fejlődésének szerves, noha magasabb fokát jelenti. Mint a mű szerkesztő elve Szabó Lőrinc dialektikájának folytatása. A felidézett történet vagy jellemkép alapszövetét az emlékező jelenének keresztszálaival fonja át egy következő strófaversben, majd egy újabb, filozofikusan általánosító részlet zárja le a kört. A nyár zsivajá-ban a fiziológiai hatás felvillantja Egyiptomba vivő földközi-tengeri útjának fény- és hőélményeit, ez az élmény hullámokban képekké materializálódik, majd a véges és végtelen, mozgás és örök állandóság fűzve-oldva képzeteit, a tiszta meditáció síkjára emelkedik (300–301.). Hasonlóképpen vázolja fel diáknyarai színhelyének, Tiszabecsnek a könyvtárát, a következő versben elmondja, hogyan ismerkedett meg a könyvtárban az irodalommal, ezután az élmény magjáról, a legendák közül kibomló valóság bűvös hatalmáról beszél, végül a füzér záróverse már filozófia: a kíváncsiság sorsformáló szerepéről szól (125–128.). A költő versbokrában kifejezett gondolkodásmód és kompozíciós elv, a keleti (és nem keleti) versek dialektikája itt új kapcsolatba illeszkedik: már nemcsak a (költő szerint) kettős igazság természetét, hanem a megismerő tudat csapongó mozgását is megmutatja.

A belső idő parttalan folyamát érzékelteti a versforma is: sorfaj, rímek s mindenekelőtt a strófa és annak szervezete, a mondat. A Tücsökzene strófaversei – egy-két kivétellel – kilenc, nőrímes, rendszerkeveredéses jambusokon alapuló sorpárból állnak. Ezeken a párverseken nyugtalanul hullámzik át, pihenőhöz alig jutva, a vers üzenete. A Tücsökzene kritikusai rossznak tartják a mű rímelését, pedig ezek a tompa asszonáncok vagy éppenséggel valami apró diszharmóniával illeszkedő sorvégek azért mesteriek, mert nem hivalkodnak, nem állítják meg öncélú szépségükkel az olvasót, hanem akadálytalanul engedik továbbáramlani a mondatot, mely így még inkább a belső idő határtalanságának képzetét sugallja. Ezt az érzést és ennek tudatosítását csak fokozzák a szinte mindig enjambement-nal áthajló sorok, a Tücsökzene ritmusalkotó, fontos formaszervező elemei:

 

A fehér táj, kint, az emeleti ablakon túl, amely keresztezi, a fehér táj, melyet két téglalap üvege japán metszetnek mutat, a fehér táj majdnem egész üres, tagolatlan, s csak ha nagyon keres még árnyalatot is csak úgy talál a hontalan szem a tejszín homály imbolygásában: olyan sűrü köd kavarog a fehér mezők fölött s oly magasan, hogy földet-felleget egybemos-meszel: a semmi lebeg köröttünk, a semmiben lebegünk már órák óta, az lebeg velünk: csak lent, a kép jobb sarkában, alul, dereng pár ág: a fehér égbe nyúl egy tar fa: varjú ül a tetején s az fekete, fekete, mint a szén. 338. A fehér táj

 

A verset az első és utolsó pont közt (nincs több) a mondat sodorja-lebegteti, a mondat, amely ismétlésekkel vissza-visszatér a látványra, és hátravetett jelzőkkel, mellérendelésekkel és értelmező közbevetésekkel mintegy újra meg újra körvonalaz képet, képzetet és érzetet, ezzel is a folyton folyású élet mozgását és a tudattartalmak örök áttűnését sugallva. Formák születnek és enyésznek, csak a változás állandó: ez sugárzik a Tücsökzene poétikai elemeiből. A mondatok, strófák vibrálóan gyors képzettársítással épülnek, ám a költői tudatnak ez a villogása Szabó Lőrincnek a Te meg a Világ óta ismert sebes gondolatváltásainak, monológja gondolatritmusainak eljárását finomítja tovább: a fejlődés ezúttal is szerves. A Tücsökzene egyes versei mint strófaszerkezetek Szabó Lőrinc Shakespeare-szonettjeit vallhatják ősüknek. A költő írja szonettfordításai egyik kiadásának kísérő szövegében, hogy Shakespeare eltér Petrarca kompozíciós elvétől, amikor a maga szonettjét ellentét helyett fokozásra építi, és „következmény vagy ellentét gyanánt egy rímes sorpárral zárja le”^*. A Tücsökzene dikciójának is fokozás a lelke, és záróakkordja mindig a párhuzamot, vagy – mint az idézett strófában – az ellentétet hangsúlyozó csattanó.

A Tücsökzene pszichológiai mondatmodelljének, az időnként csomópontok köré sűrűsödő, majd felritkuló, örökmozgó gondolatnak nem ellenlábasa, hanem kiegészítő párja a benyomásokat foltszerűen felrakó, egyszerű vagy néha tőmondatokkal, felkiáltásokkal impresszionista mondatfűzés:

 

Neki hát! Oldalt nagy, havas sikok, Előre! Ott majd mindent megtudok. Varjak. Bokám fájt. Nem fűtött erő soha még ily vad. Az esteledő táj rám szürkült. Hol a Kürtös patak? Az Ipoly jól mutatta az utat, hátra, előre. Otthon anyuka hogy sirat már! 47. A szép borzadály

 

A kétféle mondatfűzést, mely strófának mozaikszerű, vagy ellenkezőleg: egyetlen áramlás, ugyanaz a magatartás diktálja, az, amely a mechanikus gondolkodással és önkényes időbeliség határoltságával a tudat mozgására jellemző, belső időt állítja szembe. Akár a töredékesség, akár a személyesen hullámzó folyamatosság ellentétes a szerkesztett rend szemléletével, s ugyanakkor mindkettő a modern költői gondolkodásban gyakori jelenség. A határtalan idő, melyet csupán felvillanásaiban ismerhetünk, Proust mondataihoz hasonló köntösben jelenik meg, és impresszionista technikájának őse a szimbolizmus.

A Tücsökzene nyelvét is az átlényegített szimbolizmus stílusformái gazdagítják, élénkítik és alakítják. Ahogy a dikció a mondat minden fölösleges kötőelemétől szabadon új szókapcsolatokat, váratlan gondolatokat csillant meg s borít gyorsan a tudat félhomályába, a zenei szerkesztés inkább sugalló, mint kifejező technikájának rokona. A pontos jelzők mestere most, ahogy a jelenségek benne összhangba olvadnak, az együttérzékelés (szinesztézia) szimbolista mutatványával idézi fel a színt váltó, alakváltoztató élményeket. A látomás előrét kongatott: így adja vissza a mágnesvonzású ismeretlen felé korcsolyázó kisfiú lelki állapotát. Az önkívület perceiről, ajándékozza bár nő vagy természet, az érzékelés szép zűrzavara sokat elárul:

 

Bizsereg a nap arany illata. ........................... Vízmoraj, kolomp: csengő vonalak. Szálló lepke rajzol új hangokat. 72. A rét meghal

 

A meglepő érzések, szokatlan képzettársítások kifejezéséül költészetében először használ sűrűn a magyar szimbolizmusra, Adyra, Babitsra is jellemző neologizmusokat, kivált új szóösszetételeket. A Tücsökzene napja tirgisrőt, ege szeszlángkék, és a gomba nemcsak érzékletesen csupasz, hanem árnyhideg is. De minden stílusváltozata az emlékezésbe szabadult tudat „életét” kifejezni hivatott, avagy váratlan jelző, egyszeri létre hívott új szó és merész szókapcsolás meghitt összhangban:

 

Tükörfény napok s árnymély éjszakák csendültek rajtad és egymáson át, kvá-kvázó sirály s berregő tücsök: három hétig Ráb és Budva között ringatott a dalmát nyár. Szigetek keltek, süllyedtek, pálmás part felett mord szirt, bástyák, fallikus agavék tündököltek, barbár kampanilék, kincses Trogir, s Raguza tornyai, ezeréves dómkapuk szörnyei s arany öröklét: a tegnapelőtt fordult és a holnaputánba nőtt s az vissza: táj s idő díszletei, mint a hajód, úgy járták isteni körtáncukat:… 273. Dalmácia

 

A Tücsökzene nyelvét olykor már olyan bűvészet formálja, hogy úgy érezzük, szavakkal és jelentésükkel az értelem határán belül szabadabban bánni nem is lehet: időtlen fények közt repültem a / fényszigettenger porszemszigetén / szigetporszemek fényporszeme, én (276. Idő).

Ugyanakkor a Tücsökzene világa olyan enciklopédikusan gazdag, mint 19. századi regényeké. Megállja a helyét a párhuzam, ha Szabó Lőrinc megfigyeléseinek élethűségére, egyénítő alakfestésére vagy önfényképezésének lélektani értékű mozzanataira gondolunk. Rónay különösen a műnek a „fizikai kísérletek vagy természetrajzi leírások pontosságával” felérő realizmusát csodálja meg, és ezt a „világszerelmet” Szabó Lőrinc szenzualizmusából származtatja^*. Valóban, a költő telhetetlenül érzékletes vizualitására a példáknak se szeri, se száma. Leírásai a látásküszöb határáig finomultak: ruganyos, friss, puha / sörény gyanánt ahol a ház előtt / vagy a réten az ő sürüje nőtt, / az ő szép, tömött, aprólevelű / fekete-zöld gubanca, gyönyörű / icipici kis gyöngyökkel teli… (11. Bárányfű). Másutt viszont a részletes, sokrétű életképnek a németalföldi mesterekre emlékeztető, megjelenítő ereje ragad meg: Korcsolyáztam. Előbb fakorcsolyán, / aztán igazin. Még csak tétován / mozogtam a befagyott Ipolyon, / s féltem a forgóktól: sok helyt bizony / vékony volt a jég, süllyedt, recsegett, / s visszahajolva szinte röpitett, / ha rátévedtünk. Ilyen helyeken / lyukat kereső, tátogó halak / villogtak az áttetsző zöld alatt, / de többnyire fenékig mereven / állt a dermedt víz, s én kényelmesen / kacsáztam ide-oda… Szárnyamat / (a kabátomét) széttártam, kevély / vitorlaként, dőljön bele a szél: / repülés volt ez is, tükörsima / semmiben a repülés mámora, / s míg nyeltem a hó csapó pelyheit, / a kalandvágy mindig messzebbre vitt (45. A befagyott Ipolyon).

Ennek a rajznak és a Tücsökzene sok más életes részletének ugyancsak van előzménye a költő lírájában: érett, letisztult folytatása a Különbéke óta újra jelentkező, közvetlen fizikai ingerületekből táplálkozó valóságéhségének^*. Ki tudja, hány ilyen, már-már a tapintást, az ízlelést vagy a hallást ingerlő életképe akad a műnek? A kandalló tüzének hőérzete: Nyitom a rácsot: álarcként tapad / arcomra a hő… (339. Kandalló előtt); a lengésében szeleverdin megmarkolt harang fogható hangérzete: időnkint megfogtam az izgatott / acélkör szélét. Villanyként futott / hónaljamig a zengő reszketés (138. Harangjáték); vagy már a később írt „tücskök” közül a szívtrombózis önkínzó fegyelemmel megörökített tünetei: Ötpercenkint jegyeztem … / Este tíztől fojtogatott-dobált / a szív körűl vonagló kín-nyaláb, / este tíztől félhalál-ágyamon / az acélkígyókemény fájdalom: / átbujt a tarkón s a két karba le, / majd újra fel, a sarkcsillag fele, / s onnan csüngetett, egy szál idegen… (365. Szívtrombózis, Tihany). Figurái pár vonással is több oldalról jellemzett regényalakok, mint a falusi tiszteletes nagybácsi porhüvelyébe szorult humanista és természetbúvár (112., 116., 124., 139–140.), vagy egy kicsit esett külső és katonás életforma álcája mögé bújtatott irodalomtörténeti név: Mikes Lajos (248.).

A befagyott Ipolyon azonban azt is szemlélteti, hogy a kép frissességét nemcsak az érzékelt tapasztalatnak, hanem az idegélet lejegyzett rezdüléseinek is köszönheti. A Tücsökzené-nek számos, folyamatossága miatt is kitűnő pszichológiai-idegélettani megfigyelése közül egyik legmeggyőzőbb a szeszmámor vízióba átcsapó megjelenítése:

 

Olyan ez majdnem, egész olyan ez, mint a szerelem. Mos, öblít a szesz, a részeg láng. Mélybíbor trombiták hozzák a lélek örök hajnalát s a tudat a húsnál meztelenebb. Vagy hangos tükör vagyunk? Idegek feleselése? Kiéivel? A táj ismerős: zöld-arany mámora ringatott fénynek, árvíznek… Mikor?… Csak az néma volt… Ez meg… Hogy sodor a megállt idő!… Csukódik a szem s álom harsan át érzékeiden, álom, mely tűz-ábrákká alakít, álom, mely lázként tágít, zsugorít, álom, melyben viharként száll veled a tulajdonképp tétlen képzelet, álom, melyben ég s föld zeng s tündököl, és egész testünk csorduló gyönyör. 295. Mint a szerelem

 

„Nyelv-zene, pontos megfigyelés, tündéries villódzás mindig egybefonódva jelennek meg az ilyenfajta strófákban” – mondja Szentkuthy Miklós a többarcú Tücsökzené-ről^*. Ebben az összefüggésben a szimbolista és realista stílus ellentmondása is elveszti értelmét: az egyik az illanó utáni sóvárgást, a másik a valóság éhét képviseli, mindegyik a személyiség enciklopédiájának szintézisében.

Ha a Tücsökzene szemléletmódjának az az újdonsága, hogy az én belső határtalanságát a jelen önkényesen személytelenített idejével állítja szembe, hogyan adhat képet és hogyan festhet életképet arról, amivel feloldhatatlanul eggyé olvadt? De az emlékezet éppenséggel pulzálva működik, a ráismerés nem várt villámfényeivel ragyogva be a tárgyi világ egy-egy zugát^*. Így érthető, miért olyan dúsan rétegezett, akár témái, akár tudatformái felől közelítsük meg, a Tücsökzene világa. Ezért beszélhet a mű „pólusairól” vagy a kölcsönösen hozzájuk tartozó tónusokról, más szóval ellentétek összhangjáról Szentkuthy, melynek színpada az élő, alkotó ember^*. Ezért ismerhetjük fel benne Szabó Lőrinc korábbi hiteinek, szemléleteinek és kifejezési formáinak magasabb szintű egységét, mely nem más, mint az időtlenben kiteljesedő személyiség.

Mégis jelentkezik a Tücsökzené-ben olyan sorsérzés is, melynek Szabó Lőrinc életművében korábban szinte nyoma sem akadt. Felülemelkedett saját életén, melyre hol a férfikor megbocsátó humorával tekint, hol épp csak újrajátszva a múlt valamelyik történetét, rátalál a megbékélés nézőpontjára. Humora olykor csupán a csattanó időzített tréfája, mint a Szentpétery „Lajos” tanítóról szóló versben: Mondd, óh Halál, mely föld fogadta be / Sándor bácsit? – Így keresd a nevét: / Lajosnak csak a rímért mondaték! (141.A tanító úr). Másutt egy-egy figuráját egészen áthatja az ábrázolás gyengéd szeretete, mint Géza bácsit, a „boszniai hőst” (21. A másik varázs), vagy táncoló, színjátszó kislányának ötéves alakját (279. Színház a gyerekszobában). Néha egy-egy diákkori eset kerekedik minden ízében derűs történetté, mint szellemi párbaja iskolatársával, a későbbi jelentős költővel, Gulyás Palival (177. Meccs a folyosón). A Tücsökzene humora és emlékező feloldódása egy mai ember katarzis utáni lelkiállapota.

Szabó Lőrinc utolsó évtizede a napokra-órákra meglelt örömök ellenére a testi-lelki szenvedés időszaka. Betegségeinek sorozata még 1948-ban, veserohamokkal kezdődik, és csakhamar sokízületi gyulladással folytatódik. Nevét ugyan ott látjuk különböző műfordítás-válogatásokban (Goethe, Heine, Hugo, Majakovszkij, Román költők antológiája stb.), de költészetére esztendőkön át méltatlan feledés borul. 1950-ben dönti ágynak az első szívtrombózis. A Balaton partján keres gyógyulást, majd rendszeresen felfrissülést, 1954-től olvad körülötte a jég; Majakovszkij-fordításaiért József Attila-díjat kap. Kortársait felidéző soraira is kíváncsi már az irodalmi sajtó. 1955-ben újabb szívroham sújtja le, és hiába következnek szép feladatok, Molière, Kleist, Goldoni színművei, egy angol költői panoráma terve, hiszen a válogatás fele már ott van az Örök barátaink második kötetében, hiába kapja meg azután Válogatott versei-re (1956) az osztatlan elismerést, 1957-ben Kossuth-díj formájában is, szervezetét már legyűri a kór. 1957. augusztus 27-én éri a harmadik szívtrombózis, és október 3-án eltávozik az élő irodalomból.

Valami gyors, lőtt seb a szivemen: az első infarktus költői megfogalmazása, vagy a megelőző megrázkódtatásé? 1950 februárjában magára nyitja a gázcsapot az a nő, akinek negyedszázadon át állandó helye volt a költő lobbanékony szívében, s akihez a Semmiért Egészen-t, a Latrok-at és sok más kiemelkedő versét írta. Az a százhúsz szonett, mely A huszonhatodik év (1957) címen került a magyar irodalomtörténetbe, az asszony emlékének szentelt „lírai rekviem”.

A huszonhatodik év műfaja szerint canzoniere, ahogy Petrarca óta az olyan daloskönyvet nevezik, mely a szerelmi érzés belső útját lazán, füzérszerűen összefüggő versekben beszéli el. A huszonhatodik év-et kritikusok és olvasók egyaránt megrendítő, vallomásos siratóéneknek fogják fel, és a síron túli szerelem himnuszaként fogadják szívükbe. Somlyó György az „önmagából kilépő, mélységes emberi fájdalmat” életrajzi fordulatnak, világnézeti humanizálódásnak ítéli, mondván: „A szeretet jelenik meg itt, voltaképpen először, Szabó Lőrinc költészetében.”^* Baránszky Jób László egyszeribb érzelmi konfliktusban találja meg A huszonhatodik év jellemző vonását: „Az önvád vallomásának, önmarcangoló őszinteségének a kötete.”^*

Úgy látszik azonban, A huszonhatodik év keletkezésének, érzelmi színképének és fejlődéstörténeti helyének meghatározása bonyolultabb, ellentmondások feloldását követelő folyamat.

Lényeges vonása a műnek, hogy első részlete, Amit még látott, a múzsa tragikus halála előtt keletkezett, és már ez a négy szonett laza versfüzér, a szerelem belső életének képe, ahogy azt a ciklus egésze sugallja. Azt kell gondolnunk: Szabó Lőrinc a hősnő öngyilkossága előtt meg akarta örökíteni érzelmi életük hullámzását, ami persze légkörében, hőfokában és alkalmasint művészi erőre is különbözött volna a rekviemtől, mint ahogy az első rész három szonettje gyökeresen különbözik az „önmarcangolás” hangulatától. Ezek vitathatatlanul az erőszakos önzés és szerelmi civódás versei, pedig 1950 januárjában, egy-két héttel a tragédia előtt születtek. „Huszonöt éven át nem sokkal adhatott neki többet – legalábbis az asszony által olvasott négy szonett tanúsága szerint – mint hogy: »soha nem untam édességed«, meg azt, hogy az ő léte számára »bőség és szükség«, és hogy: »ne félj« – írja baráti visszaemlékezésében Bernáth Aurél, de hozzáteszi még – Az asszony öngyilkossága után megadja neki a világ egyik legmélyebb szerelmét…”^*

Ezt az utóbbi észrevételt kétségbe kell vonnunk. Nemcsak azért, mert Erósznak ez az állhatatos papja úgyszólván haláláig áldozni kívánt a testi szerelem új oltárain, és éppen erről maga Bernáth tanúskodik: „Ugyanakkor, mondhatnám két szonett között, kiteszi magát komoly életveszélynek, órákra megszökik a kórházból egy újabb kalandra.” (I. m. 75. ) A huszonhatodik év tárgya elsősorban nem a sírontúli szerelem, és ennek okát nem a költő örökös szívhorgászásában kell keresnünk.

 

szeretnem kell gondolataimat, minthogy belőle egyéb nem maradt. 95. Egyéb nem

 

Ez a két sor akár a rekviem mottója is lehetne. A huszonhatodik év a szenvedő szív jelenét és a szenvedély ösvényeit fürkészve, saját fájó énjének szeretete. Sose daloltam rólad – mondja (14. Emlék a szívednek), és valóban, a halotthoz korábban írt versek is igazi „héja-nász”, a szerelmes „bókoló” hangjának nyoma sincs bennük. Ahol A huszonhatodik év-ben szerelemről szó esik (mert több szonett is akad, mely közvetlen nem fűződik a halotthoz), ott is igazi költői erővel az érzések bonyolult egymásba játszatását követi tolla. Meg kell ismernem minden emberit, / ha üdvözít, ha pokolra taszít; (34. Folyton átlengsz…). Illyés a mű születésének Tihanyban tapasztalt munkamódszeréről így számol be: „Elolvasta még egyszer a versét, majd átnyújtotta, a gyászos élmény (s megrázó olvasmány) hatására sírásra torzult arccal, de kezét dörzsölve az elégedettségtől, hogy egy hónap leforgása előtt ez már a harminckettedik!”^*

Ez az életből elkapott gesztus nem csupán a művészet átlényegítő hatalmára oktat. A huszonhatodik év-ben hiába keresnők a modell testi vonásait, amit a magára maradott az eltávozottról általában fel szokott idézni – Szabó Lőrinc ezt Ferenczy Bénire bízta, aki egy régi fénykép után plakettbe örökítette, s ennek fénymása került a szonettek első kiadásának borítójára. De alig akad nyoma a közös múlt megelevenítésének is, mint amilyen a 18. (Hova?) vagy a 32. (Túlélt mese) szonett. „Az absztrakciónak ez az óriása”, ahogy Illyés nevezi, a kapcsolat érzelmi történetének szálait bontogatva, megrendülésének mélypontján is finom pszichológiai elemzéssel, az élet törvényeit, a lélek újra meg újra meghökkentő működését tárja fel:

 

Tudom, kedves. Van nő, száz, meg ezer: látom: szép is némelyik, s bizonyára fontos majd-mind valakinek. De más a kapocs –: hiányzik sok-sok pici jel, amire a szem csak később figyel s még inkább a szív: test s lélek varázsa a bizalomban teljes – óh, be fájva nézlek másokban: alig érdekel az érző élet! Annyi-annyi év alatt annyi vágy s hála gyűlt beléd, hogy erő lettél, kincs, a veszteség mutatja, mily nagy! Azt nézem: kereslek: de csak olyanokban, akik szerettek, Drágám, vagy most, énértem, megszeretnek. 27. Bizalom

 

Egy fájdalmának magát megadó szív megengedő szavaival, pianissimo indul a vers. Az egyetlenhez forduló vallomás ezután következik, de vajon mit mond? A vágyakozó szív titkáról beszél, és lelkiállapotát panaszolja, fedi fel. Együgyű volna bárki, aki a halottsiratást szubjektív mozzanatok nélkül, a sirató által mintegy önmagától megrendelt, pusztán élethűségre törekvő síremléknek képzelné. Sírás nélkül nincsen siratás, ám ebben a szonettben és általában A huszonhatodik év-ben a halott kedves csak ürügy az önelemzésre. A minden emberi megismerése ihleti ezeket a sorokat, ami aztán hamar átcsap a magamutogatásba. A huszonhatodik év sok szonettje nem azért kitűnő, mert egy fennkölt érzésnek, a halhatatlan szerelemnek állít emléket, hanem azért, mert szétszedi rugóit, látszólagos célja ellenére leleplezi. Ami vallomásos eleme tetszést arat, a szenvedő lélek életének megfigyelése miatt kitűnő. A szerep, a kedvesét sirató szerelmesé, hagyományt követ, ebben is Petrarcáét. Szabó Lőrinc is azok közé tartozik, akiknek öröm a sírás. A huszonhatodik év azzal modernebb, több a régi elődénél – s ez nem értékítélet –, hogy a zokogó szív rángásai úgy érdeklik, mint egy idegen anyag metszete nagyító alatt. Alkalom voltál, hogy boldog legyek. / Alkalom, hogy meg ne becsüljelek. / Alkalom, hogy sose felejtselek: ez a megállapítás (101. Alkalom) a múltra éppúgy igaz, mint a mű születésének időszakára.

A közvéleménynek abban van igaza, hogy A huszonhatodik év-nek akadnak szonettjei, és számuk nem kevés, melyekben csak az érzelmek áradnak. Az igazságkereső tárgyilagosságával írjuk le: a mű tehertételét jelentik. Ez a hang nem érzelmes, hanem szentimentális, nem patetikus, hanem szenvelgő. Egyik hivatott méltatója úgy látja, a bővebben ömlő érzelmek tették volna igazán nagy költővé Szabó Lőrincet^*. Mi úgy gondoljuk, ez az elhárítása tartotta meg a költészet felsőfokán. Az üvegálarc piros szívemen: ez a vizenyős önsajnálat és sajnos vásári kép, melyet a metafora konkrét, családi természetű utalása ellenére sem tudunk Dombi Erzsébetnek különben jó meglátásokat tartalmazó tanulmányával együtt csodálni^*, méltatlan a megismerés művészéhez, „a tévedhetetlen hidegtű tiszta karcához” (Somlyó György), ami lírájának egyszeri nagyságát adta.

A huszonhatodik év számos szonettjének valódi szépségét a lelki jelenségek analízisében, az apró életképekkel, villanásnyi természetleírásokkal váltakozó és esendőn sopánkodásszerű előadásban ismerjük föl.

 

Mikor, mert jön a romlás s a hideg, öldösni kezdik vak lárváikat a kétségbeesett lódarazsak s gyúl a bükk s a nádasok rőtlenek és ázottan és sulyosan pereg a sárba a lomb, s hályogos a nap s roppant kerékként vészes varjuhad károgja tele a forgó eget: ha jönnél, kedves, s bár egy percre csak, sápadt árny s a halálnál szótlanabb, még most is jól érezném magamat, s ha menned kéne, vissza, s a kezed foghatnám, mennék, bárhova, veled, boldogabban, mint élni nélküled. 74. Bárhova

 

A természet elmúlása fájdalmasan rezdül át, mert rokon húrokat érint, az idegeken, az őszi életkép minden zuga pedig tragikus arcát tárja fel, akárcsak a szemlélő ember. A leírás túlmutat önmagán, és egyetemes törvényt tükröz; ami egyéni benne, a veszteség sajgása, az csigázza feljebb a szenvedés értelmét. Tettenérve a tettenérhetetlen: ez a teremtés őrűlt költészete (100. Az volna méltó).

Itt érinthetjük az egész mű jelentésének, irodalomtörténeti és világszemléleti helyének kérdését. A sirató magatartása, a szerelmi gyász csak egy módja a lét határai kitágításának. A testi-lelki egyesülés magasabb rendű értelmét hirdeti A huszonhatodik év, és ez már a neoplatonista misztika természetfelfogására vall. Az élet csak látszat a szerelem nélkül, mely önmagában is hiánytalan világrendje az embernek:

 

Élsz, kedves! Tudod? Élsz! Élsz! Százezerszer hívtalak, mennyet s poklot: nem a hit, a végső kétségbeesés segít, a tűrhetetlen! Síri türelemmel agyam sírjából ébresztettelek fel: az őrzött! Őrült, mondják rám; pedig, a halál az: én látlak, szemeid rám sütnek, s kezed már sosem ereszt el. Élsz. Igy döntöttem! Nappal húsodat frissíti bennem minden gondolat; s éjjel már nemcsak agyam titka vagy: hozzám bújsz, véred régi tüze jár át, s úgy alszom el, hogy, mint csiga a házát, hátamon érzem szived dobogását. 103. Így döntöttem

 

A dolce stil nuovo, az olasz középkorvég költői látják hasonlóképpen a megtisztító erőt és az élet igazi szépségét a szerelemben. Az ő tanítványuk Dante, aki a lét teljesebb megismerése végett halott kedvese nyomán száll a szenvedés emlékezetébe. De mennyivel modernebb, barokk vagy 20. századi alkat Szabó Lőrinc, aki a halál kémiájából felidézett szerelmet végül is testies valóságként éli át!

Ami a canzoniere egyes verseinek szerkezetét illeti, ezúttal is Shakespeare fokozó és nem Petrarca ellentétekre sarkított építkezéséhez áll közelebb. Szonettet szonettel összemérve, a példaválasztás magyarázata még világosabb, mint a Tücsökzené-ben. Szabó Lőrinc az elemeire bontott érzéseket a tudatküszöbön mondatsejtekkel, olykor épp csak kiejtett, de megszerkesztetlen kitörésekkel ragadja meg. Ez a kötetlen, érzelmi áramlás mint szintaxis megint csak az impresszionista-szimbolista mondatfűzés sajátossága. De mivel most nem a Tücsökzene párrímes strófáit építik, hanem a szonett tizennégy során belül változó s változatos és egymáshoz viszonyítva is szeszélyesen váltakozó rímképletét, így a korábbi párhuzamosság helyett a fogalmi-érzelmi analógiákat a kevésbé monoton formaszervezet jobban illeszkedve domborítja ki. A huszonhatodik év szonettjeiből persze nem hiányzik az ellentétek kompozíciós elve sem, ez azonban nem a középkori retorikán iskolázott Petrarca tételekbe rendezett architektúrája, hanem élénk gondolatváltásainak, belső hullámzásának költőnk természetévé vált dialektikája.

A huszonhatodik év nem költői vagy szemléleti továbblépés Szabó Lőrinc pályáján. Ekkor már régóta az elemző megismerés művésze, a Tücsökzene pedig a személyiség teljesebb és főként harmonikus képét nyújtotta, hiszen a rekviem leitmotívja éppen egy diszharmónia feloldásának keresése. Egyensúlyvesztése fejeződik ki a mű világfelfogásában, mely a Tücsökzené-vel ellentétben a földi és a földöntúli pólusaira bontja az életet: a belső történet a megigazulás útja, de a sóvárgó misztika a kívülállóé. Egyedül a versforma és mondatépítés összhangja, tágabb értelemben a „versbeszéd” vall tökéletesedésre.

Az utolsó műveknek a halál végleges megvilágítása mindig különleges súlyt ad. Szabó Lőrinc, a költő testamentumát fél tucat különálló lírai költemény alkotja. Ezek a versek legfigyelmesebb olvasóit is ars poeticájának, világszemléletének és költői erejének már alig képzelt, újabb magaslatára vezetik.

Valami szép: összegyűjtött verseinek 1960-as kiadásában ezen a címen olvasható 1944 és 1956 között írt, szám szerint hetvenegy lírai költeménye, önálló kötetnek sem ösztövér kiadvány. A Tücsökzené-vel és A huszonhatodik év-vel együtt korántsem képviselnek sovány termésű évtizedet. Mégis, a Valami szép-ből hiányzik a kötetalkotó egység, pedig Szabó Lőrincnek úgyszólván valamennyi verseskönyve összefüggő egész, egymásra visszhangzó vagy egymással feleselő alkotások szerves világa, és nem holmi költői album. (Kivétel a Kalibán és, a szándék ellenére, művészi fáradtság jeleként is, a Harc az ünnepért, valamint a Régen és Most.) Akad itt fura metaforákkal ékes vers (Minusz 20 Pálforduláskor), ó színezettel játszó, hangokkal festő, játéknak is nagy mutatvány (Három szonett a téli Hévízről), tiszta vizű, töretlen gondolatkristály (Ember voltam) vagy elemzéseivel meglepni nem szűnő bölcselkedés (Valóság), csak épp egy kötetnek szánt egység hiányzik. Ebben az időszakban nyilván két, hosszú lélegzetű ciklusának mágnespontja vonta magához a versek zömét, és a Valami szép darabjai közül nem egy struktúrája szerint is az egyik vagy másik kötet füzérébe kívánkozik, az Őszi meggyfa például a Tücsökzené-be, és eltűnődünk, az Ahogy lehet nem A huszonhatodik év-ből tévedt-e ide.

Mégis a Valami szép versegyütteséből három ciklusváz vagy kötetsejtelem is kibontakozik, és összefüggésükben ezek a szövegek elmélyítik az ötvenéves költő portréját. Vitathatatlan hangulati-stiláris egységet alkot néhány csinnadrattavers, valódi remeklés a gyermekkuckó-műfajban. Pedig a költői munkának ez a megszállott mesterembere gyerekrigmusaiban sem mond le arról, hogy a játékosságot ne nyaktörő művészi megoldásokban keresse. A vadliba egyszerű, de megjelenítő rajzának könnyed sorai közül minden második csak maga a rím, a Falusi hangverseny hangutánzó szavakkal rajzol, rendez és jellemez, az Országos eső természetfestése „felnőtt” becsvágyra vall, csupán a gyengéd hangvétel és a röpke, mondókaszerű verselés illik a gyermekirodalomba.

A légtornászt nem mindenki tartja művésznek, viszont a Valami szép másik két „ciklusvázának” költői ereje, illetve emberi problémája mindenképpen figyelemre méltó. Kezdjük az utóbbin.

A kritika ismételten felrótta Szabó Lőrincnek, 1945 után mennyire apolitikus maradt, és sem magatartásában, sem költészetében úgyszólván nyoma sincs az önbírálatnak. Szigeti – elmarasztalásának ellensúlyául a születő új világ üdvözlését emeli ki, jó szemmel, a Tücsökzene egyik strófájában (330. Bíztató a tavaszban). Szabó Lőrinc gondos szövegelemzőjének azonban úgy tűnik, a költő egyáltalán nem maradt süket a hangos vádakra, s nagyon is érzékelte a történelmi pillanatot és társadalmi környezetet, amelyben élt, csakhogy nem úgy visszhangzott rá, ahogy ezt tőle várták. Aki közéleti vonatkozásokat keresett Szabó Lőrinc utolsó két évtizedében írt alkotásaiban, ezért nem talált bennük semmit.

Már az igazoló bizottság előtti „védőbeszédeiből” kiderült, hogy saját múltját megszépítő fátyolon át nézte, és költői nagyságának tudatában, melyet az idő, de ő maga is későbbi remekeivel igazolt, méltatlannak érezte a vele történteket. Börtönben is töltött néhány napot, s ez a körülmény lelkét talán megtörte, akaratát azonban, úgy látszik, dacra ingerelte. Szabó Lőrincet politikai magatartása miatt, ellentétben több írótársával, a népi demokrácia nem sújtotta ítélettel. Ez nem is lett volna reális jogi lépés. Szabó Lőrinc egyes világnézeti megnyilatkozásai lehettek jobboldaliak, írásainak hangja azért sosem volt alpári. 1945 után az irodalmi életben ítélet nélkül kiközösítettnek érezte magát, erre pedig előbb önmagában, utóbb a személyi kultusz gépezetének működésében nem találta meg az elégséges okot.

Számos verse személyes tapasztalat által meghatározott, és a pillanathoz, a hiedelemmel szemben, fölöttébb kötött. Már a Tücsökzené-ben akadnak erre példák. Az Árny keze a megpróbáltatott ember panaszát hallatja, A pohár alja végső elkeseredését idézi 1945-ből (s ha fenékig kell innom poharam, / a méreg alját szó nélkül igyam), a Két éjszaka közt pedig börtönvers, tragikus hangú, személyes vallomás.

A Valami szép verseit nem időrendben kapja az olvasó. Ám ha a közéleti érintésűeket egymás mellé soroljuk, tanulságos metszetet nyerünk. Az 1944-es Gépek viharában a szövetségesek bombáiról bizony azt mondja, csak… könnyebbé teszik a gyűlöletet: A börtönből (hányadik börtönverse ez?) 1943-ben a háborús életveszélynél is nagyobb szorongásról ad számot: ég és föld, ahogy / soha még, reng köröttem… A Hátha (1945) naplószerű pontossággal ábrázolja helyzetét az emberek között, és idéz tipikus vagy valódi kifakadásokat: „Pofa be!” – / bőg rám a nap, és: „Nincs önérzete!” – / aki segít, s a világ: „Hazudik!”… / Embertelen, mi van még s mennyi hátra / belőled, élet?… Végeznék… De hátha / tudok még… még… csinálni valamit! Az Összegyűjtött Versek-ben, filológiai lelkiismerettel, az 1945-ös évszám után kérdőjel áll a Keserű órán alatt; végletes, timóni világgyűlölet, káromlás szól a kétségbeesett sorokból – mint ahogy a Tücsökzené-ben a Timon (291.) s a rögtön utána következő Sírfelirat (292.) is annak a periódusnak a terméke, melyet meghurcoltatásnak érzett. Timon vagyok, az embergyűlölő, kezdi, s ebben az álarcban intéz epés kirohanást vádlói ellen, míg verspárjában önmagát mint a legtisztábbat siratja. Ebből a távlatból a Januáréji olvadás-t (1953) politikai olvadásnak olvassuk. Végezetül az Egy igali ól előtt (1956) vitriolos tollú pamfletjének allegorikus kettős jelentései csak a személyi kultusz lángoló kárhoztatásának értelmezhetők.

Lelki-művészi megenyhülésének történetét hat versbe foglalta. Ihletett perc szülötte a Hálaadás is (1948), hiszen élénk képzettársításai, közelit és messzit egymáshoz rendelő képei, mondásszerű sorai az esztétikai fenséges érzetét keltik, de az axiomatikus kifejezésekkel megszakított és párrímekben pergő, filmszerű visszapillantás még a Tücsökzené-t juttatja eszünkbe. A Varázskör és a Rabság (1948) ugyan már megbékélt hangulatban fogant, de az előbbinek világos rajzú, mégis túlságosan kifejtő-magyarázó filmkockái, az utóbbinak tüzes-elégedetlenül a mindenségbe kívánkozó, epigrammatikus gondolatai még tisztulatlan művészi koncepcióban adnak ízelítőt abból a végső harmóniából, ami kései remekműveinek ciklussejtelmében csakugyan megvalósult.

Ezt a végső szintézist, Szabó Lőrinc megérkezését a következő versek láncolatában ismertük fel: A földvári mólón (1948), Ficseri füsti (1953). Májusi orgonaszag (1953), A forzicia éneke (1954), Kisörsi nádas (1954), Mozart hallgatása közben (1956). A kisörsi verset Kanyar József javítása szerint keltezzük (I. m. 91.). Ami ebben a füzérben közös, az egymást kölcsönösen megvilágító jelentés, az a költő panteizmusának végső változata, a természeti-anyagi világ élő és forró jelenléte a versekben, ahol az én már pusztán a lét folyamát közvetítő, élő és lüktető közeg.

A földvári mólón, ennek a gondolatmenetnek az intonációja, még Szabó Lőrinc mértékével mérve is kivételes, hibátlan remek:

 

Partra döng a tó… ........................... Nyíló recék kereszthálózata borzong egymáson át ide-oda, s lent, a napsütött fenékhomokon, hol halak húznak, lehelletfinom árnyuk együtt fut s együtt tűnik el a fénytörés színörvényeivel, mert máris új hullám nő és üveg- húsa alatt a torz terméskövek megint dagadnak-fogynak: tizenöt másodperc telt el, s két hullám között, mely jött s elomlott, most megint csorog a sok kis csurgó, fecseg és locsog, s megint árnyat húz a fenékre a felszín futó recehálózata,

 

Nem tudjuk, mit csodáljunk inkább: a látásnak a megszokott tapasztalaton túllépő élességét, mely látomásokat eltörpítve világok életét mutatja meg a mindennapi érzékelés lehetőségeként, vagy a közlésnek azt a kifinomult ritmusát – s ez már a Tücsökzene gyakorlatának továbbgondolása is –, mely a leíró pontosságból és fogalmi tisztaságból jottányit sem engedve, a közlő szenzomotoros élményének hű tükre. Mégis leginkább azt, hogy ez a költemény esztétikailag kibékíthetetlennek hitt ellentéteket fog össze – a kifejezés rendezett egyértelműségét a vallomás megállapíthatatlan folyamatával. Teljes világ, igazi mikrokozmosz ez a vers; ahogy tárgyáról költője mondja: ez a semmi, ez a tünde kép a végtelen mása.

A végtelené úgy, ahogy az anyagi világot érzékeljük, s úgy, ahogy a tudatot kiapadhatatlanul táplálja. „Az ember érzi az élmény forró szédületét, de azt is, hogy ez a költő szinte ugyanabban a pillanatban lepárolja a tapasztalatot is, és azt is megmondja: mit ér, eszméi mérlegén, ez a tapasztalat” – így jellemzi A földvári mólón-ból kiindulva, de a kései Szabó Lőrincre általánosítva Domokos Mátyás ezeknek a verseknek a befogadóra tett hatását. A „képtelenül pontosan” leképezett látványt, az „anyagszerű, eleven” leírást, valamint a szemlélő „érzéki hevület”-ének dialektikáját hüvelyezi ki a költeményből Lator László.

1948 júliusában töltött Földváron két napot Szabó Lőrinc, ahogy Domokos mondja „gyaníthatóan A huszonhatodik év hősnőjére – hiába – várakozva, s akkor élte meg szerelmi együttlét helyett, ezt a verset”. Élte meg, és – szerelmi együttlét helyett… A tó hullámmozgásának, s a víz nagyítója alatt lüktető szerves és szervetlen világnak vad, érzéki birtokba vételét, s a tudatmozgás heves, ütemes ritmusának lekottázása egy elmaradt szeretkezés öntudatlan, áttételes kifejezése. Mert alig hihető, hogy a materialista költő vizuális benyomásán látományszerűen átderengett volna a szeretők testmozgása, az viszont nagyon is valószínű, hogy fölcsigázott érzéki vágyában, zaklatott idegállapotában, háborgó tudattal a víz őselemének, melyet minden természetmagyarázat, mitológia és mélylélektan egyaránt nőneműnek tekint, összehúzódó és kilökődő, valósággal izommozgásába a szeretkező nő testi önkívületének ritmusát vetítette. Ez a költői remeklés joggal feltételezhető alkotás-lélektani titka, ahogy az élmény lelki feltételére Domokos Mátyás is utalt^*.

A földvári mólón eksztázisát, vízi végtelenét a megtalált harmónia élményének lekerekítettebb kifejezései váltják fel. A művészetben ritkák a boldogságot sugárzó remekművek, hiszen az alkotó mozzanat a legtöbbször kiegyenlítésre tör, s ha ezt elérte, megszűnik. A Ficseri füsti, a Májusi orgonaszag, A forzicia éneke és a Kisörsi nádas a derűlátás művészetének ilyen fehér hollói. Az ég és föld közt nyilazó, röptével a világ elemeit összekötő fecske képében, a teret már-már testiesen betöltő és átlényegítő növényillatban, a virágzásnak minden élettel testvériesülő, polifonikus folyamatában és egy nádas birodalmának vegetatív teljességében a zavartalan harmónia életszemlélete fejeződik ki. A Föld, erdő, isten panteizmusa még csak sóvárgott boldogság; a bölcsesség jeligéit keresve ezután a léten túl vélte fölfedezni a békét, s amikor azt az emlékezésben csakugyan megtalálta, az merőben időtlen és téren túli volt, törékeny, melyet a való érintése bármikor összezúzhatott. De most, amikor a kiváncsi lélek / lábujjhegyen áll, s figyel és remél, a természet határtalan jelenléte, a harmónia biztos záloga: Te is ilyen vagy, Költő: csupa lenge / idegszál leskel folyton, és beszél / haza benned, és néz a végtelenbe (Kisörsi nádas).

„Csak a derű óráit számolom…” Szabó Lőrinc végső szava, művészi végrendelete a Mozart hallgatása közben. „Ciklusvázának” minden eddigi versét a hazatalált ember összhangja járta át. Mozart nevével most a harmóniát dicsőítő ember harmóniáját énekli. A boldog szemlélő után a boldogságot szemlélő szól hozzánk, a tiszta létben megtisztult szív maga és dikciója a föld kötöttségeitől elszakadt tündér mámora hitnek, reménynek: a humánus bizalom békés légkörében szárnyal.

„Csak derűs órát veszek tudomásul…”: mi mindent írhatott volna még, kérdezhetné a jámbor olvasó, fennköltet, nemeset ezután, az emberszabású békesség jelszavával ajkán Szabó Lőrinc?

Semmit, egyáltalán semmit.

Világlátásához, alkotói módszeréhez hozzátartozott az ellentétek közti csapongás. Két ember lakott benne – ha úgy tetszik, utána mondva keleti fordulattal, tízezer, és szerencsés periódusainak remekeit ebből a feszültségből, majd feloldásukból teremtette meg. A mozarti világ küszöbén csak búcsúszava maradhat. Ez emberi gesztusnak fölemelő, de művészetének berekesztése. Ahol megszűnik a lét minden személyes fájdalma, ott véget ér Szabó Lőrinc költői világa.